„Kísért a múlt, s űz a jelenné bomlott kétségbeesés,
az Idő nem létezik, örök szabadesés.”
(Lázár Balázs)

Zuhanjunk együtt, Kedves Olvasók, a létezés időtlen és tér nélküli dimenziójába egy verseskötet segítségével! Fedezzük fel a titokzatos H. úr hagyatékát, mely alkalmas arra, hogy átjárót nyisson a színházból a költészet felé, elmossa a határt a képzelet és valóság, a múlt és jelen között! Vigyázzunk! A feltáruló világ kételyekkel, kérdésekkel fogadja a hagyaték iránt érdeklődőt. Akkor vágjunk bele a felfedező olvasásba, ha nem zavar minket, hogy nem tudjuk, a képzelt múlt nyomasztó légköre terjeng-e, vagy a kitalált jelen félelmei csapnak-e arcunkba: Talán mindez nem is fikció? Hol kezdődik és ér véget a versek művészi világa, hol találkozik a valóságunkkal, a minket körbeölelő jelennel?

            Lázár Balázs, színművész-költő kultúrmissziójának fontos állomása a H. úr hagyatéka című kötet. Mint egy beavató előadás, úgy formálódnak a versek előttünk. A színész azonosul a szerepével, vagy a szerep formálja az előadót? A költő mutatja be kívülről a színpad világát, vagy a színész üzen a líra segítségével? H. úr Shakespeare töprengő hőse, aki Hamletként egzisztencialista filozófus, Heideggerként bölcselkedő apa a bűzlő Dániában-Budapesten-Valaholavilágban.        A kötet elején Lázár Balázs, a színész merül alá Hamlet gyötrelmeibe. Megelevenedik H. úr első monológjában a claudiusi gonoszsággal szembeszegülni készülő, az öngyilkosságon elmélkedő, az anyjában-nőben csalódott, önmagával meghasonlott keserű hős, aki viszont kilép a múlt homályából, és nagyon is maivá válik („Lenni és nem lenni, ez itt a válasz, /tudom, Claudius úgyis átbasz”).  A monológ köré csoportosított versek „ciklust” alkotnak: bevezetésképpen két világ között csaponganak, ahogy maga H. úr is. Apja szelleme közterület-felügyelők és parkolócédulák közt bolyong a „golyónyomokat őrző utcán”. Eközben felsejlenek Heidegger létkérdései is feszítő ellentétekbe ágyazva: „De mert nincs más választása, /foltozza tovább a lukas semmit, / e mindenség-csecsebecsét”. Kitágul a tér és idő: „mohón szopja meg /a gőzölgő galaxis űrhideg csecsét…”.

            A kötetet áthatja a filozófiai jelleg, kérdéseket tesz fel a szerző, melyekre H. úron keresztül keresi a válaszokat. Bizonyosság az Istenbe vetett hitben mutatkozik meg, egyébként gyötrő bizonytalanság feszíti a lét értelmét vizsgálva. A heideggeri ittlét zsánerképében a Nem kolostorba, csak a nappaliba küldött Opheliával találkozunk, a modern ember („reggeli kapkodás, rohanás suliba”, az „aktuális feladatot gyorsan megoldani”) monoton hétköznapjaiban. Shakespeare „furcsa színházát” evokálja, megtöltve a heideggeri kétséggel: „érzi, hogy végre másképp kellene élni”.

            H. úr második monológjában fejti ki kételyeit, melyekben erős áthallások vannak a dán királyfi töprengéseire: „…jobb lett volna talán / meg sem hallani szegény szellemapám”, ”Jöjjön halál helyett akármilyen élet”. Újragondolja Ophelia, Polonius, Laertes szerepét, az életigenlés nevében. Elveti a hazugságokat, a bosszút, humanista szellemben. Az identitáskeresés kétségei több versben is előtörnek (H. úr léte, Ő az?, Nem tudni). A reménytelenség mélypontja, amikor H. úr életének értelmét is megkérdőjelezi: „Nem ő fogja a világot helyére tolni.”

            A kétségek és a hinni akaráserőteljes hullámai gyorsan váltják egymást a kötetben. H. úr harmadik monológja néhány soron belül is tükrözi ezt az észérveken alapuló érzelmi ingadozást. A tenni akaró, a céltól eltántoríthatatlan lírai én hisz abban, hogy kitörhet a „rohadék” Claudius fogságából, eltűnhet róla a „bolond-billog”, és megvallja igaz hitét a világegyetemet összetartó szeretetben. A logika viszont más irányba viszi a töprengő hőst. Könyörtelen egyszerűséggel összegzi a kitalált múltbeli – fiktíven valós jelenbeli H. úr életét: „Apám megölték, Anyám gyilkosa kurvája lett. / Szerelmem halott, a zsarnok gumiszobába tett.” Társadalomkritikája expresszív stílusával sokkolja az olvasót, az egyéni lét értelmetlensége már nemzeti szintre emelkedett.

            A bolond motívuma H. úr színlelt őrültségében is megmutatkozik, de Yorick is szerepet kap. Egy olyan világban él H. úr, ahol felcserélődnek az értékrendek, a bolond a bölcs, ő észleli helyesen a világot, az álarcok mögé belát, és kimondja az igazságot. Megismerhetjük- e a világot? A filozófia régóta keresi erre a kérdésre a választ. A költő szintén ezt teszi, a szépirodalom „tudásanyagát” is felhasználva. A megismerés nemcsak a külvilágra terjed ki, önmagával is szeretne tisztában lenni. Weöres Sándor  ismert sorainak evokációja: „Az vagyok, kivé te teremtesz”, „Tükrözlek téged”. Az intertextualitás adta lehetőségek túlmutatnak Shakespeare és Heidegger világán, a művész intellektuális tudása, műveltsége átsugárzik a verssorokon, kitágítva ezzel az értelmezési lehetőségeket. Ennek köszönhetően érezzük bele H. úrba az idő múlásával nehezen szembenéző férfi mindennapos gyötrelmeit („hajnal ötkor ébreszti majd a reflux / s az idegrendszerében lüktető sebek”), így ezzel már kitágul a kör, ki is lehet ez a H. úr, miközben végig a Hamlet-Heidegger-színész-költő-művész-Lázár-férfival azonosítjuk. Vagy önmagunkra is ráismerünk? H. úr negyedik monológja az eddig megszokott motívumokon túl azzal szembesít minket, mit örökölhetünk apánktól: elszakadni nem tudunk a nekünk életet adótól.

            A kötet egymás után sorakozó versei az idő múlását is jelzik. Az ifjú H. úr testi nyavalyái, lelkének gyötrelmei arra késztetik, nézzen szembe az életidejével. A magánember mellett a színész is elemzi hivatását: „A szerepet húzzam magamra, vagy ő húz magára?” A Színészparadoxon tömörsége után a Színészek a művész dilemmáját erősíti fel: Hol van a valóság és a játék határa? Kiléphetnek-e a térből és időből? Teremthetnek saját világot, vagy csak reprodukálhatnak?

            Kulcsszóként ismétlődik a Lenni,lenni. A költemény főnévi igenevei azonban a József Attila-i Ülni, állni, ölni, halni tartalomra utalnak. H. úr ötödik monológja ezek után már a véges idővel szembesít, ahol a materiális sík értékei, a siker, a pénz, a hatalom értelmét veszti, marad az „Urnamagány.” Kizökkent az idő, a tér, a fent és a lent világa, a lírai én pedig mindezen felülemelkedik, hogy rálásson az életre és halálra (H. úr és a horizont). Ezen a ponton fogalmazza meg a költészet lényegét, a sorokba „préselt lélek, élet” segít „magasabb belső szintekre” lépni, elfogadni a rossz, hazug világot. Ez viszont nem könnyű, újra zuhanunk a bizonytalanságba, ahol már csak az életfeladat előli menekülés maradt, majd H. úr hazaér Opheliához, a gyerekekhez, a lépcsőházban beszélget Horatióval, Marcellusszal, majd otthonában álmodik hajót, szabadságot, megtalálja a Nőt, a szerelmet.

            A fájdalmat enyhíti vagy épp erősíti az irónia, mely fontos stíluseszköze a kötetnek. A legszebb példája a Tétel. A vers után egyre negatívabb képek sorakoznak, H. úr nyolcadik monológja pedig az irodalomban ismert motívumot ismétli: „Nem marad utánam csak csend és hideg”. Ady „Isten-Nincsen” gondolatára felel a Csillagalom, de más költők hitetlen hitét is beleérezhetjük. Már a Fehér bohóc sem vidít fel, közeledünk az utolsó monológhoz, a búcsúhoz. A meg nem valósult álmok, a testi és lelki bajok miatt végül bezárkózik önmagába a kötet lírai hőse, de utolsó erejével megmarad magnak. Mielőtt azonban örülnénk a remény szimbólumának: „belőlem fekete virág fakad.” Búcsúzik az élettől, Opheliától, többszöri próbálkozás után végül megszületik a Keserű ének Opheliának. A kötet legintenzívebb érzelmei most törnek ki H. úrból: a szerelem, a féltékenység, a fájdalom, a vádak, az elválás képtelensége: „játsszunk hát egymással könnyeden, / míg örök Eggyé nem tesz egy életen át / e hullámzó ösztön, földi szerelem.” Annyi lelki gyötrelemből, a lét értelmét kutató vergődésből ez maradt: kapaszkodás a szerelembe.

            H. úr halálára a döbbenet marad. A színész eggyé vált Hamlettel, a szereppel, dimenziókon átlépve elhagyta evilági létét. A kötet címadó verse összegzi az életutat, az embert. H. urat. Tanítani akar. Visszazökkenteni az időt. A jövő érdekében. Figyelmeztet még egyszer, utoljára, tartsuk meg emberségünket, hogy megmaradjon a remény: „lehetünk még az álcselekvésekbe fulladó Földön / emberszabású emberek és blogok nélkül is boldogok…”.

            Lázár Balázs teljességre törekszik. Nem maradhat ki H. úr mellől Arany János sem, a Hamlet fordítója. Miért? Vele ugyanaz történt, mint a színésszel. Azonosul alkotásával, ahogy a színész a szerepével. Az evokáció nagyon árnyalt változatával él a költő, hiszen Arany emberi-művészi létét beemeli ebbe a „hagyatékba”. A Verssorokon túli zárásban pedig megszólal saját hangján a „Negyvennégy éves, őszülő, nagy gyerek”. Már tudjuk, ki az a titokzatos H. úr. Vagy mégsem?

„H. úr mögött a minden, H. úr előtt a semmi.
H. úr előtt a minden, H. úr mögött a semmi.”
(Lázár Balázs)