Kovász három mérőnyi lisztben

A kétezer-huszadik év tavaszán
– a ködspirálba hajszoló időn –
felkúszott a köznapok bástyafalán
a félelem. Jegyében jött a böjt.

Pedig a hársfaodúban új fészek,
a megváltó rügyek a bokrokon,
a krókuszok mind az ünnepre készek –
de az ember – Uram, ne vedd zokon –
a bajban, mi most minket, a Földünket ért,
– a kód, a vírus, a járványveszély,
az ősgonosz rút koronája, sötét
cselét előre látni nincs esély –,

tehát, Uram, az emberek tőled most,
Atyától, Fiútól igen távol –
egymást sem érintjük, pláne, ki taknyos,
ölelni tilos, csókra se bátor
a maszkba, kesztyűbe bújtatott lélek.
Egy kísérletben bolygónyi egér.
Ezek lettünk, Uram. A teremtmények.
Szürkül az arcunk és szűkül a tér.

És az arcátlan vírus téged másol
– soha még ennyi tüskekoronás! –,
de színed nélkül, jaj, mit sehol máshol,
csak színed előtt lelni. A kovász
legyél! A menny három mérőnyi lisztben,
mikor az ünnep, a kovásztalan
kenyérnek ünnepe felfénylik itt lenn,
hol vigaszra és reményre szomjasan
(jaj, ne legyen szürke az ég, az arcunk!)
lennénk veled az Olajfák hegyén
(csak tudjuk, hogy értünk jössz s feléd tartunk!)
kétezer-húszban, nagyböjt idején.