Karanténvers. Vagy nem(csak) az.
1
Másmilyen istent kellett volna kreálnunk.
Ez, a Mammon, túl nagyra fújta rágógumihólyagját –
naná, hogy…!
Mi az arcunkra tapadt cafatokat
védőmaszknak hisszük.
(még meg is küzdünk értük)
Holott.
2
Üres az ég.
Üres(?)
Attól, hogy nem firkálnak rá
kondenzcsíkokat a fapadosok!?
3
Csináltunk/csináltattunk/hagytunk csinálódni egy világot,
sokkal felokosítottabbat, high tech-esebbet, hogysem bánni tudnánk
vele, és komfortos lehessen, ám ezt csak (ha egyáltalán)
nagyon szűk körben, hozzánk hasonlónak reméltek közt
valljuk be
– és most, hogy nemcsak nem értjük, nem uraljuk, de nem is
használjuk, csodálkozunk, milyen művi és sivár
a tülekvő, reklámterelte nyáj nélkül, és főként:
milyen kísérteties.
S hogy megkönnyebbül a természet, szinte instant módon,
mihelyt rövid pórázra fog minket, kétlábúakat,
a halálfélelem. Szinte hallani, ahogyan föllélegzik.
Van némi fórom (nem dicsekvés): én szinte mindig is
szinte csupa olyasmit csináltam,
amit nagyon kevesen használtak;
lesújthattak és össze- vagy elborzaszthattak volna
a látogatatlan, különösebb illúziók nélkül, de mégis
fejcsóváltató csökönyösséggel plántált szó-ligetek
és mondatvárosok.
Viszont nincs miért azt hinnem, hogy e jámbor
„kedvteléssel” terhére lettem volna bárki- s bárminek.
Szomorkodnom nagy öngól lenne ekképp,
hisz senki fellélegzésével
nem vigasztalhatnám magam.
(2020. április)
S megvédeni ki fog?(!)
A föld alattunk porhanyós. Mindenütt
rejtett vermek, gödrök. Tűrte már eleget a Földanya,
most megtorolja, hogy
kapzsin a jövőjére törtök.
A víz köröttünk nagy ripacs. Szelíden
ring s csillog, mint aki azt se tudja, mi az:
ártani.
De hogy álcáját levetvén mire képes, arról
nemünk vízihullái éppúgy vallhatnak, mint hittanárai.
Az ég fölöttünk végtelen; békét sugall –
nagy, üres kék lap.
Mondhatni, bármi ráfirkálható,
hiún,
de szenvtelen’ lepergeti.
Istenünk arca ez, without make-up.
