Kategória: Szépírás

Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, biztosan nagyon kikapnék érte.
De a húgom nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, de nagy kék szemekkel várja a történetet.

Apád még a rendszerváltás előtt, egy vasárnapi ebéd után megkérdezte tőlem, mi lenne, ha kiküldenénk téged nyugatra. Nem tetszett a dolog; mondtam apádnak, hogy nem szeretném, de apád úgy tett, mintha nem hallotta volna.

“Tudta, hogy egyszer eljön a nap, mikor elmaradnak a levelek. A várakozás hol reményteli, hol kétségbeesett állapota között hányódott tehetetlenül. Közönnyel és semmi gondolatokkal vértezte fel magát a rászakadt bánat ellen. Fásult napok, vánszorgó hetek jöttek. Esténként elmerészkedett a hentes utcájában a huszonegyes számig. Tovább soha.”

“Betöltötte a tizenhetet, mire megérkezett a válasz. Hitetlenkedve olvasta a szerkesztő lényegre törő levelét, ami egyetlen, hangsúlyos üzenet köré épült: nem. Először rettentően felháborodott, bosszantotta a valódi szépség iránti érzéketlenség, aztán beletörődött: az a sorsa, hogy meg nem értett művész legyen. Akkoriban jelent meg a Hip Hop Boyz Megbántottak című száma, sok erőt merített belőle. Huszonhét éves koráig próbálkozott különböző folyóiratoknál, hasztalan. Kénytelen volt önálló úton elindulni.”