,,a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselnie.”

A Bűn Németh László harmadik nagyregénye, egy évvel a Gyász után jelent meg, amelyet már kiadásakor is nagy siker övezett. Így a Bűn igen magas kritikai elvárásokkal nézett szembe, a korabeli recepció viszont azt sugallja, hogy színvonalában elmarad a Gyásztól. A megjelenés időbeli közelségén kívül viszont nehéz olyan szempontot találni (ez a recepció esetében a kiadáskor nyilván elkerülhetetlen volt), ami indokolná a két regény szoros összehasonlítását. Ma azonban, a kellő időbeli distancia birtokában és a korabeli recepció idején rátelepedett jelentésrétegek hiányában már nem kell számonkérnünk a Gyász sikerességét a Bűnön, így lehetővé válik a szöveg önálló műként való értelmezése. Nem csupán tematikája, de a megidézett, vizsgált problémakörök, az ábrázolt társadalmi miliő is gyökeresen eltérő a Bűnben a Gyászhoz képest, ami szintén nem indokolja a két regény együttolvasását. Keresztury Dezsőt idézve: „a Bűn nem kevesebb s nem több a Gyásznál, hanem más, mint az”.[1]

Márkus Béla megállapítása szerint a Bűn csak azok számára tartozik az életmű kevésbé elemezett írásai közé, akik felületesen ismerik csak az író munkásságát. Németh László alkotása ezzel szemben egy részletesen és behatóan elemzett regény[2], azonban azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elemzések jelentős hányada a marxista irodalomtudomány előfeltevései és módszertana alapján íródott, így azok eszmei-ideológiai értelmezési szempontjai érvényesülnek bennük. Ez pedig alapot szolgáltathat ahhoz, hogy egyfajta idegenségérzetet váltsanak ki a professzionális befogadóból.[3] Monostori Imre mutat rá arra, hogy a regény olyan univerzális emberi problémákkal foglalkozik, amelyeket napjaink interpretációs stratégiáinak, elméleti kereteinek segítségével is vizsgálhatunk.: ,,[a] Bűn ugyanis – többek között talán elsősorban – az elveszett (nagyon kisemberi) illúziók regénye.”[4] Éppen emiatt állítható, hogy a Bűn igenis fontos pozíciót foglal el Németh László életművében és helye van a Gyász, az Iszony és a többi Németh-nagyregény mellett.

A bűntelen bűnösség reprezentációja dr. Horváth András karakterelemzése során

Már a cím is jelzi, hogy a bűn a regény központi témája, egy olyan problémakör, amely mentén a szereplők közötti viszonyok és a cselekmény is szerveződik. A regényt Németh László Rossz lelkiismeret munkacímmel kezdte el írni, amelyet később változtatott a végleges Bűnre. Mindkettő felidézi mind Lajost, mind dr. Horváthot, és e két fogalom, a bűn és a rossz lelkiismeret nem is választható el egymástól, hiszen egyik következik a másikból. Egyik szereplő bűne sem körvonalazható egyértelműen, bár leginkább a jóra való restségben érhető tetten. A regény történetében jogi értelemben legfeljebb a gyümölcslopás, keresztény erkölcsi-vallási kontextusban pedig az öngyilkosság tekinthető bűnnek. Mindkét szereplő azonban csak olyan bűnök miatt érez szégyent, lelkiismeretfurdalást, amelyeket vagy nem ők követtek el (például Lajos lelkiismeretfurdalása Mariska házasságtörése miatt), vagy a regény világában más sem követte el őket. Senki sem kéri ugyanis számon Horváthot azért, mert a pénzét nem a puszta és a parasztság felemelésére költi.

A bűnt mint fogalmat több szempontból közelíthetjük meg, hiszen beszélhetünk például jogi és morális értelemben vett bűnről, de értelmezhetjük filozófiai szempontból is. Jogi értelemben ,,a bűn szándékos vagy gondatlan szabályszegés,”[5] vagyis olyan szabályok áthágása, amelyeket komoly elhatározással állított egy közösség vagy az egyén. A bűn a rossz egyik formájaként értelmezhető, azonban maga a rossz fogalma is igen heterogén, nehezen körülhatárolható, ám azt mindenképp megállapíthatjuk, hogy a bűnt csak tudatos lény követheti el. Morális szempontból a bűn a közösségi normák megszegése[6], továbbá ,,[a] bűnt elsősorban csak az erkölcsi törvénnyel való explicit szembefordulásként értelmezik.”[7] Nemcsak amiatt kérdéses a bűn fogalma, mert mást és mást jelent jogi és morális-erkölcsi vagy éppen vallási, filozófiai szempontból, hanem azért is, mert a köznyelvi regiszterben gyakori, hogy összekeverik a gonosz fogalmával.[8] A bűn bizonyos értelemben véve egy belsőként megélt dolog, amely önmagunk és a lelkiismeretünk között vagy pszichoanalitikus fogalmakkal leírva az id, ego és a szuperego egymásnak feszülése közben jön létre.[9] A bűn tehát nem keverhető össze a gonosszal, de a rosszal, a bűntettel, a rosszcselekedettel sem. Vallási értelemben véve a bűn a vétkezést jelenti, és a bűn általában az ember és valamilyen isten közötti relációban jelenik meg, tehát összefüggésben áll az engedelmesség, az imádat és a vétek fogalmaival. Az elemzés további részében a bűntelen bűnösség fogalmát használom, amely a magyar irodalomban József Attila kései költészetének értelmezése nyomán jelent meg. Gajdó Ágnes szerint a bűntelen bűnösség a folyamatosan érzett tárgytalan bűntudatban érhető tetten, abban, hogy a szubjektum bizonyos aspektusait az életének büntetésként fogja fel, azonban nem tudja, hogy mi az, amiért büntetik. ,,Bűnét akarja tudni, és bűnhődni akar, mert a bűntudat elviselhetetlen, inkább tűrné akár a fizikai fájdalmat is, csak ne érezze a tárgytalan bűntudatot”.[10] Ezt annyiban egészíteném ki a Bűnre vonatkoztatva, hogy Horváth ugyan kinyilatkoztatja, hogy mi is a bűne, azonban ez nem tekinthető igazán véteknek, hiszen sem jogi, sem erkölcsi és vallási értelemben véve sem tekinthető bűnnek, tehát mivel a társadalom számára nem bűn, így bűntelen bűnösként értelmezem őt.

Ahogyan említettem, a bűnt számos aspektusból értelmezhetjük, mégis minden definíció mögött átsejlik az eredendő bűn mint afféle axióma Kovács Lajit látszólag az ezzel kapcsolatos gondolatok nem foglalkoztatják, hiszen ő csak egy házmesteri lakásra vágyik, vagy éppen egy húzós kocsira, azaz stabil egzisztenciára.

Bűn-e az, hogy az egyik ember szerencsésebb körülmények közé születik, mint egy másik? Bűn-e, hogyha a szerencséjét nem arra fordítja, hogy a nála elesettebbeket segítse? Ezek a kérdések üldözik a Bűn dr. Horváthját. Nevezhető az az egyén bűnének, ami miatt lelkiismeretfurdalást érez? A szereplők a bűntelen bűnösség állapotában léteznek, bűntudatot éreznek, ám nem tudják, hogy mit tettek, mi a vétkük. Dr. Horváth András tudni véli, hogy mi az ő bűne, azonban úgy tűnik, ez csak az ő szemében bűn, senki más nem tekinti annak, és nem is értik meg, hogy mit érez, miről beszél. Dr. Horváth Andrást a regény legnagyobb részében csak más szereplők elbeszéléséből ismerjük meg, őt magát nem látjuk, csak a hiánya jellemzi őt. Hiányában már megsejthetjük azt, hogy ellenáll valaminek, amit az építkezés, a budai villa jelképez, testesít meg. Később ez a sejtés beigazolódik, hiszen ki is mondják, hogy azért nem jön ki Horváth az építkezésre, és azért a felesége intézi az építkezéssel kapcsolatos dolgokat, mivel nem ért egyet azzal, hogy a villa építésére használják az örökségét. Az úr ideálként jelenik meg, akit nem lehet megérinteni és nem is látható. Mindössze annyi a vétke, hogy a rokonától örökölt pénzt engedte, hogy a felesége egy villa építtetésére fordítsa és nem egy tanyai munkásokat képző központot hoztak létre, mégis ez a bűn annyira nyomasztja, hogy képes a legvégsőkig elmenni azért, hogy megbűnhődjön miatta.

,,Hiába bizonyítom én, hogy ez az egész állapot, amiben élünk, bűnös, ő (t.i. Horváth felesége, Emma – beszúrás: P. E.) nem hiszi el. Nem is hiheti el, mert nem látja a bűnt. Ő nem követte el, én nem követtem el, s ha egyikünk sem követte el, miért viseljük a bűnbánatot érte.”[11]

Ahogy olvashatjuk, Horváth szeretné meggyőzni és megértetni a feleségével, hogy ő is bűntelen bűnös, azt akarja, hogy az asszony felfogja, neki is vezekelnie kellene azért, mert a módosabb emberek közé született. Hovatovább, nem csak azt igényelné, hogy megértse, hanem hogy át is érezze az ügy fontosságát teljes egészében. Szeretné, hogy Emma is a bűnhődés útját válassza, ő is saját akaratából áldozza fel a vagyonukat egy nemesebb ügy érdekében, és szülessen meg benne az akarat arra, hogy a javaikat megosszák a náluk kevésbé szerencsésebbekkel.

,,Nem arról kell meggyőzni, hogy az úri élet bűnös, hanem, hogy osztoznia kell a többi szegény ember életében, ha meg akar tartani.” (637.)

Természetesen ez egy lehetetlen kérés a férfitől, hiszen Emma sokkal racionálisabban gondolkodik, mint Horváth és a nő elsősorban a családja, a gyerekei boldogságát és boldogulását tartja a szeme előtt, nem érti, hogy miért kellene nekik is szenvedniük, vagy nélkülözniük bármiben is csak azért, mert ők szerencsésebbek, és jobb körülmények közé születtek, mint mások. Azonban nemcsak a feleség nem érti meg Horváthot, hanem Lajos sem, aki a férfi számára szimbolizálja az egész munkás és szegény-paraszt réteget, és rajta próbálja ki először elméletei alkalmazhatóságát.

A doktor tünékenysége a későbbiek során is megmarad, ugyan ott van már a házban, kimegy a kertbe, hogy együtt ásson Lajossal, mégsem igazán jelenlévő a házbéliek között, hiszen senki sem érti meg őt. Nem tudják, hogy miről beszél, nem értik az elképzeléseit, és az ideáit, nem érzik át az őt kísértő problémákat. Horváth beszélget Lajossal, és kíváncsi a véleményére, tanítani akarja őt, azonban a fiú ezzel nem tud mit kezdeni, ugyanis nem érti az ideák világában létező embert, és csak veszélyforrásnak látja a férfit. Már itt, Horváth ,,első kísérleténél” megmutatkozik, hogy a férfi eszméi nem alkalmazhatóak az életben, a férfi nem fogja tudni létrehozni azt az idilli tanyát, ahol együtt dolgozhatnának és tanulhatnának az emberek a származásuktól függetlenül. Lajos az egyetlen remény a számára, aki megérthetné, hogy mit is akar tenni, azonban a fiút ezek a dolgok nem érdeklik, és nem is igazán érti, hogy miről beszél az úr, hiszen ő sokkal földhözragadtabb és szószerint érti azokat a dolgokat, amiket az úr mond:

,,– Én nem hiszek ebben az épületben. Nem hiszek a pénzben, amellyel megvásároltam a telket. Nem hiszek az utakban, amelyeken hozzám folyott a pénz. Én úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna.” (578.)

,,«Úgy járok ebben a házban, mintha loptam volna», ezt a mondatát jól megjegyezte Lajos, de nem tudta hova tenni. Arra gondolt, hogy talán csakugyan valami suskussal szerezte a házhoz a pénzt. A tabáni örökség nem egészen úgy csöppenhetett le, ahogy a tulajdonosnő elmondta. Az a kutatóintézet is gyanús hely maradt. Mit kutatnak ezek ott? Talán aki nem jelenti be az adóját, s abból építette a házat, ami a bánatpénzből hullott le neki. Ki tudja, aki kutat, az zsarol is, s most rágja belül a lelkiismeret.” (587.)

A fiú Horváthot ellenségként látja, aki az ő pozícióját fenyegeti a házban, és aki miatt nem maradhat ott, aki miatt meghiúsulnak a házmesterlakásra irányuló tervei.

 ,,Az a pászta, amit az úrral ástak föl, úgy maradt ott, mint a szemrehányás: látod, Lajos, ha igyekeznél, te is három ennyit áshatnál fel délelőtt. Nem tehet mást: vagy legénykedik, hogy ő is ás úgy, mint az úr, de akkor elfogy a kert, vagy sündörög-mentegetődzik előtte a délelőtti munkájáért, s akkor még mindig elküldhetik. Inkább, mintsem elpazarolja a kertet, amely olyan valami volt a szemében, mint a „megette már kenyere javát” mondásban a kenyér, a kifogásolást, mentegetődzést választotta. Az úr hol elhallgatta, hol megnyugtatta. – Elég az; senki sem kívánja, hogy úgy ásson, mint én; én sportból csinálom. – De Lajos nem vette igénybe a fölmentést. Rá ne mondhassa az asszony előtt: nézze meg, mit ások én s mit a Lajos. Ha ő nem ás annyit, annak oka van, s ő ezt az okot rendületlenül elébe terjeszti. Semmiféle szívességet sem akart az úrtól elfogadni. El nem küldhette onnét, de tudta, mit tartson a segítségéről meg a barátságáról. Mogorván vitte a talicskát ide-oda, s fölöslegesen is megkérdezte: – Ide jó lesz, ide kívánja az úr? – Mint akinek az egésztől elment már a kedve, s ha annyira a nyakára ülnek, a nyilvánvalót is csak parancsra csinálja.” (570.)

Horváth látszólag ebből semmit sem vesz észre, és nagy lelkesedéssel osztja meg Lajossal az ötleteit és terveit, azonban ezek a fiú értelmezésében kifacsarttá és értelmetlenné válnak. A házban élő nők is ugyanígy vélekednek a doktorról, a cselédjük, Teri, többször is kinyilatkoztatja, hogy mennyire szokatlan viselkedésű is a gazdájuk:

 ,,– Mondja, milyen ember a maga gazdája? – szólalt meg egy kis szünet után egy új ásónyomnál. […] A lány arcán nem volt más, mint vonakodás, hogy ilyen általános kérdéssel az eszét gyötörje. […] – Hogy érti, milyen? – Goromba, komisz, ugye?… – Szándékosan sértette, hogy fölszisszen-e rá. De Teri csak nevetett. – Látszik, nem ismeri, nem is mer az a cselédnek szólni. – De az asszonnyal goromba volt. – Az más – jelentette ki Teri magyarázat helyett; majd kicsit eltűnődve: – Nem rossz ember, csak különös.”(495-496-)

,,– Látja, mondtam magának, hogy ilyen különös ember.” (574.)

Emma pedig egyenesen nevetségesnek tartja az álmait, csakúgy, mint Lajoséit:

,,Százszor szívesebben hordom a földet, mint hogy mindenféle álmunkát végezzek. – Nem is tetszene bírni egy nap az ásót; hólyagot kapna a marka – mondta Lajos. Az úr, látszott, dühös volt, de nem szólt, csak dobálta a földet. – Hagyja, Lajos – mondta a tulajdonosnő –, neki az az eszménye, hogy egyszer földmunkás lehessen. Ahogy maga piaci szállító akar lenni.” (569-570.)  

A piaci szállítóvá válást azonban megakadályozza Lajos bűntudata, amit a baracklopás miatt érez. Ugyanúgy lehetetlen az ő álmainak a beteljesülése is, mint az uráé.

A baracklopási epizód mint a bűnösség forrása

A továbbiakban erre a baracklopási epizódra térek ki, amely egy folyamatosan visszatérő motívum, és különböző változatokban újra és újra megismétlődik a szövegben. Ebben az epizódban Lajos úgy keres pénzt csavargóként, hogy asszonyoknak és szolgálóknak segít a megvásárolt árukat a piacról hazacipelni – ez a momentum végigkíséri az egész regényt –, egy alkalommal pedig csavargó barátja, Korányi felbujtására ellop egy rábízott szatyornyi barackot, vagyis, amíg az őt megbízó asszony nem figyel, elszelel a barackkal a piacról, és azt a menedékeként szolgáló barlangba viszi magával:

,,Lajos ott állt a barackkal a magas tető alatt a zajos forgatagban. Öt-hat lépésnyire tőle egy kijáró volt; arra húzódott. Az asszony kis kerek kalapja ott ingott messze, a csirkét tapogató asszonyok közt. Lajos maga sem tudta, mi volt ez, mintha benne is »fölemelkedett volna valami«, mint Korányiban; kivágta a kis üvegajtót, és sietni kezdett. Ahány sarkot ért, mindeniken oldalt tért. Amikor a nyakában dobogó szívével végre megállt, maga sem tudta, hol van. A barack ott ült a könyöke hajlatában, futás közben kapta fel, hogy ne tűnjön annyira fel a lábát verő szatyor. Ha akarta, sem vihette most már vissza. Ellopta. […] Anélkül hogy kezébe vette volna, a gyűrött újságpapiros kiterített híreit böngészte. »Álarcos rablók egy bukaresti bankban«, olvasta a nagy betűt a szürkületben. Az újság egy hetes, azóta már vagy elfogták őket, vagy biztos helyre szöktek. A maga szánalmas merényletére gondolt és elmosolyodott. Megtapogatta a szatyrot, s a sötétben kinyitotta a száján a karikát. Fanyalogva harapott bele az első barackba; de a jó cukros íz elfutotta a száját-torkát s fölült. A második barackot már két harapásra nyelte le, aztán zabált; rettenetes, mennyi barackot fölevett, mintha csak így lehetett volna a lopás nyomát teljesen eltisztogatni. […] Amikor felébredt, a szatyor ott hevert mellette a barlang szájában. Gyufát vett elő és elégette. Elégett egészen, csak a karika maradt meg a száján. Azt bedobta a bokrok közé. […] A barackkal elrontotta a gyomrát, s húzás közben olyan gyenge lett, hogy majdnem elájult.” (357–360.)

Az idézetben különösen beszédes, hogy Lajos a szatyrot egy olyan újságpapírba csomagolja, amin egy rablóbandáról szóló hír olvasható. A rablás Lajos bűnének kicsinyítő tükreként funkcionál: a főszereplő ugyanis azonosítja az általa elkövetett piti lopást a rablással, és egyenértékűként éli meg azzal saját tettét.[12] A bűntudat hatására először nem akar enni a barackból, aztán pedig túlzásba esik, és annyi barackot töm magába, hogy rosszul lesz tőle. Végül annyira megviseli a tette, hogy a maradék barackot hagyja megrohadni, a szatyrot pedig elégeti, és elhagyja az addigi búvóhelyét. Bűntudatának tehát fizikai tünetei lesznek, hiszen elrontja a gyomrát és legyengül: fizikai rosszulléte mintegy büntetésként is értelmezhető. Az pedig, hogy lelkiismeretfurdalása miatt hagyja megromlani a barackot, annak ellenére, hogy éhezik, interpretálható egyfajta vezeklésként is. Lajost az egész regényen keresztül kísérti a piacon történt lopás, és a rögeszméjévé válik, hogy egy jól működő vállalkozást tudott volna létrehozni, ha épít egy kis húzós kocsit, amivel nagyobb tételben hordhatta volna az asszonyok által vásárolt termékeket a házukba.[13] Lajos ebbe a tervbe kapaszkodva próbál meg túlélni, és egy jobb jövőt teremteni magának. Egy olyan jövőt, amelyben ő is hasznos és értékes, a társadalomba integrálódott ember lehetne. Azonban ez az álom beteljesületlen marad, hiszen végig megkeseríti azt a baracklopás miatt érzett bűntudat.

A bűntudat és a szorongás nem csak egymással állnak kölcsönös viszonyban,[14] hanem a bűnnel is. A bűn elkövetése után Lajos nemcsak szégyent érez, hanem bűntudatot is, valamint szorong, és ezek az érzelmek nehezen választhatók el egymástól: nehéz meghúzni a határt, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik. Egyszerre vannak jelen Lajosban, azonban nem hatnak rá transzformáló erővel, így a főszereplőn nem vehető észre karakterfejlődés a regényen keresztül. Nem úgy Horváthnál, Lajos uránál, aki a vagyona, a háza, a költekezése és a megvalósulatlan tervei[15] miatt érzett szorongás és bűntudat következtében megpróbálja megölni magát. Itt követi el a bűnét, ugyanis nem nyújt olyan mértékű segítséget és támaszt a rászorulóknak, amekkorát szeretne, és rájön arra, hogy soha nem lesz képes megvalósítani azt szociális egyenlőségen alapuló ideális társadalmat, amelyről ábrándozott. Ezt képtelen elviselni, hiszen hiába beszél arról, hogy a tulajdon, a pénz nem fontos, mégis az ő felesége az, aki vagyonokat költ egy budai villa építésére. Horváth elvei és élete tehát egymásnak feszülnek, konfliktusba kerülnek egymással, és ennek a szorongást, szégyent és bűntudatot keltő ellentétnek a feloldása érdekében követi el az öngyilkosságot. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy az úr nem tud egyértelműen állást fogalalni, sem az elveihez vagy a családjával való élethez sem tudja magát elkötelezni, és az öngyilkosságot is fél elkövetni, nem tudja eldönteni, hogy valóban el akarja-e venni a saját életét:

,,– Tehát mikor indul? Holnap reggel? – kérdezte az úr menőben Lajost. Kabátjához kapott, a belsőzseb helyéhez, de a tárcája, úgy látszik, nem volt nála. – Mielőtt elmegy, akárhogy is, nézzen be hozzám. Akármilyen korán, keltsen fel… – Habozott, majd bágyadtan s mégis ravaszkásan rámosolyodott. – Ki akarom keresni magának azt az Ady-verset. A végén valami biztatás van, azért felejtettem el.” (672.).

Így tehát Lajos korán felfedezi, hogy Horváth megmérgezte magát, aminek következtében az úr életben marad. Nagy kérdés Lajos számára az, hogy Horváth miért tette, amit tett, valamint az is, hogy ha már a halál mellett döntött, miért nem tartott ki a döntése mellett a végsőkig:

,,Lajos ott maradt a konyhaszéken; a szék alatt a csomag. – Szegény féreg, ugyan miért tette – tűnődött magában. – Csakugyan azért, mert a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselnie.” (676.)

A regény zárlatából kiderül, hogy a főszereplő igazából nem is érti, hogy mi az a bűn, amiről az úr beszél, talán azt sem érti igazán, hogy mi maga a bűn.

Az öngyilkossági kísérlet eredeztethető továbbá a meg nem értettség érzéséből is, amely állapotban a doktor számára Lajos az utolsó fűszál. Az, hogy a főszereplő, aki abba a rétegbe tartozik, akit felemelni szeretne, nem érti meg őt, és nem partner a tervei kivitelezésében, rádöbbenti Horváthot, hogy az ideák világa nem ültethető át a földi életbe, és emiatt örökké el kell viselnie a bűntudatát.[16]

A bűntelen bűnösség színrevitele a regényben tehát különbözik attól az interpretációs kerettől, amely József Attila verseit szólítja meg, hiszen amíg a költő (és így az elméletírók is) alkotásaiban kinyilatkoztatja azt, hogy nem érti, miért bűnhődik, addig mind Horváth András, mind Kovács Lajos úgy érzik magukat bűnösek, és meg is tudják mondani, mi a vétkük. A bűntelen bűnösség gondolata a befogadóban fogalmazódik meg a mű olvasása során, hiszen Lajos baracklopásán kívül nem köthetőek semmiféle bűncselekmények a karakterekhez, így csak a szenvedéseikről olvashatunk, a lelkiismeretfurdalásukról és a gondokról, amelyek büntetésként jelennek meg az életükben, de a befogadó nem pontosan találja meg a klasszikus jogi értelemben vett bűnt, amit ezek a szereplők elkövethettek. Így tehát a József Attila verseit értelmező megközelítésekhez képest átalakul a bűntelen bűnösség jelensége Németh László regényében.


[1] Keresztury Dezső, ,,Németh László: Bűn”, Válasz 2 (1937): 117–121, 118.

[2] Uo., 94.

[3] Monostori Imre, ,,Kovács Lajos világa”, Kortárs 49 (2005): 50–55, 50.

[4] Uo., 53.

[5] Krémer Sándor, ,,Miért «bűn», ami nem bűn?: Richard Roarty a fiatal Heidegger koncepciójáról”, in A bűn, szerk. Dékány András, Laczkó Sándor, Lábjegyzetek Platónhoz 2-3, 380–387 (Szeged: SZTE Egyetemi Kiadó, 2004), 380.

[6] Uo., 380.

[7] Balázs Katalin, ,,A bűn jelentése A szorongás fogalmában és A halálos betegségben. Az egzisztencia válságának kierkegaardi fenoménjei: bűn, szorongás és kétségbeesés”, Nagyerdei Almanach 14 (2017): 41–58, 46.

[8] Paulson, Ronald, Sin and Evil: Moral Values in Literature, (New Haven, London: Yale University Press, 2007), 11.

[9] Uo., 12.

[10] Gajdó Ágnes, ,,«… nem nyafognék, de most már késő»; A bűntudat egyik forrása József Attila kései verseiben”, Tiszatáj 10 (2008): 65-75, 73-74.

[11] Németh László, Bűn, in Németh László válogatott művei I. (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981), 297–677, 637. (A továbbiakban az összes idézet ebből a kiadásból származik, így csak az oldalszámokat írom ki a főszövegben.)

[12] A későbbiekben is utal magára úgy, mint akit rablónak tartanak: „Egy rablóbanda az egész”, ahogy Vodálné mondta. „Egyiket (t.i. Lajos) ma a piacon elfogták.”(654.)

[13] ,,Ezek a bóbitás, fehér kötényes nők nagyban hozzájárultak, hogy barlangjai bokros pitvarában esténként valami rendkívüli kísérlet álma töltse el. A gondolatot egy öregember adta, kipottyant gyári munkás, aki kézikocsit tartott az újlaki piac bejáratában, s azon szállította haza a nagyobb mennyiségű befőzni valót. […] Lajos tisztelettel nézte az öreget, mint a szakmában fölötte állót, de amikor magára maradt, s a dolgot megforgatta, mégis nagyobbra gondolt ennél az alacsony fatargoncánál. Már katonáéknál is kedvelte a gépeket; s ha a gyakorlatozásban lompos volt is, a gépfegyver-alkatrészek miatt egyszer maga a százados is megdicsérte, amikor felmondta. Úgy érezte, hogy az ő kihordókocsijának fémből kell lennie, mint a komolyabb gépeknek általában. A kosarakat két sorban állítja rá, külön kis rekeszekben. Egy fölhúzható és lecsapható vasszerkezet csillogott a sejtelmeiben; ha leereszti, nagyobb darabokat, ládát, kosarat rakhat a kocsira, ha fölhúzza, apróbb csirkésketrecet, gyümölcsösdobozt, szatyrokat.” (342.)

[14] Horváth, Balázs, i. m., 109.

[15] Tudniillik azt tervezte, hogy a vagyonát és a tudását a szegények javára fordítja és létrehoz egy közösséget egy természetközeli helyen, amely kommunaként tudna működni, pénz nélkül: ,,– Falukat akar a puszták helyébe, s dicsérte a sztrájkot. – Látja, mondtam magának, hogy ilyen különös ember. – Hogy a pusztán ugyanakkora földre kevesebb lélek jut, mint a faluban.” (574.)

[16] ,,– Tulajdonképp tán nem is az urak a leghibásabbak – mondta végre. Az úr elébb szorongva, aztán reménykedve nézett rá, mintha az élete függött volna a véleményétől. Mért nem ők a leghibásabbak? Mert egy úr ül mellette, s ő nem akarja megsérteni? Vagy mert érzi, hogy sem ő itt az üstnél, sem a felesége a szobában, de talán még a táncolók sem gonosz emberek, s ha a Mariskának ez lett a vége, a bűnt nem egyes urak követték el. A bűn az uraknak is fölöttük van; csak egyik nem érzi, s táncol, a másik érzi, és tönkremegy benne?… Aggódva várta a folytatást, de Lajos nem szólt többet; ő meg nem merte faggatni.” (670-671.)