Bevezetés a szomorúságba

Van-e menekvés az emberiség mindenkori – olykor világégésként a Földön végigfutó – láthatatlan háborújából, kilépés a megalázottak és megszomorítottak bonthatatlan világrendjéből? Létezik-e olyan tények mögötti valóság, melynek rejtekében rálelhetünk benső békénkre, vagy továbbra is arra leszünk kárhoztatva, hogy eszmélkedés nélkül, szédülten forogjunk saját ördögi köreinkben? Krasznahorkai László labirintusszerű szövegtereiben könnyedén eltévedhetünk, vagyis elveszthetjük a végeláthatatlannak tűnő (elodázódó zárlatot, legalábbis nyomatékosító pontot) ígérő mondatok hálóvá vált Ariadné-fonalát, aminek visszagombolyítását – s az annak nyomán újból felmerülő kérdések megválaszolását – maga az író sem kísérli meg. Inkább szelíden befelé tessékeli az olvasót…

…azt az egy alkalommal[1] kedvesnek, magányosnak, fáradtnak, érzékenynek képzelt címzettet, akinek bázisát az 1999-es Háború és Háború című regény megírása után háromszáz fő körülire saccolta. Többek közt ezért is tarthatta kivitelezhetőnek, hogy kiadásra kerülő könyvéhez csatolt levelét (néhány lelkes segítőtárssal együtt) ő maga kézbesíthesse majd neki. Az ötletet fel is vetette a Magvető akkori kiadójának, Morcsányi Gézának, aki (együtt érezve bár a szerzői szándék eltökéltségével) a következőképpen sommázott: „Hát ez nagyon szép, csak: ki fizeti a révészt?” A végül és természetesen meghiúsult hermészi gesztus ezzel a kevésbé jelentősnek mutatkozó mozzanattal is csak fokozza a – kötethez ilyen-olyan formális úton hozzájutó – befogadók kézhez kapott (és tulajdonképpen befogadhatatlan) üzenetét, ami a legutóbbi, 2019-ben napvilágot látott kötetig (Mindig Homérosznak) hordozza magában a kisemmizett, leírhatatlan valóság, valamint a valóságba írt kisemmizettség mitikus foglalatát. „Zeusz a szokásosnál gyakrabban találkozott négyszemközt Hermésszel. – Előre lehetett látni ezt a világvégét – mondja Hermésznek Zeusz –, nem vagyunk halhatatlanok, hélas, de az a mód, ahogyan ez végbemegy, büntetni való a formája miatt, és botrányos.” – szól Zbigniew Herbert Áldozat című esszéjének egy részlete.[2] Krasznahorkai László sokfelé bolygó, számos, egymástól (földrajzilag is) távol eső, szociális-kulturális kikötőt érintő létmódja, szellemisége a világ – folyamatosan tartó – végének mindenkori botrányát valahogy úgy járja körül, újra meg újra át, mint Aiolosz görög istenség Odüsszeusznak ajándékozott zsákjának „ártó szelei”, melyek éppen az otthon partjainak megpillantásakor térítik el áhított céljától az eposzbeli főhős lélekvesztőjét…

„E csolnak – a mi vándor-csolnakunk… / A közeli torony méla-bús órája búcsúzót kong. s a sajka száll… száll, miként észrevétlen daru a légben; – hol? meddig? – az ég tudja csak. A búcsúzó bánatosan tekint vissza és rebegé: Isten veletek, kedvesim! nem foglak feledni soha titeket!”[3] – sorjáznak a szerző álmodorosan klasszicizáló szavai Búcsúzási javaslatok a XX. századtól alcímű szövegéből, ironikus felhangokat adva saját hívásának-hivatásának (mely csak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából eredhet), ugyanakkor szinte hipnotikus bevezetést nyújtva a szomorúságba (amelynek egyedül a melankólia pusztító gyöngédsége engedhet). Hogy az elhívás és betessékelés után megvezetnek-e, nem tudhatjuk, ahogyan azt sem, hogy ki és mibe avat be; hogy magába nyel, avagy kivet magából mindaz, ami feltárulni látszott. Ki engedte egyáltalán, hogy elsodorjon e mondatáradat? Ki meríti a szövegfolyamba evezőjét? Ki áll az innenső és mi vár a túlparton? Kerényi Károly kifejezései nyomán az álmok terelőjét, az éji fürkészőt sejthetjük mindenütt… folyamatos átváltozásban és megannyi alakváltozatban ugyan, de Hermészről van szó, aki a legkörültekintőbben ugyancsak a Háború és Háború lapjain íródott regénybe, s akinek – magán, Korim nevezetű főhősén, kiadóján, korrektorain messze túlmenően – Krasznahorkai (legalább háromszáz) kedves olvasóját, óhatatlan kísértésképpen, önkéntelenül és visszavonhatatlanul, kiszolgáltatta.

Átható látás, földmélyi homály

Szemmel láthatólag rendeltetésszerű fáradhatatlansággal futnak a Krasznahorkai-mondatok az 1977-es Tebenned hittem (Mozgó Világban megjelent elbeszélés) első soraitól napjainkig. „A valóságos emberi történelmet – csakúgy, mint a Sátántangó kozmikus végidejében – az égi harmónia és a mindig eljövő apokalipszis cezúrái helyettesítik.”[4] – írja Balassa Péter a Werckmeister-harmóniák című Tarr Béla-film kapcsán, éles fénytöréssel világítva meg a forgatókönyv alapjául szolgáló regény (Az ellenállás melankóliája), egyben pedig az egész Krasznahorkai-univerzum (a Hermész Triszmegisztosz-féle hermetikus tanokkal megdöbbentő, bár „negatív” rokonságot mutató) alapaurájának és jelenségvilágának valóságelemeit – az összhang, a Sors, a ritmus, a lüktetés, az eredendőség vagy a tudáshiány fogalomkörein belül. „…sem istent, sem embert, sem természetet nem ismer az a mindent felülíró, elnyelő, vak rend, ami megmutatkozik. Csak működik és végiggombolyodik a maga ismeretlen célú, numinózus (szent és rettenetes) mozgásviszonylatai és egyensúlyi szerkezetei mentén.”[5] Az effajta világlát(tat)ás olyannyira sajátja az úgynevezett hermészi szemléletnek, hogy a vonatkozó regény/film szereplőiben – a káosznak kitett, csillagokra függesztett tekintetű Valuskában, a tiszta hangok rendszerét kutató, Kozmoszhoz idomuló Eszter György alakjában, valamint a szintén „főszereplőként” jelen lévő bálnatetem mélységesen kiüresedett szemében[6] – ugyanaz tükröződik, mint a már említett hermetikus tanok[7] archaikus világképében: a földmélyi homály átható látása… egy történelem utáni korban, ahol mindannyian a konzumizált őrület és az anti-biblikus lelki szegénység pengeélén táncolunk…

…akár a Sátántangó tántorgó kocsmai mulatságának összeakadó, botladozó tagjai, úgy keveredhet el tehát az olvasásba merülő is az életmű – e táncrendre komponált – darabjaiban; a szerző kaotikusnak, klausztrofóbnak tetsző szövegtereiben való tobzódás pedig törvényszerűen megbotlásokkal jár. Néhol úgy függesztődnek föl (bennünk) a sorok, akárcsak az író által egy beszélgetésben[8] megidézett Thelonious Monk jazz zongorista eksztatikus tempójú koncertjeinek zenei futamai, melyek kizökkenésekor Monk felemelt, billentyűk fölött „keselyűként köröző” kézfejének – lecsapás előtti – katatón remegésében kifejeződik valami abból a kontrollálhatatlan, ugyanakkor egyfajta démonikus erővel mégiscsak egy irányba terelő szuggesztióból, melynek egyszerre bénító és delejező hatására (a Háború és Háború Korimjához hasonlóan) „el kell engedünk a világi kezeket, és hagynunk kell, hogy a semmi (vagy Hermész) vezessen tovább.”[9]

„Itt lőtte fejbe magát Korim György, / Krasznahorkai László Háború és Háború című regényének hőse, / aki hiába kereste, nem találta, amit úgy hívott: / a Kivezető Út” – áll a Schaffhausenben ténylegesen felavatott emléktáblán (Bukta Imre munkája), amit a regénybeli Korim tiszteletére avattak fel a Hallen Für Neue Kunst vezetői, a könyv publikálását követően. A szöveg „befejező”, svájci állomásán ugyanis a főhős utolsó mentsvára egy, a schaffhauseni múzeumban található iglu lett volna, amely a Torinóban alkotó képzőművész, Mario Merz műveként került a kiállítótérbe. Így íródott a valóságba Korim története, és így záródott le (első körben) a regény lapokon túli fejezete is, paradox módon állítva középpontba az ember mikro- és makrokozmoszának középpont nélküli, mentális mezsgyéjét, amely a new yorki felhőkarcolók bábeltornyai, valamint a glóbusz egymást érő, békésnek álcázott háborús övezetei közt húzódik. És hogy mi lett a hermészi küldetéstudattal begépelt, felfoghatatlanná bonyolódó, mégis revelatív erejű kézirattal, melyet Korim a világháló örökkévalóságában kívánt megőrizni, s amelynek elérhetőségét a szerző a www.warandwar.com honlapon jelölte meg? A keresett oldal nem található… (Kipróbálható.)Miként az is visszakövethetetlen maradt, ahogyan a regény kéziratát átolvasó Mario Merz beront a Hallen Für Neue Kunst igazgatói irodájába, hogy magából kikelve követelje a feleletet mániákusan, egyre dühödtebben ismételt kérdésére: „Miért nem engedtétek be?” (Mármint az ezek szerint több síkon is valóságba íródott Korimot, az ő végső menedéket nyújtó eszkimó-kunyhójába…)

Mario Merz valóságos figurája semmiben sem különbözik az igencsak reprezentatív (részben) válogatáskötet, a Megy a világ „kiválasztottjaitól”: Gagarin, Palma Vecchio, Nietzsche, a berlini hajléktalan, a Shanghaiba utazó tolmács vagy a délnek induló estremozoi rakodómunkás mintha egyetlen lélekforma (Hermész Triszmegisztosz lélektornyának?) megannyi alakváltozatát mutatná fel. Történeteiket is mindvégig ugyanazon a hangon halljuk megszólalni, egyfajta belső monológ részeként, melyben az elbeszélő kimondva-kimondatlanul önmagára reflektál: akár értekezik, akár kutatást végez, munkanaplót ír vagy elméletet gyárt, esetleg előadást tart – magáról beszél.[10] Ezzel pedig mintegy leltárba veszi kimeríthetetlennek tetsző, mégis kiüresedő kondícióinak szépségeit, miközben fejezetről fejezetre szabadul meg (az általa teremtett) varázslatos messzeségek és örökkévalóságok kábulatától, búcsúképpen pedig kijelenti, hogy neki „nem kell innen semmi”. Pedro, az Estremozo-beli márványkitermelő telep rabszolgaként robotoló munkása – az olvasó megelevenítő emlékezetében – mégis újra meg újra otthagyja talicskáját, és elindul a 381-es úton, hogy ismét ismeretlen ösvényre tévedjen, ami egy magányos, freskókkal teli márványpalotához vezeti. „És hiába állt az egész romokban, az épület a maga szótlan elhagyatottságában is éreztette, hogy még ha odahagyták is, még mindig tartozik valakihez, egy távoli világhoz, talán magához a mennyhez, vagy a még annál is távolibb Úrhoz, a végestelen messzeségben, örökre.”[11]

A balgaság áldását-átkát magán viselő Estike Sátántangó-beli (homályba burkolózó) mennybemenetele után, a „csulafülű” Petrina szavaival élve: feltámadásról jövet is úgy tűnhet az olvasó számára, mintha minden addigi metafizikai hiátus betöltődni látszana. Még akkor is, ha a szemtanúk (Estike haszonleső bátyja, az álmegváltó Irimiás, illetve kelet-európai Sancho Panzaként elválaszthatatlan társa, Petrina) jelenés utáni kollektív kábultságán Irimiás kijózanító szólamai lesznek úrrá:„»Minden másképp van – szólalt meg Irimiás hosszú csend után. – Hiába láttunk most valamit, ez még nem jelent semmit. Menny? Pokol? Túlvilág? Badarság. Mert az Isten nem nyilatkozik meg betűben csulafülű. És egyáltalán nem nyilatkozik meg semmiben. Nem mutatja magát. Nincs is.« »Én hívő ember vagyok – vágott közbe felháborodottan Petrina – Legalább rám legyél tekintettel, te istentelen!« »Tévedés volt. Mert az előbb megértettem, hogy köztem és egy bogár között, egy bogár és egy folyó között, egy folyó és egy kiáltás között, mely átível fölötte, semmiféle különbség nincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében, és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért meg minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból. Nincs menekvés, csulafülű…”[12]

Körkörös romok fölött

A Mindig Homérosznak ismeretlen üldözők elől menekülő sziluettje a Háború és háború Korimjával végez ellentétes mozgást, aki egy elvezérlő isten – nevezetesen, ugye, Hermész – kísértő hívásának engedve, annak felfordulást okozó forrásaira hivatkozva-hagyatkozva adja fel „szabályos levéltáros” voltát, s űzi bele magát végzetes utazásába. A legújabb Krasznahorkai-regény hajszolt központi figurájának legmélyebb szellemi eredete azonban nem pusztán Hermészben keresendő, hanem a bevezetőben már említett aioloszi minőségben; bizonyos értelemben pedig az aulosz nevű ókori görög hangszer hatásfokában, amely megannyi beavatási szertartás kísérő instrumentuma volt (eme kivételes hangszer, az aulosz – vagyis a fuvola – egyik hangsorát „száműzi” egyébként Platón állam-koncepciója az ideális társadalom kulturális készletéből), s amelyet a maga módján az író is megszólaltat időről időre, megadva ezzel a narráció mélyben lappangó cantus firmus-át, azaz a felfokozott, szinte lihegő, fogalmi felületet már-már felhántó elbeszélői regiszterek legalsóbb rétegeiben artikulálódó, alig hallható legfőbb szólamot…

Bukta Imre: Krasznahorkai László olvas

„Belenézni egy világegyetembe, mely magára hagyja alanyát a tudással, hogy a közvetlenül okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatatlan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik, olyan ördögi mód varázslatos igézet és bizonyosság, hogy ez pont elég megpecsételni helyzetét, azaz pont elég erőt ad, tényleg könnyedén, elkeseredés vagy a pátosz túlzásai nélkül kijelenteni, hogy ő ez az újféle ember Európában, s mindenki, akit a régi módon maga alá temetett, már nem fordul vissza: nem lesz többé értelme számára az ideálisnak, nem lesznek újra eszményei, nem lesz istene, amiként nem hisz már Platónnak sem, soha többé. Ugyanakkor viszont: nyugtalanító, fölöttébb nyugtalanító, hogy e felszabadítón végzetes megtisztulásban a transzcendens félreértéstől, maradtak apró törmelékek a múltjában a romok közt, művészeti és vallásos artikulációk cserépdarabkái, melyek ahelyett, hogy a világértésben való eltévelyedéseinek hibás emléknyomai lennének, örökre, vagyis minden pillanatban elkápráztatnak szépségükkel, azaz letagadhatatlanul, zavarba ejtőn, megrázóan tökéletesek, azt jelezvén, hogy ami nincs, mintha mégis volna…”[13]

…amiként egy Balaton-dal[14] is visszhangozza: „Hiába ülök évezredek óta körkörös romok fölött, / Lelkem mindig talált valami kicsit, amin meg-megütközött…” Vagy idézhetnénk Pilinszkyt is: „Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni / ki merészel közülünk? S ki merészel / a csukott könyv leveles sürüjében, / ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? // És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, / midőn szemét az Isten is lehúnyja, / és leborúlnak minden angyalok, / és elsötétűl minden kreatúra?”[15] „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, / csupán örökkel és örökké állok. / „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” – citálhatnánk a Pokol kapujának dantei feliratát, vagy akár Karinthy Frigyes Barabás-novelláját: „– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: »A názáretit!«; mintha ezt kiáltanád: »A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!« Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral…”[16] Krasznahorkai írásaiban a minduntalan szétfoszló látszat ellenére – a fentebbiek különböző fénytörésű tükrében – éppen annyi remény van, mint amennyiről le kell mondanunk olvasás közben. Hiszen nem áldás nélküli térbe lép be, aki – Hermész szárnyas csizmáinak nyomában – elindul a szerteágazó, mégis egy pontba sűrűsödő (korántsem mindentudó, hisz önmagát is tisztességgel elveszejtő) történetvezető csapásirányain…

Keresztury Tibor egyik interjúbeli – a „kegyelmi pillanat” mibenlétére vonatkozó – kérdésére talán ezért is felelhetett szokatlanul megnyugtató evidenciaértékkel a szerző: „Válaszként akkor engedj meg egy történetet. Víg Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyvenvalahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni… Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami.”[17]

*

Innen (az egyik ablakból) folytatni – immáron valamiféle egyes szám első személyben – talán a legbecsületesebb, s talán a legkevésbé írástudó farizeus-gesztus. Hiszen a Krasznahorkai- kötetek leveles sűrűjében lapozva, valóban a hermészi küldetéssel támadhat dolga annak, aki – ha könyvesboltban, hovatovább recenziós példányként is jutott e művekhez – rejtélyes úton-módon (kedvességével? magányosságával? fáradtságával? érzékenységével?) mégiscsak kifizette a révészt; így pedig egy-egy pillanatra magát Hermészt is a közelében tudhatta. És megkísérthette az a korántsem hermetikus, ezzel együtt az egyik legbéklyózóbb gondolat is, miszerint „…nincs fönt és nincs lent, csak egy világ van, itt középen, ahol élünk…”[18] Ez a közép(pont) képezhette meg, az ismét egyes szám harmadik személybe helyezett énben azt a középpont nélküliséget, ahonnan ugyan bármerre indulhatott, végül mindig ugyanoda jutott…

…visszalapozni nemhogy vétek, végzetes hiba lenne, hiszen rögtön kapálózni kezdene, hogy végül a gátnélküli mondatáradat mélyére merülve fulladjon önmagába – holott fáradhatatlanul le-lemaradva, meg-megbotolva, de csak azért is lépést tartva sem lehet biztos semmiben: felszínre érkezésről nyilvánvalóan szó sem lehet, partot érésről is alig, sőt a kezdőpontra való rátalálás csak hordalékos tanulságokkal, sekélyes következtetésekkel kecsegtető önáltatás lehet. (Sárral teli szájjal pedig még beszámolni sem lehet minderről…[19]) „Nézte ezt a végtelen, éles, tiszta tájat, s az mindenekfölött kizárólagos valódiságával döbbentette meg, megdöbbentette, mert oly nehéz volt látni, hogy nyugtalanságának e mérhetetlen bőségén túl a valóságos világ – legalább számunkra – véget is ér, véget ér, noha sehol sincs vége, amikét középpontja sem, s mi csak vagyunk e lüktető tér milliárdja közt, s kormányzó reflexeinkkel közreműködünk…” Krasznahorkai (akár az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó embertől – legalábbis a leírás szintjén – érintetlen) tájain körültekinteni – és egyáltalán azokban benne lenni – valóban „nehéz látást” követel; a pusztító tájformálásban történő közreműködés(ünk) reflektált volta ugyanakkor meg is bénítja az áttekinthetőségre irányuló érzékeinket, amelyek persze előbb-utóbb úgyis felmondanák a szolgálatot. „De csakugyan: ha belenézett, mindez egyetlen pillanatnál nem tartott tovább, s a szemrebbenésnyi, csillámló kép mihelyt összeállt, már szétesett: szétesett talán egy szikra jelére, mely a kályhában épp a kialvó tűre figyelmeztetett, elpattant és szertefoszlott, mintha nem érdemelte volna meg, kihunyt egyetlen villanásban, de mintha csak azért, hogy egyszeriben éles fénnyel bevilágítsa mindazt, ami hazatérő gondolatmenetében, sorsdöntő elhatározásában, ama kapualji ítéletben, mint maga nevezte »életveszélyes tévedés«.”[20]

A bevezetőben felállított mitikus keret korántsem hal(l)hatatlan istenei mintha szintén tévedésből áldoznák föl egymást. „De tényleg fájdalommentesen-e? Zeusznak enyhe kételyei adódtak. / – Mondd el akkor pontosan, hogy is volt – fordult Hermészhez. / – Az egész minden kényszer nélkül zajlott le, nem voltak kellemetlen és közönséges jelenetek.”[21] Apollón – minden bizonnyal az istenek hírnöke által eltulajdonított marhacsordája[22] kései megbosszulásaképpen – éppen Hermészt készül eltenni láb alól. „Ahogy a hamu rejti el a faparazsat, úgy rejtőzött el Hermés Apollón elől.”[23] Hogy az ablak mögötti térben miképpen és meddig bújhat meg az esetleg épp e könyveket olvasó, afelől is kételyek adódhatnak. Mindenesetre érdemes szemügyre vennünk (innen fentről? az alant húzódó?) körkörös romokat, amelyek fölött minduntalan elsiklik a figyelmünk; vagy a mindent átható napsütéstől vakulunk meg (mint a Sieobo járt odalent egyik elbeszélésnek hőse, Fenn az Akropoliszon), mikor rájuk vetjük a tekintetünk. Pedig Platón hasonlattá silányodott barlangja ugyanúgy nyitva áll, mint a közömbös óceánok megannyi partvidékének fövenye, vagy a szerző „sorsdöntően elmozdult” kedvenc gyulai kocsmájának, a Werckmeister harmóniák nyitó jelenetének kozmikus söntésének bejáratai. De ott tátongnak valamelyik torinói, esetleg svájci múzeum kiállítóterében/raktárában Mario Merz – minden bizonnyal kordonnal körülvett – iglujai is…

Hogy életveszélyes tévedés-e az örökkévalóságok mámorában élni, vagy inkább a kisemmizett valóság tudomásvétele számít istenkísértésnek, kérdés marad. Mert egyszer csak (illetve az író nyomatékosításával: csak egyszer) mindenki „fölfedezi majd az emberi élet rejtelmes tágasságát, megérti végre, hogy az elszakíthatatlan kötelék, mely őt a világhoz fűzi, nem bilincs és ráítéltség, hanem ragaszkodás egy kiirthatatlan érzéshez, hogy otthona van; és rá fog találni a részvétel nagyszerű örömére is, hogy közreműködik, és körbeöleli minden: az eső, a szél, a nap és a hó, egy madár röpte, egy gyümölcs íze, egy rét illata; és megsejti majd, hogy keserűségei és szorongásai súlyok és nehezékek csupán múltja eleven gyökérzetének és jövője bizonyos esélyeinek emelkedő léghajóján, amiként – nyitotta ki az ajtót – azt is tudni fogja végül, hogy minden percünk: vonulás, a keringő Föld hajnalain és éjszakáin, hullámzó telein és nyarain át a bolygók és a csillagok között.[24] Aki itt, a lélek rajongásával, sárba tapadó cipőit odahagyva belép, a résnyi nyitottságban lassanmadárrá változik, röpte nélkül zuhanva a sötét középpont felé… Behunyja a szemét.

…mintha hamuban járva emlékezne a parázsra.

Papp Máté fényképe

[1] „A Háború és háború Krasznahorkai László negyedik nagyregénye, mely az 1999-es könyvhétre jelent meg először. A könyv kiadását két dolog előzte meg. Krasznahorkai 1996 és 1997 között hat darab Egy mondat című szöveget jelentetett meg különböző folyóiratokban és lapokban. Ezt 1998-ban a regényt bejelentő Megjött Ézsaiás című novella követte, ami levél alakot kapott, rajta egy az olvasónak szánt üzenettel: »Kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasó, kérlek, csúsztasd be ezt a levelet abba tasakba, amit az 1999-es magyar könyvhétre megjelenő könyvemben majd megtalálsz. Te tudod, miért.«” (Forrás: http://esztetika.elte.hu/baranyistvan/files/2014/09/Kallai-Milos-Krasznahorkai.pdf)

[2] Zbigniew Herbert: Barbár a kertben és más esszék. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2010. 257.

[3] http://www.epa.oszk.hu/00000/00002/00041/krasznaho.html

[4]http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=3198&fbclid=IwAR2R3F8y6Jgsg3F7vYInj_UxYQyPC24YzjUJvowU27EC7PU0mjDo0mRI498

[5] Uo.

[6] Az 1961-ben Budapestre is megérkező, guruló bádogkolosszusba zárt, kitömött bálnatetemet Krasznahorkai László kiskamasz fejjel járta körbe a gyulai Kossuth téren: „…megálltam egy pillanatra, csak néztem a bálnát, próbáltam az egészet befogni a tekintetemmel, és mikor sikerült, nem gondoltam én már semmire, nem akartam és nem is lettem volna képes megnevezni, hogy akkor mi is ez, amit érzek, hogy tényleg, akkor részvét? vagy micsoda? (…) Akkor egy szót sem, most azonban már igen, el tudom mondani, mi történt ott velem, s azt hiszem, a többiekkel is akkor hatvan- vagy hetvenvalahányban, mert ma már világosan meg bírom nevezni, hogy ez a bálna, ahogy ott feküdt a gerendázaton, a gyönge fényben, mintegy bevezetett a szomorúságba, engem s talán a többit is, csak né tem a bálnát, ahogy csoszogtam körülötte a bűzös szerkezet belsejében, és végtelen szomorúság tört rám…” (Krasznahorkai László: Théseus-általános (Titkos akadémiai előadások). Széphalom Könyvműhely, Gödöllő, 1993. 18–19.)

[7] Hermész Triszmegisztosz: A tökéletesség útja. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994.

[8] https://www.youtube.com/watch?v=v-Y4Ueo5Gzs&ab_channel=valuskagabor

[9] Végh Attila: Athéné aranyló szeme, in: A ragyogás ideje. Helikon, Budapest, 2012. 40.

[10] Az idővel nem csupán országos, hanem világhírnévvel is együtt járó, egyre sűrűsödő felolvasásai során – kétségtelenül némi profetikus pózt is felvéve – Krasznahorkai olykor a visszafogott elfogódottság, olykor a (közönségre, kérdezőre, kamerába való) kíméletlen kitekintés egyszerre elidegenítő és bevonó szembesítő gesztusaival kíséri szövegeinek szerzői interpretálását. A legkifejezőbb példa szuggesztív előadásmódjára mégis talán a Háború és Háború regény-anyag rádiós (majd hanglemezes) változata, amelyben az író nem felolvassa, hanem mintegy öt óra hosszán keresztül, idézeteket ékelve a szövegfolyamba, szabadon elmeséli a könyvbe foglalt történetet. A metakommunikatív jelzéseket a műfaj miatt mellőző, a szavakat a leírt anyaghoz képest kényszerűen más tempóban, más szekvenciák szerint ütemező-szűrő elbeszélő szinte suttogó hangneme, valamint a mondatok mankóját elhagyó, alig megakadó, pillanatnyi, apró asszociációkkal élő narrációja mögött felsejlik a kezdetektől „fejben íródó” életmű (irdatlan mennyiségű szövegegységeket memorizáló, majd azokat a lehető legpontosabb változatig csiszolgató, mindezt pedig csak a későbbiekben konkrétan rögzítő) alkotói működésének valóban hermészi esze(lő)ssége. Ez a fajta moderált megigézettség az élő fellépések alkalmával is érezhető; amivel rendszerint nem is tudnak mit kezdeni a különböző moderátorok, méltatók, irodalomértők, újságírók sem – ezzel támasztva alá Krasznahorkai majd minden megnyilatkozásának (kevésbé narcisztikus artisztikumból, mint kényszerűségből) monologikussá alakított – közvetlen környezetével sok esetben csupán formális szinten, esetenként hidegen, mondhatni udvariasságból dialógusba lépő – jellegét. (Forrás: http://www.krasznahorkai.hu/audio_Haborus_architektura.html)  

[11] Krasznahorkai László: Megy a világ. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

[12] Krasznahorkai László: Sátántangó. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 220.

[13] https://terebess.hu/keletkultinfo/krasznahorkai.html#megorulni

[14] https://www.youtube.com/watch?v=BXQcnWOeMVM&ab_channel=Balaton-Topic

[15] https://www.babelmatrix.org/works/hu/Pilinszky_J%C3%A1nos-1921/Introitusz

[16] https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_030.html

[17] https://litera.hu/magazin/interju/nincs-mar-sehol-semmi.html

[18] Krasznahorkai László: Hová nézel, in Uő: Seiobo járt odalent. Magvető Kiadó, Budapest, 2008. 321.

[19] Ld. még: „…beépítve és végleges mozdulatlanságra ítéltetvén, ha nem lettek volna mindig is, amúgy is mozdulatlanok az üvöltésben, amikor is tátott szájuk már tele földdel…” (Krasznahorkai László: Üvöltés a Föld alatt, in Uő: Seiobo járt odalent. Magvető Kiadó, Budapest. 424.)

[20] Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Magvető Kiadó, Budapest, 1989. 206.

[21] Zbigniew Herbert: Barbár a kertben és más esszék. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2010. 258.

[22] ld. Kerényi Károly Görög mitológiájának X. fejezetét

[23] Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 112.

[24] Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája. Magvető Kiadó, Budapest, 1989. 110.