bicikliút

pihegve álltunk meg…
a kulacsnyi víz kevés de a nádasba
simuló stég kacéran hívogat
ledobod a sortot hamar
fürgén melléd csusszanok
félek árulóm lesz a hangos
szívverés… kevés a hely
határaink egymásba csúsznak
a vibrálás legyűr minden lélegzetet
felizzott testünket hűteni
a vízbe csobbanunk
a nap pihegve kúszik tovább
pilláinkra nyárfaszöszök
szállnak s velük siratjuk
goromba önzését a nyárnak…


ismerős szerkezet

szavak simogatnak – ismerős szerkezet –
előbb csak megágyaz a léleknek a test
csókokba fulladó suttogás perzselő
tenyér a melleken a combokon
karokba hajló indulat ösztönös védelem
ellenállás – vagy annak látszata – a vágyak
korbácsolása megadásba hajló öröm
visszanyelt könnyek mögött parázsló
érzékiség… lüktet a szív a test
nyüszítő birkózás ez a működés kényszere
az illeszkedés a visszapillantás gesztusa
bordák mögé gyúrt fuldokló öröm
agresszív összekapaszkodás és szédület
mely után megpihen a szív a lélek és a test


idegenek

reméltem hogy magamhoz igazíthatlak még
s hogy a változás felszabadít és elkezdődik
benned is az olvadás és a baleseti halált
felülírja a közös nevezőre ébredő szenvedély
de hamar beleszoktál a hiányba
megtaláltad a szabadnapos álmok helyét
a szigetet ami nincs – csak idegen part –
figyellek takarítás közben ahogy ingerled
a tárgyakat: akkurátus vagy és precíz
a rádióból halk zene szól – kábul tőle a
lelkiismeret szürkül a hiány ellepi a látóideget…
elfelejted hogy magunkéi vagyunk – új rítust
követsz és már nem akarsz szólni senkihez…