Az elszabadult alany

Hosui

Gerliczki András

2010. március 22. hétfő

Japán körte. Narancsformájú, színe bronzosan fénylő arany. Hűvös pincében, homokba dugva, magva a telet átaludta. Ma már négy éves magonc a kertben, karcsú fácska, tíz fehér virága tíz kicsi lepke szárnya. Kettő megfogant. Sokáig hagytam érni, az elsőnek mégsem tudtam ellenállni, szeptember elején leszedtem a fáról. Golflabda-méret, bronzosabb mint az anyja, csodagyümölcs, magoncok nem teremnek ily korán. Végtelenül édes, csutkáját a fűre dobom, darazsak szállják, odagyűl egy-két hangya. Növényi hús, hányunknak lakomája! A másikkal vártam. Túl sokáig. Október középi reggel, a leveleken dermedt pára, s a körte feszes bőre megrepedt. Tenyeremben tartom, illata most már belső illat, húsa a repedés árkában mézes-folyós nektár, madarakkal osztozom rajta: harapásom mellett néhányuk csőrnyoma. Túl későn? Túl korán? Időben.

Az elszabadult alany

Gerliczki András

2010. február 17. szerda

Kazárbokorban fordul a H35-ös. A buszmegálló közelében öreg, takaros porta kerítésénél csipkebokor áll. Rosa canina, avagy csipkerózsa, miszerint kutyarózsa. A bokor egyik fele a kertben, másik fele az utcán, középen a drótkerítés. Erős növény, két méter magas tüskegömb, némely ága gyermekcsukló-vastagságú. Tizenöt-húsz éve tán, hogy ledobta magáról a nemest, bizonyára gyenge volt az oltvány. Az első szabad évben buján nőni kezdett, tövét a kapa nem érte se innen, se onnan, s a csonkok mellett mindig hozott új ágakat. Aztán megszokhatták egyszerű, halványrózsaszín, ötszirmú virágait, ősszel tűzpiros bogyóit. Nincs már bántódása. Él, mert élni akar. Ágbogas lombja madarak menedéke, ő maga utca éke.

Tojáséj

Gerliczki András

2009. december 17. csütörtök

Tenyérnyi fekete könyvben olvastam először. Egysoros, Weöres Sándortól. Talán a legrövidebb magyar vers, címe sincsen, csak törékeny teste. Ha kimondom, mindenki hallja a „h”-t. Pedig az nincsen. tovább »

A napsütötte sáv

Gerliczki András

2009. október 29. csütörtök

Hátam mögött koppanva zárul a váróterem fotocellás ajtaja. Lábam alatt már a kövezet szürkéje, ahogy az alkony színével kopottan, porosan összevegyül. Három lépésre fekszik egy ember. Mozdulatlanul, hanyatt. Majdhogynem nyugodtan, miként onnan három lépésre a padokon üldögélő utasok. Kimerevített filmkockában nézek körül, rémítő mozdulatlanság közepén. tovább »



Keresés

Friss diskurzus

Interjú

Állandóan írjuk

Irodalom

Kritika

Magazin

Esszé/Tanulmány