Az írás a 2020 júliusában tartott 3. tállyai alkotótáborban született, a résztvevők azt a feladatot kapták, hogy egy Térey Jánostól származó mottóhoz írjanak szöveget. A Térey-mottó szövegét az írásban dőlttel jelöltük. Magyar Boglárka többek között ezért az írásáért az alkotótábor prózaműhelyének második díját nyerte el. (A szerk.)

Erdő

A rendelő váróterme zsúfolásig telt köhögő, lázas és beteg emberekkel. Mindenki várt, hallgatásba, betegségbe burkolózott és csendesen ült magába roskadva, érinthetetlenül. Az ablakokon beszűrődő fény megvilágította sápadt, beesett arcukat, csontos kezeiket, szellemek voltak, igen, ezek szellemek, gondolta a fiatal férfi, amikor belépett ő is, majd leült egy üresen hagyott székre.
Várt.
Utált várni, utálta, ha beteg, ha lázas, ha fáj a mellkasa és a feje, az azt jelenti, valahol a lelkében sincs minden teljesen rendben, arra gondolt, mi zajlik benne, miért pont most, tavasz van és jó idő. Mellette egy szürke kabátos öreg hölgy ült, hosszú haja ősz, kabátja kopott, szeme könnyesen meredt semmibe és csöndesen imádkozott, meg akar halni, gondolta a férfi, és akkor az asszony felé fordult, köhögött, de nem szólt semmit.

Teltek a percek, az órák, talán három is, mire az orvos beszólította a rendelőbe. A szoba kicsi volt, tisztaság- és fertőtlenítőszag keveredett össze mindenhol, meleg volt, túlzottan is meleg. A férfi levette kabátját, szelíden nyújtotta a kék kártyáját, hátán felhúzta a pólót és sóhajtott. Eszébe jutott, hogy kisgyerekként azt hitte, a sztetoszkóp egy idomított kígyó, ami annyira különleges, hogy még azt is képes meghallani, ha valaki beteg. Nevetett, az orvos azonban nem szólt, csak csóválta a fejét, gondolkodott, majd végül a kezébe nyomott egy kis barna papirost. A röntgenbe küldte.

A férfi elindult le a lépcsőn, nem gondolta, hogy ennyire súlyos lehet a helyzet. Mellkasröntgent írt ki az orvos, olyat, aminél oda kell állni egy hideg lap elé, nagy levegőt venni, bent tartani, lassan kiengedni, megint az édesanyja szavai jutottak eszébe, majdnem beleszédült, annyira erősen tartotta a lélegzetét.

Odafent már a lépcsőig nyúlt a sor, beteg, szomorú arcok mindenfele, szellemek, csontvázak, zombik recepttel a kezükben és ambuláns lapokkal, suttogó szavak, hogy valaki ötödjére, hatodjára jött vissza injekciós kezelésre, másnak a hetek alatt csak rosszabbak lettek a tünetei, a harmadik azt mormolja, múlt héten meghalt a veje ebben a felsőlégúti nyavajában.

A férfi beadta a röntgenképet, hamar behívták, az orvos egy székre ültette, mielőtt bármit is mondani kezdett volna. A férfi kényelmetlenül érezte magát, feszülten figyelt és várt. Megint.
– Különleges esettel állunk szemben. – kezdte az orvos és leült az asztala mögé. – Az elmúlt hetekben gyakran diagnosztizáltunk már hasonlót, de maga ingen ritka eset.
– Értem. – Válaszolta a férfi, pedig igazából semmit nem értett, amit az orvos mondott.
Az orvos előredőlt a fekete székében, arca semleges, tartása kimért, szemei a férfiét fürkészték.
– Az ön mellkasában van egy erdő.
– Értem. – válaszolta a férfi, mintha hétköznapi, mindennapos esetről lenne szó, amit az ember nap mint nap hall a buszokon és villamosokon. A padlót bámulta, kezét a mellkasára helyezte és hatalmasat lélegzett.

Az orvos intett az asszisztensének, aki könnyek közt gépelni kezdett.

– Kérem, ne ijedjen meg. Bár az ön esete súlyos, az erdője ugyanis elég nagy kiterjedésű, dús lombbal, ágakkal, nagy, zöld levelekkel melyek egészen a vállcsúcsig tartanak, és nem mellesleg hatalmas gyökérzettel, ami a gyomorszáj környékén ér véget. Itt, középen található az egyik legnagyobb fa, melynek törzse pontosan olyan hosszú, mint a légcsöve. De kérem, ne aggódjon, ebben a kórházban remek orvosaink vannak, akik ehhez hasonló esetekre specializálódtak, könnyen megszabadulhat minden egyes fától.

A férfi nem szólt, csak zavartan pislogott párat. Egy erdő. Hogy kerülhet egy egész erdő az ember mellkasába és hogy lehet leélni harminc évet úgy, hogy ne is tudja, mit nevelgetett odabent, a tüdeje mellett három évtizeden át?

– Sajnálom, hogy nem tudok teljesebb körű tájékoztatást tartani, nagyon kell sietnünk, ma is lesz egy műtétem, bár annál a páciensnél még csak a cserjeszint fejlődött ki. Azt ajánlom, jöjjön vissza jövő héten, az eset súlyosságára való tekintettel előrébb tudjuk önt helyezni. Jövő szerdán fél kettőkor azt hiszem, el tudnánk kezdeni az erdőirtást, természetesen kérheti altatással is a műtétet. A beavatkozás után egy hetvenkétórás megfigyelés következne, amikor megbizonyosodunk arról, hogy valóban gyökerestől kiirtottuk a növényeit. Az élete hátralevő részében élhet gyógyszereken, és ezeken a különleges, műanyagszármazékokat tartalmazó tablettákon, melyek helyrehozzák a műtét okozta sérüléseit.

A férfival fordult egyet világ. Belegondolt, hogy maszkos-kesztyűs orvosok egyszerűen nekiesnek és felnyitják a mellkasát, majd fűrészekkel meg baltával esnek neki annak az erdőnek, az erdőnek, ami az övé, ami ott van bent a tüdeje és a szíve ölelésében.
–Nem, köszönöm. Nem kívánom kivágatni, nem akarom, hogy hozzáérjenek!

A férfi annyira gyorsan viharzott el, hogy még a váróteremben is elfejtetett köszönni a többi betegnek, akik azért köhögtek olyan csúnyán és rekedten, mert már nincs a mellkasukban egy kis cserje, egy fa, bokor, virág, vagy erdő, ami friss oxigénnel láthatná el őket. Tudta, hogy az ő mellkasában viszont van egy egész erdő, ott zörög a lombkorona a vállában, a talajszinten apró bogarak és állatok élik mindennapjaikat, még az is lehet, hogy valahol, az erdő legmélyén egy kis patak csordogál, ami az egész testében millió és millió hajszálérre ágazik szét… abban a tudatban feküdt le aludni aznap, hogy harminc éve nevelget valamit ott bent, ami csakis az övé.

Másnap a férfi szomszédja zúgásra, fűrészelésre és kiabálásra ébredt. Odaát, pont az ablakával szemben rendőr- és mentőautók sorakoztak, mellettük tetőtől talpig védőruhába öltözött orvosok és rendőrök, a földön, pontosan a járda közepén pedig a szomszédja, kinek felhasított mellkasából faágak, gyökerek és száraz levelek álltak ki. Milyen érdekes, gondolta, milyen furcsa lelki szükséglet, hogy aki érinthetetlennek tűnik, azt a nép időnként letaszíthassa a földre.

Kép forrása: creativemarket.com