Borbély Szilárd utolsó verseskötete, a 2010-es A Testhez után a szerzőnek még három könyve jelent meg életében: Szemünk előtt vonulnak el című drámakötete (2011), a modern és kortárs magyar költészetről szóló esszéinek és kritikáinak gyűjteménye Hungarikum-e a líra? címen (2012), végül pedig 2013-ban Nincstelenek című, azóta több mint tucatnyi nyelvre lefordított regénye. Borbély 2014 februárjában bekövetkezett halála óta a hagyaték feldolgozásra vár. Kafka-regényének töredéke németül már napvilágot látott,[1] Csokonairól szóló habilitációs dolgozata pedig évek óta megszerkesztve és betördelve várja a kiadást.[2]

A Testhez megjelenése után közölt Borbély-versek legfontosabb csoportját azok a narratív versek alkotják, melyeket 2013 tavaszán a szerző Bukolikatájt. Idÿllek címen[3] rendezett egybe, kijelölve készülő kötetének szerkezetét. A tervek szerint a könyvet két gyászvers keretezi, a Szuromi Lajos halálára írt költemény két változata. A középső ciklusban tizenhárom vers szerepel, akkorra ezek mindegyike megjelent folyóiratokban. A szerző 2013-ban tovább dolgozott a cikluson, és legalább két további darabot írt hozzá.[4] A mai napig kiadatlan kötet több szempontból is rekapitulációja Borbély Szilárd életművének. A versek nagy része ahhoz az irodalmi térhez kapcsolódik, melyet Borbély a Nincstelenekben alkotott meg, s itt összeköt az antik mítoszok világával.[5]

A Próteusz a pszichiátrián a tervezett kötet talán legismertebb darabja, ami minden bizonnyal azzal is összefügg, hogy Borbély 2013-ban előadta a Berlini Költészeti Fesztiválon (Poesiefestival Berlin), és hangfelvételt készített belőle a Literaturwerkstatt Berlin számára.[6] Ez meghallgatható a Lyrikline honlapon, ahol a vers magyarul valamint Kalász Orsolya és Matthias Kniep kiváló német fordításában is hozzáférhető. Kalászék fordítása már Borbély Szilárd halála után, 2014-ben bibliofil kiadványban megjelent a Hochroth Kiadónál, Matthias Kniep utószavával.[7]

A vers a Bukolikatájt legkorábban közzétett darabja, mely 2010-ben jelent meg a 2000 folyóirat novemberi számában, még abban az évben, amikor Borbély A Testhez című kötete.[8] A többi vers 2011 és 2013 között jelent meg: tizenegy 2011-ben, egy 2012-ben (A paraszt Párkák ebben az évben kétszer is megjelent), kettő pedig 2013 végén, röviddel Borbély halála előtt (Pegazus, szárnyak; Kirké, disznószíve). Hogy milyen sorrendben születtek a versek, kritikai kiadás dolga lesz tisztázni.

Az alábbiakban a szövegnek a 2000 folyóiratban megjelent változatát idézem, s ha ettől eltérek, külön jelzem. Ahogy azt a kötet egészéről is elmondhatjuk, ez a vers is számos szövegkritikai problémát vet fel. A folyóiratközlés több nyilvánvaló sajtóhibát tartalmaz (azokról a helyekről beszélek, amelyeket nem tudunk a poétikai funkció vonatkozásában mint rontottakat értelmezni), és több ponton eltér a Lyrikline-on olvasható szövegtől, amely viszont lényegében azonos a Borbély által összeállított kötet szövegállapotával. A három említett szövegforrás mellett figyelembe kell vennünk a Borbély előadását rögzítő hangfelvételt is. A vers kézirata és Borbély Szilárd digitális hagyatékának ismerete nélkül a szövegkritikai kérdéseket nem lehet minden ponton megnyugtatóan tisztázni. Írásomban nem foglalkozom részletesen a szövegkritika kérdésével; a probléma érzékeltetésére álljon itt példaként egy olyan passzus, amelyben mind a három, általam ismert írott változat azonos szövegváltozatot tartalmaz. A 10a szakasz negyedik sorának végén kezdődő mondatról van szó: „Négy ősz / hullámzott át a kereteken azóta.” A mondat önmagában is felveti a gyanút, hogy a kereteken elírás a kerteken helyett, de ha megnézzük a szövegösszefüggést, amelyben különböző fák szerepelnek, már majdnem biztosak lehetünk abban, hogy javítandó tollhibáról van szó. A hangfelvétel révén viszont bizonyosságot is szerezhetünk erről, hiszen a szerző jól hallhatóan azt mondja a helyen: „kerteken” (04’12’’).[9]

A Próteusz a pszichiátrián az Ikarosz a lakótelepen című költeménnyel együtt kivételt képez a gyűjteményben, amennyiben cselekményének helyszíne nem a falu, és nem szerepel benne „az istenek” szófordulat sem, melyet a többi versben Borbély (elsősorban) a falu lakóinak megnevezésére használ. Míg az Ikarosz-vers tere a város, a lakótelep világa, addig az elemzendő költemény a vers beszélőjének a pszichiátrián fekvő apjánál tett látogatásairól számol be. Az apa alakja ismerős a szerző más szövegeiből: elsősorban a Halotti Pompa című kötetre és Borbély regényére, a Nincstelenekre kell gondolnunk. Borbély Szilárd családja történetének irodalomba emelésével elmosódottá teszi valóság és irodalom, biográfia és költészet határait.[10] A Próteusz a pszichiátrián a Bukolikatájt legterjedelmesebb darabja: a többi vers közül a leghosszabbak is csak fele olyan hosszúak, mint ez a szöveg. Elemzésemben az igen összetett költői műnek csak néhány aspektusával foglalkozom, elsősorban Próteusz alakjára – akit a versbeli apafigurával lehet azonosítani – s a vele szorosan összefüggő víz motívumára összpontosítva.

A költemény a hiány és a szeparáció motívumaival kezdődik: helyleírással, melyből megtudjuk, milyen környezet fogadja a kórházhoz megérkező én-elbeszélőt. „Hideg vasvázon izzadtság és pára.” Az első mondat középpontjában az anyagiság áll, és némileg talányos, amennyiben a vasváz szót nem társítjuk olyan egyértelműen egy kerékpárral, mint a német fordításban olvasható Stahlrahmen-t. Hogy a lírai alany a maga bicikliútjáról beszél, csak az 1b strófából lesz világos. A szöveget megnyitó szókapcsolat azért is tekinthető meghatározatlannak, mert a hideg melléknév előtt nem áll határozott névelő. A vasvázon levő izzadtság összeköti a szervest a szervetlennel, a szilárdat a folyékonnyal. A második mondat, „A lehelet meg- / látszik a levegőben”, a folyékony és a légnemű keveredését mutatja. Az izzadtság – pára – lehelet – levegő láncolata a szublimáció logikáját követi, és jelzi, hogy ebben a szövegben a víznek jelentős szerep jut, ami ha figyelembe vesszük, hogy a vers címében szerepel a tengeristen neve, nem meglepő.

Tenger helyett azonban a vers elején egyrészt olyan vízről van szó, amely elhagyja a testet, de utána még egyszer manifesztálódik, mielőtt eltűnik az észrevehetőség tartományából. Másrészt hiányzó vízről van szó, amelyet Borbély egy jelen idejű leírás és egy hozzá kapcsolt narratíva révén mutat be. „Az aranyhalak nincsenek már a / főépület előtti betonmedencében.” A halakat eltávolították a medencéből, és új létmódra tettek szert: „Valahol úsznak még a gondolatban”. Az őszutó korábbi napok képeivel kontrasztálódik. Ezek egyrészt idilliek, a nap melege és a halakat a medence partjáról néző, jóllakottan lustálkodó macskák bukolikát idéző teltsége[11] jellemzi őket, másrészt tartalmaznak egy ezekkel ellentétes mozzanatot is: „És láthatólag / fuldokoltak benne, ha lehet ezt így mondani.” A meleg nem felelt meg a halak igényeinek. A víz és a levegő ebben az esetben, miként a költemény első soraiban is, sajátos konstellációt alkotnak, és Borbély szövege rámutat arra a nyelvi nehézségre, amelyet a vízi élőlények oxigénhiányos állapotának megnevezése jelent (a „fuldoklás” alapesetben a levegő hiányát jelenti, és éppenséggel a víz jelenti a jellemző közegét). Ahogy látjuk, a szöveg ellentétes elemek összekapcsolásával dolgozik; ide tartozik a „cementtel kisimított” betonmedence megfogalmazás is. A kisimít ugyan etimológiailag a sima melléknévvel függ össze, de felidézi a simogat igét is, vagyis a gyengédséget, melyet nem hoznánk összefüggésbe a betonnal és a cementtel, s ezért a szöveghely valójában oxymoront rejt magában.

A betonmedence az évnek ebben a szakaszában nem tölti be eredeti funkcióját, de új rendeltetést kap, amennyiben apró élőlények, bogarak lakhelye lesz annak a jelennek a jövőjében, mely a búcsú ideje: „Az őszutó a búcsú évada. Az elszivárgó víz homálya.”

A folyadékoknak az 1a szakaszban található sorozata után az 1b-ben Borbély a köd képzetét vezeti elő, mely itt nem egyszerűen a folyékony és a légnemű kettősségével van ábrázolva, hanem egy harmadik halmazállapottal, a szilárdsággal kerül összefüggésbe: az én arról beszél, hogy kerékpárját hozzákötötte „az októberi ködhöz”. Az időpont megadása, mely ezen a ponton fontos szövegszervező elem, a bizonyosság és a bizonytalanság között csúszkál. Az én a kórházhoz való megérkezésének időpontját óra pontosságra adja meg, s ezt az emlékeihez köti („Délután öt óra volt, emlékszem”), ugyanakkor a hónap megnevezése bizonytalanságról árulkodik. A „Vagy talán a november volt már épp” felesleges határozott névelője, mely a kollokviális nyelvhasználatot idézi fel, összhangban áll az emlékezés törékenységével, és emlékeztet arra a traumatizált grammatikára, mely A Testhez című kötet egyes verseit jellemezte.[12] A hal motívuma hasonlatként tér vissza itt, s először úgy tűnik, az első versszakhoz képest pozitív jelentés, a szabad mozgás képzete társul hozzá: „Jó volt tekerni munka után át a városon. Járda- / szegélyeken ugratva, surranva át, mint a / hal, dugókban araszoló kocsik között.” Az én így kommentálja a kerékpározással járó mozgás és koncentrálás előnyeit: „Segített / kioldozni a feszültséget, a testi félelmet, amely / velem volt minden pillanatban.” A „velem volt” kifejezés társként nevezi meg a félelmet, mintha az követné az ént, de megkülönböztethető volna tőle. A városban való biciklis közlekedést a kerékpár anyagisága és mechanikája felől (vasváz, fogaskerekek, sebváltó – áttétek és gyorsulás) közelíti meg a lírai beszélő; dinamikusságuk miatt ezekhez közelít , „az üzemszerűen működő / test” képzete.

A szakasz zárlata visszafordulás a vers legelejéhez: „A mélyen belélegzett levegő nagy / páratartalma miatt a tátogás. Az utcákon a tömeg / hömpölyög, mint a partra vetett halak, tátogatnak.” A nyitányban szereplő, betonmedencében fuldokló halak utólag egy nagy allegória töredékes maradványaként tűnnek fel. A szöveghely fontos intertextusa Pilinszky János Halak a hálóban című verse,[13] bár Borbély költeményének ezen a pontján nem olyan hangsúlyos a társadalmi-etikai dimenzió, mint Pilinszkynél. Fontosabb a légzés fiziológiai aspektusa, s a némaság, mely a tátogás sajátja.

A 2-es számmal jelölt egység sem vezet még el a költemény központi jelenetéhez. Az én beszámol hangulatáról (megérkezésekor nyugodt), majd kórházi látogatásainak szekvencialitására tér rá: „A fehér vasvázas, műbőrbevonatú / sámlin, itt szoktam ülni, de így sem hallom, amit / mond. Bólogatok csupán. Megkérdem majd, amit / szoktam, és ahogy szoktam: ’Hogy tetszik lenni? / Tudok valamiben segíteni? Mit hozzak? Mit / tegyek?’ – A szokásos kérdések után hallgatom a / szokásos válaszokat, melyeket a dermedt arcú / öregember mormol. Csak mormolása él, mint / a vizeknek.” A versbeli történés én-elbeszélője azt számítgatja, miként fog ez alkalommal lefolyni látogatása. A bólogatás, ez a céltalan – bár a nyelv fatikus funkcióját betöltő – gesztus a halak tátogatásának az emberi szférára vetített változata, és fontos benne a mozdulat ismétlődése. A két figura közti kommunikáció során a beszéd deszemantizálódik, és nem vezet eredményre vagy nyugvópontra. Az áthajlások ebben a szakaszban különösen erőteljesek, s elválasztanak egymástól névmásokat és igéket, névelőket és névszói szerkezeteket.

A „Hogy tetszik lenni?” udvariassági formulája azért is jelentéses, mert Borbély Szilárd egy másik szövegében arról beszél, hogy ezt a nyelvi megoldást kellett használnia a szüleivel való érintkezésben: az Egy elveszett nyelv című esszében, melyet a Nincstelenek című regény megjelenése után néhány héttel tett közzé,[14] Borbély beszámol arról, hogy már jóval szülei halála előtt elveszítette a velük való közös nyelvet. De már ennek megtörténte előtt is „a megkérdőjelezhetetlen szülői tisztelet és a hallgatás törvényét elfogadó gyermeki alávetettség szelleme uralta” beszélgetéseiket. A magázás és a tetszikezés elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az esszé vallomásos énje ne sértse meg a szüleit. Borbély ábrázolásában a szülők feltehetően „árulónak” tartották őt („annak ellenére, hogy ők bujtottak árulásra”), amiért elhagyta társadalmi közegét és annak civilizációs, kulturális és nyelvi normáit. Az Egy elveszett nyelv a származás meghatározta körülmények közül való felemelkedéssel járó traumáról, az idegenné válásról beszél. Az apa távolságtartó körülírása („a dermedt arcú / öregember”) nem utal a két személy közötti viszonyra, ami megfelel találkozásuk személytelen jellegének.

Noha az én hallgatja a vele szemben ülő ember válaszait, ezek aszemantikus mormolásként jelennek meg. Míg az én kérdései egyenes idézetként szerepelnek a versben, addig az apa válaszait nem jegyzi le a szöveg. Ez megfelel annak az antik grammatikából ismert megkülönböztetésnek, mely szerint a hangok vagy artikuláltak (vox articulata), vagy zavarosak (vox confusa): előbbieket meg lehet ragadni betűkkel, utóbbiak nem írhatók le.[15] Bár az én mint szokásosakat tudja azonosítani az apa válaszait, azok jelentése már nem ér el tudatához. A mormolás többszörösen is feltételezi az ismétlés struktúráját. A gyakorító értelmű -l képzővel ellátott szó referenciális/denotatív értelemben is implikálja a repetitivitást (nem egyszeri [rá-, oda-]morgásról van szó), de a maga hangtestében is megvalósítja azt, amennyiben a mormol kis fonetikai különbséggel a mor- szótag megduplázása (természetesen nem morfológiai szempontból, hanem ha a szót puszta materialitásában érzékeljük, amire ez a hangalak szinte felszólítja a befogadót).[16] Borbély ráadásul a mondatzáró „mormol” után közvetlenül főnévi változatban szerepelteti a szót ebben a kommentárban: „Csak mormolása él, mint / a vizeknek.” Ez nemcsak a nyelv szemantikai oldalának eltűnését, elmosódását jelenti, hanem azt is implikálhatja, hogy a mormolás forrása nincs életben – ez a forrás pedig az apa, aki azonban testi valójában jelenvaló.

A strófa utolsó mondata enigmatikus és baljóslatú: „És egy tele pohár a szekrényen figyel.” Kalász és Kniep fordításában a német grammatika követelményeinek megfelelően tárgy is szerepel a mondatban: „Und ein volles Glas auf dem Schrank beobachtet uns”, vagyis a pohár „minket” figyel. Borbély szövegében azonban meghatározatlan marad, hogy kire/mire irányul a nézés, ami a megszemélyesített pohárnak még nagyobb hatalmat és az otthontalanság érzését kölcsönzi: mintha ez a néma pohár mindent érzékelne, sőt, tudatosan figyelne a térben. S bár az éjjeli szekrényen az ásványvíz mellett gyümölcslé is áll, mégis inkább úgy képzeljük el, hogy a tele pohár vizet tartalmaz. Az olvasó ki akarja tölteni az üres helyet, és meg akarja határozni a pohárnak tulajdonított figyelés médiumát, ezt pedig elsődlegesen az optikai tartományban keressük, még ha az előző sorokban a hangzásé/hallásé volt is a fő szerep. A legvalószínűbb kiegészítése, aktualizálása a helynek: egy áttetsző pohár tele vízzel, amely esetleg még tükröződik is – ez az, ami néz és vár.

A 3a-ban új idősík nyílik meg. A beszélő visszatekint azokra az évekre, melyek a szüleit ért brutális rablótámadást követték. Itt már nemcsak egy eseménysor rutinszerű visszatéréséről van szó, hanem hat év összefoglalásáról, amelyben bár szerepe van az ismétlődéseknek, de a hangsúly az ezeken keresztül megvalósuló változáson, az apa fokozatos bezárkózásán van. Az én beszámol arról is, milyen hatást tettek pszichéjére ezek az évek, s hogyan ébred emlékeitől gyötörten, melyek a legelemibb érzékben manifesztálódnak: „kórházszobák szagára ébredek néha”. Borbély az apával való kommunikáció fokozatos ritkulásáról beszél. „A beszéd elveszett, mivel te / nem tudtál csak vele beszélni.” Az apa elveszítette társát, s vele együtt a kommunikáció lehetőségét és képességét is – éppen ezért volt képtelen arra is, hogy halott feleségéről beszéljen: „Akiről hat év alatt talán háromszor, / ha szóltál. Mintha elfeledted volna mindörökre.” Az anyát a vers beszélője sem nevezi meg: a költemény belső összefüggéséből derül ki, hogy az apához tartozó személyről van szó, s hogy ő a 2000 karácsonyán meggyilkolt anya, csak a Borbély-életmű tágabb összefüggéséből következtethető ki. Ettől a strófától a Próteusz a pszichiátrián beszélője nem harmadik személyben beszél az apáról, hanem megszólítja őt, s a megszólítás alakzatával megteremti azt a fikciót, hogy a megszólított, ha nem is válaszol, hallgatója a lírai megszólalásnak.[17] Ezáltal pedig az elhallgatás, a beszéd elvesztésének szupplementumát hozza létre. Mintha a beszéd korábbi hiánya lenne helyreállítva azáltal, hogy az én most megszólítja a te-t, és lényeges dolgokról beszél neki, szemben a korábbi, eredménytelen dialógusokkal („sehová sem vezető párbeszédeink rózsafüzérét”). Az én így beszél arra az időszakra emlékezve, amikor apja még élt, anyja viszont már halott volt: „aki akkor már / nem volt ott velünk”. A többes szám első személyt kifejező „velünk” közösséget teremt az én és az apa között, s mintha ez is tartalmazná a jóvátétel mozzanatát: ez a szó nemcsak kifejezi, hanem meg is teremti apa, fiú és a hiányában jelenlévő anya egységét.

A 3b középpontjában is a hallgatás áll: ez a rész a kimondhatatlanra kérdez rá, amikor a Borbély Szilárd édesanyját ért rablógyilkosságot tematizálja. „Azóta is gondolkodom, hogy vajon láttad-e / életednek azon a hosszú és magányos napján / a baltával szétvágott arcot, a kilógó fogsort, / a krumplivá duzzadt, nyitva maradt szemeket?” A részletet a Halotti Pompa alapján értelmezhetjük (sőt, a későbbi vers feltételezi annak ismeretét): a balta és a szem megsértése/megsemmisítése fontos motívumai az abban olvasható gyilkosságnarratívának.[18] A beszélő egy titokra kérdez rá. Miközben a rettenet nyelvi alakot ölt ezekben a szövegekben, s Borbély látni engedi az erőszakot elszenvedett áldozat halott testét, vagyis megszüntet egy titkot, egy másik rejtélyt fogalmaz meg. A kérdés nem a halott anyára vonatkozik, hanem arra, közös-e az apával az elviselhetetlen tapasztalat, amit a tönkretett és elpusztított test látványa jelent. Hogy a sokszorosan traumatizált apának vajon el kellett-e szenvednie felesége holttestének megpillantását is, olyan kérdés, mely nyelvileg hozzáférhetetlen, nem képezhette kommunikáció tárgyát a túlélők között, s egyik fontos oka volt a beszéd megszűnésének.[19] Az apa halála után a vers beszélője gondolkodik tovább a kérdésen, magára veszi és hordozza az apa terhét is, s benne marad egy lezárhatatlan folyamatban, hiszen a gyötrő kérdésre nincs válasz, a titoknak nincs megfejtése. Ezáltal pedig áttevődik rá a hallgatás terhe is: „Csak hallgattál, mert nem tudtál / beszélni, ahogy ma én sem.”

A trauma okozta beszédképtelenség mellett a vers beszélője egy másik irányból, a szociokulturális meghatározottságok felől is megközelíti a hallgatás problémáját, amelyet, s ez már egy harmadik szempont, összeköt az apa karakterével is. A fiú visszatekintve a múltra beszámol az apához fűződő érzelmeiről: „Pedig mindig gyűlöltem / benned ezt a darabosságot, amit sokáig puszta gőgnek / véltem, szárazságnak, mint a kicserepesedett ajkat, / amely nem csak a beszédet, a nyelvet is megveti.” Az itt fiziológiai dimenzióval bíró szárazság a nyelvből való kirekesztettségnek és önkirekesztésnek a metaforája.

A negyedik rész tartalmazza a költemény központi jelenetét, melyet a vers elején a kórházhoz való megérkezés leírása készített elő. Az én-elbeszélő először nem találja apját, csupán testének lenyomatát látja az üres ágyban. A lenyomat mint egy korábban ott volt tárgy jele párhuzamos a „testek kipárolgása” fordulattal, melyet Borbély kétszer egymás után szerepeltet ezen a helyen. A kipárolgás jelenlévő testekre utal, és a verset nyitó strófa pára-motívumának variációja. Borbély az ápoltak testének a termelés tevékenyégét tulajdonítja („mérgeket / termelő testek”): a testek önállóan és irányíthatatlanul, a személyiségtől függetlenül működő szervezetek. A szárazság motívuma ezen a helyen is megjelenik: a lepedőn látható lenyomat mellet az éjjeli szekrényen hagyott, beszáradt ételmaradék jelzi, hogy valaki korábban ebédelt ezen a helyen.

Az én-elbeszélő apja keresésére indul, az ügyeletes szobában akar érdeklődni felőle, mielőtt az esti műszak megérkezik, amit így kommentál: „Váltás hat és hét óra között történik.” A megfogalmazás a maga estlenségével a kórházi közeg hivatalos-félhivatalos nyelvhasználatát idézi, ehhez igazodik az én-elbeszélő, amikor beszámol elbizonytalanodásáról. A gondozóktól félő apát a fiú a folyosón találja meg: „Nem ismertél meg, csak / hajtogattál valamit, hogy elmész. A botodra valami batyut / kötöttél, ahogy a mesékben.” A kommunikáció ezen a ponton lehetetlenné válik. Az apa nemcsak az elmenésre vonatkozó közlését ismételgeti, hanem „folyton félretol[ja]” a fiút.

Itt jelenik meg a szövegben a víz motívuma mellett egy másik mozzanat, mely összefügg a vers címadó alakjával. Próteusz a görög mitológiában tengeristen; Homérosz olyan öregként ábrázolja, akinek jósképességei vannak, és képes az átváltozásra. Az Odüsszeia negyedik énekében (IV. 349–570) Menelaosz a Trójából való hazaút során csak tőle ismerheti meg a Spártába vezető utat. Ez azonban nem könnyű feladat, mert Próteusz folyamatos átváltozás révén menekül a válaszadás elől, s csak eredeti alakjában lehet tőle megszerezni a keresett információt. Próteuszt erővel le kell fogni, s addig kell tartani, míg ő maga szólítja meg a görög hősöket.[20] A menekülés, a kommunikációtól való elzárkózás (az apánál: az arra való képtelenség) jelentik a jelenet próteuszi mintázatát. Az én-elbeszélő nem alkalmas erő(szak) alkalmazására, illetve testi ereje nem teszi lehetővé, hogy megállítsa az idős embert: „Éreztem, amikor a vállad át- / karoltam, és terelni akartalak, hogy még most is milyen / erős vagy. Én nem tudnálak visszahozni a kertből, ha / pizsamád szára csurom vizes lenne, és esni kezdene / netán eső.” A szakasz zárlatában a víz új jelentést nyer: „Beláttam, hogy nem tudlak se kivinni, / se megnyugtatni, se visszahozni onnan, ha majd hirtelen / összegyűlne benned a harag, akár a céltalan futó vizek.”

Az ötödik szakaszban a vers ismét jelen időre vált át. A beszélő itt friss álmáról számol be, melyben apját a vállán cipelte egy mocsárban. A kép annak a kanonikus Aeneas-ábrázolásnak a mintáját követi, melyen a hős apját, Anchisest a vállán cipeli: a pietas, vagyis a „kötelesség szerinti szeretet- és tiszteletteljes érzület”[21] emblematikus megjelenítése ez. A pietasnak arról a fajtájáról van szó, amely a gyereknek a szülei iránti tiszteletét és az ennek megfelelő cselekvést jelenti. Borbély továbbgondolja a mítoszt, amennyiben a vers beszélője apját az alvilág vagy a tudatalatti mocsarán keresztül cipeli. Anchises és Aeneas megidézése azért fontos, mert a vers hetedik szakaszában az én arról beszél, apja nem tudta már megőrizni apai tekintélyét: „miként tört meg benned / a férfi és az apa. A büszkeség és az erő helyére / hogyan költöztek be a depresszió alvilági démonai.” Míg a kórházi folyosón a Próteusz-apa erejét hangsúlyozza a szöveg, addig az álomban a mozgássérült, segítségre szoruló Anchises-apa jelenik meg. A szárazság motívuma ezen a ponton eléri a szélső pontját, amennyiben itt szomjazásról és sivatagról van szó. A korábbi versszakokban a halálban elveszített személy hiánya, távollevőkénti jelenléte az anyára vonatkozott, most viszont az apa halála után évekkel mondja a fiú: „nincs magyarázat arra, hogy milyen lehet a / létező, aki mégsem létezik együtt velünk. Csak / szomjazunk. Sivatag hullámzik itt velünk azóta.” A hullámzás mint a sivatag mozgása a víz hiányára emlékeztet.

A három részre (a b és c) tagolt hatodik egység egy nagy víziót vázol fel egy város alapításáról. [22] „Egy várost szerettél volna. Egy várost, amelyet / építek neked, hogy otthonod legyen. Azóta / bolyongok itt, hol utcák, terek, közök, sugárutak, / sétányok rejtenek falak mögé.” Az imaginárius város leírása, mely a Bukolikatájt verseiben meghatározó falu ellenprogramja, személyes emlékekkel keveredik. Borbély töredékeket villant fel az apa halála utáni időszakból, melynek fontos történése egy isztriai utazás. Évszázadok, sőt évezredek imaginációjának lehetünk tanúi: az én mint a tragikus élet jóvátételét képzel el történelmi fesztávú korszakokat, melyeket apjával együtt élt meg: „A part mentén / városok figyelnek évezredek óta, ahol jártam / már veled”. „Görbe hajókon vagy gályákon / rabszolgaként, kalmár zsidóként szakállunk / rejtekében, vagy mint a hős Ilionból térve meg éppen.” Az emberi élethelyzetek történelmi meghatározottságok szerint is sokszínű változataiba helyezi bele magát és apját a vers beszélője, s ezáltal a kudarcos és tragikusan végződő, egyetlen és szűk élet tágas alternatíváit találja meg, még ha azok nem is feltétlenül idilliek (hiszen a rabszolgaság is a sorslehetőségek között van).

Emellett a vers fókusza kis méretű és jelentéktelennek tetsző élőlényekre irányul az odafordulás gesztusával: petrezselyemre és levendulára, melyek a maguk védett kereteik között a szerves világ zavartalan működését testesítik meg. A víz különböző jelentéseket kap ebben a részben. Egyrészt az idézetben említett utazások tere, másrészt olyan közeg, mely elválasztja az ént az apától: „Így telnek egy város napjai, melyet neked / alapítottam, hogy halálod ne süllyedjen el a dalmát / partokon, a sóvár tekintet lássa Láciában. Egy tenger / választ el azóta tőled. Láttam lenyugodni minden / este[23] a napot a Hesperidák távoli kertje fölött.” A képzeletben létrehozott város nemcsak az apának, hanem hangsúlyosan az apa halálának is emléket állít. Az én próbálkozása arra irányul, hogy képzelete révén a térben helyezze el ezt a halált, s ezáltal tartsa ellenőrzés alatt emlékeit.

A hetedik részben nyoma sincs imaginációnak; a meditárrán vidéket és a nyári időszakot őszi, ködös utcák s egy zárt tér, az én-elbeszélő fekhelye váltják fel. Az én megint a fiktív jelen időre, a versírás napjára fókuszál, amikor arról beszél, „szívszorongva ébredt”. Ebben a szakaszban a víz a pánik fiziológiai aspektusának leírásában kerül elő, s a költemény elejének motívumai térnek vissza radikális formában: „Mint aki tengermélyből bukkan / fel lihegve. Légszomj és pánik, a fulladás görcsei és az / agyi oxigénhiány miatt a súlytalan halál kerülgeti. / Mellén a hatalmas víztömeg. Tüdejében a légszomj. / És csupa félelem a lelke.” A fuldokló halak és a magas páratartalom miatti tátogás képei után ezek a sorok test és psziché elválaszthatatlan, közös szenvedésének képsorát tárják elénk. Borbély Szilárd a rettegés, az önvád és a távozni nem akaró emlékek manifesztációjaként értelmezi az idézetben leírt testi tapasztalatot, s ezáltal beilleszti azt a vers tragikus narratívájába.

A nyolcadik rész helyszíne újra a kórház, s a víz ismét pára formájában jelenik meg. Az én-elbeszélő a hideg lépcsőházban, a batyujával vállán útra indulni készülő apával áll. A kommunikáció lehetetlen, hiszen az apa annak sincs tudatában, kik a jelenet résztvevői (nem tudja azt sem, hogy ő maga ki, csak el akar menni), a fiú úgy áll mellette, „mint egy gyerek / mellett, ki hisztizik”. „Az ablakon a lecsapódó pára csordogált alá. / Párbeszédünkben a szavak csak hulltak, hulltak, / a járólapra le. A mondatok jelentéstelen virágként / hervadtak el. Magházukban nem volt semmi termés.” A lecsapódás révén a párából víz lesz, s a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve az átváltozott anyag lefelé tart – Borbély ezzel állítja párhuzamba a cél nélkül hulló szavak képét.

A vers összetett kulturális utalásrendszeréhez tartozik a 9a-ban szereplő csók motívuma: „Kezedre adtam csókot utoljára, / és hogy megbocsáss, nem tehetek többet. Mondtam, / aminek jelentését csak utólag érthetted meg. Így / árultalak el, csókkal, ahogy az már szokás.” Az önironikus kommentár első helyen természetesen a Júdás-csókot idézi meg, de megemlíthetjük Nero csókjait nevelőjének, Senecának, aki éppen kegyvesztetté vált.[24] A kórházi narratíva összefüggésében arra vonatkozik ez a megjegyzés, hogy a fiú nem tudott segíteni apjának, s nem változtathatott a pszichiátriai gyakorlatra jellemző rossz bánásmódon, melyet az idős embernek el kellett szenvednie. A gyógyszeres kezelés, a pszichiátria tere, s a hálós ágy fogva tudják tartani a menekülni vágyó Próteuszt, de arra nem képesek, hogy szóra bírják.

A 9b szakasz a vers jelenének idejét az apa születésnapjával azonosítja; ez a Halotti Pompa ajánlásában található születési adatok szerint október 3-a, ami megfelel a „Szent Mihály után” időmegadásnak is.[25] Az én-elbeszélő visszatér ahhoz a jelenethez, amelyet már a hetedik szakaszban érintett: a pánikrohamos ébredés utáni sétájához „a reggeli ködben”. Az „ősz díszletei” közötti sétát szó szerint idilli színekkel festi, melyek az antik aranykorleírásokat idézik: aranysárgának, mézként a fűre csurranónak nevezi a parkot, melyet néhol még meglévő zöld részek tesznek változatossá. A köd motívuma itt is megjelenik, az elmúlással összefüggésben: „Ahogy enged / el az ősz és összegyűjt minden színt, amely a / ködként szertefoszló test után maradt.”[26] A megszűnő test tehát kettős átváltozáson megy át, melyek nemcsak optikai szempontból ellentétesek egymással (a köd szürkesége vs. aranykori színek), hanem a legelemibb logika szerint is: eltűnés és maradás kettősségéről van szó.

A 10a a népmese kulturális közegét használja a maga történetének ellenpontjaként: ha apja élne, írja az én-elbeszélő, hetvenhét éves lenne, ő pedig „az öreg király fia” lehetne; de apja négy éve halott.[27] A négy év természeti körforgásait tárgyalva (a ködöt is említve) jut el a számszimbolikához, s a tízes számhoz, mely az anya halálának évfordulójára[28] emlékeztet. A tíz Borbély beszélője szerint a teljesség mellett a víz száma is. „És ha / metaforaként a víz jut most eszembe, nem is tudom, / miért siklik ki minden emlék már a kezemből is.” Ez a metanyelvi/metapoétikus kijelentés bár metaforának nevezi a vizet, nem adja meg jelentését, s ezért a leginkább a mondat második felében kereshetjük azt. A vízként a kézből kisikló, megtarthatatlan emlékek felidézik Próteusz mozgását, és fontos váltást jelentenek a vers korábbi pontjaihoz képest, amelyekben az én a borzalom elfelejtésére való képtelenségről beszélt (9a és 9b).

A 10b[29] szakaszt Borbély ajánlásnak nevezi, s ezzel annak a formának a hagyományához kapcsolódik, mely többek között a villoni balladákból ismert. Az én az apát szólítja meg, s a fentebb, a tetszikezés összefüggésében már érintett kérdést tematizálja, amikor töredezett mondatokban bocsánatot kér az apától azért, mert versében a „te” alakkal szólítja meg. Míg az élő apát magázta, addig a halottat tegezi, ezt pedig azzal magyarázza, hogy élők és holtak között nincs értelme korkülönbségről beszélni, hiszen utóbbiak kikerülnek az idő kereteiből. „Csak / a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő / személye a felelősség elmosódó tengerének / partján. Jel csupán, amit kimos a beszéd / áradása után a hallgatás apálya. Egy hang lebeg / a víz felett, amely nem önmaga. Csak mint a / visszhang, úgy van, útban önmagához.” A vers zárlatának legfontosabb intertextusát a Bukolikatájt tervek szerinti nyitó és záró darabja, a Szuromi Lajos halálára írt gyászversek nyelvfilozófiája jelenti. De Borbély költői pályája kezdetének fontos kérdései is felidéződnek ezekben a sorokban („Az én a versben nyelvtani személy” – Mint.minden.alkalom. [1995]), és A Testhez című kötet ódáinak az a vonulata is, mely grammatika és test összefüggéseit kutatja (így hangsúlyosan az 55. A Testhez). A szöveghely a Teremtés könyve első fejezetének második versére („az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett”) íródik rá, Borbély ebbe helyezi Echónak a dekonstrukció felől értett alakját. A vers végén úgy tűnik, minden felcserélhető. Nemcsak a beszéd metaforájául szolgáló víz, hanem annak hiánya (az apály) is képes „mosni” („amit kimos […] a hallgatás apálya”): amikor vége az életnek és a beszédnek, a nyelv olyan térbe kerül, amelyben nincs önazonosság. Borbély Szilárd költészetének legfontosabb, kötetek során különböző összefüggésekben és más-más versnyelveken feltett kérdését látjuk itt, mely a szubjektum és a nyelv személytelenségének viszonyára irányul.


[1] Szilárd Borbély: Kafkas Sohn. Prosa aus dem Nachlass. Aus dem Ungarischen übersetzt, mit Kommentaren und mit einem Nachwort versehen von Heike Flemming und Lacy Kornitzer. Suhrkamp, Berlin, 2017.

[2] Borbély Szilárd: „Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében”. Tanulmányok Csokonairól. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015. Tördelt kézirat.

[3] 2013 áprilisában Borbély e sorok írójának kifejezetten azzal a megjegyzéssel küldte el az anyagot, hogy megtalálta annak címét. Bő másfél hónappal később, Ayhan Gökhannak adott interjújában Borbély nem a Bukolikatájt, hanem a Bukolikatájban címet említi. Ayhan Gökhan: „Interjú Borbély Szilárddal”. Bárka Online 2013. június 11. (http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/3456-interju-borbely-szilarddal). Bukolikatájban címen szerepel a könyv a szerzőnek 2013-ban odaítélt NKA alkotói támogatás kapcsán is (http://www.nka.hu/archivum/tamogatasok/tamogatott_palyazatok/szepirodalom-ismeretterjesztes/szepirodalom-ismeretterjesztes_130604; a döntés dátuma: 2013. június 4.).

[4] Valastyán Tamás a kötet verseiről szóló tanulmányában közli a kötet szerkezetét a folyóiratközlések adataival együtt. Valastyán Tamás: „»AMIKOR VALAMINEK VÉGE«. Invenció és konvenció Borbély Szilárd utolsó verseiben”. Literatura 2017/4, 329–343, itt 329. Ezt csak egy ponton egészítem ki: a Pegazus, szárnyak mellett a másik vers, melyet a 2013 áprilisi összeállítás még nem tartalmazott, a Kirké, disznószíve (ez a 2000 folyóirat 2013/11-es számában jelent meg). Hogy a hagyatékban maradtak-e további „bukolikus” versek, jelenleg nem tudható.

[5] A Bukolikatájt bukolikusságának kérdéséhez ld. Valastyán Tamás tanulmányát.

[6] A felvétel meghallgatható lyrikline.org oldalon. Az említett fesztiválról és Borbély felolvasásáról ld. Péczely Dóra beszámolóját: „A Másik Ország”. Új Könyvpiac 2013/7–8, 18–19.

[7] Szilárd Borbély: Proteus in der Psychiatrie. Gedichte aus dem Ungarischen von Orsolya Kalász und Matthias Kniep. Hochroth, Budapest, 2014. (Bár a kötet alcímében többes számban szerepel a „költemények” szó, a kiadvány valójában csak egy verset tartalmaz.)

[8] A vers külső és belső utalásokból kiköveztethető jelen ideje, mint később látni fogjuk, 2010. október 3-a. Ezt a napot természetesen nem tekinthetjük azonosnak a tényleges megírás dátumával, legalábbis nincs támpontunk erre. Ayhan Gökhannak adott, már említett interjújában Borbély úgy nyilatkozott, hogy 2009 óta dolgozik az anyagon.

[9] A felvétel: https://www.lyrikline.org/de/gedichte/proteusz-pszichiatrian-7-10-10792. Kalász Orsolya és Matthias Kniep fordításában is a keret szónak megfelelő Rahmen szerepel ezen a helyen („Seitdem hat der Herbst / viermal den Rahmen geflutet.”).

[10] Ha elemzésemben a retorikai értelemben vett rövidség kedvéért „apának” nevezem is a szövegbeli figurát, természetesen nem egy valós személy életéről szóló dokumentumként olvasom a verset.

[11] A bukolikus teltség (és a bukolikus hiány) kérdéséhez, az elégiával való összehasonlításban ld. Martin Stöckinger: „Über bukolisches und elegisches Begehren”. In: Caroline Sauter és Karin Peters (szerk.): Allegorien des Liebens. Liebe – Literatur – Lesen. Königshausen & Neumann, Würzburg, 2015, 17–42.

[12] Ld. erről: KulcsárSzabó Zoltán: „Traumatizált grammatika Borbély Szilárdnál. A Testhez”. Alföld 2016/7, 49–65. Az „a” névelő mindegyik szövegváltozatban megvan (az említett hangfelvételen is), és poétikai effektust is társíthatunk hozzá, ezért nem feltételezem, hogy itt elütésről volna szó.

[13] „Csillaghálóban hányódunk /  partravont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap.” A következő kiadásból idézem: Pilinszky János: Összes versei. Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

[14] Élet és Irodalom 2013/27 (2013. július 5.). A regény megjelenésekor felmerült, hogy a könyv függelékeként közöljék az esszét is – végül Borbély a könyvön kívül való közlés mellett döntött. A Nincstelenek német kiadása tartalmazza az írást (olyan szövegváltozatban, mely több ponton eltér az Élet és Irodalomban megjelent szövegtől).

[15] Donatus, Ars grammatica maior, Keil 4, 367. Vox articulata és vox confusa és az emberi kommunikáció kérdéséről egy ovidiusi átváltozástörténet kapcsán ld. Tamás Ábel: „Io írása. Ember és állat a fikció börtönében”. In: Krupp József (szerk.): Világok között. Tanulmányok Ovidius életművéről. Reciti, Budapest, 2020. 13–25, 23.

[16] Az -l előtti -m „lehet mozzanatos igeképző […], de valószínűbb, hogy hangutánzó elem”; TESz 2, 958–959.

[17] A vers énje azért sem beszélhet többet egyes szám harmadik személyben az apáról, mert az a személy az anyának lesz a továbbiakban fenntartva.

[18] A Halotti Pompa második kiadásában (2006), a Haszid Szekvenciák ciklusban található A Név Megszentelése című vers: „Azon az estén, mikor az Igaz / elárultatott, mikor megszületett, // meghalt és eltemették, mikor / a sírban remegett a teste, és // szemhéja úgy megduzzadt, / akár egy krumpli, vagy inkább // olyan lett, mint egy megrohadt / paradicsom, amely ránehezedett // a szemgolyóra […]”.

[19] Más irányból közelít ehhez a jelenethez a Graiák ősz haja című vers, szintén a Bukolikatájt anyagából. Itt nem az apa, hanem az anya által látottak állnak a középpontban, a szemtanúság és a rettenetről való tudás őrzése a Gorgók alakjával kapcsolódik össze: „De ez előtt a tükör előtt volt / az a jelenet, amikor valakik agyonverték őket, / a rettenetes Gorgók látták, és a Medúza-fejű / tükrös szekrényben maradt ott egy lenyomat. És // 7d / az alvilágnak ez a hideg szeme látta a képet, amelyet / az anyám látott legutóbb, mint az utolsót még az időben.” Az Új Forrás 2011/4. számából idézem.

[20] Próteusz határtalan átváltozó művészetéről Ovidius Metamorphoses című művében Achelous folyamisten számol be, Thészeuszhoz intézve a következő szavakat: „Vannak, te vitéz, akik egyszer / változtak mássá, hanem aztán már soha újjá; / s van nem is egy, ki ahányszor akar, tud váltani orcát; / mint, Proteus, te, a földölelő sima víz lakozója. / Mert hiszen ifjú legény egyszer s vagy másszor oroszlán, / most dühödött vadkan, máskor, mihez érni se mernek, / kígyó vagy; de utána bikává válthat a szarvad; / gyakran sziklának, gyakran tudsz látszani fának, / olykor csörgedező víznek mímelve alakját, / vagy folyam, olykor meg víz ellensége tüzes láng.” (Ovidius: Átváltozások VIII. 728–737. Devecseri Gábor fordítása.)

[21] A Finály Henrik-féle latin szótár (latin.oszk.hu) meghatározását idézem.

[22] Ezt Matthias Kniep Alba Longával azonosítja, Róma anyavárosával. (Matthias Kniep: „Endlich bist du da, deine Liebe, erwartet vom Vater… Über Szilárd Borbélys Gedicht Proteus in der Psychiatrie”. A vers idézett német kiadásában, 21–24, 23.) Ez az azonosítás nem tűnik indokoltnak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a mítosz szerint a várost Ascanius, Aeneas fia alapította, nem pedig Aeneas, ahogy Kniep írja.

[23] A folyóiratbeli szövegben: „estre”, ami nyilvánvalóan sajtóhiba illetve a szerző tollhibája (a Lyrikline-on és a Borbély által összeállított kötetben „este” alak szerepel).

[24] Ld. Tacitus: Annales (Évkönyvek) XIV. 56.

[25] A katolikus ünnep szeptember 29-ére esik (Borbély a görögkatolikus liturgia gyakorlója volt, amelyben november 8-a Szent Mihály és Gábor fõangyal ünnepe). Nem lényegtelen, hogy Borbély Szilárd édesapját Mihálynak hívták.

[26] Mind a 2000-ben megjelent változatban, mind a Borbély által összeállított kötetben a következő változatban szerepel ez a sor: „ködként szertefoszló a test után maradt.” A test előtti névelő nyilvánvalóan felesleges, a Lyrikline-on megjelent szövegváltozatban sem szerepel, ez alapján én is töröltem.

[27] A Literán megjelent publicisztikájából tudható, hogy Borbély édesapja 2006. május 26-án halt meg (https://litera.hu/magazin/tudositas/majus-26.html), tehát ez alapján is 2010-re tehetjük a vers jelen idejét.  Borbély ebben a szövegben is beszámol arról a problémáról, mely versének is alaptapasztalata: „Beszélgetéseink nem voltak beszélgetések.”

[28] A rablógyilkosság 2000 Szentestéjén történt, tehát ha egyeztetni akarjuk egymással az életet és az irodalmat, akkor közelgő évfordulóról beszélhetünk.

[29] A 2000-ben így szerepel ez a szakaszcím: 10b. [Ajánlás]. A szerző által összeállított kötetben és a Lyrikline-on a szögletes zárójelek nem szerepelnek. Mivel a b utáni pont minden bizonnyal az „Ajánlás” szó elválasztását hivatott szolgálni (s így egyébként a zárójelek okafogyottá teszik), használatát mellőzöm.

A borítókép Szilágyi Lenke fotója.