Az égi puzzle zsoltára

Fogalmam sem volt róla, Uram,
hogy ilyen szenvedélyesen szeretsz
kirakósozni, sosem fáradsz bele,
bárányfelhők diribdarabjaival
rendezgeted tele az égboltkéket,
kicsi-nagy-közepes vattabolyhok
sormintázata, bármelyik textilművész
megirigyelhetné, pedig ma nincs is
bemutató, mindennap bemutató van.
Őrjítő zsizsegés, részeg távlat,
valld be, a feltekintő borzongásért
csinálod, a közönségnek játszol,
mert ahogy elnézem a folyamatosan
rágózó kecske pofáját, a lihegve,
lógó nyelvvel elnyúló kutya közönyét,
nem úgy fest, mintha teremtett állataid
tudomást vennének az aprólékos
tárlatról, igaz, emberállataid
sem sokkal érzékenyebb lelkek,
legfeljebb annak hiszik magukat,
mennek, hajtanak, güzülnek,
mókuskerekeznek, autópályák
dugóiba szorulva tajtékzanak,
ütik a kormányt, miközben te
azért állítottad meg őket,
azért tervezted el ezt a kocsisort
még a paleolitikum előtt jóval,
hogy végre kicsit ellazuljanak,
felpillantsanak elképesztő kitartással
rendezgetett kompozícióidra,
de hát ezeket csak az idegekbe
bemaratott pörgés érdekli, semmi más.
Te viszont nem dühödsz be,
mint azt egy kiskölök tenné,
nem rúgod széjjel duzzogva
az egészet, hanem nekilátsz,
és tovább kirakósozol
apró, cakkozott, szélben villogó
lombokkal, melyeken ráadásul
fény és árnyék cimbalmozik veszettül,
nekilátsz pikkelyes hüllők
ezüstös páncéljával befedni
minden vizek felszínét,
tekeregnek, mint egy kígyó
vagy bizseregnek végtelenített
váltakozásban, ezer árnyalatban.
Sivatagok homokszem-puzzle-darabjait
rendezed millió mintázatba,
vadvirágok seregével dekorálod
a tisztásokat, szélben borzongó
füvekből szövöd busa szőnyeged,
páfrányokat kunkorítasz,
bogáncsot csipkedsz,
nyárfatermést habosítasz
túlcsorduló örömmel.
Ezért mozaikozzuk ki templomaid
boltozatát mi is, tőled lopott,
természetazonos motívumkinccsel,
paletta számolatlan színével,
ezüsttel, arannyal, arcokkal,
állatokkal, minduntalan
burjánzó növénytömkeleggel,
hazajöttél, Uram,
érezd magad otthon, pihenj meg!