Nagyon pici lángon főtt a leves, a fazék éppen csak duruzsolt. Egészen pontosan fogalmazva ez még nem is leves, magyarázta Sára önmagának, csak víz és hús.
Mindig magyarázott, amióta az eszét tudta. Eleinte Lencsinek, Vikibabának és Babszemnek, akiket akkurátusan a babakonyha köré ültetett, várjatok türelemmel, amíg mondom, hogy ki mit segíthet, leesett, nem baj, egy kis liszt a padlón még nem a világ, gyere, Lencsikém, az ügyes kis kezeiddel, kavard meg a mártást, Jankó, tiéd a zöldpaszuly, miért, miért, még te kérded, vagdosd le a végeit, aztán metéld ilyen szép egyformákra, mutatom, jól figyelj, Gradinszky Mamától leste el a magyarázást, a konyhai trükkökkel és a családi receptekkel együtt. Miután nagyobb lett, mutatóujjak és harsány kacagás tanította meg igen gyorsan arra, hogy mit illik egy nagylánynak, és mit nem, azt követően már csak némán társalgott fejében a bölcs a tanító és az élénk eszű tanítvány. Időnként a tanítvány helyét ideiglenes átvette valaki más… mostanában többnyire egy-egy vendég, ritkábban a fanyalgó-fajta, gyakrabban a boldog elégedett. Mindnek járt egy kis okítás, szavak nélkül, hogy a titok maradjon titok.
A nagy fazék mélyéről már nem buggyant fel egy képzeletnyi hab sem. A képzeletnyi az a legkisebb egység, amit az ember képes elképzelni, említette meg Sára legbelső, Mama-hangja. Tudom, hogy bután hangzik, de ennél jóval nagyobb butaságok is vannak a Földön, mégis itt vagyunk.
A lassan fövő vízbe óvatosan belepotyogtak az egyformára darabolt zöldségek, majd előkerült a két családi titok: a félbe vágott, feketére pirított vöröshagymák és a kelkáposzta torzsája. Só, csak módjával, beletenni lehet még, kivenni már bajosan, tette hozzá Sára. Pár csipet fűszer, olyan ízek ígéretével, melyeket más helyen nem kóstolhattak a vendégek. A láng életre kapott, de csak addig, amíg a zöldségek is átforrósodtak, utána visszaszelídült.
Mi van még hátra, tette fel ekkor a költői kérdést Sára. Persze, tudta a választ.
– A szeretet – suttogta a fazék gőzébe mártott arccal a RetroGrad tulajdonos szakácsnője. – Mértéktelen szeretet…


– Hülye buzi! – dünnyögte Kocsáry-Simon Péter, abban a pillanatban, amikor az apja, aki fiatal kora ellenére már minden volt a magyar politikában, csak akasztott ember nem, gázt adott, és nagy zajjal kivágott az araszoló forgalomba. A felbőgő motor, a gumik visítása és a dudakórus teljesen elnyomta a hangját, így az anyja nem tette fel a szokásos kérdését, mit mondtál, Petikém, és nem csinált úgy, mintha figyelne, de közben mégsem. Csak állt az út szélén, hatéves fia kezét szorongatva, elbámulva valahová, ahol olyan dolgok játszódnak az álom vattacukorfelhőin, amelyek kizárólag boldogtalan úrasszonyokat hoznak izgalomba, és nem játszotta el, hogy figyel, pedig dehogy.
A forgalom zaja a szokott szintre csökkent. Ugyan meg lett neki mondva, hogy nem, Péter viszont nem volt olyan feladós fajta… ellentétben az anyjával.
– Anyaaa!!! De én…
– Mit akarsz?! Hagyjál már! – sziszegte a nő. – Elég nekem a magam baja, nincs szükségem a hisztire, pont itt nem, az utcán!
De bizony, hogy van, gondolta Péter a hatévesek tévedhetetlenségével, pontosan erre van szükséged.
– Anyaaa, én nagyon akarom! – szögezte le, majd a mindig hatásos rágógumihangon hozzátette: ­–­ Aaa…
– Apád megmondta! Nem, és kész! – emelte fel fél kézzel a földre omló hősi halottat, akit sorsa oly mértékben lesújtott, hogy egy pillanatig ordítani is elfelejtett. Mert volt az anyja hangjában valami szokatlan él, ami nagyon rossz dolgokat igért. – Most bemegyünk oda – intett a fejével egy kiülős vendéglőre a park fái között –, kapsz egy kólát, megiszod, és kimész a játszótérre addig, amíg anyád elintézi a dolgát. Megértetted?
– Aaa…
– Utána, mondom, utána megbeszéljük a dolgot.
– Mit?
– Amit akarsz. Gyere, ne ellenkezz!
Kocsáry-Simon Péter, apja vérrel-verejtékkel – ami mindig másoké – kivívott nevéhez hűen, pontosan tudta, mikor kell elfogadni az időleges visszavonulást: például akkor, amikor egyből megígérik neki, hogy ha nem örül túl látványosan, akkor tulajdonképpen máris győzött.
– Mi ez a proli hely? – nyűgösködött, a kerthelyiség tiszta, kockás terítőjét karcolgatva villájával.
– Ahol kólát kapsz… és most csend legyen! – válaszolt az anyja, az utcát fürkészve, érkezik-e már a dolga. De egyelőre csak a pincér érkezett. – Húslevest kérek, egy pohár sauvignont… igen, és a gyereknek egy kólát… ne túl hideget!
Néhány légy dünnyögött lusta várakozással az abrosz felett. Péter gyors, hibátlan mozdulattal elkapott egyet.
– Anyaaa…
– Mi az már?
– De Apu mééért?
– Mert egy buzi, azért! – sötétült el az asszony ábrázata. Ezzel a megállapítással Péter teljesen egyet tudott érteni, hiszen az anyja annyiszor elmondta már, hogy biztos lehet benne valami… de aztán az anyja teljesen elrontotta az egészet, amikor folytatta: – Teljesen olyan vagy, mint ő! Az agyamra jössz folyton!
Csendben ültek tovább. Megérkeztek az italok. Az anyja csak a szemével intett, futás, aminek Péter nagy kelletlenül eleget tett, legalábbis annak a részének, hogy elhagyja a terepet. Mert nem futott, csak azért sem. És nem is tért ki a fekete kendős, mosolygós fiatalasszony elől, aki egy nagy tál levessel egyensúlyozott.
– Hopp! Vigyázzunk! – nevetett Sára, akinek a tökéletesre főtt leves miatt érzett jókedvét nem rontotta el az sem, hogy alig úszta meg a borulást. Légy kedves az emberekkel, és az emberek is kedvesek lesznek hozzád, magyarázta Gradinszky Mama belső hangján a fura kisfiúnak, aki egy pillanatra megtorpant, és Sára szemébe fúrta a tekintetét.
– Anya is egy hülye buzi! – közölte viharfellegekkel a füle mögött.
Sára a tekintetével kereste meg a hölgyet, aki állítólag buzi is, meg hülye is – és akinek egyébként a levest szervírozta –, és meg kellett állapítania, hogy… hogy mit, azt a fiúcska gyors mozdulata kiverte a fejéből. Mintha meg akarta volna ütni őt, úgy lendült az a kis kéz. Sára szeme odavillant, és látta, hogy a fiú a haját túrja hátra éppen, és macsósan rávigyorog.
Aztán kipördült a nő útjából, és a betétdíjas üveggel együtt kiviharzott a játszótérre.


Ugyanabban a pillanatban ért oda az asztalhoz, amikor a sármos, az asszonynál némileg fiatalabbnak látszó férfi lehuppant a másik székre. A pasas tekintetét az asszony szilikonnal kipárnázott dekoltázsába fúrta, lehetett valami téveszméje arról, hogy ez bejön a középnegyvenes luxusfeleségeknek… de az is lehet, hogy ennek az asszonynak valóban imponált az ilyesmi, mert lágyan megcirógatta a férfi állát, amelyen borostának nyoma sem volt.
– Hozzon már egy másik terítéket is, ha nem nagy kérés, jó?
Sára biccentett, és a nyafogósan parancsoló hangtól kissé megkopott mosollyal sarkon fordult, hogy kiszolgálja az új igényt. Nem tett meg két lépés sem, amikor az asszony felkiáltott.
– Ez!? Undorító!
Sára, érezve a bajt, megpördült.
– Légy van a levesben! – pattant fel a fiatal férfi, ujjal mutogatva a bűnjelre. – Döglött!!!
Nem volt szükség erre a ténymegállapításra, Sára maga is látta, hogy a levesben egy letépett fejű légy hervadozik szomorúan.
– Eeez… eeez baromira nem igazságos! – háborgott az asszony. – Sosincs magamra egy kis időm sem, nem ám! De egyszer az életben mégis élvezni akarom kicsit ezt a rohadt életet, és tessék! Tessék! Micsodák itt maguk, éttermesek, vagy szadisták, he!? – hadonászott a kristályberakásos körmeivel az asszony, miközben, igazad van, szerelmem, a ficsúr lelkesen támogatta. – Ééén a maguk helyében…
Elmagyarázta. Részletesen. Hangosan. Élesen. Hosszan.
Sára leforrázva állt az asztal előtt. A kivégzett leves előtt. Amit órákon át gondosan figyelt. Ami borostyánként, tisztán fénylik. Amiben annyi szeretet van, amennyi ebben a rikácsoló asszonyban talán sose volt. Nem, ez baromira nem igazságos, állapította meg a saját hangján, némán, természetesen. Nem igazságos, hogy valamit, ami ennyire jó, ennyire szép, ennyi boldogságot okozott már pusztán azzal, hogy el lehetett készíteni, többé egy szóra sem méltassunk, helyette egy méltatlanul legyilkolt, apró test legyen a téma végtelen időkig!
Sára megragadta az elillanó boldogság frakkját, és visszarángatta oda, ahol a helye volt, közvetlenül a bőre alá.
– Elnézést, asszonyom, nem tudom, hogy kerülhetett bele a légy – szabadkozott, lassan kiviruló, szerény mosollyal. – Máris intézkedem…
Aztán amikor felemelte a levestálat, egy egészen picit nagyobb lendületet tett bele. Éppen csak annyit, hogy egy jó merőkanálnyi húsleves kilöttyenjen.
Egyenesen az asszony dekoltázsára.
– Iíííjj! Ez forró! Iíííí!!! – visította amaz.
– Igen. Éppen tökéletes – felelte Sára, büszkén, boldogan. – Ez a leves éppen tökéletes.