Napsütötte áprilisi délelőtt volt. A diákok figyelmét el nem ítélhetően jobban lekötötte a kinti ragyogó fényben szálló szöszök szlalomozása, mint a puritán osztályterem, ahol a fehér falakon túl csak egy sarló, egy kalapács és egy lúdtoll hirdette, hogy az osztályok végre megbékéltek egymással. Persze nem az A-sok a B-sekkel, dehogy, ők a tiszafelhővárosi középiskolában és máshol ugyanolyan gyanakvással néztek egymásra, mint az előző rendszerben, amire most illett egyre csúnyábbakat mondani. A társadalmi osztályok megbékélését hirdették a szimbólumok, amikor épp nem az osztályharc élesedését zengte újság és rádió a Párt utasítása szerint. Az osztályfőnök inkább a harcot hirdette, órákon újságcikkeket olvasva fel arról, hány burzsujt lenne jó felakasztani. Most azonban nem újság volt az osztályfőnök kezében, hanem napló, aminek asztalhoz csapásával jelezte, hogy megkezdődik az irodalomóra és igényt tart a diákok figyelmére.

A hetes jelentése után belelapozott jegyzeteibe, hogy kiválassza a felelőt. Néhány másodperc csend után megszületett az ítélet:

– Kozák!

Editke a harmadik padból engedelmesen a tanári asztal mellé lépett. A vékony, szőke diáklány és a testes, koromfekete hajú, bajszos tanár megjelenése is mintha csak azt sugallta volna, hogy másik univerzum képviselői. De még mielőtt egy jó szemű festő megörökíthette volna a képet, a tanár kiadta a feladatot:

– Mondj valamit, hadd cáfoljalak meg.

– Babits Mihály századunk egyik legjelentősebb költője, aki…

– Mit értesz azon, hogy jelentős?

– Írt verseket, és… és…

– És ezek jó versek?

– I-i-igen. A tankönyvben ezt írják.

– A tankönyveket marhák írják! Aki olyat leír, hogy „Kultúra! A rút luk! Micsoda szimbólum! Bum! Bum!” az neked jó költő?

– Hát…

– Nem, aki ilyet leír az nem jó költő. Lássuk miért!

A táblához lépett, krétával felírta Babits idézett verssorait és magyarázatba kezdett. Amint végzett, letörölte, emlékezetből újabb és újabb Babits-versrészletet írt fel. Azokról is bebizonyította, hogy miért költőietlenek, sőt egyenesen rosszak; némelyiket átalakítva ízlésének jobban megfelelő verssé. Magyarázatában többször említette, miszerint „Itt van Kozák, aki szerint ez a vers jó”, vagy „persze aki szerint Babits jó költő az nem értheti”.

A feleltetésnek álcázott előadással el is ment az óra. Csak a kicsengetés térítette magához. Azért a mondatot – arccal a tábla felé – még befejezte arról, milyen féltékenyen őrizte Babits az irodalom kapuit a feltörekvő tehetséges fiatal költőkkel szemben. Amikor megfordult, megakadt a szeme Kozák Editkén. Tanította már évek óta, de eddig csak a szőke kisegeret látta benne. A kisegér az elmúlt évben megnőiesedett, a tavaszi idő is jót tett öltözködésének, most előrebiccenő hajjal, rezzenő lágy emlőkkel várta sorsa beteljesülését. Ahogy ott szipogott szemlesütve, ajkát harapdálva a táblától két lépésre, muszáj volt arra gondolnia, hiányzik mellőle egy igazi férfi, aki megvédi őt az élet veszedelmeitől. Szinte megsajnálta.

– Nem kapsz jegyet. De még sokat kell tanulnod. Leírod nekem kétszázszor, hogy Babits nem jó költő. Legkésőbb holnapra. Értetted?

– Igen.

Az osztályfőnök büszke volt magára. Az egész órát sikerült egy logikai ívre illesztenie, és egyetlen megindokolhatatlan állítást nem tett. Amit elmondott, ki lehetne adatni esszéként. És Editke felfedezésével, úgy érezte, ismét van egy, bár megfogalmazatlan célja az életben. Méltó születésnapi ajándék – magának, ha már a tanártársak nem köszöntötték. A diákok beszélgetéséből kihallotta az őrült szót. Biztos Babitsra vonatkozott. Hát igen – gondolta – az is őrült, aki verset ír. Persze ő is volt fiatal, amivel együtt jár a bolondság. Húsz évesen ő is írt verseket. Aztán beindult a pályája, és a tanárszak üdvöskéjének, vagy a jövőért felelős tanárembernek nyakkendős témákkal illik foglalkoznia.

A tanáriban asztalszomszédja szintén versírásra buzdította amikor előadta sikerét.

– Ha ennyire jól látod, mitől rossz egy vers, és mitől lenne jobb…

 Még egyszer belegondolt. Igen, lehetett volna költő. De az egyetemi professzoroktól kezdve kapta a megerősítéseket, hogy a tanári pálya az övé. Íme, meglelte hazáját.

Eszegetés közben a kollégák egy újságcikk fölött érveltek arról, hogy kinek a nevét vehetné fel a szegedi egyetem. Móra Ferenc? Szóba jöhetne, de gyanús őstörténettel foglalkozott, ami bűnös nacionalista gondolatokat ébreszthet. Vorosilov marsall? Talán, de mégis egy katona. Bajcsy-Zsilinszky? Róla még nem lehet tudni, néhány év múlva elfogadható lesz-e világnézetileg. Az osztályfőnök felvetette, hogy a volt szegedi diákok leghíresebbjét kellene kiválasztani. Ám Szeged – ami a tanári karban többeknek alma matere volt – még csak huszonvalahány éve adott helyet az egyetemnek, így az első diplomások sem értek még pályájuk végére. Debrecennek szerencséje volt Csokonaival, akit kirúgtak, és fiatalon meghalt, róla elnevezhettek színházat, gimnáziumot. De a polgáriasan esztétizáló Juhász Gyulán kívül Szeged még nem termelt híres halottat.

– József tanár urat keresem – cincogta az ajtóban Kozák Editke.

– Itt vagyok – pattant fel az osztályfőnök.

– Elkészültem a feladattal. – Kezében teleírt papírlapokat lobogtatott. Az osztályfőnök elvette tőle. Gyöngybetűs kézírással, soronként kétszer, oldalanként ötvenszer szerepelt rajta a „Babits nem jó költő.” mondat. Kétszáz bizonyítéka annak, hogy győzött, rákényszerítette akaratát ellenfelére. És ha ebben a kérdésben engedett Editke, talán másban is fog.

– Még megszámolom. Menjünk ki az udvarra.

A diák engedelmeskedett. Az iskolaudvaron a friss betonra tűző napfény váratlan meleggel köszöntötte őket. Az iskolaépület falán még látszottak a két és fél éves golyónyomok. Szembefordulnak. Itt egy nő – mondta magában ismét észrevételezve, hogy Edit kisegérből nővé érett, és etimológiai kapcsolatokat keresett a szóval: nősülni, nőzni.

– Te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, és te megálltál szememben. Belemartál elmémbe, mint sav a fémbe.

– Mint egy vers.

Mi van ma, hogy még ez is versekkel jön – gondolta. De ha verset, szép szavakat akar, megkapja.

– Szóra bírtad bennem a szív legmélyén ülő magány sikítását.

– De tanár úr…

– Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban? Tudnál-e, Edit, annyira szeretni, hogy válladon megpihenve elfelejtsem mind a kínt?

Edit ennél többre már nem volt kíváncsi, falfehérre változott arccal sarkon perdült és a külső kapu felé futott. Az osztályfőnök először nem tudta, ez nem fogócska-e, nem azt akarja-e a huncut leány, hogy fusson utána, és érje utol a fák között, vagy a Tisza partján a töltésen. De a lány teljes erejéből futott, hátranézegetés, integetés nélkül, ami az elhangzott kérelemre inkább nemet jelentett.

Hirtelen hontalannak és gyámoltalannak érezte magát. Keresett egy csöndes zugot, ahol nem figyeltek rá a még mindig vitatkozó tanártársak. Kitaszítja a világ, és nemet mondott neki egy egérke.  Elvonta puszta kénye végett – csak mert ő nem akarta – meleg karját, ölét, térdét. Ennyit is ér! El se mondhatta, mennyire és milyen mélyen szereti. Ha nem lesz azé, aki tényleg szereti, majd lesz belőle X. Tamásné. És lesz az osztályban pofozkodás, feleltetés, buktatás, az majd érzékelteti nemes szomorúságát, hogy nagyon fáj!

Összekuporodott, és végigtekintett életén. Anyagiak – kudarc. Meleg asszonyi szeretet -kudarc. Tanárság – amiben kiválóságáról annyit győzködte az egyetemen Horger Antal professzor, és annyi alantas támadástól védte meg; ha ez a hála, akkor kudarc. Beleöli összes energiáját és ez a hála? Romba dől minden, éppen a születésnapján.

Utolsó lehetőség, ha visszatér a rég elfeledett költészethez. Tollat vett elő, és a „Babits nem jó költő.” lapok egyikének hátoldalára felírta:

Negyvenkét éves lettem én

Meglepetés e költemény

Idáig megvolt. És alá kellett volna még két rímelő nyolcszótagos sor.