narancsillatú a kezem
órákig reszeltem
őket
sírva
szánalmas
ahogy a sokszemű ajtók között
elbotlom
összetörök
porladok
szeretek
a guruló narancsokat keresem
és amint elkapom
narancsillatú a kezem
órákig reszeltem őket
őket
sírva
szánalmas
ahogy a sokszínű ajók között
elbotlom
összetörök
porladok
szeretek
a guruló narancsokat keresem
és amint elkapom
narancsillatú a kezem

Vigyáz

Az a nő,
akit bántanak.

Celofánba burkolózik,
a fagyasztóba lépdel.

És.
Vigyáz.

Semmit csinálok

Az unalom.
Precízen lemetszi rólam az anyagot.
Apróra nyiszál, átbújhatnék egy tű fokán.
Füzetemben.
A kék szövegkiemelő vonalain ugrándozom,
vonalról-vonalra reppenek.

Persze egyszer majd észrevesz
a hibás-hatalmas fehér? köpeny,
és leereszkedik.
Nyugodtan morajlik majd,
kilyuggatja körvonalam,
porrá őrli csonjtaim.

Ha olyan gyors leszek…

Ha olyan gyors leszek,
mint a hideg,
olyan csillogó,
mint egy fagyott giliszta
és pára nélkül fürdök,
mert vigyázok a frizurámra,
vagy hússzor törlök ki egy üzenetet
küldés előtt, borzalom
és zokniban kávézom
a havas teraszomon,
kabát nélkül, mert
azon pici jelvény villog.
Akkor is lesz a tegnapi csók,
és az árkádok nem omlanak le,
az aluljáró lépcsője élni fog
és én mindenkinek hazudok
borzalom.
Nem akartam bántani az első havat.

Soltész István: Ugyanaz a folyó 3.

Szóval az egyik szomszéd nagyon megverte a feleségét. Kék-zöld-lila volt az asszony arca. A gyerekeké meg vörös. A szégyentől.

Mondom, még kicsi lány volt, és nemigen értette. Az anyja nagyon vallásos volt, templomba járt, és őt is megkereszteltette, persze csak titkon, hogy az apja karrierje ne bánja. Az anyjának nem volt karrierje, szövőnő lett Szegeden, míg a férje ott járt egyetemre. Aztán meg elváltak. Az anyja hóna alá csapta a csecsemőt, és visszajött a Nyírségbe a szüleihez. Akkor még alig voltak elváltak asszonyok arrafelé. A falu persze a szájára vette. De csak egy napra, mert senkinek nincs három napja egy csodára.

Szóval még egészen kicsi lány volt, és nagyon sok fejtörést okozott neki a szomszédban történt eset. Nem is azon lepődött meg, hogy szomszéd megüti a feleségét. Azon lepődött meg, hogy az asszony engedi. Később is ez lett a fixa ideája: hogy úgy bánnak veled, ahogyan engeded. Olykor persze az élet rá akart cáfolni erre a tételre, tiszteletlenül viselkedtek vele, elnyomták, olyankor kitört belőle az, ami a szomszédasszonyban érthetetlen módon nyugton maradt.

Ahogy nőtt, egyre többször gondolt arra, mi lenne, ha őt is meg akarná verni valaki. Vagy valami más módon bántani akarná. De soha nem fordult elő ilyesmi.

Aztán egy téli este mégis. Vagyis majdnem. Kamasz volt, és már a városban lakott az anyjával. Németóráról jött hazafelé a kivilágítatlan Makarenkó utcán. Lépésről lépésre, szinte tapogatta az utat. Egyáltalán nem látta a vaksötétben, hogy pár méterrel odébb két megtermett férfi várja. Még néhány lépés múlva is, inkább csak megérezte, hogy ott vannak. Hallotta szuszogásukat, és mikor megszólították, a feje fölül, jóval magasabbról jöttek a hangok, innen tudta, hogy nagydarabok lehetnek. Belékötöttek, bántani akarták. A helyzet mégis inkább volt megmosolyognivaló, mint félelmetes. Eleinte csak kuncogott, de ahogyan a két hústorony egyre fenyegetőbb szólamokba kezdett, egyenesen nevetségesnek találta őket. Érezte, hogy a kacagás már a gyomra körül gurgulázik, próbálta elnyomni, esze azt súgta, nem okos dolog felbosszantani két ekkora melákot, de a józan gondolkodás csak legritkábban tudta féken tartani ösztöneit. Kitört belőle a kacagás, kirobbant a nevetés. A férfiak, akiket még most sem látott tisztán, hirtelen néma csendbe burkolóztak. A kacagás pedig csak akkor halkult, mikor megpróbált levegőt venni, hogy újult erővel folytassa. Már szúrt az oldala, de tovább nevetett. Egy levegővételnél hallotta, hogy a melákok toporognak. Az egyik menni készült. A másik odaszólt: „Te, én ezt a hülyét megpofozom. Megverem, komolyan mondom!”. „Hihhhíííííí” – erre szinte visító röhögésbe csapott át a gurgulázás. És emelte a kezét a férfi, hallotta, ahogyan susog a kabát ujja, de megállt a levegőben. Lecsapni nem mert. A másik rángatta társát: „Gyere már, látod, hogy bolond!”

Otthagyták. A röhögés abbamaradt. Kitapogatózott a Széchenyi utcára, ott már égtek a lámpák. Apró pelyhek kezdtek szállingózni, és egykettőre befedték a támadók nyomait.

Aztán felnőtt, és már nem gondolt a szomszédasszonyra. Ha hallott is bántalmazott nőkről, biztos volt benne, hogy soha nem fog a sorsukra jutni. „Nem vagyok felpofozható személy” – kacagott, ha szóba jött a téma.

Pár év múlva persze férjhez ment. A férje pesti fiú volt, és nagyon büszke erre a geográfiai tényre. Ő viszont meglehetős részvéttel gondolt a férje pesti származására, a betonra és a tömegre, és hogy fogalma sincs, micsoda boldogság a Síró nádasban kihegyezett botokkal békákra vadászni, de természetesen soha nem mondta a férfinak, nehogy megbántsa. Volt még egy másik pesti fiú az egyetemen, jó szellemű, vidám, és a férje különösen tőle féltette. Minden nap faggatta, találkozott-e a másik pestivel, beszélgettek-e, nézett-e az rá úgy. Nap nap után. Mígnem egyszer tényleg megszólította őt az a másik pesti fiú. Pár percet beszélgettek, negyedóránál nem többet, és már fel sem tudná idézni, miről. Persze nevettek is, hiszen ő majdnem mindig nevet, mindegy kivel. Otthon aztán feszült beszélgetésbe kezdett a férje, faggatózássá fajult a dolog, végül egy inkvizítor kegyetlen precizitásával kellett analizálni azt a nyomorult negyedórát, hogy pontosan ki melyik irányból érkezett, ki szólította meg a másikat, min nevettek. Látta, hogy remegnek férje orrcimpái, látta, hogy szétfeszíti a tehetetlen és ostoba düh. Majd hirtelen lendült a kar, de ezúttal nem állt meg a magasban. Hatalmasat ütött az arcába.

Hosszú évek teltek el azóta, több mint tíz. A fájdalomra már nem is igen emlékszik, csak a hangra. A húsnak, a bőrnek arra az egyszerre tompa és mégis éles csattanására. Meg a férje méregtől keskeny ajkára. Egyébként nagyon is vastag ajkai voltak, de akkor cérnaszálnyira keskenyedtek el. És a csattanáskor, Isten tudja hány esztendő múltán, eszébe jutott az a régi szomszédasszony. Minden egyes duzzanat a testén. A foltok, ahogyan kékeslilából zöldbe, majd szinte sárgába hajlottak. És az a vörös, ahogyan égett a gyerekek arcán még másnap is az iskolában. Aztán eszébe jutott a többi, a falubeli nők, akik naponta hajtogatták, mint egy mantrát: „Nem rossz ember, csak kicsit hirtelen”. Végül az anyja. Két évtizede egyedül.

Mintha órák óta álldogált volna a szoba közepén, annyi minden járt a fejében. A férjéről szinte már meg is feledkezett. Hirtelen feleszmélt, észrevette, hogy a férfi karja másodszor is a magasba lendül, lesújtani készül. Még utoljára számba vette azokat a drága, hosszan tűrő falusi asszonyokat, a sor végén az ő magányos anyjával, érezte, ahogyan szétárad a testében az adrenalin, a szíve dörömbölt, levegő után kapkodott, izmai pattanásig feszültek, és mint egy párduc ugrott neki a férjének. Ütötte, ahol érte. A fejét verte, a szemét kaparta, rúgta, csípte, meg is harapta talán. A férfi a döbbenettől alig tért magához, aztán védekezni kényszerült, de nem bírt vele. Ő meg csak ordított, valami szövőnőkről és szomszédokról és röhögésről. És közben csak ütötte, tépte, marta azt a döbbent embert.

Nem is tudja, hogy lett vége. Magától hagyta volna abba a verekedést? Vagy mégiscsak lefogta őt a férje? Bár azt mondják, a bolondok ereje megszázszorozódik. Semmire nem emlékszik, még a következő napokból sem, csak arra, akkor érkeztek meg az első hópelyhek, és fehér lepedőbe vonták a várost.

Soltész István: Megjelölt fa 3.

A street arthoz kötődő sorozatom első részében a graffiti és a street art különbözőségeire hívom fel a figyelmet, rávilágítok az elnevezések félrevezető voltára, s egyben arra keresem a választ, hogy mi is napjainkban az utcai művészet.

Mr. Thoms festménye

A graffiti mibenléte

A graffiti története egészen a hatvanas évek New Yorkjába nyúlik vissza, ahol a bronx-i fekete negyedek fiatalsága létrehoz egy sajátos önkifejezési módot a hip-hop szubkultúrán belül. Festék spray-vel járják a környező utcákat, de főként vonatokra festenek, jeleket hagynak maguk után, ahogyan tette ezt már a kőkori ember is a barlangok falaira. A graffiti üzeneteknek elsősorban territoriális és esztétikai vonatkozásuk van, az alkotásokat nem az utca emberének szánják elsősorban, hanem a szubkultúra aktív tagjainak, létrehozva ezáltal egy sajátos szub-kommunikációt. A graffitisek leggyakrabban gondosan kidolgozott, minél egyedibb stílusú alkotással igyekeznek saját, vagy csoportjuk nevét hirdetni, miközben a valahova tartozás igénye és a közösségi szórakozás utáni vágy is kielégül bennük. A graffitisek csoportokat, „crew”-kat hoznak létre, amelyek általában három betűből álló rövidítések. Hazánkban az egyik legrégebbi crew a PNC, vagyis a Pride not Crime. A csoportokon belüli tagok saját, egyedi nevet választanak maguknak. A festések során vagy a csoportjuk nevét, vagy a saját nevüket írják. Egy „akciót” mindig gondos előkészületek előznek meg. A „firkászok” napi rutinjuk közben, a város utcáit járva is a lehetséges helyszíneket figyelik.

Nikon és Hoek munkája

A graffitiseknek az e tevékenységgel együtt járó kapcsolatok, baráti viszonyok jelentik az „otthont” és a családot. Ezek a fiatalok általában szerényebb körülmények közt szocializálódtak, vagy csonka családban nőttek fel, esetleg már tinédzserként kiszakadtak a családból. Többnyire érdektelenek a hivatali, politikai, rendfenntartói és oktatási szervek iránt, vagy átértelmezik azok működési elveit. A graffiti kialakulása az underground hip-hop kultúrán belül történt meg, így a nagyobb közösséghez tartozás igényét az underground csoportosulás elégíti ki számukra, a szűkebb értelemben vett csoportot pedig maga a csapat jelenti, melyben működnek. Napjainkban már nem kötődnek olyan szorosan egymáshoz a hip-hop kultúra színterei, a break, a gördeszkázás, a graffiti és rap. Ez az összefonódás inkább a kezdetekre volt jellemző.

A meghatározások egyneműségének problémája

Napjainkban a street art fogalmat sokan gyűjtőfogalomként jegyzik, ami alá bevonják az utcai művészetek minden formáját. A kifejezés magyar megfelelője „utcai művészet”, ami tehát egyértelműen magába foglalhatná a graffitis tevékenységet is, hiszen a graffitisek is többnyire az utcára festenek. Azt gondolom, hogy gyűjtőfogalomként helytálló lehetne a street art terminus, viszont a főként stencilekkel, matricázással, plakátragasztással, s nem színes betűrajzokkal üzenő csoportosulásoknak szüksége lenne egy külön csoportjelölő megnevezésre. Erre használhatnánk a lényegében ugyanazzal a jelentéssel bíró public art vagy urban art kifejezést, mely esetben „nyilvános” vagy „városi” művészetről beszélünk, de így szintén zsákutcába jutunk, hiszen a graffiti is a „nyilvános”, „városi” művészet része. A public art kifejezés inkább arra utal, hogy galériákon kívüli művészetről beszélünk, az urban art terminus pedig azt jelenti, hogy ez a tevékenység a nagyvárosban artikulálódik, létmódja az urbánus tér. Mindezek szintén a graffiti mozgalom jellemzői is. A street art munkák azok a lingvisztikai vagy nem-lingvisztikai, grafikailag komponált vagy számítógépes szerkesztéssel készült, önállóan jelentéssel bíró vagy csak kontextussal értelmezhető szimbólumok és feliratok, melyek elsősorban nem a graffiti módszereivel állítódnak elő. Kidolgozásukban, jelentésükben, indíttatásukban eltérnek a graffiti festményektől, amelyek sokkal inkább részletesebbek, megmunkálásuk több időt igényel, s létrehozásukat elsősorban a szórakozás, s nem a kritikai megnyilvánulás indukálja.

Banksy stencilje

A graffitiket festők jelentős hányadának markáns véleménye van a stencileket, matricákat, plakátokat készítő street art mozgalomról. Úgy tartják, munkákhoz létrehozásához elegendő a fantázia és a humor, kézügyességre nincs is szükség. A graffitisek az összetettebb falrajzok kidolgozásához nem értő, tehetség nélküli, kiábrándult „felkapaszkodóknak” titulálják a street artistokat.

A street art fogalma és törekvései

A street art jelenségének meghatározásához fogódzót ad Bodor Judit meghatározása (Public Art – Köztéri művészet), melynek lényegi aspektusai közé tartozik, hogy galériákon kívüli művészetről beszélünk, mely a társadalmi nyilvánosság tereihez, problémáihoz kötődik. Fontos a helyspecifikusság, a kihelyezés mikéntje, s az, hogy elsődlegesen az utca emberét célozzák. Egy nyilvános fórumról van tehát szó, ahol vélt vagy valós sérelmek, politikai és társadalmi visszásságok vannak a falakra kivetítve. Jellemző a fekete humor használata, a szarkasztikus hangvétel, az aktualitás, a popkulturális motívumokkal való játék és a már említett kritikai hozzáállás. A street artisok a fogyasztói társadalom mechanizmusában a kulturális értékek hanyatlását tételezik fel, s a manipulációelmélet mellett foglalnak állást, tehát a fogyasztóra mint tudatmódosított, a reklámok által félretájékoztatott homogén masszára tekintenek.

Mr. Brainwash „SuperObama”-ja

Mintegy közösséget vállalnak a manipuláltakkal, ugyanakkor a kritikai megnyilvánulások, a problémák felszínre hozása vagy kifigurázása azt mutatja, úgy érzik, többre hivatottak. Egyféle küldetéstudat is megmutatkozni látszik tevékenységükben. Miközben az utcai művészek a Habermas-féle nyilvánosságértelmezés felé hajlanak, s a populizmust, a bulvármédiát degradálják, a népszerű kultúra elemeit is beemelik narratívájukba. Parodisztikusan elferdítik a hirdetések és reklámok irracionálisan tökéletes testképeit, a természetellenesen viselkedő celebritásokat, s azt, amiképpen ezek a különböző médiumokon keresztül szembesítik az egyént gyengeségeivel (a test, arc túlesztétizálása magazinborítókon szereplő fotók manipulálásával, stb).

20wenty: „Paris Hilton”

A street art témái és eszköztára

A street art egyéb médiumokat is behív eszköztárába, előszeretettel alkalmazza például a digitális technológia vívmányait. Legjellemzőbb megnyilvánulásai formáik a stencilezés, a matricázás, a LED művészet, a már említett „szoboröltöztetés”, az utcaberendezések, a városi miliő transzformálása különböző módokon, a falakra vetített videószpotok, stb. Az esztétikai értéket nem tekintik elsődlegesnek, céljuk inkább a figyelemfelkeltés, a megbotránkoztatás.

Beszőtt kerékpár Reykjavikból

Az egyik „legismertebb” street artist, akinek neve egy egész jelenséget fémjelez, Banksy. A kilétét eddig fel nem fedő, bristoli alkotó politikai aktivista is egyben, s rebellis, szatirikus üzeneteiről híres. Banksy gyakran kezdi ki a fennálló politikai rendet, s a fogyasztói társadalom mechanizmusait. A hagyományos kultúra és a popkultúra jelképeit hozza metszetbe, s a szakrális szimbólumok profanizálódását is megfigyelhetjük alkotásain. Ilyen jelkép-összefényképezést tapasztalunk azon a Banksy „szövegen”, melyen a keresztény ősforrás központi alakját, Jézust ábrázolja kifeszítve, a szentséget kifejező glóriával a feje fölött, két kezében különféle javakkal megrakott ajándéktáskával, bevásárlószatyorral, melyek a mértéktelen fogyasztás markerei. Az ábrázolásról azonban hiányzik a kereszt, ami a keresztény hitvilágban Jézus megváltó szenvedéseinek szimbóluma. Ezt értelmezhetjük az emberi bűnökért vezeklés kvázi értelmetlen voltának kinyilatkoztatásaként, s globális krízis demonstrálásaként.

Banksy – Jézus bevásárlószatyrokkal

Művészet vagy rongálás?

Vajon szükséges-e a graffitiről és street artról mint művészeti törekvésekről beszélnünk, vagy csupán a fiatalok dühének, identitáskeresésének, exhibicionizmusának kártékony kifejező eszközeiként tarthatóak számon ezek a megnyilvánulási formák? A vita valószínűleg soha sem fog lezárulni, újabb és újabb érvek és nézőpontok alakulnak ki, befogadói és alkotói oldalról egyaránt.

Hans Belting a művészetet egy olyan képként értelmezi (A művészettörténet vége és napjaink kultúrája), melynek kerete a művészettörténetben alakult ki. A művészettörténetben egy olyan eszmény rejlett, amiben a művészet általános történelmi menetét látjuk. Az általános történelemmel azonban már nem esett egybe az autonóm művészettörténet, melyet az autonóm művészi törekvések hoztak létre. A művészetekben zajló összetett folyamatok kialakították azt a felismerést, hogy ezt a sokféleséget nehéz egyetlen közös nevezőre hozni. A XIX. századi művészettörténet központi fogalma a műfaj volt. A műfaj olyan keretnek bizonyult, melyben eleve el volt döntve, mi minősül művészetnek, s mi nem. Ebből az következett, hogy a befogadó passzívvá vált, távolságtartásra kényszerült, a művészet elválasztásra került az élettől. Új igény keletkezett azonban a látványosságok elszabadítására, s kialakult a szükséglet  szórakozásként értett kultúra iránt. Az újonnan kialakult művészeti törekvések a művészettörténetet átértékelik, s annak kereteit felszabadultan használják. A látvány, a gyors élvezetet nyújtó alkotások, s a szórakoztató tartalom kerül előtérbe. Nincsenek szorosabb értelemben vett műfaji keretek, sőt, a szabályok áthágása, a témák össze nem egyeztethető mivolta kelti a feszültséget a munkákon.

Fotók a falakon Fauxreeltől

A művészi alkotások létrehozása és a művészetértés kétségtelenül átalakult, s az, hogy ki miként tekint ezekre az “illegális” műfajokra, egyéni ízlés és világlátás függvénye. A graffitisek nem kívánják, hogy elfogadják őket művészként, elmondásuk szerint ha a közember értené ezt a tevékenységet, kommercializálódna az egész tevékenységük, ezt pedig nem szeretnék. Ezek a kifejezési formák napjainkban törvénytelen, de kétségkívül megkerülhetetlen mozgalmak, melyek számos aspektusból vizsgálhatók. Jelen írás célja az volt, hogy áttekintse a graffiti és street art főbb különbségeit, kitérjen az elnevezések egyneműségére, valamint említést tegyen az utcai művészetek műfaji sokszínűségéről.

Szvoren Edina 2012-ben megjelent második novelláskötetével kapcsolatban az első pozitívum, amit meg kell említenem, az a borító. Az első kötet fényűzést kerülő borítója után egy sokkal gondozottabb könyvet vehetünk kézbe. A borítón Lajta Gábor festményét, a fülszövegben pedig egy fényképet találunk a szerzőről, amely növeli az olvasó és könyv közötti személyesség érzetét. Ez mindenképpen dicsérendő lépés a szerző egyébként puritán alkatával szemben.

A nagysikerű első kötet erősségét a sötét és komor hangulatú világ ellenére is humoros, nyelvi játékokban és leleményekben gazdag rövid történetek adták meg. Témája a család volt, ennek minden álszentsége és hazugsága, ironikusan összeegyeztetve a felszínen dúló látszatokat a felszín alatt megbújó megvetéssel és gyűlölettel. A Nincs, és ne is legyen nem lép túl ezen a tematikán, ugyanakkor a szövegek szerkesztettsége kevésbé sikerültebb a Pertuhoz képest. Elbeszélői világa nem változott, ezzel szemben elveszítette novelláinak azon erősségét, amely úgy tudja a szereplőket az olvasóval kinevettetni, hogy az a humor se parodisztikussá, se cinikussá ne váljon, minthogy hősei az őket ért tragédiák ellenére sem válnak áldozattá, illetve hibáik miatt sem lesznek elítélhető bűnösökké. A második kötet szereplői azonban nehezebben megközelíthetővé válnak az olvasó számára.

Az értő-feltáró olvasást az újabb novellákban a legjobban a szövegek önmagukba zárt szerkezete nehezíti meg. A novellák mind monológok, és még ha egy novellán belül több nézőpont is megszólal, az elbeszélők nem lépnek ki saját világukból, abban szorosan benne állnak – emiatt a mondatok között gyakran nem találunk logikai kapcsolatokat – s így az elbeszélők élettörténéseit leginkább meghatározó hiányérzet mindig állapotként, jelenvalóként, s nem emlékként, nem egy megismerhető történetként jelenik meg, ami ahhoz a zavarba ejtő helyzethez vezet, hogy az elbeszélő mindig többet tud, mégha reflektálatlanul is, mint amennyit az olvasó megtudhat.

A kötet legsikerültebb darabjának egyike a címadó novella, amelyben négy monológot olvashatunk, és ezek közül is a harmadik a legerősebb: egy szocialista korabeli nyaralás leírása a gyermek szemszögéből. A mű az üdülés gépies ismétlődését, játékba hozva a szöveg nyelvi önreflexivitását, a szavaknak és mondatoknak a nyaralás elbeszélésében elfoglalt kötött helyével fejezi ki parodisztikusan: „Legkésőbb az Alagútnál anyának és apának mondatba kellet foglalnia azt, hogy: kőrengeteg. Vártam, hogy mondják. Ezúttal apa volt az élenjáró. Gyerekek, három hétig nem látjuk ezt a kőrengeteget” „Taposómalom, ezt a szót is vártam. Összevertem a tenyeremet, amikor apa átadta, anya kimondta” „Itt valami nem stimmel: ez nem nyári mondat”. Illetve egy másik monológban a gépies ismétlődés a reménytelenséggel kötődik össze, itt már bármiféle humor nélkül: „Számolom az éveket: szinte minden nap évfordulója valamiféle veszteségnek” (Nincs, és ne is legyen)

Jól sikerült darabokként említhető még a Hundeschule, amely egy Németországba költözött anyának és lányának boldogulási kísérletét, és a zsarnoki rokon alatt való szenvedését beszéli el. A Dé halála, amely témájában és nyelvi világában Albert Camus Közönyét eleveníti föl, egybekötve az anya halálát és egy szerelem kezdetét. A babajkó a jelölt és jelölő nyelvbéli és ember közötti elidegenülésére épül fel, amelyben még a személynevek is eltávolodnak a viselőjüktől. Nem is ismerjük meg a szereplők neveit, azok egy absztrakt kontextusban jelennek meg: „A férjem évente háromszor ülhetné a névnapját, ha akarná; a szüleim kétszer, én csupán egyszer”. A kész világban való létezést fejezik ki nemcsak a szavakkal, hanem a formatervezett tárgyakkal szembeni idegenség is: „Megbeszélték, ki mikor ülhet az összecsukható székbe, amin gyárilag van kimélyítve a pohár helye… rosszul vagyok a világ kitaláltságától”. Illetve az A térre, le, amely egy panelházban egyedül élő nő be nem teljesülő szerelmét, valamint a gyermekes anyák közötti idegen, kiközösített létét mutatja be. Különös írás lett az Izsák, amely mintha azzal a gondolattal játszana el, hogy Radnóti Miklós túlélte a munkaszolgálatot, és már mint nagyapa még mindig továbbírja verseit: „közben észrevettem, hogy megint eltűnt a Bori notesz. Időről időre a garázsba lopod, de elképzelésem sincs, mit művelsz vele”

A kötet többi novellája azonban zavaros, fárasztóan monoton, és az olvasóban gyors felejtés hozó írások. Az Egy elbeszélés hét fejezete például több személy monológjára és több idősíkra bomló narrációt alkalmaz, hogy egy kislány elrablását, szüzességének elvesztését, majd ennek bénító hatását későbbi szerelmi életére elbeszélje. Az elbeszélői nézőpont-váltások viszont motiválatlanok lettek, mert egyrészt nem a cselekmény egy más szemléletű újrabeszélését szolgálják, hanem mint mozaikdarabkák működnek, összeillesztve azonban a történet így is hiányos marad, másrészt pedig a belső teljesség sem tud létrejönni az állandó beszélő-váltások miatt. A Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének című írás a hászidizmus motívumaival dolgozik (kék madár), de a mondatok közötti motiválatlanság, vagy mondjuk úgy, felfejthetetlen logikai kapcsolat miatt ez a novella sem válik bonyolulttá megfejtendő szimbólumaival, pusztán csak zavarossá. A többi novella pedig már ténylegesen elfelejtődő írás.

Szvoren Edina mondatain egyértelműen átszűrődik, hogy egy művelt és tehetséges író alkotja a szövegeket. Ha a novellák előképeit akarjuk felkutatni, nem tartom helytállónak Reményi József Tamás, a kötet felelős szerkesztőjének felvetését, miszerint Szvoren prózáját Nádas analitikusságának és Hajnóczy groteszkjének ötvöződéseként lehetne jellemezni. A Nincs, és ne is legyen szövegei ugyanis, bár komorságukból és sötétségükből nem, de groteszk jellemükből vesztettek a Pertu darabjaihoz képest; a tudatosult, s így nem reflektált hiányállapot miatt pedig éppen a nádasi analitikus önfeltáró-önboncoló elbeszélői beszédmód nem tud létrejönni. Tömör szerkesztésmódja, monologikus elbeszélései, groteszkbe csak ritkán hajló, de minden esetben az ürességről, az unalomról és hamis biztonságról szóló történetei leginkább Bodor Ádám és Tar Sándor prózáját elevenítik fel. És Szvoren Edina, ahogy már bizonyította, képes olyan jó novellákat írni, mint a fentebb említett két szerző. De ebben a kötetében ez kevésbé sikerült.

Barabás Miklós rajza, Petőfi Album, A Pesti Napló kiadása, 1908.

Németh László az 1939-es Kisebbségben című, sokat vitatott tanulmányában a következő metaforát alkalmazza Petőfire:
„…ágai voltak a gyökerei. Igen kevés talajra volt szüksége s igen sok égre, fürödni, kinyújtózni.” (Németh 1992: 857.)
Németh mondata elsőre tökéletesen illeszkedik a Petőfi-kultusz jól ismert hagyományába, amennyiben úgy értelmezzük metaforáját, hogy Petőfi zsenijének transzcendens meghatározottságát látjuk benne. Csakhogy Németh nem egyszerűen erről beszél, hanem arról, hogy Petőfi asszimiláns, vagyis nem „mélymagyar” lévén nem érezhette a magyarság mélységes televényét, így valójában nem is onnan szívhatta magába az inspirációt költészetéhez, hanem – nem maradván más – egyenesen az égből:
„Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ehhez a magyarsághoz […] Nem, ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott…” (Németh 1992: 857.)

Németh magyarságkoncepciójába Petőfi nem nagyon fér bele, nem kis zavart okozva a kiváló regényíró fajiságon (hangsúlyozottan nem biologista meghatározottságú!) alapuló magyar irodalomkoncepciójának rendszerében. (Németh László elhatárolódott minden biologista fajelmélettől, az általa használt faj fogalmat a gulyás metaforájával próbálta szemléltetni, amiben a különféle összetevők – krumpli, hús, paprika stb. – egyetlen semmihez sem fogható ízt eredményeznek: „…így föveszti össze egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába.” [Németh 1992: 15.] Persze ebben a rendszerben azokról az embercsoportokról beszél – matyók, székelyek, palócok stb. –, amelyek már „ősidőktől” fogva együtt éltek, nem pedig a frissiben asszimilált csoportokról.)

Úgy is fogalmazhatnék, hogy Petőfi és költészetének léte önmagában cáfolni látszik Némethnek a magyar irodalom faji alapú meghatározásának kísérletét, maga Németh is hosszan bizonygatja Petőfi értékességét – asszimiláns volta ellenére. Sőt, az 1927-es Faj és irodalom című esszéjében a következő – addigi gondolatmenetének részben ellentmondó – meglehetősen megengedő meglátásra jut:
„aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyját.” (Németh 1992: 22.).
Ugyanitt egyenesen azt írja, hogy amennyiben tovább tartott volna a negyvenes évek hangulata, „Petőfi fajisága lett volna az új, a megváltott fajiság: a békabőrét elhányt királyfi teste illata.” (Németh 1992: 21.) Ha jól értem Németh Lászlót, akkor a későbbi metaforája („ágai voltak a gyökerei.”) éppen ennek a megváltásnak a folyamatát illusztrálja, hiszen az égből kapott, felvett, felszívott inspiráció a gyökéren keresztül új tápanyaggal tölti fel azt a talajt, amely erőteljesen erodálódott, és így kimerülés jeleit mutatja. Tulajdonképpen igaza van Némethnek, hiszen Petőfi költészete alapját képezte annak az új nemzeti irodalomnak, amely a népi tradícióra építve, a népnél konzerválódott nemzeti sajátságok újrahasznosításával és annak magas esztétikai megformálásával hozott létre sajátos nemzeti kultúrát és egyben modern nemzetfogalmat.

Jól példázzák ezt Báró Eötvös József 1847-ben írtelragadtatott szavai, melyek egyenesen azt állítják, szemben Németh előfeltevésével, hogy Petőfi „nemzetiségünk mélyéből” meríti ihletét:
„Petőfi kiválólag magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavait, de az érzést is, melyet dalaiban kifejez, minden magyar megérti.”
Ennek a nemzetfogalomnak a lényegét fogalmazta meg Németh fentebb citált tanulmányaiban, amely valamiféle immanens jellemzőkkel és értékekkel bíró sajátos egységként tételeződik nála, az irodalom pedig ennek az immanenciának a kifejező médiuma. Ugyanakkor éppen Petőfi példája azt demonstrálja, hogy a folyamat fordított (vagy fordítva is elbeszélhető), vagyis nem a magyarság inkarnálódik az irodalomban, hanem az irodalom hozza létre a magyarság képzetét, amely lehetővé teszi a magyarsághoz tartozás kulturális (és nem történeti, nem faji, nem biologista alapú) metódusát.

(apanyelv)

Petőfi Sándort már a kortársak is a magyar nép és egyben a magyar nemzet költőjeként üdvözölték, ugyanakkor a költőt élete végéig elkísérte nemzeti identitásának bizonytalansága, magyarságának rosszindulatú megkérdőjelezhetősége.

Még azoknak a Petőfi származásával kapcsolatos irodalomtörténeti (tehát tudományos és nem ideológiai) vitáknak is ideologikus felhangjuk van, amelyek a költő szüleinek identitását firtatják. Vannak, akik abban érdekeltek, (mint pl. Mezősi Károly), hogy legalább az apát magyarnak tüntessék fel, mondván, hogy Kartal mint születési hely és Valkó mint gyermekségének helye olyan színmagyar települések voltak, ahol már az apa maga átesett az asszimiláció folyamatán, így a fiú immár eleve magyarnak tekinthető. (Sőt Jakus Lajos kutatásai nyomán az is felmerülhet, hogy már a nagyapa, Petrovics Tamás, akit foglalkozása után Mészárosnak neveztek, maga is asszimilálódott.) Ez azért fontos nemzeti szempontból, mert az adatok Petőfi anyjának elsődlegesen szlovák nyelvűségére utalnak, így legalább Petőfi „apanyelveként” lehet a magyart beállítani. (Legismertebb forrás erre Arany János egy feljegyzése, amelyet Petőfi 1848. május 5-i levele alá írt: „anyja nem mindig ejtett tisztán a magyar szót, de folyvást [folyékonyan] beszélte.”) De akadnak, akiknek éppen a faji alapú nemzetkép elleni tiltakozásként az az érdekük, hogy felerősítsék Petőfi szlovák származásának tételét (mint pl. Hatvany Lajos), sőt olyanok is vannak mint (pl. Szerb Antal [!] vagy éppen Babits Mihály [!]), akik Petőfi szláv származásából vezetik le forradalmiságra, a lázadásra való hajlamát, szemben a keletiesen kényelmes és tespedő magyarsággal.

Az úgy nevezett „származási vita” során még az is előfordult, hogy az a Dienes András, aki pedig minden más esetben hevesen vitatta Mezősi Károly nézeteit, egy dologban egyetértett nagy ellenfelével, történetesen abban, hogy amikor Arany János Petrovics István nyelvhasználatáról azt állította, hogy „atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul”, akkor az apa palócos kiejtésére utalt. Ezzel szemben Fekete Sándor annak a kétségének ad hangot, hogy Arany szavaiból nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy Petőfi apja palócos nyelvjárással vagy pedig szlovák akcentussal beszélte-e a magyart, ugyanis a „felföldi” kifejezésnek a korban (Petőfi barátjától, a szintén nem tisztán magyar származású Szeberényi Lajostól hozza a példát) a szlovákságra utaló konnotációja (is) volt. Ráadásul Mezősi Károly egy Petrovics István kézírásával kitöltött számla nyelvhasználatára („Baranok Elévénte Elyhordótak”, ami annyit tesz, hogy a „bárányokat elevenen elhordták”) hivatkozva azt állítja, hogy a költő apja nem csupán beszélt, hanem írt is magyarul. Fekete Sándor Imre Samu nyelvjáráskutatóra hivatkozva ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban is csak annyit tart kijelenthetőnek, hogy ez a nyelvhasználat a palócra is és a szlovákos kiejtésre is jellemző lehet. Mindenesetre Petőfi apjának magyar nyelvűségét nyilván Hrúz Mária vitathatatlan szlovák nyelvűségével szemben igyekeznek az ebben érdekeltek bizonyítani. Holott valószínűleg a korban Petrovics István számára nem vagy nem elsődleges identitáskérdés a nemzetisége. Bár fennmaradt egy olyan emlékezés, amely szerint Petrovics tettleges elégtételt vett egy szlovákságán gúnyolódón, amit úgy is értelmezhetünk, hogy „kiállt magyarsága mellett”, de úgyis, hogy nem tűrte a származására tett („gyütt-ment tót”) gúnyos utalást. Petrovics István az 1800-as évek első harmadának tipikus mezővárosi vállalkozójaként kénytelen alkalmazkodni környezetének soknyelvűségéhez, így aztán amikor éppen magyar többségű településen él és kereskedik-gazdálkodik, értelemszerűen alkalmazkodik a többséghez lévén ez az üzleti érdeke. Valószínűsíthetően az asszimilációt tartotta követendő mintának, legalábbis a többnyelvűséget biztosan, fiai neveltetése során is. Tudjuk, hogy magyar dajkát (Kurucz Zsuzsannát) fogadott a kis Sándor mellé, akinek megparancsolta, hogy csak magyarul beszéljen a gyermekkel. A gyerekei neveltetésében a másik fő szempont a társadalmi emelkedés lehetett, hiszen a legjobb iskolákba járatta mindkét fiát, nem kevés anyagi áldozatot vállalva, amíg tehette 1839-es csődjéig.

(iskola)

A gyerekek iskoláztatása egyrészt azt mutatja, hogy a család 1839-ig kifejezetten jómódúnak mondható, másrészt pedig az iskolák kiválasztása a nemzetiségnél fontosabb identitásmintára, a felekezetiség fontosságára mutat rá. Petőfit az apja (az egyetlen piarista évtől eltekintve) mindig is evangélikus iskolába járatta, ahol az sem volt kizáró szempont, hogy történetesen erősen elkötelezett szlovák (sőt: pánszláv) érzelmű tanárok nevelik a gyereket. Azaz a felekezeti hovatartozás felülírta a vélelmezhető asszimilálódási szándékot. Tudjuk, hogy Petőfit Pesten az a Jan Kollár konfirmálta (lévén hittantanára is), akit az ébredő szlovák nacionalizmus apostolaként tart számon az emlékezet, de az aszódi gimnáziumban (1836–39) is olyan tanár tanítja Petőfit Koren István személyében, aki elkötelezett szlovák nacionalista volt. (Egyébként Petőfi erre a tanárára igen jó szívvel emlékezett a későbbiekben is, dacára a tanár szlovák érzületére.)

A Petrovics család történetéből olyan mintázat rajzolódik ki, amelyben nem hangsúlyos elem a nemzetiségi hovatartozás szemben a felekezetivel, ugyanakkor a felemelkedés és boldogulás az asszimilációhoz kapcsolódik, sok más reformkori nem magyar nemzetiségű családhoz hasonlóan. (Erre a legszebb irodalmi példa Schedel-Toldy Ferencé, aki pesti német család sarjaként lett az irodalomtörténet-írásunk atyjává.)

(felépített identitás)

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk Petőfi Sándor magyarságtudatának alakulástörténetét attól a korai emléktől kezdve, amikor dajkáját szlovák-magyar keveréknyelven szólítja meg, egészen addig az aszódi dacos kifakadásig, miszerint a tótok között egyetlen becsületes ember sincsen.

Sok olyan adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy Petőfi magyarsága jórészt vállalt és bizonyos értelemben tudatosan felépített identitás volt, és nem magától értetődő adottság. Fennmaradtak olyan emlékezések, amelyek arra engednek következtetni, hogy Petőfi túlkompenzálta a családjának szlovákságával kapcsolatos frusztrációit, amikor pl. Koronczy Imre emlékezése szerint
„leginkább született magyarokkal szeretett társalogni, idegen ajkúakkal, minők a tanulók között a selmecbányai lyceumban nagyon is sokan voltak, barátságot nem szívesen kötött.” (Hatvany 1967: 249.)
De az is szlovák származásának elmismásolására való törekvését mutatja, hogy evangélikusságát is próbálta eltitkolni, sőt adott esetben eltagadni, ugyanis a korban az evangélikusok a többségében szlovákok voltak. Még a születési hely körüli vita, illetve Petőfi ezzel kapcsolatos megnyilvánulásai is ezzel az identitásproblémával hozhatóak összefüggésbe. Ugyanis Petőfi születési helyének meghatározása nem egyszerűen filológiai kérdés a szakirodalom számára, ennél nagyobb tétje van: amennyiben a színmagyarok (vagyis a 19. századi történettudatban hun leszármazottnak tartott kunok) lakta Félegyháza lenne a költő születési helye, ez szlovák származásának részbeni kompenzálását jelentené. Kiskőrös viszont a korban többségében szlovákok által lakott település. Petőfi kiskőrösi születésének ténye olyan dokumentumokon alapszik, amelyek megdönthetetlenek tűnnek, ám éppen a fent vázolt identitásprobléma miatt újra és újra előkerül a félegyházi születés kérdése. Ennek egyik forrása maga Petőfi, aki az 1848 júniusában írt Szülőföldem című verse alá odaírta, hogy Félegyháza, vagyis eltéveszthetetlenül Kiskunfélegyházát nevezi meg születése helyeként. Az ugyanabban a hónapban írott Kiskunság című versében ki is mondja: „Hova szívem, lelkem / mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott, / Újra láttam végre születésem földét, / A szép Kiskunságot!” Elképzelhető persze, hogy mindez az 1848 júniusi követválasztás ideológiai előkészítésének kell tekintenünk, hiszen pl. a Szülőföldem éppen akkor született, amikor Petőfi először kereste föl választókörzetét, és A kis kunokhoz címzett beszédét röpirat formájában terjesztette mintegy bemutatkozásképpen. Ezt a bemutatkozásnak szánt írást egyenesen így kezdi:
„Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem ugy is, mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Ugy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta; az az én apám.”
Nem biztos, hogy Petőfi szerencsés stratégiát választott, amikor az apja emlékezetére hivatkozott a bemutatkozó levelében, ugyanis az öreg Petrovicsnak nagyon sok üzleti eredetű konfliktusa volt még jól menő vállalkozó korából, ráadásul elég törtető üzletemberként nem sok barátot szerezhetett a környéken. (Pl. lévén kocsmája, feljelentette azokat a kurtakocsmákat üzemeltetőket, akik illegálisan mértek alkoholt stb.) A szabadszállási tanács Petőfit éppen arra hivatkozva tiltotta ki a városból, hogy idegen és nem rendelkezik redemptussággal, ami kiskun kiváltság volt, és amit egyébként Petőfi apja megkapott, amikor földet vásárolt a Kiskunságban. Ráadásul a követválasztáson Petőfivel szemben éppen szláv származását játszották ki ellenfelei, olyan híresztelések kaptak szárnyra, miszerint Petőfi orosz kém, és republikánus, ráadásul tót királyt akar az ország élére. (Ez így együtt híven tükrözik a kor politikai kultúrájának és fogalomhasználatának összes zavarát.)

A követválasztási kudarc többek között arra is rámutat, hogy még a Nemzeti dal költőjével szemben is kijátszható volt szlovák származása. Szeberényi Lajos, Petőfi egykori (szintén nem magyar származású) selmeci barátja irodalmi téren játszotta ki ugyanezt, amikor egy irodalmi vitában Petőfi neve mellé zárójelben kiírta Petrovics nevet is.

Egyébként a Petrovics név írásmódjának változásai is arra engednek következtetni, hogy a még kamasz költő igyekezett az inkább szlávos formát (Petrovits) az inkább magyaros írásmóddal (Petrovich) helyettesíteni, ez a -ch végződés csak magyar nemesi családnevekre volt jellemző írásmód a korban. H. Törő Györgyi kutatásából az derül ki, hogy a ch-s változatot Selmecen kezdte használni, ahol éppen a szlovák diáktársaktól való elkülönülésen volt a hangsúly, majd a katonáskodása alatt is ez a változat volt a domináns, és csak az 1841/42-es pápai időszak alatt váltotta a cs-betűs írásmód, ami még magyarosabbnak tekinthető. (H. Törő 1963: 599.)

(zárlat)

Mindez annyiban lehet fontos számunkra, amennyiben világossá teszi, hogy Petőfi úgy lett a legnagyobb magyar költő, ráadásul a magyar nép legnagyobb költője, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor megkérdőjelezhették magyarságát. Ráadásul Petőfi abban az időszakban került a magyar nemzeti kánon legelőkelőbb helyére, amikor egy olyan nemzetfogalom váltotta az inkább patrióta jellegű nemzetfogalmat, amely valamifajta immanens értékek egységeként gondolta el a nemzetet, az irodalomra pedig ennek az értékrendnek a kifejező és egyben hordozó médiumaként tekintettek. Ez legtisztábban annak az Arany Jánosnak a kanonizációja során érvényesült, aki lévén tiszai, protestáns és ráadásul népi származású (bár az Arany család hajdúnemessége kicsit megzavarja a tisztán népi származás tételét) egyenesen a magyarság inkarnációjaként, megtestesüléseként tételeződik a kortársak szemében. Éppen ez a „megtestesülés”, egyfajta deszakralizált epifánia a lényege az új nemzetfogalomnak, amelynek a fentebb Németh Lászlótól idézett faj fogalom csupán egy, de nagyon is jellemző metaforája. Ennek a reformkori nemzetfogalmat felváltó nemzetkoncepciónak alapja a népben megőrződött magyar szellemiség (volkgeist), amely az írókon keresztül nyeri kifejeződési formáját. Ebben az értelemben mondja azt Németh László, hogy Petőfi nem lehetett a népszellem és egyben ősi, immanens nemzetjellem hordozója és kifejezője.

A címben feltett kérdés megválaszolása annak függvénye, hogy ki milyen nemzetkoncepciót vall a magáénak. Akik szerint a magyarság valami ősi, atavisztikus tulajdonságok egységét jelenti, amely genetikai kódként öröklődik, azok szemében Petőfi nyilván nem lehet magyar. Akik viszont úgy gondolják, hogy a magyarság egyfajta sajátos nyelvi-szimbolikus kódrendszert jelöl, amely természetesen nem genetikusan, hanem az oktatás és a kultúra csatornáin keresztül öröklődik, így persze választható is, azok számára nyilvánvaló a fenti kérdés iróniája. Mert mégiscsak nehéz elképzelni a magyarság fogalmát a legnagyobb magyar költő nélkül…

Felhasznált irodalom:
Dienes András: A fiatal Petőfi: A költő származása és életútja 1838 nyaráig. Tankönyvkiadó Budapest,1968.
Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. A költő gyermek- és ifjúkora. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973.
Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Magvető Kiadó, Budapest, 1967.
Jakus Lajos: Apai-anyai ősök és leszármazók Petőfi családjában. ItK 1971/5.
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2008.
Németh László: Kisebbségben. Püski, Budapest, 1992.
H. Törő Györgyi: Petrovits-tól Petőfi-ig. ItK 1963/5.

a sorozat előző részei:
Plágiumvádak Petőfi ellen I. – A Szeberényi-ügy
Plágiumvádak Petőfi ellen II. – A Szemere-ügy

II.
Töltött mindkettőnknek
a vízszűrő kancsóból,
a csapból itt aligha illett.
Erre jött be a mádám,
jókedve volt,
ilyenkor szerette, ha előadtuk
érdekesebb történeteinket.
Ő volt az öregebb és boldogtalanabb
udvaronc, ő kezdett beszélni
- a politikus meg a szobalány
afférjáról, azt hiszem-,
s ahogy a szűrőben a salak,
a vele töltött nap hordaléka
lassan zárt, bolygathatatlan
réteggé ülepedett.

III.
Nem ebben a semmilyen szobában ülök,
ez már a pár hét múlva felfakadó hiánya.
Mint az éles reggeli álomhoz egész nap –
a függönyhöz, a szikrázó konnektorhoz,
az üres könyvtámaszhoz
oda-odakapok. Itt van, de mire
kivehetném a teste határait,
mint egy hamis szemhéj,
az este mindig a retinára fordul.
Mit tudhatnék erről a rendről.
Az ötödik emeletiek
menetrendszerűen fellobbanó haragját,
amikor elcsoszog felettük, ha végül felmegy
a padlásszobájába-
elképzelni legfeljebb azt merem.

IV.
Sűrű, lila hajnal.
Bejön és mellém fekszik.
Az olcsó parfüm, amit máskor
csak vizsgákra használ,
lassan párolog a testéből.
Odakint a gáztűzhely,
a frissen festett szék, a krumpli
a hideg vízben –
lustán kirajzolódó bóják
a hömpölygő éjszaka és a nappal
törékeny határán.
Csak fekszünk a miséig.
Mögöttem a parfümje, a tömjén -
tömör pillérköteg.
És már csak a tömjén,
mire megszólalnak a harangok.

V.
Hazafelé kidobtam a törött sarkú cipőt.
Ötezer-tíz lépés meztelen talppal a parton,
csendes, sima beton, csak a zebra kövér csíkjai
türemkednek elő néha, puhák és langyosak.
A utcák feltorlódnak mögöttem, akár
a talpamban a gyors, apró szilánkok.
A lift jár. A lépcsőház üres, csak áramszünet
idején tolakszik ide a többi lakó.
A réz szőnyegfogókhoz koccan a körmöm,
alattam és tovább lefelé minden csak szövet.
A konyhakő kockás, mint az abrosz, és
tapad ugyanúgy, ha naponta mosod is.
Valaki az asztalon hagyott egy villát.
Hideg, mintha nem érintette volna
se nyelv, se tenyér.

Egyetlen vágyam
Mert ott van a kapaszkodó
a busz ajtaja mellett,
ahol az öreg a bőrönddel nem
bír már sokáig állni, de ha elengedi,
elzuhan, mire az ülésekig érne.
A tányérban a krumpli még meleg,
jobb, mint bármi, ami jutott a héten,
s hogy mit bánnék jobban:
ha nem jössz végül, és nem ettem meg,
vagy ha ideérsz, s nincs mit eléd tennem.
Mim lehetne másom, csak záruljon rám
az egyetlen, erre a változékony testre szabott csapda,
ha kibontanak egy rongyosládát
a mádámnál, jöjjön rám, ami jut.

Nem lesz csatlakozás. Több évtizednyi késést jeleztek.
Aszva ülünk igaz történeteken. Úgy mint a vermekben
tizenévesen. Kiskedden, dobszerdán, szerelemcsütörtökön.
Nagypénteken. Kezünket marja lúg, hamu, kender
fejünket petróleum. Tetves-emlékezet. Lihegő-kiguvadt
szemek. Áporodott hagymaszag. Vizelet. Ürülék. Meddő
jelen. A lélekről senki nem beszél. Ha van. Sebes. Bűzös
az is mint a test. Mi a haza a nemzet. Ki van ki ellen.
Mi ez a harc. Mire képes az ember. Csak magyar, zsidó,
román, orosz, német. Az istállókban katonák. Oroszok.
Részegek. A frontvonal. Vér, ondó, szétszaggatott harisnya.
Nemi fegyverek. Szégyenakasztott. Agyonlőtt nőnemek.
Szavanincs gyalázat. Állatok Vágya. Félelme.
Állomás rég nincsen. Lebombázták. Sors rég nincsen eladták.
Csak az úgy van. Szerencse sincsen. Csak egyenruhák.
És benne ideológiák. Szeretném ha valaki rám mosolyogna,
és szerettem volna úgy, mint ahogy Szűz Mária. De akkor
senki nem aludt. Senki nem szólt. Kiszaggatták a kezemet.
Vittek. Nyúztak. Kövér vércseppek hullottak a lábam közül.
Égő gyertyacsonk. Lábam között őrület. Megtagadva és eltitkolva
minden mi lehettem volna nagypéntek szerelemcsütörtökdobszerda. –

Paul Gauguin: A szüzesség elvesztése (címvariáció: A tavasz ébredése), 1891

A négysávos sztráda bevisz a lakótelepre, melynek egyik tízemeletes házában, egy régi bútorokkal és festményekkel agyonzsúfolt, szűk lakás nagyobbik szobájában, az ablak előtti öblös fotelben ül Wieland Anna. Ölében sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyv, melyet nem nyit ki, olykor azonban meg-megrebben a keze rajta. Az idős hölgy egyedül – jobban mondva a macskájával – él a lakótelepi lakásban, s mindennapi szertartásai közé tartozik teaidőben a fotelben üldögélés.

A lakóteleptől karnyújtásnyira a Tátra hófödte csúcsai magasodnak, de egy ugrás Késmárk, Lőcse, Farkasfalva vagy Kassa és Nádasd is, életének főbb helyszínei. Egy alig száz kilométeres sugarú kör a Felvidéken és a Szepességben, ahol évszázadokon keresztül békében élt együtt szász és tót a magyarral, evangélikus a katolikussal. Ahol természetes volt, hogy három nyelven beszélnek, hogy Lőcsén a német és magyar darabok mellett Štúr szlovák nyelvű színművét is bemutatják Probstner Apollónia, a polgármester feleségének színpadán. És ahol 1938-ban, húsz év cseh uralom után, a kassai dóm előtt Horthy kormányzó ünnepi beszédében szlovákul is megszólal, és ígéretet tesz a szlovák nyelv és kultúra megőrzésére.

A poprádi lakótelep hatodik emeleti lakásának ablakából tulajdonképpen semmi érdekeset nem lehet látni, s Wieland Anna sem a szemközti háztömb szürke panelblokkjait figyeli oly elmélyülten. A múlton rágódik. Azon a fényesen, amelynek legvégét gyerekként élte meg, s amelyről gyakran azt gondolja, jobb lenne elfelejteni, mint az ősök naplóinak gót német sorai között vagy a lőcsei magistratus jegyzőkönyveiben kutakodni utána. Nem azért szeretné olykor kitörölni az emlékezetéből ezt a múltat, mert a hírnév és gazdagság mellett sóvárgó, reménytelen szerelmekkel, pusztító féltékenységgel, fékevesztett indulatból elkövetett gyilkossággal, eszelős öngyilkossággal van tele, hanem mert saját jövőtlenségét látja benne. Pusztán a neve és származása miatt.

Wieland Anna cipszerek sarja. Az utolsók egyike. Ősei valamikor az 1600-as években, a Rajna-vidékről telepedtek a Szepességbe, ahol generális ükapja a napóleoni háborúkban véghezvitt hőstetteivel szerzett a családnak rangot és birtokot. Habár meg kell mondani, hogy a Felvidéken az igazán nagy vagyonok nem a földbirtokból, hanem a kereskedelemből vagy az ércbányászatból származtak, és rang vagy cím nemigen kapcsolódott hozzájuk, minek köszönhetően a társadalom sem kasztosodott különösebben.

Mindazonáltal ebben a multikulturális és korát messze meghaladóan toleráns szepességi olvasztókemencében a hét évszázadon át vezető szerepet játszó, német gyökerű szászok vagy cipszerek magyarabbak a magyarnál. Németül beszélnek, intézik hivatalos ügyeiket, gyakorolják vallásukat, leveleznek és vezetik naplóikat, ugyanakkor császári gárdatisztként a magyar szabadságharcra esküsznek fel, amiért tíz év várfogságra ítélik őket, 1918-ban pedig képtelenek a csehszlovák államra hűségesküt tenni, inkább öngyilkosok lesznek.

Mindezek ellenére, ha napjainkban megkérdezné valaki Wieland Annától, számára hol a haza, nem tudna rá válaszolni. Foteljében ülve rebben a keze a sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyvön, amikor 1938 novemberének euforikus napjaira – a diadalkapukra, a díszmagyarba öltöztetett gyerekekre és öregekre – gondol, mert mindaz arra volt jó csupán, hogy hamis illúziókat ültessen a lelkekbe egy évszázadra, vagy még annál is tovább. Hiszen ha az első háború után két évtizeddel revideálni lehetett a nagyhatalmak döntését, és a haza kimentette az idegen, elnyomó nemzet karmaiból az övéit, miért hitték volna, hogy másodszorra veszni hagyja őket?

A Tátra felől fújó szél ritmusra veri az esőt az ablakon. A teaidő rég elmúlt, de Wieland Anna nem mozdul a foteljéből. Alexander Hunek, a farkasfalvi polgármester kora délután ment el tőle, jó órát időzött nála. Ő az első, aki Farkasfalváról több mint hatvan év múltán megkereste. Poprádra kellett beutaznia hozzá, nem mintha a tizenhét kilométer különösebb fáradságot jelentene bárki számára. Alexander Hunek számára kiváltképp nem, hiszen agilis fiatalember és olyan polgármester, aki tenni akar a pusztuló falujáért, melynek gyakorlatilag a közepén van még élet, a széleken lomos, szemetes, szakadt ajtajú, törött ablakú putrik sorakoznak, jövedelem és munkanélküli cigányokkal, akik között az számít valakinek, aki segélyt kap.

Farkasfalva, egyetlen egy lengyelt leszámítva, száz százalékban szlovák falu. Az igazsághoz tartozik, hogy németek és magyarok, a maguk nyolc, illetve két százalékával, még a boldog békeidőkben is kisebbségben voltak itt, az új évezredre azonban írmagjuk sem maradt.

A polgármesternek nincsenek világmegváltó tervei, mindössze az elnéptelenedést szeretné valahogyan megállítani. Kitörési pontnak az idegenforgalmat és a kulturális értékek ápolását tartja, s ehhez a feltételek tulajdonképpen adottak: Farkasfalva könnyen megközelíthető, egyre nagyobb ütemben épül az autópálya, és Poprádon még repülőtér is van. A Wielandok ősi fészke, a 17. századi kastély a Rákócziak pénzverő házaként funkcionáló egykori kúriával pedig vonzó kuriózum lehetne a tátrai üdülőhelyek turistái számára. És az lehet a kastélyparkban Wieland Babett márványszíves sírja is, amely zarándokhellyé kezd válni, mióta Jan Chalupkához, a szlovák irodalom nagyságához fűződő reménytelen szerelmét megfilmesítették, színdarabot és regényt írtak belőle.

A kastélyban a háború után a tanács rendezkedett be, majd amikor felépült az új községháza, a vetőmag nemesítő vállalat költözött be. A két szalont, a nagyebédlőt, a pipázót, a dolgozószobát és az emeleti nagyobb helyiségeket akkor szabdalták kisebbekre, műtrágyát, vegyszereket tároltak a csillagmintás, intarziás parkettán, amivel teljesen tönkretették, és az utolsó csillárig lába kelt a régi berendezésnek is, de mindennek ellenére, legalább volt gazdája az épületnek. A rendszerváltást követően, az állami vállalat felszámolása után azonban kezdetét vette a pusztulás.

A bejáratot az elvadult tamariska bokrok, tuják, rózsalugasok teljességgel megközelíthetetlenné teszik. Legfeljebb oldalról, egy rozoga kiskapun lehet belopakodni, de az ágak minduntalan az ember arcába csapnak itt is. A lépcső omladozik, a kétszárnyú ajtó leszakítva, az ablaktáblák betörve, a rozsdás zsanérokon a keretet nyikorogva hintáztatja a szél. Bent dermesztő hideg, bokáig érő törmelék, üvegcserép és bűz. A falakról a vakolat leomolva, a csillárok helyén csupasz drót libeg a huzatban. Csupán a mennyezet bordűrmintája emlékeztet a hajdani pompára.

A kúria sincs sokkal jobb állapotban, annak ellenére sem, hogy a restitúció során Wieland Anna visszakérte. A kastélyról lemondott, az érte és a birtokért kapott pénzből, egy osztrákkal társulva, vegyes vállalatot alapított a felújításra, de mindössze a tető cseréjére és a manzárd kialakítására futotta.

Több mint egy évtized telt már el azóta, a további munkálatokra azonban remény sincs: a pénz elfogyott, az osztrák társ eltűnt, ő pedig nagyon öregnek érzi magát. A kúria ajtaja bedeszkázva, a földszinti ablakok úgyszintén. A kerítést széthordta a lakosság, az udvart csak a kecskék miatt nem veri fel a gaz. A vadonatúj manzárdablakok és tetőcserepek kontrasztja az enyészetet még szembetűnőbbé teszi.

Wieland Anna nem szeret, és nincs is neki miért Farkasfalvára menni. Ha halottak napján rászánja magát, és tehénlepényeket kerülgetve meglátogatja az elvadult park mélyén a családi sírokat, az iszapos tó, a beomlott híd vagy a hamvába holt felújítás a pusztulásra emlékezteti.

Alexander Hunek polgármester ezt a pusztulást akarja megállítani, s mivel Wieland Anna nem megy Farkasfalvára, ő utazik hozzá Poprádra, hogy Wieland Babett márványszíves sírjáról szót váltson vele. Wieland Anna folyékonyan beszél szlovákul, és Alexander Hunek szimpatikus a számára, tetszik neki a lendületesség és a kezdeményező készség, amely Probstner őseire emlékezteti. Mégis, miközben az lelkesen és majdhogynem meghatódva emlegeti Babett és Chalupka szerelmét, végig az jár a fejében, hogy ki fogja őt eltemetni? Sorra veszi a rokonait: testvére fiát, aki másik országban, Budapesten él, aztán a többieket Németországban és szerteszét az amerikai államokban. A kérdést végül lerázza magáról azzal, hogy „ejh, mindenkit eltemet valaki”, nyomban utána azonban azon kezd tipródni, hogy hová temetkezzen? Késmárkra a szülei és generális ükapja mellé, vagy Farkasfalvára, az elvadult park hátsó zugába, imádott nagyanyja, főispán nagyapja, a sírig szerelmes Babett vagy az öngyilkos Wieland fiúk közé, netalán Lőcsére, a Probstnerekhez, ahová valójában nem is lehet – jut eszébe hirtelen –, mert az lezárt temető.

Wieland Anna nem a halált féli, most először rettenetes magánya ijeszti, s csüggedésében azt gondolja, fenébe a szülőfölddel, jobb lett volna mégis elmenni. Egy pillanatig tart azonban csak a csüggedés, majd ismét meggyőzi magát arról, jól tették, hogy végül kicsomagoltak, mert az anyaországnak sem kellett minden magyar, s ha odaát már semmit sem tudtak volna elvenni tőlük, az internálást és a kényszermunkatábort nem ússzák meg, hiszen származásuk miatt pont olyan népellenségnek számítottak volna, mint Albert nagybátyjáék. Márpedig ellenségnek lenni a szülőföldön, ahol azokat is ismeri az ember, akik őt ellenségnek tartják, egy fokkal mégiscsak elviselhetőbb, mint vadidegenben. Még akkor is, ha ez a vadidegen valójában a haza.

Soltész István munkája

A Kultok II. Online kulturális folyóiratok c. konferencián – MODEM, Debrecen, 2013. március 29–30. – elhangzott előadás szerkesztett változata

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Barátaim, rómaiak!

A programban előttem szereplők említettek már egyet s mást abból, amit előadásomban el kívánok mondani, ezért kérem, legyenek elnézőek velem, ha úgy látszik, hogy olyasmit mondok, ami nem tűnik egészen friss gondolatnak. Az ismétlés inkább a hasonló problémalátás eredménye, semmint a szellemi lopásé. (Vagy ha azé is, hát inkább nekem higgyenek, mint a tulajdon érzékeiknek.)

Hogy a kultúra szerepe átértékelődik, hogy kicserélődnek a platformok, amelyeken az ún. kultúra (vagyis az a tudás- és ismeretszegmens, amit mi kultúrának nevezünk) megjelenik: közhely. Mint ahogy az is, hogy az anno a felsőoktatási intézmények mellett és nyomtatott sajtótermék köré szerveződött értelmiségi műhelyek a kilencvenes évek végén itthon is megjelenő és a mindennapokban gyorsan elterjedő internet (a néhai 1.0-ás hálózat) hatására új megjelenési teret kaptak, és az új publikációs terek saját alkotóműhelyeket hoztak létre (Előszezon, Telep Csoport, Körhinta kör stb.). A médiafogyasztás struktúrája, az irodalmárok által olvasási stratégiáknak nevezett szokásrendszer pedig eközben (többször is) gyökeresen megváltozott.

Jelenleg – ha jól számolom – a harmadik, vagy a negyedik ilyen, az olvasás szokásainak és az információs közeg gyors átépülésének forradalmát, a mobileszközök és a rájuk írt tartalmak forradalmát éljük. Ám amíg az egyel ezelőtti struktúrához képest az új médium vadonatúj szerkezetét is hozta az információhoz való hozzáféréshez, addig a régiebbi taktikák és stratégiák most műkőképesek maradtak. Például eddig a keresőmotoros böngészés illetve a keresőoptimalizálás hatékonysága alapvetően determinálta, hogy mennyien és milyen gyorsan jutnak hozzá egy-egy, az interneten megjelenő tartalomhoz, a különböző RSS olvasók, de főleg a Facebook, a Twitter, Tumblr és mondjuk a Google+ nevű, közösségi médiumok szélesebb körben való elterjedésével egy-egy tartalomszolgáltató oldal frissen közzétett híreire, legújabban megjelenő tartalmaira fel is lehet iratkozni, ami tovább gyorsítja az információk eddig is villámgyors terjedését, ráadásul ott és helyben, egyfajta hive-mindként működve ki is egészíthetjük vagy interpretálhatjuk a friss információt.

A befogadó aktivizálásának korát éljük – újra. Az oralitás korának egyfajta feltámadásáét, amelyben a szerző újra kétséges, a szöveg újra képlékeny és változandó… nevezhetjük ezt akár digitális oralitásnak is.

Véleményem szerint e sokadik információs világforradalom beköszönte a lehető legjobbkor talált a magyar kultúrára. Hazánk folyamatos ritkábban pro- időnként pedig kifejezetten regresszív fejlődésében vannak történelmi pillanatok, amikor a politikai hatalom átértékeli, mert elkölthető közpénz szűkében lévén átértékelni kényszerül a kultúratámogatás rendszerét, ahogy erre kényszerülnek a válságot megérző, a privát szektorból érkező mecénások is. S ez kikényszeríti azt, hogy e műhelyek az új médiában keressenek olcsóbb megjelenési platformokat maguknak.

Szűkebb témám, a webes megjelenések kritikája mellett épp ezért néhány szót erre is érdemesnek gondoltam pazarolni, mert tudom, sokszor e nagyon fontos orgánumok „társadalmi munkában”, önként, inkább fizetve, mintsem fizetséget várva készülnek.

Előadásom témája tulajdonképpen a külcsín, az is olvasói szempontból; a belbeccsel – nem számítván magamat az ehhez értő irodalmárok közé – nem kívánnék foglalkozni. Magam jóval felületesebb témákban szoktam gondolkodni; a webdesign, a megjelenés és az ez által lehetővé tett interpretáció érdekel. Ez egyfajta bölcsész-informatika. Tehát jobbára csak kattintgatok, aztán leírom, hogy mit tapasztalok.

Egy kis mókára hívom a közönségemet. Kérem, képzeljék el, hogy amiként Paul de Man a szövegekkel kapcsolatban mondja, úgy a digitális megjelenésnek is van egy ún. „retorikai olvasata”, egy olyan önmagán túlmutató sajátossága, amelyet felfejtve olvasóként is egyre mélyebben nyomakodhatunk bele abba a nemvalóságba, amit az alkotó, teremtő kreatív szándék elénk tárni igyekszik. A digitális kor hajnalán már azért jócskán túl vagyunk, úgy gondolom elvárható, hogy egy-egy webes megjelenés több akarjon lenni, mint puszta papírpótlék. Meglehet persze, hogy ez marginális kérdés, de szerintem nem kevésbé érdekes, mint az, hogy milyenek egy máskülönben kiváló vers akusztikai jellemzői, a ritmikája és a verslábai. A honlapok ritmikáját és hangzását HTML-, XHTML- vagy Word Press-kódokban írják és kattintásokban mérik.

A tartalmak tekintetében, amit manapság egy weboldaltól elvárunk, már csak-csak érvényesül a multimédiás tendencia, hiszen mozgóképek, videók, hanganyagok és a digitálisan elérhető vagy elképzelhető lehetőségek megannyi példáját hozták már az előttem megszólaló előadók is az internet mint kultúrahordozó és -alkotó közeg, a web 2.0-ás megjelenések és a 3G-s technikai eszközök nászából keletkező irodalomnak, művészetnek, kultúrának. Ám érdekes módon magának az e műalkotásokat megjelenítő közegnek, a honlapnak sokkal kevesebb figyelmet szentelünk, pedig az is komoly eszköze lehet a kultúráról való tudás megismerésének.

Feltételezem, akadnak Önök közül, akik elolvasták a konferenciaprogramot, benne azt is, hogy az elemzendő folyóiratok webes megjelenéseinek kritizálásához sorhúzást ígértem. Nos, sajnos ezt az ígéretemet idő hiányában most nem tudom betartani, ezzel is bizonyítva Jean-François Lyotard igazát a teljes individuális szabadság elérésének lehetetlenségében. Hogy egy másik nagy nevet is bedobjak: Jacques Derrida ismeretelméleti gondolatait parfrazeálva mindez annyit tesz, hogy egyrészt a fölénk növő civilizációs felépítmény átláthatatlan kuszasága miatt elve hiú ábránd a kultúráról teljes vagy legalábbis átfogó képet alkotni, másrészt meg azt, hogy a tudás, így a kultúráról való tudás maga is csupán a számunkra elérhető, nekünk hozzáférhető és tőlünk megragadható töredékek, szilánkok összessége. Így tehát azt a módszert követem, amit a lentebb tárgyalt online folyóiratok is; alapos megfontolás után a befogadó elé tárom a számomra leginkább figyelemre méltónak bizonyult alkotásokat.

Az új internet, a Web 2.0 (vagy magyarul a Második Hálózat) és az ehhez csatlakozó 3G technikai eszközök nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy a kultúra létrehozói és fogyasztói közötti, a XXI. századra visszafordíthatatlanul elmosódó határvonalon zajló interakciót tovább demokratizálják, és persze arra is, hogy tovább demarkálják.

Ha eszerint szeretném osztályozni az egyes online kulturális orgánumokat, amely osztályozás természetesen önkényes, ugyanakkor bizonyos szempontból érvénytelen is, akkor három alapvető kategória jut az eszembe. Az első, a klasszikus 1.0-ás internetes megjelenés, ami legdurvább formájában az offline folyóirat PDF-fájlokként feltöltött lapjait, illetve olyan megjelenéseket jelent, amelyek esetében pusztán a nyomtatott tartalom online publikációja volt az eredeti szándék.

Ilyen például az alfoldfolyoirat.hu, ami nem egy önálló online folyóirat, hanem az Alföld (folyóirat) online leképeződése. Nagyon egyszerű, kéthasábos felület, minimálmenü és szöveg, az egész csak feltöltésre szolgál, valószínűleg saját fejlesztés, bár sem erre, sem a honlap működtetőjére nem utal az impresszum. A főoldalon a mindenkori friss lapszám ajánlója látható, alatta a hírek. Áttekinthető, lényegre törő, elegáns konstrukció. A létrehozóknak nem volt céljuk az olvasó aktivizálása, a kommentelési lehetőség zárt (regisztrálni kell), nem tudunk lájkolni, nem mutatnak linkek az alkotók Facebook-adatlapjához, megspórolandó az életrajzot. De ugyanígy nem irányítják az olvasót külső linkekkel vagy programajánlókkal, noch dazu hirdetésekkel, és nem is kívánják kiszolgálni őket, nincs keresőablak, nyomtatási vagy RSS illetve hírlevélre való feliratkozási lehetőség. Ráadásul meglehetősen ritkán frissül, 2012-ben például 7 azaz hét darab hír került fel az Alföld hírek menüpont alá, idén 4, ebből kettő értesítés a friss lapszámról, ami egy havi rendszerességgel megjelenő folyóirat esetében fölösleges. Mindez elegánsan távolságtartó, mégis intim a maga konzervatív módján, nincs semmi más jelen, csak az olvasó és a szöveg, hófehér lapon fekete betűk azoknak, akik szerint az olvasás és az olvasottakról való gondolkodás magánügy.

Ugyanilyen 1.0-s verzió a Jelenkor online példánya. A főoldalon a folyóirat sárgája fogad. A kivitelezés ezúttal háromhasábos, minimálmenü – szöveg – bannerek felosztásban. A szöveges részben szintúgy elől található az aktuális lapszám tartalomjegyzéke, alatta közérdekű információ, ezúttal az alapítvány közhasznúsági jelentése. A sablon nem tartozik a bonyolultabbak közé és évek óta változatlan, az alul feltüntetett dizájner valószínűleg csak egyszeri megbízást kapott. A menüsorban található impresszum szintén nem tér ki a honlap üzemeltetőjére. Sajnos túlságosan frissnek sem mondható, a POSzT színházi találkozóra felhívó banner például 2011-es. Az olvasó aktivizálása itt sem működik, nincs pl. lájk- vagy kommentelési lehetőség, csak egy szavazás és vendégkönyv, amelyben 2010-es az utolsó bejegyzés. Az olvasó irányítása és a kiszolgálása viszont valamelyest igen. Találunk társoldalra mutató bannereket (pl. Műút vagy Litera), van repertórium és egy kis programajánlás, bár csak helyi érdekeltségű és elavult (POSzT), van keresőablak és hírlevélre is fel tudunk iratkozni. Nagy pozitívuma viszont, hogy – ellentétben a megszokástól – a Jelenkor bőkezűen bánik az írásokkal, az online verzióban megtalálunk mindent, amit a nyomtatottban, nincs olyan, ami csak nyomtatva jelent volna meg. Az egész írásközpontúan funkcionális, mint egy könyvtár, Jelenkor Könyvtár, amiben a kinyúlt kardigános könyvtáros nénik segítségével mindent meg lehet találni.

Ugyanitt kap nálam helyet például az egyébként kiváló és a figyelemreméltó webes jelenléttel bíró Amúgy.hu is. Ez láthatóan egy offline közösség, az Debreceni Egyetem Irodalmi Körének megjelenése, tehát a tulajdonképpeni munka nem a számítógépes hálózat létrehozta virtuális térben zajlik. Amiért utóbbit külön megemlítve is ki szeretném emelni a többi hasonló közül, az az, hogy esztétikai szempontból kifejezetten tetszik, mert egyrészt a főoldalként bennünket fogadó ún. „borító”, másrészt pedig azért, mert erről a virtuális borítóról továbbkattintva végiglapozhatom az összes eddigi megjelenésüket, beléphetek a közösségi oldalon létrehozott lapjukra, kedvemre szálazhatok, olvashatok, tocsoghatok az általuk létrehozott virtuáliában, tehát gyakorlatilag minden lényeges információhoz hozzáférést kapok, van lájkolási lehetőség is, sőt: meg is oszthatom a bejegyzéseket. Ennek ellenére nem látszik még WEB 2.0-ás szinten belakottnak az egész komplexum, néha olyan, mintha egy lezárt egyetemi kampusz területén, vagy tök üres folyosókon bóklásznék, vagy Lorenzo von Matterhorn weboldalain.

A kiváló keresőoptimalizálás aligha véletlen, ha azt vesszük, hogy a DEIK csoporthoz köthető többi online megjelenés (pl. a félOnline vagy a prae.hu) is hasonló beállással, Facebook-lappal, némelyik pedig még pozicionáló jellegű Wikipédia-bejegyzéssel is rendelkezik.

A következő, sorban a második csoportnak akár a „Profiliga” nevet is adhatnám. Olyan tartalomszolgáltatók kerülnek nálam ebben a dobozba, amelyek alkotói hivatásszerűen foglalkoznak a kultúraközvetítéssel, például itt kap helyet a Fidelio, a Színház.hu, a Litera, a Librarius és pl. a PORT.hu. (Elnézést kérek, ha kihagytam volna valakit.)

Régi kedvencem a Litera irodalmi portál. 2008-ban A Vörös Postakocsiban megjelent egyik publikációmban már foglalkoztam velük, s örömmel tapasztalom, hogy azóta a minőség mit sem változott. A főoldalra érkezéskor egy kétharmad-egyharmad arányban osztott sablon fogad bennünket, tipográfiája első látásra is áttekinthető: a logót is tartalmazó fejléc alatt a legfrissebb írás ajánlója található, közvetlenül alatta két hasábra bővülnek az ajánlók. Tulajdonképpen csomó- és elágazási pontok a Litera saját oldalaihoz. Elsőre is látszik, hogy profi munka, de azért megnézem az impresszumot is. Hát persze: profi webdesign, saját arculattervező és külön informatikai menedzser. Az oldal RSS-szolgáltatást és hírlevélre való feliratkozási lehetőséget kínál mindjárt a fejlécben, ezen felül saját motorral működő kommentszolgáltatásuk van, amit a látogatók láthatóan gyakorta használnak (hasznos dolog ez, hiszen így nem történhet meg, hogy tudtukon kívül elszáll a kommentszerver). Mindezt megfejelik még egy keresőszolgáltatással és egy – az idézetposztolás idegesítő szokásának hódoló olvasók számára kitalált – Facebookos idézetposztoló eszközzel is. Apropó Facebook: lájkolási lehetőség minden egyes bejegyzés címe mellett és alatt, de ezt tulajdonképpen el is vártuk, miután a folyóiratnak saját Twitter és Facebook lapja is van.

Ellentétben a Jelenkor.net-tel amely bannerjei közt a Szigetvári Takarék is megtalálható volt – valószínűleg támogatóként került oda – a Literán csak kulturális vonatkozású hirdetéseket találtam.

Ezek mellett, mintegy versengve látom azokat az orgánumokat, amelyek ugyancsak az ún. Második Hálózatot ki- és felhasználva adnak a magyar kulturális palettához új vagy újrakevert színeket.

E harmadik csoportban elsősorban a Dokk.hu, a látszólagos szerkesztetlenség ősállapotában leledző, de tökéletesen olvasóbarát honlap képe úszik itt elém gondolatban. Digitális időszámításban valóságos paleontológiai lelet, a sablon valószínűleg még a 2000-es alapítás évéből származik, s bár a Dokk.hu megélt már több vihart (legutóbb ha jól emlékszem néhány évig nem volt elérhető), de a Jónás Tamás és Lackfi János által alapított, tehetségkutató lap Korányi Mátyás főszerkesztésében, rengeteg cserélődő szerkesztővel ma is rendületlenül működik, napi többször is frissül, szinte bizseg a kulturális térben. A funkciók és a tartalom egysége itt a legletisztultabb, az író és az olvasó közötti határ pedig a legelmosódottabb, ez a legautentikusabb általam ismert web kettes kulturális online entitás.

A Dokk.hu nagyjából a képernyő középső felét elfoglaló főoldali sablonja a fejléc alatt egynegyed-kétnegyed-egynegyed megosztásban tartalmaz ajánlókat (balra pl. a már elbírált és „maradandDokknak” ítélt veresek közül), középen egy-egy változó verset, és jobbra pedig a Pofavizit címszó alatt szerzőajánlásokat, majd egy, az Irodalmi Jelen című folyóiratra való utalást: linket. A 3G működés gátjának itt egyedül a lap szinte multimédiaellenes kialakítását vélem; nehéz lehet ide videómontázsokat, hanganyagot vagy akár hipertexthivatkozásokat is föltölteni.

Elnézve azt, ahogyan az elmúlt években mind hazánkban mind a nemzetközi színtéren előfordult – így járt nemrég A Vörös Postakocsi mellett hasonlóan fontos társa, a Newsweek is –, hogy költséghatékonyság okán nyomtatott folyóiratok szűntek meg, vagy költöztek át teljes egészében az internetre, azt hiszem, hogy ez a sors vár a hazai kulturális műhelyekhez kötődő publikációs terek nagyobb részére is. Ez azonban, noha látszólag gonosz, de nem feltétlenül rossz dolog. Először is sokkal több ember számára lesznek hozzáférhetőek ezek az orgánumok kül- és belföldön egyaránt, ráadásul a webes megjelenések technikai segítségével lehetővé válhat az olvasó tényleges aktivizálása, irányítása és jó értelemben vett kiszolgálása. Az pedig, hogy ezzel a lehetőséggel melyik szellemi műhely miképp kíván élni, kinek-kinek saját ügye és felelőssége.

Jobban vagyok. Nem gyötörnek ordas vágyak, naphosszat ülök a parton vad-kevélyen, és ősi griff-madár módjára kódorog a lelkem a tenger felett. Köd gubába burkolózik a léha távol, a téboly piros ördögei járják pogány táncukat benne. Dehogy kívánkozom én oda. Itt portya-hősök süttetik magukat a ledér napon, pulyák visítoznak a felcsapódó, habzó szájú hullámok ostorainak csapásaitól. Egy tökmag fráter tevét vezet, a teve mögött kisteve, a kisteve mögött egy csacsi. Haj, Élet, hajh, hát még a barmok sorját is megkülönbözteted? A csönd-csacsi lehorgasztott fejjel baktat, várja a csoda-Messiást, aki majd jön, és eloldja kötőfékét. Ó, korhely, dohos Európa, hát miért nem segítesz az áldott jószágon, e tiport cseléden? A liber-vágytól könnyes szemmel, nótaságos életről ábrándozik naphoszt úgy, mint bárki más. És mi jutott neki? Csömör, csömör és csömör a pucér, petyhüdt, testektől. És undor, undor és unalom.

    Balra tőlem a szívem magasságában négy-öt orosz összehajol. Jobbra tőlem szintugyanilyen magasságban egy élet-apa telefonon urambátyámkodik. Sírós kisfia értetlenül bámulja, és kérdeni szeretne valamit. De az apa nem látja, mérges bölcsességeket ordít a telefonba, a megcsalt kisfiú vár. Züm-züm, jön egy ókori méhecske, és a fiúra száll. Megcsípi. Az anyátlan gyerek felordít. A gyehenna-apa rácsap a méhecskére, és a fia kezébe nyom egy másik telefont. A kisfiú játssza rajta a nagy magány-játszmát, már nem sír, az apuka meg krisztuskodhat tovább.

    Felkelek. A tenger, ez a tárt combú ledér asszony, befogad. Lebegek ezer éves lebegéssel, fülem a víz tükrére teszem, és a milljónyi homokszem buja nászmelódiáját hallgatom. Csókok, ölelések, lihegések, karmolások, zihálások, csúszkálások lucskos-vad násza bódítja kontyos fejem. Sárkány-lovakkal lovagolok én is a mélybe, a basa üvegpalotájába, a bujaság piros kertjébe. Öreg kuruc a strázsa, ismer jól az Iszter partjáról, mosolygok rá meleg mosollyal, beenged. Orkideák szerteszéjjel, korall-ágyakon ifjak és leányok buja vágytól mámorosan pihennek. Óh, gyönyörteljes Afrodité, add meg nekem a zabolátlan csömör óráit. Aztán szállok, szállok fel angyalszűz szárnyakon és ígérem, a lila ég alatt bennem nem gyullad vér-vágy.

    Szent kéje az ölelésnek, hat mezítelen ifjú terem körém, trónt fonnak élet-eres karjaikból és akarattal beleültetnek. Én a medúza-királynő megtelek vérrel és forró nyálkával, cifra korall-ágy lesz a zabolátlan vágyam helye. Liliom-lányok is jönnek, zengenek úri dalokat és sörbettel kínálnak. Mámor-parázs süti testem, csatakosan fonódik karba kar, csípőbe csípő. Mit bánom én, hogy mások odafent gyümölcsösödnek, én inkább idelenn virágzom. Nem szűnik Atlasz-kedvű csókolózásom, egy nagy Csók a világ, melynek piros-húsos meleg nyelvén ringatózom. Hagyom, hadd törjön elő az Ó-hús, hisz estére az idő, ez a vén féltékeny kujon, úgyis öregre csókol.

    De nini, mámorom parázsa húnyóban, lassan nyiladozik biharsági barna szemem, és a forró, vörhenyes homok felébreszt. Hát mért nem hagytál még egy kicsit azon a csatakos korall nyoszolyán? Olyan édes volt a pokolbéli hintázás, itt meg oly sivár a hatalmas part. Egy narancsitalt nyújt felém a kávé-szín pincér. Jeges nedvesség árad szét bennem, ó, könyörtelen prózai lótusz valóság. Vad nászom véget ért, indulok kis hotel szobámba, és lehajtom mámor-perzselte árva fejem.

első jegyzet
második jegyzet
harmadik jegyzet

Még többet Halász Margitról: a facebookon és a www.halaszmargit.hu-n
Halász Margit korábban megjelent úti levelei klasszikusok stílusában:
http://malvina.prae.hu/?pid=4991
http://marketta.prae.hu/?pid=4216
http://www.barkaonline.hu/tarca/2614-halasz-margit-tarcaja