A villamos a szanatórium melletti várakozópályán. A másik járat még sehol. Augusztus vége. Fülledt nappalt lezáró késő délután. A nap még legalább 20 fokkal a horizont fölött, de a hatalmas tölgyek árnyéka a szerelvény hátsó kocsija felől bekúszik a villamosba, és ahogy a sajtárba dobott oltószer csodás gyorsasággal kocsonyás anyaggá alakítja át a nemrég még bugyborékolva csörgedező tejet, a homály is megsűríti a levegőt. Meleg van. Kint már érezni az erdő hűvös leheletét, de az, a csak ujjnyira nyitható, kicsiny billenőablakokon nem hatol be. Barnabás a mellette ülő nőre sandít. Aki bizonyosan pénztáros egy ábécében. Anyagában, szabásában is megkopott az öltözéke. A nő nem szép és nem csúnya. A legrosszabb: semmilyen. S mikor ezt megállapítja Barnabás, fájdalom suhan át a nő arcán. És az arc megszépül ettől. „Vajon mire gondol? A bolti zajra, amely úgy beléette már magát, mint egy májba betokozódott nyílhegy, mely folytonos fájdalommal ad jelzést magáról, de ha kihúznák, magával rántaná a pusztulásba a testet? Férjére, aki egy alapvetően jóravaló ember volt valamikor, de a más munkabeosztás miatti állandó egyedüllétet annyira megunta, hogy nők után kezdett koslatni? Vagy arra, milyen sovány kárpótlás mindezekért az a darabka félretett remek borjúcomb, amely épp levet ereszt a szatyrában?” – ezen töpreng Barnabás. Mivel fél a rossz gondolatoktól, új arcot keres. Jobbra kettővel egy férfi ül. Kiöltözve. Hegyes orrú cipőben, oldalt felnyírt hajjal. Barnabás belenéz a férfi nikotintól és cukros alkoholoktól vizenyős szemébe, és látja, hogy a férfi lemaradt valamiről. Egyedül maradt. Az utolsó lehetőségbe kapaszkodva megy ki a Vígadó teraszra, de ott már csak hasonlóan lemaradt nőket talál. Barnabás ráncolja homlokát. „Az nem lehet, hogy itt ne legyenek korombeli egészséges lények!” És ekkor olyat dörren az ég, amilyet Barnabás nem hallott még, csak nagyanyja gyermekkori történeteiben. A hangrobbanástól megrezegnek az ablakok, nagyot reccsen a szerelvény, és a hirtelen támadt világosságban látja útitársai riadt arcát. A villámot viszont nem látja, pont a villamos fölött történhetett a kisülés. Igen, mivel egyszerre érzékelte a hangrobbanást és a fényt. Vagy talán a csóva a kocsi áramszedőjébe csapott bele? Minden szőrszál föláll Barnabás karján. És újra félhomály. Egyetlen fényfolt töri meg. Mintha a villám szárából vigasztalásul ott maradt volna egy kis darabka. Pislog, mert álló utasok részleges takarásában van. Egy lány az. Aggódó arccal szemlélődik. Vár valakit. Aki nem fog megjönni. A váltóvillamos viszont érkezik. Felszabadul a pálya. Indulhatnak.

Az álló utasok leülnek, s ezzel elönti a kocsit a fény. Nem költői túlzásként, valóságosan világít a lány. A forrás a bőre. Fehér, amennyire csak a fehér, fehér lehet. Haja északi szőke. Arca olyan érzékenységet és sérülékenységet áraszt, hogy félő, már a hozzáközelítés is ártana neki. Tengerkék szeme könnyes, orrcimpája piros. A lány hosszan nézi az egyre távolodó megállót, aztán lassan, a rázkódó villamossal és elgyengült lábaival is küzdve, elcsoszog a Barnabással szemben lévő, üresen maradt helyre. Közben meglebben fehér matrózinge és sötétkék szoknyája. Páratlan a lány, nem e világból való. Barnabás papírzsebkendőt nyújt felé. Hálás szemmel bólint.
– Nem jött el? – kérdezi a lánytól.
– Nem. Tudtam, hogy így lesz. Mégis elszöktem otthonról. Rohantam. Majdnem a villamos alá kerültem. Kár volt igyekeznem! Kár volt… (könnyeivel küszködik) Minek álltam vele szóba? Hazudott! Persze, hogy hazudott! Azt mondta, elvisz, megnézzük a metrót… Hogy már a buszjegyet is megvette. Hazudott! (hangjában olyan kétségbeesett harag, mely csak magának árthat) Akkor veled leszek ma este! Akarod? – fordul hirtelen Barnabás felé.
A fiú próbálja megfejteni a kétértelmű, és bármelyik értelmezését illetően hihetetlen kijelentést. A lány Barnabás felé néz dacos elszántsággal.
A villamos beér a kisvasút megállójába. Ez a forduló.

A fiú egy hete szerelt le. Nem volt dolga lánnyal jó ideje. Úgy azelőtt sem. Olyan vágyakozva fordul meg minden nő után a strandon, mintha másnap halálos ítéletet hajtanának végre rajta, s már csak egy napja maradt élni. És most mégsem mozdul. A lány leszáll. Felugrik Barnabás két barátja, akikhez jött a fiú. Közlik, hogy tré az egész, és mennek vissza a városba. Barnabás nem válaszol. A lányt keresi. A műemlék mozdony mellett lel rá. Ő is megtalálja tekintetével a fiút. Az erdő felé hátrál. És hívja, szavak, gesztusok nélkül, de hívja Barnabást. „Ha tudnám, ha tudnám… Mit is kellene tudnom?” És ekkor nekilódul a szerelvény. A fiú elindul a lány felé. Ezzel egy rövidke ideig ellensúlyozza a jármű távolodását, de mikor a kocsi végébe ér, már nincs hová lépnie. A villamos magával rántja. A lány még mindig hívja, még mindig az erdő felé hátrál.

A szanatóriumnál kiront Barnabás, és társai megrökönyödésére dörömbölni kezd a már nekilódult váltószerelvény vezetőjének ablakán. Felveszik. Olyan kín végigélni újból a vánszorgást, hogy legszívesebben kivetné magát az ablakon és futna, hátha ezzel is nyer pár másodpercet. Közben megint akkorát villámlik, hogy a villamosvezető ijedtében fékez.  Megérkeznek. Nincs senki a mozdonynál. Ordibál. Rohangál. Erdőbe ki, erdőbe be. Végig a Sóstón. Nem találja.

Másnap délután a szanatórium előtt ül. A villamosokat figyeli. Mert, ha a lány egyszer villamosra szállt, megteheti máskor is. A lány nem jön. Aztán egy teljes napon át le-föl villamosozik a városban. Hiába. Estére annyira kimerül az igalomtól és a csalódástól, hogy szíve fölé kell szorítania kezét. Villamost vár és villamosozik. A lányt Barnabás 18-19 évesnek saccolja, azért a kirakatokban lévő érettségi tablókat kezdi el vizsgálni. Bekérezkedik a középiskolákba, és a korábbi évek tablóit is megkeresi. Nem találja. Elérkezik Barnabás számára az első szemeszter az egyetemen. Nem tud villamosozni. Újsághirdetést ad föl a találkozás körülményeinek leírásával. Néhány hölgy annyira meghatódik ettől, hogy válaszol. A fals jelöltek persze lelepleződnek.

Barnabás, ül a tankönyvek fölött, és retteg, hogy nem éri meg épp ésszel a másnapot. Vagy attól, hogy megéri, de a lány nélkül

Kinetika kollokvium. Harmadszor. A docens el akarja távolítani Barnabást az egyetemről. Mert fékezhetetlenül gyűlöli az apját. Barnabás utálja az egyetemet, a kinetikát, de készült. Csak ezért, hogy keresztbe tegyen a docensnek.  Elmondja a tételt; gravitáció, gyorsulás, tapadási ellenállás, súrlódási ellenállás, gördülési ellenállás. Jelen van még két oktató. Bólogatnak. Egy tévesztésnél a docens félbeszakítja a fiút. Kéri az indexet az egyeshez.
– Hm, nem volt ez olyan rossz! – mordul az egyik oktató.
A docens arca elvörösödik, Barnabást is, védelmezőjét is karóba húzná.
Barnabás írásbeli feladatot kap. Elrontja. Széles vigyor kerekedik a docens arcára, mint a böllérnek, mikor örömmel nyugtázza a disznó jogos, és elmaradhatatlan félelmét.
– Hallgató úr! Tanuljon valami kétkezi szakmát, és legyen hasznos tagja társadalmunknak…
– Miért? Jól oldottam meg! – feleli a fiú, mert már úgyis mindegy, legalább hadd legyen egy kicsit még vörösebb a másik arca.

Barnabásra merednek. Aztán a docens, mint halottmosdatáshoz készülődve, leveszi zakóját, létrát állít a könyvesfalhoz, és a legfelső polc mélyéről előhúz egy ősrégi feladatgyűjteményt. Megmutatja a feladatot, hátralapozott a megoldókulcshoz. A többiek bólintanak.
– Nyomdahiba – feleli a fiú, és hátradőlve hintázni kezd a széken.
– Hagyja fiam! Ezzel nem javít a helyzetén – mondja  részvéttel az egyik oktató.
– Ne siessünk annyira kedves kartárs! A hallgató úr ismeri a jogait. Nagyon helyes! És tulajdonképpen nem is baj, ha kicsit megtornáztatom az agyam.
A docens felírja a táblára az adatokat – szokástól eltérően – a megoldóképleteket, és komótos magabiztossággal elvégzi a számítást.
– Így! Ilyen körülmények között, tehát a mi kis képzeletbeli kocsink nem fog elindulni! –csettint a nyelvével, és nyúl az indexért.
– Helytelen! El fog indulni! – hangzik Barnabás könyörtelen ítélete, és mikor a másik szemében megpillantja a zavart, átveszi az irányítást. – Demonstrációt kérek! Mert semmi nem írhatja fölül az empirikus tapasztalatot.
A docens bemegy a szertárba. Csöpögés. Barnabás tudja, ellenfele benedvesíti az anyagot, hogy jobban tapadjon hozzá a játékkocsi kereke. Kész a demonstrációs lejtő, rajta a vastag filc, beállítva a kicsi dőlésszög, amit szabad szemmel nem is lehet érzékelni. A docens a játékkocsi kerekeire is filcet húz, és óvatosan ráhelyezi a lejtő végére. Nem mozdul, van akkora tapadási ellenállás, ami megtartja. Mind a négyen állva figyelik. Barnabás behunyja a szemét, és elképzeli, milyen elképedés lenne, ha a kocsi elindulna. Szeretné, akarja, hogy elinduljon. Kinyitja a szemét. A kocsi vígan gurul. A docens rázuhan székére, mely összetörik alatta.

Barnabásnak először van kedve sörözni a lánnyal való találkozás óta. Csoporttársai dőlnek a nevetéstől, mikor előadja a docens lefőzését. Egy könyv alá, hogy kissé megdőljön, ceruzát tesz. A könyvre pedig gyufásskatulyát. – „Azt fogom neki mondani, hogy csalt a kísérlettel, mert bevizezte a pályát! Hogy képzeli?!” – gondoltam magamban, meg azt, hogy milyen pofára esés lenne, ha mégis elindulna. És a véletlen a kezemre játszott. Az a kis nyamvadt kocsi valamiért elindult. – meséli a többieknek, és az esetet utánozva, a gyufára koncentrál. A gyufa elindul. Most Barnabás zuhan le a székre. A többiek elsápadnak.
Így ébred rá, hogy telekinetikus képességgel rendelkezik.
Még elgörget aznap este gondolatenergiával egy sörösüveget, felemel egy söröskorsót, és bezárja a kocsma ajtaját.
Barnabás fellép show-műsorokban, partikon. Hamar kinövi Nyárligetet. Egy amerikai ajánlatot megragadva a tengeren túlra megy szerencsét próbálni.

Elutazása előtt még egyszer végigvillamosozza a várost. A lány ezúttal sem száll föl, mégis elkíséri, míg a szanatóriumtól Sóstóig zötyög. A lány arca ott függ a fák tetején. Akkorára nőve, mint egy mozivászon. Szeretné belevetni magát, feloldódni benne.
Még a vonaton, Ferihegy felé tartva is csak ezt az arcot látja.

Barnabás természetfeletti jelenségnek érzi az arc megjelenését  És őt, aki gondolaterővel levegőbe emel egy macskát, és Las Vegas-ból felemel és kitölt egy New York-i stúdióban lévő ásványvizes palackot (a TV által egyenesben közvetítve), épp őt félelemmel töltik el a természetfölötti jelenségek. Mert, amikor telekinézissel manipulál, mégis ő irányítja a történéseket, míg a szerelem és a testi vonzalom még a parapszichológikus jelenségektől is különösebb valamik, nem tudja őket a befolyása alá vonni, azok tartják őt a befolyásuk alatt. Behunyja a szemét, és a lányt nem találja meg. Behunyja a szemét és egy eltévedt vitorlázó repülőgépet megtalál. Magán nem tud segíteni. Másokon igen. Általában. Néha felsül. 2001 március 6-án a tákosi fakazettás templom lelkésze sírva telefonál, hogy kiöntött a Tisza, és azzal fenyeget, hogy elmossa az egész Bereget. Barnabás, Ladis művésznéven, éppen Vegasban van. Kaszinónyitáson. Gusztustalanul sokat fizetnek az ilyen fellépésekért.

Ivott már bőven. De felmegy szobájába, megeszik egy pár vegetáriánus virslit, lezuhanyozik, megiszik két csésze forró teát, és hozzálát.

Ha nem lenyugodva, éles elmével kezd el koncentrálni, sosem jár sikerrel. De így sem tudja megállítani az áradatot. Szinte érzi, ahogy a hatalmas víztömeg elsodorja. Végül ő is csak épp úgy imádkozik, ahogy mindenki más a Beregben. Mikor a Duna TV internetes verzióján látja az összeomló házakat, legalább a tákosi templom, a „mezítlábas Notre Dame” megmaradásáért könyörög. Az nem dől össze. Nem gondolja, hogy neki köszönhetően.
A tévékészülékek előtt ülők egy platinaszőke Playboy nyuszit látnak, akit Barnabás székestül a levegőbe emel, de Barnabás nem ezt a lányt látja, hanem azt a máikat, ott, a tölgyek felett. Gyötri a kép. „Persze, hogy nem is volt ott semmi, csak képzelődtem! De mi a fenéért nem hagy békén?!” És elkezd kételkedni, hogy az a találkozás a villamoson, az vajon megtörtént-e. Egy Los Angeles-i bűnügyi technikussal megpróbálja lerajzoltatni az arcát. Nem sikerül. Aztán fényképcsíkok összerendezésével megalkotni a fotóját. Hiába. Egy nyárligeti ügynökségnek így csak általánosságban tudja leírni a kinézetét. Kap felvételeket az ügynökségtől, de a lány egyiken sincs rajta. Egy technikus megmutatja, milyen emberi bőrszínek vannak, s a földön fellelhető legvilágosabb tényleg hasonlított annak a lánynak a színére. Barnabás nem rasszista, nem fehérbőr-mániás. Amikor Vegasban escort lányokat kéret, színes bőrűt, vagy hispanót választ. De az a lány a nyárligeti villamoson, világítóan fehér bőrű volt. Ez tény. Tény?
– Nagyapád haldoklik! – hívja egy reggel anyja. Barnabás hazarepül.
Nagyapja nem hal meg. Anyja eltúlozta a dolgot, haza akarta csalni.

Híre megy, hogy a híres Ladis Nyárligeten van, meginterjúvolja a NyárTV, és meghívják a megyeházára, az árvízi mentésben élenjáróknak rendezett fogadásra. Kellemesen bekonyakozik már a díszbeszéd előtt. Kedve lenne a monumentális csillárokba kapaszkodva lengeni párat. Zavarja viszont, hogy a díszvendégek között egyetlen kétkezi paraszt- vagy munkásembert, afféle „hétköznapi hős”-t sem lát, aki a vészterhes órákban magával nem törődve mentette szomszédját. És ekkor felfedezi Tibit, a Kossuth Gimnázium karbantartó lakatosát. Odamegy hozzá. Tibi azonnal felismeri. Mosolyogva kezet ráznak, de mielőtt kikérdezhetné, Tibit felszólítják a színpadra. Ő tartja a díszbeszédet. A megyei közgyűlés elnöke lett belőle. Miközben fúrta és tiplizte a falat, meg a WC-ben az eltört csöveket szerelte, levelezőn elvégezte a jogi egyetemet, aztán első önálló ügyként elvállalta a nyárligeti focisták védelmét a híres bundabotrányban. Innen ívelt föl a pályája. Az ünnepség vége felé az erkélyen, Szabolcs vezér szobra alatt, újból összefutnak. Barnabás elnézést kér, amiért nem tudott segíteni. Tibi leinti. A Kossuthra terelődik a szó, majd, arról, mit csinál Amerikában. És akkor, neki először, és ebben nyilván az alkohol is benne van, elmondja, hogy annak idején nem is igazán a karrierlehetőségek, hanem a villamoson látott lány utáni hiábavaló vágyódás miatt ment el. Tibit érdekli a dolog. Újból és újból elő kell neki adni a találkozást.
– Néhány részlet igazán érthetetlen! – csóválja a fejét.
– Hogy nem találtam meg a tablókon?
– Az is. Ha valóban azt mondta: „Elszöktem otthonról”. Az azt jelenti: idevalósi. Azt mondod: „18-19 éves körüli gimnazista lehetett.” Tehát: 92-ban, vagy épp abban az évben, 93-ban érettségizett. Ha tényleg minden évfolyamot végignéztél…
– És a 91-es, a 90-es, a 89-es, sőt a 88-as tablókhoz is odavezettettem magam. És nem csak gimnáziumokban voltam. Minden középiskolában. Az ügynökség pedig lefotózta nekem a 94-es, a 95-ös, és a 96-os tablókat is.
– Furcsa. Na, mondjuk, valahogy lemaradt a tablóról. De van még más is, ami nem stimmel.
– Hogy képes lett volna odaadni magát nekem?
– A szolid lányok is elveszthetik a fejüket… Ráadásul nem is biztos, hogy komolyan gondolta. Talán magának akart bizonyítani, de ha odáig került volna a dolog… A történet különössége nem erkölcsi vagy érzelmi természetű. Sokkal inkább fizikai.
– Fizikai?
– Tér- és időbeli. Mert például minek indult az erdőnek pont abba a részébe? A fiatalok, ha együtt akarnak lenni, már régóta egyszerűen elküldik a szülőket otthonról, vagy rájuk sem hederítenek. Esetleg kivesznek egy négyórás szobát. A hatvanas évek elején viszont divat volt kimenni oda, pontosan oda, a kisállomás mögötti tisztásra. Sejtheted, miért. Ezt mindenki tudta. Aztán egy tanácselnök megunta, és odaadta a területet az MHSZ-nek. Körbekerítették, lőtérré alakították át. Ennek legalább 30 éve! És itt van a lány öltözéke. Matrózblúzt is a 60-as években hordtak utoljára Nyárligeten a lányok. A kilencvenes évek elején már senki! Senki!
– Igaz.
– És a metró! A lánynak azt ígérte udvarlója, hogy elviszi metrózni. Na, egy kisgyermeknek talán érdekes lehet ezért felmenni Pestre, de egy majdnem felnőtt lányt ezzel csábítani?!
Gondolkodnak. Tibi szólal meg elsőnek.
– Érthetetlen! Hacsak! (felkapta fejét és megrázza, mintha komoly erőt kellene kifejtenie, hogy nyugalomra intse magát) Hacsak nem a Metró Klubról beszélt!
– Ahol Zoránék játszottak?
– Meg az egész magyar könnyűzene első generációja. Annak nagyobb híre volt annak idején, mint most a Szigetnek! Úgy vágytak oda a fiatalok, akár az arabok Mekkába!
– És ez is, ez is…
– Úgy bizony: 62-64 körül volt a Metró Klub a csúcson! És világosan emlékszem: „Metró”, Nyárligeten mindenki csak így hívta.
Hallgatnak. Tibi elszívta szivarját és előáll a legfőbb ütőkártyával:
– A lány szerint a csábítója azt állította, „már meg is vette a buszjegyet”. Nos, akár a metrót, a járművet, akár a Metró Klubot akarták megnézni, miért mentek volna busszal? Nyárligetről nincs is buszjárat Pestre!
– Ezt én is nagyon furcsálltam.
– Nyárligeten, mióta világ a világ, mindenki vonattal ment Pestre. Kocsival vagy vonattal! Kivéve… (Kitartja a hangját, amitől Barnabás úgy érzi, egy kötélen lóg, s csak az vágná el a kötelet, ha végre megszólalna a másik.) Kivéve azt az időszakot, amikor átépítették a pályaudvart meg kicserélték a síneket. Akkor vonatpótló buszok közlekedtek.
– És ez mikor volt?
– 1964-ben. Igen. ’64-ben és ’65-ben.
Konyakot isznak éjfélig. Tibi kíséri ki, és Barnabás utolsó, kérdő tekintetére ennyit felel:
– Nem mondhatok mást: ez az egész nem 6, hanem 36 évvel ezelőtt történt!

Barnabás összehívja Vegas összes mentalistáját, parafenoménjét, és előadja nekik az esetet. Egységes a véleményük: azon az estén a villamos időviharba került, az a bizonyos negyedik dimenzió néha, például gigantikus villámok keltette elektromágneses sugárzás hatására, meghajlik, keresztezi egymást a spirál két szakasza, miáltal tartalmából egy kicsi kiloccsan más térszegletekbe. Így került oda a lány. Aztán, ahogy elmúlik a vihar, visszaáramlanak az időtartalmak a megfelelő szegmensbe. Ez akkor következhetett be, mikor újra kifelé tartván Sóstóra, jött az a második hatalmas villám. Ha a tér- és idődimenzió rendszer helyrebillenése akkor megy végbe, mikor épp Barnabással  van a lány, akkor egyszerűen semmivé foszlott volna a fiú szeme láttára. Ebbe belebolondult volna Barnabás.

Eltelik pár év. Barnabás az ügynökséggel kutattat immár a hatvanas évek elejének nyárligeti diákjai után. Eredmény nélkül. A középiskolák is kidobják idővel a tablókat.
A lány átlényegül. Védangyalává válik. Látja őt a hongkongi Victoria Harbour-ban horgonyzó óceánjárók falán, a tokiói Ginza fényreklámjai között, az Ermitázs ikonjain, és persze az égen, felhőkkel övezve. Ott a legtöbbször. Felruházza mindenféle csodálatos tulajdonsággal, jellemére aggat minden bájt, kellemet, amit csak emberekkel érintkezve tapasztalt, és megalkotja belőle a tökéletes nőt.
És rájön: felesleges a keresés, hisz a tökéletesség lényege éppen az, hogy felette áll a hétköznapok valóságának, s mivel az ember a hétköznapok valóságában él, a tökéletest nem találhatja meg fizikai valójában. Csak az eszményben.
Keres Barnabás mást. Valódi társat. Egy varsói sztriptizbár kifutóján figyel föl Agnieszkára. Szép, szőke nő. Olyan lengyel. Elbeszélgetnek. Agnieszka imád beszélni, s rossz németséggel is tökéletesen ki tudja fejezni magát. Korábban egy Isztambulból Frankfurtba áttelepült török pornófilmgyárban ténykedett, mint rendezőasszisztens.
– Néha beugrottam kisebb szerepekre… – vallja be. Végül a fizikai megterheléstől megsokallva hazaköltözött, hogy tisztességes go go girl-ként keresse kenyerét. Szült egy kislányt. Egy szörnyetegtől. Akitől nem követel gyermektartást. Menekülne előle. Vissza Frankfurtba. Barnabásnak épp ott ajánlottak szerződést. Megkérdezi, nem tartana-e vele.
Barnabás (művésznevén még mindig Ladis) felkér valakit, hogy lőjön ki rá egy nyílvesszőt, amit ő megállít gondolatenergiával. Jól keres vele. Agnieszka Frankfurt bioboszorkányává avanzsálja magát. Az ágyban valóban boszorkányokat megszégyenítő mutatványokat mutat be, de nem hirdet semmiféle okkult tant. A természetes életmódot, a meditációval gondozható szeretethullám-áradást, a gyógynövények okos használatát propagálja. Barnabás úgy él Agnieszkával, mint feleségével. Az ajándékul kapott hatéves kis Agnieszkát sajátjaként neveli.
Esténként nagy tál párolgó leves, Agnieszka fiatalasszonyos mozdulatai, ahogy az ételt szedi, tiszta, anyai arca, csacsogása, a kislány csacsogása. Tetszik ez nagyon Barnabásnak.
Másfél év után ér véget a harmónia. Hétköznapi történet: Agnieszka másik férfit választ. Egy dúsgazdag német bárót, aki egyúttal iparbáró is. Apja azzal alapozta meg hatalmát, hogy a világháború konjunktúráját kihasználva bútorfogantyú készítő üzemét háromezer (kényszer)munkást foglalkoztató ágyúgyárrá fejlesztette föl. Von dem Bach az ő mozsárjaival lövette rommá Varsót a Honi Hadsereg felkelésekor.
Barnabás felajánl egy bizonyos összeget a szakításkor, de kéri, hogy a házból költözzenek ki. Agnieszka csalódott szemmel néz rá: (Ekkor egy kicsit hasonlít arra a lányra.)
– Nem gondoltam, hogy ennyire kisstílű és fukar vagy! A kislányunkra nem gondolsz? És ha a báró megun és kidob? Merüljünk le megint a mocsokba?
– Szép lakást vehetnél abból, amit kapnál! – alkudozik Barnabás zavartan.
– Egy helynek szelleme van, és a mi szellemünk már barátságot kötött ennek a helynek a szellemével. Mindkettőnk asztrálteste megsínylené az elválást.
– Pénzre van szükségem. Új életet kell kezdenem. Amit kerestem, beleöltem a villába. Miből fogom kifizetni a termek bérleti díját és az ügynökségemet?

Agnieszka leül, megtörli arcát. Hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy ne törjön ki zokogásban ekkora méltánytalanság hallatán. Nyel hármat, és lassan, tagoltan kezd beszélni.
– Másfél évet adtam neked az életemből! És a kislányom életéből!  Hogy velünk, mi lesz, valójában nem igazán érdekel! Az Írásban az áll: „Ne aggodalmaskodjatok hát a holnap felől! Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem raknak, és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.” Érted aggódom! Ez a haszonleső gazember nem te vagy! Ez egy álca, amit le kell vetned! Nem taszíthatsz el magadtól egy nőt, aki valaha szeretett, és egy kislányt, aki még mindig kedvel. Lökd ki magadból ezt a kalmárlelket, és bízd magad a Gondviselésre. Ahogy az Írás mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön!…”
Barnabás elszégyelli magát és távozik.
A fantasztikum-biznisznek is vannak hullámvölgyei. Kiakolbólításakor éppen a radikális szkepticizmus kezd divatossá válni. Elmaradnak a fellépések. Tartozik az ügynökségnek. Az, hálából, hogy éveken keresztül élősködhetett rajta, beperli. Barnabás iszik. Nem érzi magát jobban tőle. Hiányzik a biztonság, az elismerés, a két Agnieszka. És az a lány a villamosról. Ha belenéz egy korsóba, az aranyszínű tavacskában, a habok között, az ő képét látja.
Söralátéteket fordít meg távolról és visszafolyatja a palackba a padlóra ömlött snapszot. Ilyen kunsztokkal keres pár márkát, aztán, mivel épp ekkorra esik a váltás, pár eurót. Elissza.
Egy reggel a panziós két izmos, kopasz emberrel jelenik meg. Barnabás azt gondolja, az elmaradt lakbér miatt agyonverik. Nem verik agyon. A kocsiban csokoládét kap az egyiktől, a másik segít kikászálódni. Barnabás kihúzza derekát, nyújtózkodik… És akkor megpillantja őt! A repülőtéri terminálon. Négy emelet magas a kép. Akkora, mint amit a tölgyek fölött látott.
– Nett! – jegyzi meg a kísérő.
– Ja! – teszi hozzá Barnabás. Aztán érzi az aszfaltot kicsúszni a talpa alól.
– Hallutination! – nyögi száraz torokkal. A kísérő fejét rázza, és azt feleli:
– Realität!

Hozzáér. Hétköznapi sátorponyva anyag. Megüti. Hullámzik. Be lehet látni mögé. A terminál külső frontját mázoló munkásokat takarja el a kép.
Sosem volt minden érthető és tiszta a lánnyal kapcsolatban, de most végképp nem az. Ő van a képen. Rövidebb a haja, és nem 18-19, hanem úgy 30 éves. De ő az. Szebb, mint annak idején. Nem! Ugyanannyira szép, de másképp. Érettebb. Minden megvan rajta, ami szép volt, és minden egy kicsit más. Feje körül fák. Nem a Sóstói erdőből valók, hanem egy meseerdőből. Balra egy pillangó. A pillangó szárnyán lévő pötty, épp olyan kék, mint a nő szeme. Jobbra egy multinacionális kozmetikai konszern logója. És még annyi: „Face balm”. Vagyis arckrém.
A repülőtér E-Café-jában ül Barnabás. Beírja a konszern és a termék nevét a keresőbe. Az első találat az óriásplakát képe. Böngészi a cég oldalait. Minden terméknek más a reklámarca, nincs feltüntetve sem a fénykép elkészítőjének, sem a reklámügynökségnek a neve. A speciális keresőbe beírja az előbbi adatok mellé azt is, hogy „designed by”.  Megjelennek szövegrészletek, de a harmadik kifejezés mindig távol esik az első kettőtől, nem arra vonatkozik. Kicseréli az „our references”-re. Az első weblap egy párizsi marketingügynökségé. Igen, ott van feltüntetve ez a reklám is a referenciák között. A linkek között talál egy ilyet: „our models”. Rákattint. Rengeteg nevet dob ki, de szerencsére mindegyik mellett van egy kis kép. Ő a tízedik: Annabella Pilar Cortez. Barnabás megretten. Ez nem magyar név. Felhívja az ügynökséget, mikor a nő neve szóba kerül, mérgesen közlik, hogy sosem adnak ki személyes adatokat modelljeikről. A kozmetikai cégnél így jár.
Barnabás szeme behunyva. Felidézi a lány képét a tölgyek felett és az óriásplakáton. Összpontosít. És megjelenik a villamos, a Sóstói erdő, egy Vorosilov laktanya melletti kis ház, ahol egy öregasszony pogácsát szaggat, aztán nagyapja, ahogy leesik az ágyról, megint a villamos, szappanoperák, (nagyanyja mindennapi táplálékai), a számítógép, mint fizikai valóság, a processzor, kábelek, csövek, dzsungel, egy panelház a Jósavárosban, ahol felnőtt… Káosz. Semmi értelmezhető.
Megint a számítógép előtt. Beírja az Annabella Pilar Cortez nevet a képkeresőbe. Rengeteg találat. Sorra nagyítja ki őket. És estére, egy egyházi lapon megtalálja. Csoportkép. A szöveg. spanyol vagy portugál. A weblap címe sajnos .com-ra végződik. Kiválaszt egy nem túl bonyolult szót: „ferimento.” Megnézi az on-line szótárban, van-e spanyol jelentése. Nincs. Portugál van: „sérülés.” Tehát Portugáliában vagy Brazíliában élhet. De a gyerekek többsége színes bőrű, és a háttérben olyan dús a vegetáció, hogy ez csak a dél amerikai ország lehet. Próbál helyneveket találni. Az első nagybetűs szó: Santa Ana. Ez lehet szent is meg városnév is. Aztán: São Paulo. Csakhogy a képek kifejezetten vidékies környezetet mutatnak. Keres tovább. Rálel egy ilyenre: en Santa Ana. Annyi tud a latin nyelvekről, hogy az en azt kell jelentse: -ban, -ben. Beírja a keresőbe: Brazil, Santa Ana. Az első lap rögtön egy egyértelműsítő, ugyanis sok Santa Ana van Braziliában. A harmadik után ez áll: Santa Ana, Estado (nyilván állam) São Paulo. 2000 lakosú település, 60 kilométerre a metropolisztól. Cukornádtermelés stb. Megnézi, hogy van portugálul a telefonkönyv. „Catalogo telefonico.” Nem meglepő. Beírja: Santa Ana Estado São Paulo Catalogo telefonico. Megjelenik a telefonkönyv. Beírja az Annabella Pilar Cortez nevet. Nincs találat. Dühében az asztalba rúg. Már felállna, hogy rohanjon, míg össze nem csuklik, mikor eszébe jut még valami. Megnézi a városházát portugálul. „Camara municipal.” Beírja: Santa Ana Estado São Paulo Camara municipal. Megjelenik a weblap. Telefonszámmal. Felhívhatja, hisz ott még hat órával korábban van. Kicsöng. Felveszik. Egy szót sem ért abból, amit a nő hablatyol. – English, engleze, ingleze – kiáltja a kagylóba. Csend. Aztán szamba szűrődik be. Szinte érzi a meleget, a döngő legyeket.
– Tessék – szólal meg angolul egy idősebb női hang. Barnabás elmondja, hogy felvilágosítást szeretne kérni egy bizonyos Annabella Pilar Cortez-ről.
– Miért keresi? – jön meg hosszú szünet után.
– Likvidációs autotranszparencia miatt – mondja, hogy ne értse a másik. – Ő az, aki a reklámon szerepel?
– Igen. Igen. Sim. Sim.
„Istenem? Létezik ez? Valóban megleltem?” – hajlik meg az izgalomtól Barnabás.
– Nem tudja megadni a telefonszámát?
– Miért keresi?
– Már mondtam. Nincs benne a neve a telefonkönyvben. Hogy érhetném el?
– A férje tudja, hogy keresi Senhorát?
Ez teljesen kimaradt a számításból. És Brazíliában nyilván tombol a macsóizmus.
– Senhora Cortez külföldi?
– Pilart kell mondani! Senhora Pilar. Igen, külföldi.
– Magyar?
– Nem éhes, gazdagok. Big persons! – mondja a nő, összekevervén a hungry-t a Hungary-val.
– Ma-gyar-or-szág-ról való?
– Á, értem. Nem onnan. Csak azt tudom, hogy valamelyik európai országból…
– Mi a címük? Cím! Utca, házszám… – kérdi Barnabás, legyűrve a sértést.
– Nincs utca. Csak Fazenda Pilar, Santa Ana, Estado de São Paulo.
– Tudna a Senhorának üzenetet átadni?
– Neki nem. Csak a Senhor jár ide. Mister, ne keresse Senhorát! A Senhor nagy ember! Homem grande! Érti?
– A Senhornak hagyhatok üzenetet?
– Akar? – kérdezi, s ebben szinte könyörgés van az elutasításért.
– Nem. Sőt, arra kérem, ne szóljon neki erről a beszélgetésről.
– Jó Mister. Está bem!

Más lehetőség híján, Agnieszkához megy pénzt kérni. A luxusvilla megkopott. Kiszáradtak a római cserépedényekbe ültetett tuják, a kapu és a portikusz közti gyalogjárót száradtlevél-szőnyeg takarta. Nyomná a csengőt, mikor, egy hirtelen ihlettől vezéreltetve, inkább a kulccsal nyitja ki a kaput és az ajtót. A ház sötét, fülledt, meleg. Mint ahol a tulajdonosok lusták arra, hogy a külső hőmérséklet változásának megfelelően alakítsák a fűtést, és inkább a legnagyobb fokozaton tartják állandóan, s legfeljebb sarkig tárják az ablakokat, ha már meg lehet sülni. Fény nincs, de hátulról Agnieszka hangja szűrődik. Aztán egy másik nőé. Kéjes kacagás, visítozás. Barnabás az emeleti hálószobához oson. A mobiltelefonján beállítja a fényképező funkciót, és benyit. Agnieszka négykézláb az ágyon, mögötte a partnere.

– Te fasiszta állat! – üvölti Agnieszka. Ezen nevet Barnabás. Ekkor egy karnyi gyertyatartóval ront neki a nő. Ezt már komolyan kell venni. Menekül. Egy óráig bolyong, aztán visszatér. Agnieszka higgadtan, hálóingben fogadja. Barnabásnak furcsa érzés megtisztelve éreznie magát, amiért beengedik egy olyan szalonba, melynek minden bútorát, festményét, kerámiáját az ő pénzéből vették.
– A képet, gondolom, már továbbküldted a postafiókodba – mondja a nő.
– Természetesen – feleli, pedig nem küldte tovább. De úgysem tudja leellenőrizni.
– Pénzt kérsz értük?
– Természetesen.
– Add csak le őket bármelyik bulvárlapnak! Beperellek, és még jól is jön a felhajtás.
– Jó. Ennyiben maradunk.
– Várj! Mennyi kell?
– Egy repülőjegyre való. São Paulo-ba és retúr. Meg egy kis költőpénz.
– Mit csinálsz São Paulo-ban?
– Munkát kaptam. Van ott egy állítólagos gyógyító, aki úgy operál, hogy fel sem nyitja a paciens bőrét. A régi trükk: ingujjból elővarázsolt csirkeaprólék. Őt kell lelepleznem.
– Fújj! Utálom a szélhámosokat! Itt van tízezer, elég lesz?
– Igen, köszönöm. Hol a kis Agnieszka?
– Elvittem anyámékhoz Varsóba. Nem való neki ez az élet.
– Ebben igazad van.
– Sokat emlegetett téged. Karácsonyra elhozom. Meglátogathatnád.
– Meg fogom. A lovagod?
– Kiraktam a szűrét. Meguntam. Mindig rossz ajtón kopogtatott.
– Akkor érthető. És ez a…. – lehalkítja a hangját, s fejével a lány felé bök, aki meztelenül, a körmét festve, fújdogálva ül a kanapén. Tökéletesebb testű és üresebb arcú teremtést még nem látott.
– A nevét sem ismerem. Egyébként nem kell halkan beszélned, egy szót sem ért németül. Valahonnan Szibériából jött. Múlt héten szedtem föl… – sóhajt.
– Csak nem depressziós lettél?!
– Lehet… Mikor hazajövők egy szerelemvarázslásról, annyira fásult és kimerült vagyok, hogy semmi értelmes dologba nincs kedvem belevágni. Sivár, unalmas az életem. Csak ülök órák hosszat és szívom egyik cigarettát a másik után. Aztán belevetem magam valami őrültségbe. Mint ezzel a lánnyal… A környezetemben mindenki LSD-zik. Attól jobb.
– Ez igaz. És? Milyen vele?
– Hát elmegy… Kitöltöm rajta a keservemet. Ha elképzelem, hogy te hatolsz belém…, olyankor jó… – mondja Barnabásnak, aki nem tud elnyomni egy jóleső mosolyt. – Nincs kedved hátra jönni velem? Olyan régen nem találkoztunk már…
– Majd máskor – hárítja el az ajánlatot. Fájdalom ráncolja a nő homlokát, és Barnabásnak jólesik ezt látni.
– Nincs itthon, vagyis nálad valami harapnivaló?
Az asztalnál Barnabás majd hanyatt nem vágódik a húskolosszus látványától.
– Ez meg mi a fene?
– Pulyka. Egészben sült. A legnagyobb, amit rendelni lehetett az Excelsior séfjétől.
– Te sosem ettél pulykát!
– Nem szeretem, az igaz. Meg sem kezdtem, csak hát az ünnep miatt…
– Miféle ünnep van?
– Hálaadás napja.
– Hiszen nem Amerikában vagyunk! Európát nem 1621-ben alapították.
– Tudom, de divat lett itt is ünnepelni.

Barnabás a nappaliban alszik. Búcsú nélkül illanna el, de a nő észreveszi. Kikíséri a kapuhoz.
– Hiányzol… Szétesek, ha nem vagy mellettem! – súgja a fülébe.
Barnabás ellenáll a kísértésnek. Vannak dolgok, amik nem maradhatnak következmény nélkül.

Se a jeten, se São Paulo-ban, se azon a busznak nevezett, szétesni akaró, pléhlemezekkel borított platós teherautón nem ötlött föl Barnabásban, hogy hamis nyomon járhat, és most a cél előtt, úgy érzi, tévedett. Előtte egy bolt, a pult oldalán látja az annabellás reklámot, és ez az Annabella mégsem lehet azonos azzal a lánnyal. Valószínűtlen és idegen a hely. Nyomorúságos, koszos. Az a lány nem ide való, Annak a vibráló feszültséggel teli nyárnak, annak a városnak a része ő, melyről, ha lerántjuk a rárakódott igénytelenség-kérget, előbújik igaz valója: az emberléptékű rendezettség, kellem és báj. Itt nincs mit lerántani, ez egy levedlett-hüllőbőr-város. Fakó fabodegák, mert a festék lekopott már. Üveg helyett fólia az ablakkeretben. Itt nem laknak, itt csak meghúzzák magukat az emberek. A főutcán néhány üzlet, melyek kocsmák is. A polcokon méretes üvegek, bennük áttetsző ital. Mindent áthat a szeszbűz. A járművek is alkohollal járnak, annak is érződik a szaga, bár az autókból csak víz csöpög ki. A töltőállomás az utca közepén található, az párolog. Rengeteg légy és darázs: a levegőből is jóllaknak. Az út burkolatlan, poros. Ha elhajt egy rozzant jármű, a kocsmákban ülők letakarják poharukat a tenyerükkel. A por bekerül Barnabás szájába. Izgatja a szaglóhámot, a torkot. Fájdalmasan prüszköl. Bár egyre nő benne a kétely, ráadásul a nő férjétől való félelem is kezdi nyújtogatni csápjait a gyomrában, egy próba nélkül visszafordulni mégis képtelenség lenne. A kávébirodalomban megissza élete legrosszabb kávéját, és indul. A Fazenda Pilar-t keletre mutatják.

Ha szembe jönnek, megtartja a biztonsági szabályt: visszaköszön, de nem néz a szemükbe. Azok hosszan követik tekintetükkel. „Mi sem lenne könnyebb, mint elvágni a nyakamat, elszedni a pénzem, és belelökni valamelyik patakba. Az aligátorok pillanatok alatt eltüntetnék a nyomom” – gondolja, s noha ereje fogy, gyorsabbra veszi lépteit. Végre felfedez egy téglaszínű vonalat kiemelkedni a cukornádtengerből, a horizont peremén. Hatalmas dudálás. Félreugrik. A terepjáró elzúg. Megüti térdét, de ez semmi ahhoz képest, hogy a porfelhő-robbanás miatt elsötétül a világ. Fuldoklik. Mert az irritáció még a légszomjtól is erősebb. Eszébe jut az utolsó kép: emberek rohannak az ültetvény felé. „Ők tudnak valamit!” Ő is vánszorogni kezd, minél messzebb az úttól, s ez valóban segít. De már így is annyi por van orrában, szájában, hogy zihálva leroskad. A cukornádtorzsák szúrnak. A ritkuló szürkeségből kiválik a napkorong, az út csíkja. És belép elé valaki, aki testével összeköti az utat és a napot. Nagy palack vizet nyújt felé. Barnabás mohón iszik, megmossa arcát és szemét, fejére is önt. Nem érzett még ilyen megszabadulást.
– Köszönöm – mondja magyarul. A nő bólint. A terepjáróra mutat. Beszállnak. A nő Barnabásra néz. Meglepetést nem, csak gondot sugároz az arca
– Tegeződjünk! Annabella vagyok, mint nyilván tudod – mondja kezét nyújtva. Magyarul.

A várfalnyi téglakerítésnél kutyás őrök húzzák ki magukat. Bent arborétum. Az ágakon kis, majomszerű lények. Az épület meghökkentően hasonlított a Fehér Házra, csak ez világoskék. A timpanonon aranybetűs tábla: „Fazenda Pilar”. Az oszlopfőknél cserépkádak mirtusszal.
– Föl! – mutatja Annabella.
Az emeleti fogadóban bambusznád bútorok. Kínai madár- és virágdíszes selyempárnákkal.
– Egy koktélt? – kérdi, s int a szobalánynak. Karcsú kelyheket kapnak. Narancssárga, fehér és meggypiros folyadék bennük  A színek ivás közben sem keverednek össze.
– Tartani kell a régi birtokos-imázst, de a férjem liberális, azt fogadok, akit akarok. Ez együtt jár a munkámmal. Meg jól is esik az érdeklődés. Általában. Kezdhetjük. Írsz, vagy hoztál diktafont? – kérdi, s Annabella szavaira gonosz sejtelem kezd Barnabásban terjeszkedni.
– Nem ismersz meg? Nem tudod, ki vagyok?
– Magyarul szitkozódtál, vagyis csak hozzám jöhettél. Ismernem kéne téged? Honnan?
– A nyárligeti villamoson találkoztunk. A szanatóriumnál vártál valakire, aki nem jött.  Szomorú voltál, zsebkendőt adtam neked, mert…
– Jajj! Jézusmáriaatyaúristen! Emlékszem! Igen! Az arcodra nem, de a többire igen! Jajj! Ezért jöttél utánam?!!!
– Ezért – mondja Barnabás ártatlanul, mire a nő fölugrik, és a lépcső felé távolodik.
– Te olyan skizoizé vagy? Őrült?
– Nem, dehogy…
– Akkor, mi a fenét akarsz tőlem?!
– Semmit. Elmegyek.
Ez hat. Bátortalanul Barnabáshoz lép. Arcát vizsgálja. Leül. A lépcsőhöz közel.
– Felkutattál, mert tizenkét éve, egy pillanat alatt belém estél. Ez beteges! Hogy találtál rám?

Barnabás érzi, hogy lágyítania kell a helyzeten.
– São Pauloban van dolgom, ezt a kis kitérőt megkockáztattam. Fel akartalak hívni, de…
– Nem könnyű engem elérni. Brazília a világ legveszélyesebb országa. Főleg a gazdagoknak. Mi dolgod São Pauloban? – állít csapdát a nő, mert ha Barnabás azt mondja, turistaként jött, akkor mégis csak miatta.
– Egy export-import cégnél vagyok alkalmazásban.
– Mivel kereskedtek?

Ez újabb csapda. „Kávét, kakaót mondjak? Gyanús, annyira kézenfekvő.” Barnabás sok interjút adott már, s valamit megtanult: ha kelepcébe akarják csalni, és tudja, hogy az a válasz, amit várnak tőlem, a győzelmüket jelentené, de neki nincs semmi jó ötlete, akkor mondani kell valamit, amit maga sem ért. Szétnéz a hallban. A falon festmények. A Spanyol lépcsőt ábrázolja az egyik, a Trevi-kutat a másik. „Mondjak festéket?” Egy légáram megmozgatja a függönyt. „Mondjak függönyt?” Az íróasztalon ceruzák.
– Radírgumit importálunk.
– Ó, ezt az országot, ez tartja életben. Valamikor nagy élet volt itt, a kaucsukból ömlött a pénz, csak aztán a jenkik összefogtak az arabokkal és elkezdték olajból csinálni a gumiabroncsot. A radírgumit is abból gyártották, de kiderült, hogy mérgező, és mivel a gyerekek állandóan rágják, jött megint a régifajta… De mégis, hogy találtál ide? – kérdi, s Barnabás elmondja. – Ügyes vagy. Bár fordulhattál volna rögtön a filmgyárhoz is.
– Amelyik a reklámot csinálta?
– Á, arról nincs mit beszélni! Hanem, nyolc éve, az első férjem után még Annabella Moranaként, szerepeltem a Kisvárosi lányok című telenovellában, a magyar piacra most került el, és úgy látom, van sikere. Azt hittem, ezért jöttél, mert volt már itt magyar riporter.
– Értem. Megkérdezhetem, mi az eredeti neved?
– Hangyiscsák Anna, de nem szeretem. Az arcod mégis ismerős. Nem a villamosról. Mintha láttalak volna már a TV-ben. Lehetséges?
– Aligha. Annabella! Ne sértődj meg, hogy megkérdezem: a hatvanas vagy a kilencvenes években érettségiztél?
– Miféle bolond kérdés ez? Vénasszonynak nézel? ’93-ban végeztem. Miskolcon, a Hermannban – feleli gyanakvó kacagással. Barnabás fellélegzik. És meglepődik.
– Nem Nyárligeten?
– Ott csak egy nyarat töltöttem. Anyám díszlettervező volt. Tehetséges, de összeférhetetlen. Leszerződtették egy színházba, egy év múlva meg a másikba. A gimnázium négy osztályát, négy városban végeztem. ’93 júniusában Nyárligetre költöztünk. Az úgynevezett Színészházban kaptunk lakást. Tetszett. Csöveken lógott az az épület, még nem láttam olyat. Még el sem kezdődött az évad, továbbálltunk Veszprémbe, anyám összeveszett a direktorral.
– Semmi közöd Nyárligethez?
– Az ott eltöltött két hónapon kívül semmi. Illetve lakik ott egy nagynéném, valami ruszki tábornok nevét viselő laktanya tövében… Rettenetesen fösvény, pedig a bőre alatt is pénz van. Meglátogattuk párszor, de mindig csak három pogácsát tett ki az asztalra…
– Kire vártál akkor a villamoson?
– Hát ez eléggé személyes! Miért fontos ez neked?
– Nem tudom. Fontos.
– Egy impresszárióra. Messzebbről kell kezdenem! Szóval. Egész életem színészek között telt, lenyűgözött, amit a színpadon nyújtottak, és az is, ahogy éltek. Sok színész azt nyilatkozza, a rajongók csalódnának benne, ha látnák a magánéletét. Ez nem igaz! Egy színész a színházi büfében, vagy ha négyszemközt beszélgetsz vele, még érdekesebb, mint jelmezben. Soha másra nem vágytam, mint színészek között élni. Elismert színésznőként. Persze, ezt minden diáklány elmondhatja magáról, de én valósággal belebolondultam a vágyba. Jártam balettra, szolfézsra, színistúdióba, kaptam kisebb szerepeket. Anyám segített színpadra kerülnöm, de az állandó költözködés miatt kellett mindig félbeszakítanom, amit elkezdtem. Adott anyám, és el is vett. És egyre inkább elvett. Láttam, kapcsolatok nélkül nem kerülhetsz be a főiskolára, nem kaphatsz komoly szerepet. Pártfogót kerestem. Volt is jelentkező bőven. Írhatnék egy olyan könyvet, mint Madonna. Mindenki becsapott. Ha megkapta, amit akart, már húzta a dolgot. Ilyen volt az a bizonyos impresszárió is. 30 évvel volt nálam idősebb. Akkor telepedett vissza New York-ból. Állítólag a Broadway-n is dolgozott. Azt ígérte, segít bekerülnöm a Metropolitan tánckarába. „A Metropolitan, a Metropolitan”, vagy, ahogy egymás közt mondtuk „a Metro” – ez járt állandóan e fejemben. Otthon nem találkozhattunk. Anyám féltett ettől az embertől. Joggal. Én is féltem tőle. Volt egy furcsa… (Annabella elbizonytalanodik, rádöbben, milyen hamar, milyen mélyen megnyílt egy idegennek. De a lendület löki tovább:) mániája. Mindig éreztetni akarta, milyen fiatal vagyok hozzá képest, vagyis inkább, ő akarta érezni, ezért divatjamúlt ruhákat kellett viselnem, mint amilyet az ő tinédzserkorában hordtak a lányok… A mi találkozásunk előtt egy nappal felmentem hozzá a Koronába. Épp csomagolt. Megijedt, de aztán kimagyarázta magát, hogy nyugodtabb helyet talált, Sóstón a Svájci Villában…
– Svájci Lak a neve.

– És hogy már lefoglalta a repülőjegyet, és a gép tíz nap múlva indul Bécsből, és hogy a légitársaság kedvezményes áron elvisz minket oda saját busszal, és hogy a buszjegy is megvan már… Megegyeztünk, hogy másnap a Svájci Lakban találkozunk. Mivel sosem jártam még Sóstón, megígérte, hogy a szanatóriumnál, ahol a villamosok váltják egymást, várni fog rám… Másnap reggel már éreztem, hogy rászedett, és nem lesz semmiféle amerikai utazás, semmiféle Metropolitan. Azért elmentem. Nem várt rám. Nem jött a másik villamossal sem. És egy ilyen utálatos döggel kellett… Tartozott nekem, és lelépett fizetség nélkül.
Hallgat. Lenn autó robog a bejárat elé. Arcán kellemetlenség tükröződik.
– Sokáig vártál rám? – kérdi sietve Barnabás.
– Várnom kellett volna?
– Igen, mivel… meghívtalak egy krémesre – hazudik, mert nincs értelme zavarba hozni.
– Milyen kedves volt tőled. Rémlik is, hogy ott állok egy régi mozdonynál, és te nem jössz.
– Féltem, hogy csak a másik iránti haragból fogadod el a meghívásomat.
– És ha azért? Te akkor is nagyon kedves voltál.
– Később visszamentem. Már nem találtalak a mozdonynál.
– Bementem az erdőbe, mert fényt láttam, s az impresszárió azt mondta, hogy fákkal körülvett az a Svájci Lak.  De az út valami lőtérhez vezetett. Össze-vissza kóboroltam, míg megleltem a Svájci Lakot. Ő persze nem volt bejelentkezve. Kétségbeesésemet látva az egyik távozófélben lévő vendég felajánlotta, hogy elvisz a belvárosba, beülhetek hozzá a taxiba.
Halk sustorgás hallatszik a földszintről. És néhány elsiető szolga lépéseinek csusszanása.
– A férjem az. Már értesítették az érkezésedről. Ha bemutatkozik, és utána hozzám fordul, az azt jelenti, el kell menned. Ha megkérdezi, nincs-e kedved itt maradni, utasítsd vissza. Ha azt mondja, már szólt is, hogy terítsenek meg három személyre, akkor viszont fogadd el. Magyarul ne beszélj hozzám, de angolul nyugodtan, sőt, késztess társalgásra! Azt a találkozásunkat ne említsd! Meg fogja kérdezni, mivel foglalkozol. Mondd azt: riporter vagy.

Annabella férje egy izmos, magas óriás. Kreol, nem csak a bőre színe, hanem származásának okán is. Elbeszéli, hogy ősei még a reconquista idején, már az óhazában nemességet szereztek maguknak, s királyi főhivatalnokok tucatját adták. Aztán a Lisszabont elpusztító 1755-ös földrengés után a család egyik ága úgy döntött, nincs jövő Portugáliában, és áttelepedett a gyarmatra. Itt sokfelé ágaztak. Az 1880-as évek végi, polgárháborús időszakban a rokonság egyik fele köztársaságinak vallotta magát, a másik fele királyhűnek, így aztán egymást kisegítve, gond nélkül beilleszkedtek mindannyian az új rendbe. Több fazendát építettek ki, de a Santa Ana-i lett a legjelentősebb. João (Annabella férje) az Etonban végzett, majd a Yale-en. Ezt észre lehet venni tökéletes angol kiejtésén és modorán. Ruházatán nem. Westernöltözék van rajta: karimás kalap, amivel folyton legyezgeti magát, drága, de izzadtsággal teli és poros ing, poros nadrág és csizma, meg két nyaklánc. Az egyik egy vastag aranylánc, a másik bőrlánc, melynek végén madárkarom fityeg. A brazil kulturális életről és a brazil filmekről beszél. Marhahúslevest esznek tészta nélkül. Aztán a főtt zöldségeket édes szósszal, a főtt húst csípős, fűszeres szószokkal. A végén mangózselét.
– Feltétlen mutasd még meg a kertet a vendégnek – figyelmezteti feleségét, mikor a kávé – immár minőségi presszókávé – után elbúcsúzik.
– Tessék, sokan egzotikusnak találják, néha én is… – mutat körbe a kertben. Lepedőnyi lapulevelek, faóriások, melyek mellett a híres füzérradványi platán bonsainak érezhetné magát, és mindenütt keskeny szirmú orchideák. Közöttük röpködő, hosszú csőrű, darázsnyi madarak. Meg egy nagyobb. Feje a fácánhoz hasonló, színe a fogolyhoz.
– Mi ez?
– Mutum. Nem tudom, van-e magyar neve.
– Szép park! Ki telepítette?
– Senki! A Jóisten! Ez a híres őserdő. Nem kell felmenned érte az Amazonashoz. Kivágtak minden fát a környéken, de ennyit meghagytak. A férjem nagyapja kedvéért.
– Folyik még a nagy erdőirtás?
– Egyre inkább. Száz év múlva már Brazília is importálni fogja a fát… Ha lesz, honnan…
– Nem túl bíztató!
– Néhány ezer ember tüntet az erdőirtás ellen, de százszor annyian földosztásért. A hivatalok tudomásul veszik, ha az emberek kiparcelláznak maguknak egy-egy darabot. Tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy semmi nem segít rajtuk. Se a parcellázás, se ha munkát kapnak. Voltál a városban? Láttad a szerencsétleneket? A férjem földjét bérlik, vagy a gyárában dolgoznak. Próbálunk tenni valamit értük, de hiába. Ha kapnak egy kis jutalmat év végén, azonnal elisszák, ha ruhát kapnak, eladják, és az árát elisszák. Ha kevesebb bérleti díjat kérnénk, és egy kicsivel több lenne a hasznuk, többet innának. Ha duplájára emelnénk a munkások bérét, azt is elinnák, habár azt úgy sem tehetjük, mert tönkremenne a gyár, és végképp éhen halnának. Ha egy szerencsétlen hozzácsatolhat pár hektárt a földjéhez, rögtön többet iszik, és nemhogy boldogulna valahogy, de eladósítja a boltosnál a családját ezer évre. Nyomorúság itt az élet mindenkinek! A szegény felfordul a betegségtől, az éhségtől, vagy bűnözni megy és akkor a sitten fog felfordulni, vagy valamelyik cimborája szúrja le egy pár reálért. De nem jó nekünk, gazdagoknak sem. Láthatod: erődben kell élnünk. Ha itt valami nincs lebetonozva, vagy nem vigyáz rá fegyveres őr, azt ellopják, amelyik villát nem őrzi valóságos kis magánhadsereg, azt azonnal kirabolják. Habár néha maguk a testőrök a legnagyobb gazemberek. A brazil strandokat és mulatókat én csak képről ismerem, ha üdülni akarunk, kénytelenek vagyunk elmenni a Riviérára, vagy Floridába. Mindenkit börtönbe zár a nyomor, egyeseket pokoli börtönbe, másokat luxusbörtönbe, de a börtön, az csak börtön.

Elérnek a falhoz. Csiszolt, változatos mértani rendbe rakott téglákból áll a fal. A teteje zúg.
– Áram  – világosítja föl Annabella.
A gyermekfej nagyságú lőréseken át a végtelenbe nyúló cukornádföldeket látni. A távolban két füstölgő kémény.
– El lehet adni ezt a rengeteg cukrot? – kérdi Barnabás.
– Ebből nem cukor lesz, hanem pinga. Hasonlít a rumhoz, de nem a melaszból erjesztik, hanem közvetlen a nádból. Büdös, és az íze, hát nincs is íze, csak kiüt… A pinga dönti Brazíliában nyomorba az embereket. Sárga lesz tőle a szem, és a hús lógni kezd a csontról.
– Mind a tiétek? – int körbe Barnabás.
– Igen, de mondtam, ki van adva bérletbe. Ha mi művelnénk, mindet ellopnák. Persze az egymásét is ellopják, de hát az már az ő gondjuk… Ha őröket állítanánk, az őrzés elvinné a hasznot. Jobb ez így. Mi nem a fölből élünk, hanem a gyárból
– Mit gyártotok?
– Pingát.

Barnabásnak mennie kell. A rejtély végleg megoldódott. Annabella pedig a férjéé.
– Elviszlek São Pauloba. Melyik hotelban szálltál meg?
– Onnan kijelentkeztem. Holnap reggel indul a gépem. Egy napot kibírok a váróteremben.
– Még mit nem! Keresünk egy tisztességes szállodát. Én állom. Ennyi jár egy… régi barátnak.
– Elég, ha elviszel Santa Ana-ba, ott fogok egy buszt…
– Ne vitatkozz!

Annabella eszelősen vezet, Barnabás azon kapja magát, hogy mulat a félrerohanó helyieken.
A nő térdig érő, ujjatlan provokatív-decens ruháját lobogtatja a szél. A ruha fekete, s ettől a nő bőre még fehérebb.
– Mi a csudával tettem rád ekkora hatást?
– Amilyen vagy, azzal! A világítóan fehér bőröd…
– Ez a védjegyem! (kacag) Nem tudom, kitől örököltem, nagyszüleim közül a két nagyanyámat ismertem, apró, barna bőrű, nagy fenekű parasztasszonyok voltak. Mikor első férjem bevitt a filmgyár igazgatójához, alig beszéltem még a nyelvet, de miattam, a bőröm miatt, kiötlöttek egy figurát: egy svéd egyetemista lány lettem, aki beleszeret a campo-k bátor és jóképű marhahajcsárába. Négy évig ment a sorozat. Aztán gond támadt. A férjemtől elváltam, és hozzámentem az üzleti riválisához. Az exem bosszúból ellenem fordította a filmgyárat. Évekig nem kaptam munkát. Ez kikészített, de legalább megtanultam rendesen portugálul. És most úgy néz ki, újra szerepet kapok. Holnapután megyünk a férjemmel egy meghallgatásra. Ez persze nem afféle meghallgatás lesz, mintha csak úgy az utcáról…  Tudod, ki az a Lucélia Santos? És úgy, hogy Isaura? Igen? Ha minden jól megy, vele fogok játszani. Ő egy gazdag földbirtokos rebellis lánya lesz, én pedig egy náci Németországból menekült apáca, akik szövetkeznek a gonosz ültetvényesek ellen és felszabadítják a szegény elnyomottakat. Persze az igazi Hollywood lenne…
– A férjeddel jól megvagy? – vált Barnabás, mert a szappanoperák világát nem érzi méltónak ehhez a tüneményhez.
– Rendes velem, sokat segít.
– Gyermeket nem akarsz?
– Talán. (halkan, kedvetlenül) Lehetett volna, de… értheted, nem szállhattam ki a sorozatból…

Annabella intézkedik, alaposan körbenéz a szobában, itt-ott csóválja a fejét.
– Ötkor fognak telefonnal ébreszteni. Siess, mert néha sokat kell várni a becsekkolásnál. Ma már ne menj sehova, rendeltem fel neked vacsorát. A szállodaszámlával ne legyen gondod, de a boynak adj öt reált, a recepciósnak pedig tízet. Elosztják egymás közt. A bérükbe bele van kalkulálva a borravaló. Segíteni kell a szegényeket, nem lehetünk kicsinyesek. Van nálad annyi? Jó. Nem szeretek hosszan búcsúzkodni. Örülök, hogy felkerestél. Nincs sok jó emlékem Nyárligetről, de te az leszel. Vigyázz magadra! És nézd a sorozatomat! Tudod mit? Ha megkapom a szerepet, lesz egy gesztus, ami csak neked fog szólni. Ha behunyom a szemem, és a mutatóujjam ideteszem a szám széléhez, az azt jelenti: rád gondolok, üdvözöllek… Hm, azt se gondoltam volna még ma reggel, hogy most egy idegennel, vagyis egy régi ismerőssel egy szállodaszobában fogok búcsúzkodni! Na, gyere! Megcsókolhatod az arcom. Úgy! Vigyázz magadra!

Az ajtóból még visszafordul.
– Nem ismerhetlek valahonnan?
– A villamoson…
– Hagyd már azt a villamost! Máshol nem láthattalak? A TV-ben nem? Biztos?
A plafont figyeli, mintha ott, nem az emlékeiben keresgélne.
– Akkor mégis a villamosról maradt meg bennem rólad egy emlékfolt. Többet nem találkozhatunk, azt tudod! – figyelmeztet részvéttel. Barnabás bólint. – Valójában csakis miattam keltél át az óceánon. Így van? – kérdi, és Barnabás megint bólint. – Isten veled – mondja, és lehajtott fejjel kilép.

Barnabás megbontja az ágyat, meggyűri a paplant. Utál kemény ágynemű alá bebújni. A fürdőszobában pedig végre nekiáll kimosni a port pórusaiból.

Visszatérve a szobába furcsállja, hogy két paplan is van az ágyon. Megtörli párás szemüvegét, és akkor jön rá, hogy a másik felhajtott paplan, az egy női test. Egy fehér, meztelen női test, a combok mellett nyugvó, kinyújtott karokkal. Széket húz az ágy széléhez és leül, mert közelebbről kell megszemlélnie. A villamoson kicsinek, de formásnak találta a fenekét, most nagyobbnak és formásnak. A mellein csak ámul. Első alkalommal nem is tudott „ráképzelni” melleket, olyan törékenynek látszott a kis test. A plakáton lévő archoz öklömnyi, kemény, felálló bimbójú kebleket párosított, annak, aki az ágyon fekszik, asszonyos, tartással bíró, de mégis, már kicsit remegni képes mellei vannak. Karcsú testen váratlanul nagy mellek!  Lenyűgöző! Szemei riadtan néznek, ez visszaidézi korábbi, lányos mivoltát. Szépen rendezett haja, mint korábban a megvetett ágy, kínálja, hogy dulakodásnak essen áldozatul. Szőkés-vöröses szeméremszőrzete gondozott. Formáját tekintve követi, elrejtve-kiemeli azt a titokzatos hasadékot, melynek fontossága a galaxisokat magában rejtő ősatoméval vetekszik. Bár oldalt ívesen borotválja a gazdája, marad elég vágatlan szőrszál, mely középtájon játékosan szétállhat. És mindezek a gyönyörűségek mellett ott az a kis remegve le-föl mozgó alhas, mely a szeméremszőrzet tájékát köti össze a köldökkel. Le-föl mozog megunhatatlanul.

– Gyere már! – szólal meg Annabella halkan.

A nyárligeti pályaudvarról kilépvén, épp begördül Barnabás elé a villamos. Annabella hatalmas reklámképével az oldalán.
Barnabás programszervező irodát nyit. Napközben egy újságkivágás biztosítja a nő állandó jelenlétét. A campon lovagolva ábrázolja. Olyan ránézni, mint egy hitvallás. Minden újságot megvásárol, amiben szerepel, és beszerzi a Kisvárosi lányok összes epizódját. Amikor a Planetsat bejelenti, hogy megvásárolta Annabella új sorozatát, a Jók szövetségé-t, Barnabás egy hétig csak nyugtatókkal tud elaludni.  Már az első epizódban megkapja tőle a jelet. És a rákövetkező részekben is sokszor. „Talán nem mindig engem üdvözöl, de az első akkor is nekem szólt!” – gondolja. Ha nem Annabellát nézi, amint beolvas a szennyes szándékkal közeledő governadornak, vagy ingyenkonyhájával megmenti az éhenhalás szélére jutott szegényeket, akkor villamosozik Barnabás. És a szanatórium utáni tölgyeshez érve újra és újra megpillantja Annabella arcát a fák fölött a felhők között. És tudja, hogy vigyáznak egymásra.

Este pedig egy egészalakos képhez érve megállítja a DVD-t, gondolatban leveszi Annabelláról a ruháját, hogy megszemlélhesse hófehér testét és újra érezhesse az egymásba olvadás eufóriáját.

A huszadik résznél döntenek a szappanoperák gyártói, folytassák-e a forgatást. Ha nincs meg a kellő nézettség, fabrikálnak egy gyors befejezést, ha megvan, jön néhány összefoglaló epizód, amivel lehetőséget nyújtanak a bekapcsolódásra, valamint kiadnak promóciós anyagot: meginterjúvolják a szereplőket, bemutatják magánéletüket, elkísérik őket jótékonysági rendezvényekre, TV-show-kra, mutatnak werkfilmet.
A Jók szövetsége megnyerte a nézők tetszését. És a Planetsat műsorára tűz egy Annabella Pilar Cortezzel készített interjút:
Annabella világoskék ruhában, világoskék hajpánttal.

Riporter: Kedves Színésznő, hogy szólíthatom?

Annabella: (felnevet) Hogyan? Egyszerűen Annabellának! De a viccet félretéve, értem a kérdést. Arra célzott, változtatok-e megint nevet. Nos, nem szándékozom. A Kisvárosi lányok-ban, Annabella Morana néven váltam ismertté. A második férjem ragaszkodott hozzá, hogy vegyem fel az ő nevét, ő Pilar, de mivel van már egy ilyen nevű színésznő, ezért Pilar Cortez lettem. Most különváltak vele is az útjaink, de nem fogok újból nevet változtatni. Egy nevet is elég munka közismertté tenni, kettővel már megzavarjuk a kedves nézőket, három, na, az szóba sem jöhet. Visszavettem lánykori nevemet, Annabella de Santa Ana, amit nagyon szeretek, de ezt csak magamnak tartom meg, a közönségnek Annabella Pilar Cortez maradok mindörökké… (csókot dob a kamara felé)

R: Beszélne arról, miért romlott meg a viszonya Pilar úrral?

A: Igazándiból nem is romlott meg! Jó barátok voltunk, aztán házastársak, most ismét jó barátok vagyunk. Gyakran felhívjuk egymást, jókat beszélgetünk, a lángoló tűz elmúlt, de egymás megbecsülése és szeretete nem.

R: Nincs véletlenül kapcsolat az Ön válása és Scheinfeld úrral való megismerkedése között?

A: (ismét felnevet) Ha mimózalélek lennék, most megsértődhetnék. Nézze! Szigorú nevelést kaptam, amibe a házastársi hűtlenség nem fér bele. Nem tudtam leélni az életemet sem az első, sem a második férjemmel, amire nem vagyok büszke, de soha nem csaltam meg őket.

R: Bejárta egy fotó a bulvársajtót, mely Önt és Scheinfeld urat ábrázolja még múlt nyáron, amint egymást átkarolva sétálnak a Sunset Boulevard-on.

A: Na és? Akkor már szakítottunk Joãoval, csak még hivatalosan nem mondták ki a válást.

R: Így már értem. Zokon venné, ha arra kérném, beszéljen Scheinfeld úrról!

A: Ellenkezőleg! Szívesen teszem. Leopold tulajdonképpen a földim. Az én távoli őseim egy kicsi országból származnak, Magyarországról. Leopold, vagy ahogy a barátai nevezik: Leo, is ott született. Az 56-os felkelésről biztos hallott már. Akkor jött ki az Újvilágba szerencsét próbálni, s tehetségét bizonyítja, hogy ma egy magasan jegyzett színészügynökség vezetője Los Angelesben. Rendkívül szellemes ember. Állandóan megnevettet, és úgy gondolom, én is színt viszek az életébe.

R: Nem zavarja a nagy korkülönbség?

A: Mindig vonzottak az idősebb férfiak. Leo életerejét pedig sok fiatal megirigyelhetné!

R: Az, hogy új partnere a Hollywoodi filmvilág fontos alakja, azt jelenti, hogy Ön esetleg amerikai filmszerepre vágyik?

A: Kapcsolatunk annyira őszinte érzelmeken alapuló, hogy nem akarnám szakmai dolgokkal összekeverni. Ráadásul érvényes szerződésem van a Continental stúdióhoz, holnap folytatódik a Jók Szövetségé-nek forgatása, ami ideköt Brazíliába. Hollywood? Távoli álom az nekem! Bár, ki tudja, mit hoz a jövő. Ha felajánlanának egy szerepet Brad Pitt vagy Matt Damon oldalán, biztos nem utasítanám vissza… (nevet)

R: Kedves Annabella! Terjed egy pletyka, mely szerint Ön egy afféle leleplező könyvet szeretne írni. Mi igaz ebből?

A: A könyv kész van. De nem leleplező könyv ez, nem akarok én senkinek sem ártani vele! Nevezzük őszinte könyvnek. Híres emberekhez fűződő intim kapcsolataimról lesz benne szó.

R: Madonna könyvéhez hasonló?

A: Olyasmi. Úgy vélem, a mi társadalmunk is megérett egy ilyen könyv befogadására. Hisz nincs benne semmi megbotránkoztató. Egy örömöt és boldogságot kereső, egyszerű földi halandóról szól, akinek történetesen híres emberek lettek hosszabb-rövidebb időre a társai.

R: Mondana pár nevet?

A: Hugo Chavez, Pablo Escobar, Ernesto Balladares.

R: Mindhármójukhoz intim viszony fűzte?

A: Olvassa el a könyvet és megtudja! (nevet)

R: Elég furcsa ez a három név így egymás mellett!

A: Nem! Hisz engem a politika vagy az üzlet soha nem érdekelt. Én mindenkiben az embert kerestem és találtam meg. És ők sem üzletemberként vagy államférfiként közeledtek felém.

R: Volt olyan kapcsolata, amelyikre ma már nem büszke?

A: Néha túl naiv voltam, de ez az érzelmi beállítottságú emberek sorsa. Egyébként nem csak sikeres emberekről szól a könyv. Például írok egy Ramosas nevű egyénről, akivel Limában ismerkedtem össze, agykutatónak adta ki magát, de kiderült, hogy semmi köze az orvosláshoz, morfiumot lopott az egyetemi laboratóriumból, vagy ott van Ladis az egykor neves Las Vegas-i illuzionista, akinek mutatvány közben elszállt az állítólagos bűvereje, és lezuhant a modell, akit székkel együtt felemelt. Összetörte magát szegény lány.

R: Senhora! Ön híres szociális érzékenységéről. Ez a késztetése honnan ered?

A: Valóban. Három alapítványt is támogatok. De ezért nem jár nekem elismerés. Úgy vélem, akit a Mindenható jóléttel ajándékozott meg, annak a felelőssége is megnő embertársai iránt. Olyan jó látni, hogy adományaiddal megváltoztathatod a világot…

Barnabás 28 éve nem sírt. Most sír. Majd a falat nézi és gondolkodik, mi is történt. Annabella össze-vissza hazudozott az életét illetően: ez fáj. Őt, becsületes parafenomént, illuzionistának titulálta: ez már több a soknál. Egy neocastroista venezuelai demagóggal, egy kolumbiai drogbáróval és egy panamai panamistával került Annabella által egy csoportba: erre már nem találni szavakat. De hogy szennyirományában szerepeltesse, és azt a szerencsétlen esetet rángassa elő vele kapcsolatban, amit az irigy vegasi bűvészek fújtak föl, hogy kitúrják Amerikából: ez tengermélyi gyalázat. „Felismert a dög! Azért adta oda magát, hogy feltűzzön a gyűjteményébe!”
Olyan csalódást érez Barnabás, amilyet csak egy munkáját hitbuzgó meggyőződéssel és szorgalommal végző inkvizítor érezhet, ha az Úr, ténykedése jutalmául, a pokolra küldi.
De a tizenkét éves béklyó is lehull róla. És bár végül mégis összetör néhány vázát és tükröt, pofán vágja a zaj miatt reklamáló szomszédot, és párszor ki akar ugrani az ablakon, közben nevet, visítva nevet…

Másnap délután már Frankfurtban van.
– Pulyka nincs! – közli Agnieszka az ajtóban.
– Jó leszel te is! – válaszolja, s felsodorja magával a hálóba. – Nőkkel van még úgy dolgod? – kérdi, első indulata múltán.
– Nahát, hogy képzelhetsz ilyet rólam? Azért, mert párszor, akkor már…
– Pasik?
– Egyre undorítóbbak. Múltkor az egyik nejlonzacskót akart húzni a fejemre, a másik meg fel akart lógatni a hajamnál fogva! Elegem van a perverziókból!
– Eljöttök velem Nyárligetre normális életet élni?
– Most, hogy mondod, igen. Persze a kis Agnieszkát is megkérdem, ha hazajön a görénnyel.
– A görény a kis Agnieszka apja?
– A görény az egy állat. A kölykök meg vannak húzatva: patkány vagy görény kell nekik.
– Igazad van. Akkor még inkább görény.
– Nem vagy éhes? – kérdi a nő egy újabb összebújás után. – Csinálhatnál pár szendvicset.
– Te csinálj barszcot! Egyszer nagyon jót főztél – igazítja el Barnabás.
– Nincs kedvem, kifárasztottál!
– Azért csak csinálj!
– A házasságban ez így megy?
– Így bizony!
– Na és mennyit főzzek?
– Egy kondérral!

Látványtervező: Füzér Anni

Karádi Zsolt: A gazdag Örkény-szakirodalom két alapkönyve más-más időpontra teszi a Kulcskeresők ősbemutatóját. Lázár István kötete 1975-re, Szirák Péter monográfiája 1977-re datálja. Fölmerül hát a kérdés: valójában melyik évszám helyes?

Radnóti Zsuzsa: Már az első kérdéssel megfogott! Hihetetlenül rossz ugyanis a dátum-memóriám. Ha azonban nem csal az emlékezetem, akkor 1975-ben volt a szolnoki premier. Ezen részt vett Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, aki ott helyben meghívta a Kulcskeresőket Budapestre, a Nemzeti Színházba. És a Nemzetibeli bemutató 1977-ben volt, Major Tamás rendezésében.

Karádi Zsolt: A nyíregyházi előadás műsorfüzete közli (az említett Lázár István-könyvben is közzétett, eredetileg a Híd számára készült) interjúrészletet, amelyben Örkény a darab születését idézi fel. Ez a szöveg szépirodalmi jellegű emlékezés. Valójában hogyan keletkezett a mű?

Radnóti Zsuzsa: A lényeg az, hogy Szolnok kérte fel Örkény Istvánt, írjon nekik egy darabot a város fennállása kilencszázadik évfordulója alkalmából. Előtte már jelentős sikerrel mutatták be itt a Tótékat, illetve a Macskajátékot ősbemutatóként, s mindkettőt az akkor még nagyon fiatal Székely Gábor rendezésében. A szolnokiak úgy érezték, Örkény István hozzájuk tartozik és ő sem gondolta ezt másképp. Abban az említett interjúban a téma megszületéséről és az alakuló cselekményről beszél.

Pásztor Pál, Jenei Judit, Horváth Sebestyén Sándor

Karádi Zsolt: Voltaképpen mi volt az író szándéka akkor, amikor papírra vetette a sikertelen pilóta történetét?

Radnóti Zsuzsa: Örkény István aprólékosan dolgozott. Egy-egy részt akár négyszer-ötször is átírt. Maximalista volt a saját szövegeivel kapcsolatban. Azt érezte, a mű első része, hogy úgy mondjam, picit döcögősebb, mint a második. Onnan kezdve, amikor bezáródik az ábrázolt lakás ajtaja – s ezt nem ő mondta, hanem valamennyi elemzője – elkezd szárnyalni a történet. Később már arról szól a játék, amiről ő akarta: ezekről az emberekről, akik mi vagyunk, magyarok. Ez egy nemzetkarakterológiai történet, ha tetszik, tandráma a magyaroknak, a magyarokról. Mirólunk, akik az egyik pillanatban hajlamosnak mutatkozunk arra, hogy kudarcainkat világvégének lássuk, de közben azt is elhisszük, ha valaki azt állítja: a kudarc nem is az, aminek látszik, hanem igazából frenetikus győzelem. Ezt akarta elmondani a maga módján.

Karádi Zsolt: Úgy tudom, a Szolnokon és a Budapesten színre vitt Kulcskeresők szövege nem azonos. Miért dolgozta át Örkény a drámát?

Radnóti Zsuzsa: Marton Endre, amikor eltökélte, bemutatja a művet a Nemzetiben, említette, hogy az első rész viszonylag nehézkes. Miután, mint említettem, Örkény Istvánnak is voltak hiányérzetei, így hát egyetértett ezzel a megjegyzéssel, és a Nemzeti számára jó néhány dolgot átírt az eredeti elgondoláshoz képest. Talán a legerősebben a főhősnő, a pilóta feleség lelkiállapotát és helyzetét tette drámaibbá, dinamikusabbá. Amikor én a háromkötetes drámakiadását szerkesztettem, úgy gondoltam, mindkét változatot nyilvánosságra hozom. Tettem azt azzal a szándékkal, hogy felkínáljam a két szöveg variációt a jövő színházi embereinek: ők döntsék el, melyik verzió a jobb, a hitelesebb, az érdekesebb.

Karádi Zsolt: Forgács Péter rendezése számomra azt a posztmodern tapasztalatot is közvetítette, amely szerint manapság minden relativizálódik. Azaz nem mondható ki teljes biztonsággal az, ki a hős és ki az áldozat. Mennyire tartja elfogadhatónak az effajta világszemléletet?

Radnóti Zsuzsa (Tóth Csilla fotója)

Radnóti Zsuzsa: Amit ön kérdésében megfogalmazott, az a ma egyik fajta nézőpontja. Tudomásul kell vennem, hogy igen, így is lehet gondolni. Van, aki tehát azt gondolja, azt akarja hinni, hogy: Fóris Antal, bármit tesz, mégiscsak viszi a gépet, ha úgy tetszik, a győzelembe; mások úgy vélik, s természetesen ez a gondolat áll hozzám közelebb, ez csak álcázott győzelem, a valóság tökéletes manipulálása. Mindkét nézői véleményt el kell fogadni, ugyanis a demokrácia lényege: a másik ember véleményének, gondolatainak az elfogadása, tolerálása is.

Karádi Zsolt: Közismert tény, hogy egy drámának annyi variációja, annyi olvasata van, ahányszor színre kerül. A Forgács-rendezés több ponton alapvetően eltér az írott formától. Hogyan értékeli a látottakat?

Radnóti Zsuzsa: Nagyon izgalmasnak találom a nyíregyházi bemutatót. Boldog vagyok azért, mert a szöveg rugalmas és megengedi, hogy a színészek szélsőséges irányokba vigyék el a játékot. Ebben az előadásban az az érdekes, hogy a maga módján, az alkalmazott játékossággal, a szövegvariációkkal Forgács Péter, a rendező abszurd, szürreális, tragigroteszk irányba tágította ki a történetet. Majdnem végig hitelesnek találtam az egészet. Különleges, olykor szívszorító mozzanatokat is tartogatott. Előfordultak olyan pillanatok, amikor azt mondtam magamban: nem, ez nem az örkényi világ, de akkor, szinte közvetlenül utána vagy tragikus, vagy ironikus lett az előadás. És abban a percben már el tudtam fogadni a látottakat. Az ambivalencia működött, s valóban hitelesen. A kétségbeesés meg a szatirikus kívülállás kettőssége járta át az előadást. Az egyik oldalról az látszott, hogy ezek a szerencsétlen emberek hagyják magukat hazugságokkal elkábítani. A másik oldalról pedig a szorongás és az együttérzés rémlett föl: elképzelhető, hogy nem is lehet másképp élni, ha ki akarjuk bírni az életet, túl akarjuk élni a traumákat, a végzetes kudarcokat, s talán, akkor ebből a túlélésből nyerhetünk erőt a továbbiakhoz. Csak persze, akkor, ez már nem a felnőtt, szabad emberek világa. Szóval erősen hatott rám az előadás, csupán a végével volt vitám a rendezővel, de végül az is megoldódott.

Nelli és Katinka - Horváth Réka és Barta Éva

Karádi Zsolt: Füzér Anni egyszerűségében is rendkívül izgalmas látványtervében óhatatlanul kísért a Tóték dobozolásának emléke. Vagy ez csak bennem fogalmazódott meg így?

Radnóti Zsuzsa: Nemcsak Önben, a színpadképről természetesen nekem is eszembe jutott ez. A dobozok azonban hitelesítették magukat, mert a helyzet elfogadtatja: a család a költözésnek abban a fázisában él, amikor még mindenük dobozban van.

Karádi Zsolt: A Kulcskeresőkben valóban reálszituációból nő ki a képtelen história…

Radnóti Zsuzsa: Ő mindig azt mondta: a valóságból indul ki, utána tud csak „elrepülni”. Csak zárójelben mondom: ez a közép-európai abszurd és groteszk sajátossága. A nyugati abszurd és groteszk egzisztenciálisan általánosabb régiókban, metafizikus szinten fogalmaz. A közép-kelet-európai viszont mindig a nyomorúságos történelmi valóságból indul ki. Gondoljon bele: Weöres Sándor művének, A kétfejű fenevadnak minden szava igaz. Ugyanis a török dúlta Magyarország lakosai a tizenhetedik században ilyen szörnyű, rémálom körülmények között éltek. Ha viszont messzebbről nézem, úgy látom, hogy ami itt történik, merő képtelenség és a sötét fantázia terméke lehet csupán.

Karádi Zsolt: Ha alaposan szemügyre vesszük a játékteret, kiderül, hogy a színészek feje fölött fehér álmennyezet van. Azaz a színpad egésze olyan, mintha egy doboz lenne, amely érdekes módon befelé, az ajtó felé szűkül. Az ajtó viszont nem nyitható…

Radnóti Zsuzsa: Most, hogy mondja, teljesen igaza van! Ahogy nézem az üres színpadot, valóban úgy érzem, a díszlet nyomasztó klausztrofóbiát sugall…

Karádi Zsolt: Ön a Vígszínház dramaturgjaként számtalan magyar művet segített színpadra, miközben több könyvet írt napjaink drámaművészetéről. Hogyan látja: Örkény művészete mennyire él tovább a mai alkotók munkásságában?

Radnóti Zsuzsa: Kicsit elfogult vagyok, bármennyire igyekszem objektívnek maradni. Ha a sokfelé induló irányzatokat nézzük, azt látjuk, az ő szemléleti lényege mindenképpen folytatódik. Azaz, a dolgok megfogalmazásának ambivalenciája, a történések színének és fonákjának egyszerre történő felmutatása, s a tragikus irónia. Ez az, ami jellemző többek között Parti Nagy Lajos, Háy János, Garaczi László vagy a fiatal Erdős Virág munkáira. Valamennyien hallatlanul egyéni stílusban alkotnak, de az a sajátosság, hogy a valóságot egyszerre, s ironikusan két oldalról láttatják – nos, ez, úgy vélem, Örkény István gondolkodásának öröksége.

(Fotók: Karádi Zsolt)

Nelli - Horváth Réka

Bódi Katalin: Civilben irodalomtörténészként és lapunk főszerkesztőjeként vagy ismert. Hogyan jött a felkérés a darab megírásához?
Onder Csaba: Tasnádi Csaba igazgató-főrendező keresett meg valamikor április elején. Mivel az utóbbi években a színház és a folyóirat szerkesztő-alkotó gárdája folyamatosan dolgozott már együtt, több közös sikeres produkciót tudva magáénak (lapbemutatókra, irodalmi estekre vagy éppen a VIDOR Fesztiválok paródiaestjeire gondolok), számomra gyanútlanul kezdődött a beszélgetés arról, hogy 30 éves lesz az állandó társulat, és hogy az erről való megemlékezésben számítana ránk. Aztán kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy most valami másról, léptékeiben sokkal nagyobb dologról van szó. Tasnádi Csaba gyakorlatilag nagyszínpadi darabot kért tőlünk, lényeges kötöttségek nélkül – leszámítva, hogy legyen eleje, közepe és vége a darabnak, illetve ha kapcsolódnánk valahogyan Krúdyhoz és/vagy Móriczhoz is, az nem volna baj. Elmondta azt is, hogy május közepéig van lehetőségünk próbálkozni, aztán döntenie kell az új évadról. Nem titkolta azt sem, hogy van választási lehetősége – profi írót felkérni vagy valami régebbi darabot leporolni –, viszont hisz bennünk, s azt szeretné, hogy olyan darab szülessen, amely ide íródik, itt élő alkotók által, aminek örülhetünk, ami közügy lehet. Őszintén szólva meg voltam döbbenve. És iszonyatosan meg is hatódtam, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak egy nagyon komoly szakmai kihívás lehetősége előtt állunk, de mindez közvetett és közvetlen módon jelentékeny erkölcsi és anyagi segítségnyújtás lehet A Vörös Postakocsi folyóirat s ezen keresztül a helyi alkotóközösség számára. A darab fogadtatása, közönségsikere Tasnádi Csabát igazolta. Persze erről kora tavasszal még mit sem lehetett tudni.

Krúdy Pál és Szindbád nyomoz - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Milyen irodalmi hagyományokból, s egyáltalán, milyen alapanyagból építkeztél? (pl. vásári komédia, commedia dell’arte, melodráma, krimi, operett, Krúdy, Móricz, Csabai László?)
Onder Csaba: Nagyjából mindegyikből találni példát, de alapvetően Krúdy és Csabai volt a meghatározó. Mindkét író Szindbád-figurája immár a Nyíregyháza mítosz része, jó ötletnek tűnt a kettő összekapcsolása. Ráadásul különös egybeesések is mutatkoztak, hiszen Krúdy „hazatérése” az 1920-as évek közepén, a város prosperálása, a színház renoválása, illetve a Csabai-féle nyomozó figurájának színre lépése időben szinte egybe esnek. Éppen véget ért egy régi világ (a Monarchia), s még nem alakult ki az új, de már kezd „testet ölteni”: ezért esett a választásom 1924-re. A műfaj kapcsán pedig rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy mindez legyen komédia, zenével, bűnüggyel, középpontban a színházzal. Szóval semmi tragédia, inkább egy jó értelemben vett populáris, kedvelhető, szórakozató közönségdarab. Eredetileg klasszikus vígjátékban gondolkodtam. Hamar meglettek a szereplők, első helyen Csabai László Szindbád-figurájával, kibontakozott az alapszituáció, ami aztán lassan elkezdett hízni és variálódni. Nagyon sok Krúdy szöveget olvastam újra (vagy éppen először), mellette a város (benne a színház) történetét. Egyre inkább megnyílt az elbeszélésekbe, anekdotákba, legendákba rejtett múlt, annak gazdagsága, meglepő bizarrsága, mi minden is történt ebben a városban. A rendező Lendvai Zoltánnak is feltehetően ezek az abszurd, groteszk történetek és az ebből származó ötletek nyerték el a tetszését, ezek lettek aztán felerősítve a megírás során. Aztán lett benne minden, melodráma is, operett is, krimi is, kabaré is, szépen összesimítva. A két szálon elinduló történetnek, amelyet a nyomozás kapcsol egybe, van ugyan lezárása, de igazából semmi sem oldódik meg benne. Kissé keserű-komédia lett ez valójában, ahogyan azt Kulin Borbála is megjegyezte kritikájában.

"Merénylet? Nyíregyházán?!" - Homonyik Csilla fotója

Egyébként nagyon sok segítő instrukciót és kritikát kaptunk az igazgatótól, a rendezőtől és a dramaturgtól. Lendvai Zoltánnal, a rendezővel sokat beszélgettem, még a szöveg konkrét megírása előtt. Ültünk a teraszunkon, és valójában itt dőlt el, hogy a színházi történetszál legyen kidolgozva erősebben, hogy a darab legyen a szabályokat áthágó, kicsit „őrült”, a városi legendák groteszk és abszurd történeteihez illő. És ekkor dőlt el az is, hogy jó, akkor felvállaljuk, hogy mindez ide készül, az itteni közönségnek. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált két dolog: az egyik, hogy nagyon egy rugóra járt az agyunk, a másik, hogy mégis mennyire más nyelvet beszélünk. Én például alapvetően szövegben tudok gondolkodni, ő sokkal inkább már képekben. Na, ez a kettő kezdett el közeledni egymáshoz. Javaslatára narrátort alkalmaztunk, úgymond a „dramaturgiai könnyítés” végett, egyfajta biztonsági fékként. Először nagyon nem akartam, de Lendvai meggyőzött. Hiába volt jó történet, jó ötletek, alapanyag, nyár elején még nem volt tudható, mi lesz végül ebből az egészből. Muszáj volt megbízni egymásban, és igaza lett Mari néni tekintetében is. És volt számomra egy nagyon fontos mondata is Lecsónak (Lendvai Zoltán – a szerk.): csak azt írjam meg, amihez kedvem van. Nálam ez borított mindent. (Eztán jöttek a teljesen eszement megoldások, amelyek nagyon tetszettek neki, hogy aztán a próbák során már nevetve fogja a fejét, mi lesz ebből, de végül nagyon izgalmasan megoldotta.) A korábbi elképzelések, a már meglévő szituációk és jelenetek új kontextusokba kerültek. Ekkor jött a könyvtári csónakázás ötlete, az erdei kerékpározásé, a párbajé, a színészválogatásé. És eredetileg nem akartuk felrobbantani, csak hatástalanítani Ungerleider-Steinmann bombáját, de végül elkerülhetetlen volt, hogy a darab végén, amikor több csavar után fokozatosan megoldódnak a rejtélyek, legyen még egy nagy durranás, amely alkalmat adhat egy édes-bús végre, s a jelenbe való átvezetésre. Valójában a végleges cím, mely Tasnádi Csaba ötletéből származott, tökéletesen fejezi ki ezeket a törekvéseket: a mi tündérkertünk, ahol varázslatosan, bohókásan, kicsit eszményítve bármi megtörténhet.

Agárdy és Szatmáriné egy kölcsönkönyvtárban - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Irodalomtörténészi-kritikusi vénádból adódóan mennyire voltál saját magaddal szemben szigorú a megírás során?
Onder Csaba: Az alapállásom nagyon egyszerű volt: az a lényeg, ami a színpadon megjelenik végül, ennek kell alárendelni mindent. A színház számára reményteljes amatőrök vagyunk, de csak azt a szöveget fogadja el majd Tasnádi, amely megnyeri a tetszését (és az általa felkért külsős bírálók tetszését). Így ami a kulisszák mögött zajlik, nem számít, nem látható. A végeredmény lesz megítélve, annak kell elfogadhatónak, szerencsés esetben sikeresnek lennie. Ezt kellett betartatnom és megértetnem a többiekkel is. Rám egyébként Molnár Ferenc dialógusai voltak nagy hatással. Valójában innét értettem meg Tasnádi korai kritikáit is, miszerint a megírt próbajelenetek „túl prózaiak”, azaz hosszúak. Nyilván nem jó érzés, ha három mondatból kettőt kihúzatnak, aztán az az egy is szükség szerint formálódik, hogy valóban mondható legyen. A színházi munka valójában többszereplős csapatmunka, a siker vagy bukás nem egy személyé. Végül egy használható szöveget adtunk le, amely szövegében és szerkezetében alapvetően már nem módosult, ahol igen, az pedig a javára vált. A szöveg a színház számára, tetszik, nem tetszik, csak nyersanyag, paradox módon egyszerre tisztelik és gátlástalanul használják. A drámaszövegről most is azt gondolom, amit előtte, hogy csupán egyharmadát teszi ki az egésznek. A többit a rendező és a színészek, a díszlet- és jelmeztervező, a zeneszerző, a koreográfus teszik hozzá. A színház már csak ilyen.

Bódi Katalin: Mennyire helyhez kötött ennek a darabnak a megértése? Kötődnie kell a nézőnek Tirpákiához azért, hogy ez a komédia megnevettesse? Lehet-e a darab kapcsán városimázs építésről beszélni?
Onder Csaba: Hát, ez jó sok kérdés így együtt. Puskás Tivadar a Kossuth Rádiónak azt nyilatkozta, hogy a darab bárhol megállná a helyét, Pásztor Pál azt, hogy sehol máshol nem fogják annyira érteni és szeretni, mint itt. Mind a kettő igaz. A darab megértéséhez nem kell bennszülött őslakosnak lenni, de a siker egyik oka éppen a lokalitás. Hogy igen is vannak szerethető, különleges, helyenként bizarr hagyományai és történetei ennek a városnak, amellyel azonosulni lehet. Az önkép formálása mindig két irányban hat: mivel tudunk azonosulni, s mit mutatunk meg magunkból, magunkról másoknak. A fogadtatás alapján ez a darab a Nyíregyháza mítosz formálója s immár része is ennek a mítosznak. Ez a darab nem a magyar színházi-kritikai diskurzus kedvéért készült, nem a POSZT-ra lett szánva, de mivel a komédiázás széles arzenálját és szcenikáját működteti, úgymond a „nem tirpákok” is tökéletesen megértik.

Jurányi doktor és Agárdy direktor avagy a nagy vízió - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Mennyire rétegzett a történet és szöveg? A szórakoztatáson felül milyen regisztereket próbáltatok megszólaltatni? Alapvetően mi a humor forrása?
Onder Csaba: A történet felépítése a krimi sémáit követi, vagyis kellő bonyolítás után valami megoldódik a végére. Összességében azonban, nem túl bonyolult ez az egész, az egyszerű szüzsé gyorsan végigvisz a dolgokon. A történet egyébként számos önreflexiót tartalmaz, így a színház a színházban játék, a lehetetlen küldetés (írj egy nap alatt drámát), vagy éppen a nyomozás nem bűnügyi aspektusai mutatnak erre. Így sohasem az történik, és az derül ki, ami elvárható volna. A kisváros-élmény, a politika, a korrupció vagy a képmutatás szatirikus, ironikus természetrajza ott van a figurákban (Bergerné ripacskodásában, Laura lázadásában, Jurányi pojácaságában, Agárdy kiégettségében vagy éppen Krúdy Pál dörzsölt provincializmusában), de mindez csak elővillan, egy pillanatra mindenkiről lehull az álarc, de nem lesznek következmények, legalábbis látható, sorsfordító következmények. Az irónia és az allúziók miatt nyelvileg viszont szerintem már sokkal inkább rétegzett mindez, eléggé sűrű a szövés, többen is jelezték, hogy éppen ezért lehet újra megnézni a darabot. De ez is lett volna a cél, azaz, hogy legyen benne nyers, és ironikus nyelvi humor, helyzet- és jellemkomikum is. A színházunk közönsége heterogén, ezért széles spektrumon kellett tervezni. Számomra leginkább az irónia és az önirónia teszi érdekessé mindezt. Mivel ez egy fiktív várostörténet is, nem tettünk mást, mint ebből a nagyon gazdag és izgalmas Nyíregyháza-anyagból dolgoztunk, a szövegben nagyon sok a Krúdytól származó konkrét vendégszöveg, illetve egyéb írásaiból származó ötlet. Kulcsmondatok származnak tőle, és tagadhatatlan az is, hogy Krúdy ihlette számomra a legfőbb kiindulási pontot is a „tündérjáték” irányába, miszerint egykor, diák korában, sajtóirodát működtetett a városban, s időnként, valós hírek hiányában, álhírek sokaságával bombázta a pesti lapokat, amelyeknek egy ideig hitelt is adtak, míg ki nem derült a turpisság. A Tirpákia éppen ilyen: kitalált város és színháztörténet, inkább pimasz, ironikus játék, amely csak annyiban fikció, hogy sűrítve, időben eltologatva mutat meg dolgokat.

Családi csendélet: Bergerék az Orfeumban - Karádi Zsolt fotója

Bódi Katalin: Hogyan lett megosztva a munka?
Onder Csaba: Egy közösség kapott eddigi munkája alapján rajtam keresztül felkérést Tasnádi Csabától, s ennek megfelelően jártam el, igyekezve így vagy úgy minél több embert részesévé tenni a munkának. Ugyanakkor klasszikus versenyszituációba voltunk állítva, még semmi nem dőlt el, bizonyítani kellett, hogy valóban elnyerhessük ezt a munkát, valójában nagyon szoros határidőkkel, minőségi és kreatív munka elvárásával – egy pillanatra sem lehetett hátra dőlni. Ezek megértetése és betartatása volt aztán az egyik legnehezebb feladat a felkért, közreműködő írók felé. Eredetileg Csabai Lászlót és Antal Balázst kértem fel, rögtön az elején rögzítve a szabályokat, a közös munkára vonatkozó alapvetéseket. Vagyis én irányítom és fogom össze a munkát, egyfajta szuperlektorként, mindenki betartja a kiszabott határidőket, és végül: lemondunk a jogdíjakról folyóiratunk, az erősen forráshiányos A Vörös Postakocsi javára. Készültek szinopszisok, jelenetsorok, amelyek folyamatosan formálódtak. Aztán Laci közvetlenül Tasnádi pozitív döntését követően kiszállt, alapvetően azért, mert megijedt a kudarc lehetőségétől. Neki, befutott íróként, már van veszíteni valója. Becsületesen megmondta azt is, hogy leginkább mégis egyedül szeret és tud dolgozni. Mire tehát eldőlt, hogy ténylegesen belevághatunk a munkába, már csak ketten maradtunk. Antal Balázs csak jelenetek megírására vállalkozott, és az elkészült részletes jelenetsorok alapján meg is kapta a feladatokat, ha úgy tetszik a kereteket, amelyben dolgozhat. Aztán úgy alakult, hogy egyéb, személyes és családi okokból csak nagyon kevés időt tudott a konkrét megírásra szánni, megcsúszva saját ütemezésünkhöz képest is, s a leadást követően már nem vett részt sem a korrekciókban, sem a próbafolyamatokon. A dalszövegek megírására eredetileg két költőt akartam felkérni, mivel Balázs már megírt néhányat, végül csak Nagy Zsukát kértem fel, hogy a szövegkönyv ismeretében írjon dalbetéteket. Remek szövegeket írt, összeültettem őt is a rendezővel (akár csak Béres Tamást, aki Agárdy stand up-ját írta), egyeztessenek ezekről. Itt is, mint a szövegkönyv esetében, már rendezői kompetencia volt, mi és hogyan kerül be a végleges, színpadi verzióba. A Tirpák Broadway című dal tette fel a pontot az i-re: ez lett a finálé. Az ötletelés kezdeti eufóriája után számomra a történetszálak és a jelenetsorok részletes kidolgozása, illetve a motivációk összehangolása volt a legnehezebb, leginkább a szerzőtársak miatt, hogy dolgozni tudjanak majd. És persze a határidők betartatása. Kényszerhelyzet szülte azt, hogy a jelenetek mellett párbeszédeket is írjak. Engem lepett meg a legjobban, hogy ez milyen gyorsan ment, persze ekkor már sokat tudtam a karakterekről, s azok csak elkezdtek „beszélni”, hiszen Lendvai bátorító inspirációi után a meghatározó szituációk, terek már készen voltak. Például a Horthy-jeleneteket kb. egy óra alatt írtam meg, már a kézirat leadása után, azt követően, hogy a rendező jelezte, valamit csinálni kellene a második felvonás közepével, mert kicsit lassú a többihez képest. Hát így jött vissza Alaszkából a kormányzó.

Útban a Nyírségbe: Horthy és a tirpákok - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Színházi közhely, hogy a színészek és a rendező leginkább távol szeretik tartani a darab szerzőit a próbafolyamatoktól, a szöveg ugyanis csak egy a színházi jelek közül, amelyek többségéhez ő elvileg nemigen ért. Te részt vehettél a próbákon? Kapcsolatba kerültél egyáltalán a rendezővel és a színészekkel?
Onder Csaba: Igen, ott voltam a próbafolyamatokon, mindez szerződésbeli kötelezettség is volt egyébként. A praktikus dolgok mellett persze óriási élmény is. Rengeteget tanultam mindabból a közös munkából, ami ott folyt, s aminek szervesen részese lehettem. A rendező a meghatározó szereplője a produkció eme szakaszának. Szerepet oszt, díszletet és jelmezt terveztet, zenét írat, instruál, sőt, még a leporellóról és a plakátról is ő dönt alapvetően, miközben folyamatosan konzultál a színi direktorral, a koreográfussal, a sajtóval és persze a jelen lévő „élő szerzővel” is. Szabályos gépezet indul be, nagyon professzionális módon, rengeteg energiát, koncentrációt és elképesztően sok kreativitást mobilizálva. Én a „szerepleosztás” szerint csak a rendezővel konzultáltam, az ő engedélyével vagy éppen kérésére jelenve meg. Tehát, ha volt valami meglátásom, ötletem, neki mondtam el, s felé közvetítettem az időnként nálam lobbizó színészek kéréseit és meglátásait is. Ebben a fázisban, érthetően, mindenkinek vannak ötletei, akár mondatokra, szavakra, akár kisebb-nagyobb dramaturgiai megoldásokra is. A rendezőnek meg van határozott koncepciója, amibe, ha jónak látja, enged beleszólást. Voltak jelenetek, amelyek éppen azért lehettek jók, mert ilyen közös ötletelésből keltek életre a színpadon. Bergerné gyógymasszás-szerkezete például ilyen volt, tudomásom szerint Széles Zita ihlette ezt. Eredetileg a szövegkönyv csak arra utalt, hogy masszírozzák, környezetében orvosi műszerek vannak, majd Szindbád faggatni kezdi az asszonyt. Nos, ebből jött a masszázsszék, amely egy ponton elektromos vallatószékké avanzsált. Nekem csak annyi dolgom volt eztán, hogy a rendező kérésére nevet adjak a szerkezet fiktív feltalálójának, aki (egyik kedvenc együttesem után) Dr. Rammstein lett. A színészek a figurák formálása során jobbnál jobb ötletekkel, szójátékokkal csavarták tovább az eredeti poénokat. Így lett például a hipertóniásból kardiológus, vagy Nyíregyháza a színjátszás Mekkájából a színjátszás Mekkája és Omegája. Lendvai egyébként nagyon profi olvasó, nagyon profi „pedagógus”, szervező – és persze nagyon kreatív is. Megnyugtató érzés volt vele dolgozni. Az olvasópróba után csak néztünk egymásra, kérdeztem, akkor most mi van, hiszen a színészek nem röhögték halálra magukat, mint ahogyan azt balgán vártam, de csak somolygott. (Később többen bevallották, először nem értették a történetet, és nagyon sok nyelvi és szituációs poén is csak a próbák során nyílt fel számukra, akkor meg már az volt a probléma, hogy kellett volna a reakció, hogy tudják, hol tartsanak majd hatásszünetet. Az első reakciók alapján szépen le is lassítottak néhány jelenetet, kiélezve a vicceket.) A színészek egyébként furcsa társaság, a színpad, a színészház és a színészbüfé háromszögében élő sajátos szubkultúra, amely, mint minden más közösség, kifelé zárt, belül erősen differenciált. Barátkozni, haverkodni ugyan lehet, de itt is valójában a közös munka, az ebből adódó együttlétek és beszélgetések során lehet az igazi megbecsülést, tiszteletet, kedvességet elnyerni. Eleinte ugrattak, különösen Puskás Tivadar, amikor jelen voltam, mint „élő szerző”, kaján kíváncsisággal kérdezve, mit szólok ahhoz, ami történik, majd nyugtattak, hogy ne aggódjak, össze fog ez állni, legkésőbb az utolsó pillanatban. A próbákon nagyon sokat szórakoztam, a rögtönzéseken, az egymást ugrató színészeken, és persze fura érzés volt látni és hallani, ahogyan megelevenednek és megszólalnak az addig csak papíron létező figurák.

Tirpák rumba: Laura és Barzó Pali - Nagy Erzsébet fotója

Bódi Katalin: Vannak további terveid drámaszöveg írására?
Onder Csaba: A próbafolyamat elején kérdeztem Tasnádit naivan, mikor lehet azt tudni, hogy valami megbukott. Csak vigyorgott, azt mondta, majd rájössz, érezni fogod. Amikor a premieren már mindenki a színpadon állt, és felvonult az egész társulat, és állva tapsolt a közönség, Csaba mosolyogva rám nézett a kulisszák mögött, széttárva a karját és ezt kérdezte: „Érzed ezt?” Hát igen, a színháznak meg van az a tulajdonsága, hogy rögtön jön a nézői reakció, ezt nem igazán lehet félremagyarázni. Nagyon sokan megkérdezték, mikor írom a következő darabot, de szabadkozásomra általában csak legyintenek. Még az egyetemen volt egy verspályázat, amelyet megnyertem, Keresztúry Tibor és Borbély Szilárd alkotta a zsűrit, meg is jelentek a verseim, de hamar beláttam, még ha tudok is verset írni, attól még nem leszek költő. Attól, hogy nagyon sokat foglalkozom írással, hogy munkámból kifolyólag mindig valaminek az elbeszélésére törekszem, hogy vannak fikciós természetű szövegeim, még nem tartom magam írónak. És attól sem leszek drámaíró, hogy sikerült összehozni egy színpadképes, sikeres közönségdarabot. Úgy gondolom, hogy kevés olyan ember van, akiről elmondható volna, hogy igazi költő vagy író, annál több olyan, akin tetszetősen vagy éppen sután áll Gogol ellopott köpönyege. Én nem szeretnék közéjük tartozni, íróként tetszelegni, maradok inkább szabad olvasó. A darab kapcsán pedig inkább szerencsés kalandornak érzem magam, szereti a közönség, mondja a ruhatáros néni, a híre „szájról szájra jár” a városban, mindenki elégedett, és én beérem ennyivel is, ami persze végtelenül sok, egész életre szóló élmény.

Bergerné és a Sóstói tölgyerdő titka - Karádi Zsolt fotója

A Szófia Kiadó gondozásában, a szerző saját grafikáival illusztrálva jelent meg B. Tóth Klára festő-restaurátor első verseskötete Archullató címmel. A restaurátorok, mint megtudtam, orvosi szikével dolgoznak. Ezzel fejtik le aprólékos munka során a felszíni rétegeket, hogy eljussanak az eredeti képig. B. Tóth Klára kezében szike és toll egy célt szolgál: verseivel ugyanúgy mélyrétegeket keres, a lélek, az én igazi arcát a sok rárakódott szerep rétegei alatt.

Meglepő lehet, ha egy szakmájában elismert művészről és szakemberről, aki már túl van az ifjúság pályaválasztástól és önkereséstől izgalmas, küzdelmes évein, kiderül, hogy más művészeti ágak kifejezésmódjai iránt is érdeklődik. B. Tóth Klára esetében azonban mégsem kell annyira csodálkoznunk, hiszen a költészet és a költés iránti szeretetet anyai ágon kapta örökségül. Az önkeresés pedig, ahogy éppen az Archullató bizonyítja, sosem tekinthető lezárt folyamatnak.

Első kötetében a szerző mintha még próbálgatná „palletájának színeit”: ennek jele lehet a formai sokszínűség, mely a kötet mindhárom ciklusát jellemzi.  Az első két ciklusban prózaversekkel, játékos hexameterekkel, disztichonokkal, jambikus lüktetésű versekkel is találkozunk, a harmadik rész a haikuké, haibunoké és a képverseké. Legsajátabb hangon mégis prózaversei szólnak: egyszerű versnyelvükkel, a szabadversek látszólagos formálatlanságával az én-feltárás poétikailag leghatásosabb eszközeinek bizonyulnak.

A kötet általam legkiemelkedőbbnek érzett darabjai mind prózaversek. A Figyelő dédmamák (a Nemzetközi Quasimodo Költőversenyen díjazott vers) főhőse egy „porlepte doboz, gyűrt papundekli”, mely családi relikviákat őriz. A dobozból sorra kerülnek elő dédanyák, dédapák tárgyi emlékei, halványkék selyemblúz, hátul kapcsos alsóruha, slingelt terítő, ötvenhatos újságcikkek, szabadságharcos ezüstpohár. A személyes tárgyak az egykori tulajdonosukat egy pillanatra megelevenítik az emlékezetben, s a tárgyak megkapó tömörségű, rövid epikus részleteket hívnak életre a szövegben, egy-két sorban ott van  egy egész emberi sors:

„… ez a hátul kapcsos alsóruha lehetett
német ükanyámé, fiatalon vitte el a szíve –
halálos ágyán levelekben búcsúzott
a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta
köztük, mint valami örökséget…”

A tárgyak nem csupán relikviák, az élő, személyes múlt intim pillanatait is őrzik magukban:

„                                   … Berta nagymama
gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az
Operaház bal hármas családi páholyát,
ahonnan a zenedés lányokkal felszökött
a kakasülőre;”

A felmenők múltból megelevenedő alakjai, anekdotáik azonban nem maradnak meg az emlékezés egyszerű számbavételénél. Az emlékező identitása válik a vers tétjévé az utolsó versszakban. Az én az emberi életfolyam egy állomásaként fogalmazódik meg:

„Gubbasztok az üres dobozban.
kiüresítem magam is, hogy elférjenek
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.”

Az ősök felé fordulás mellett az identitás keresésének másik állomása a bennünk élő gyermeki én utáni kutatás. Erről a kereséséről szól filozofikus, önironikus humorral és a személyesség valamiféle szelíd bájával a Filléres Flórák című vers. A Filléres Flórák epikus versfolyam, a gyermekkori emlékek montázsszerű megjelenítése. A talán mindannyiunk gyermekkorából ismerős képek mellett („máskor táncdalénekesnek készült, napokig / énekelt a légycsapónak”) a gyermeki lélek életszeretetét, a „meg volt írva”-végzet (a sors képzeletbeli könyve itt egy francia receptkönyv) megfordítására tett naiv kísérlet sikertelenségét leíró éti csiga-történet a legmegkapóbb:

„… mikor meg épp állatvédőnek
készült, megmentette az éti csigákat, amiket a nővére begyűjtött
csigapörköltnek, hogy egy hétig aszalja őket a napon, ahogy a
francia receptben meg volt írva, de ő kiosont éjszaka a szikla-
kertbe, és kiengedte őket minden éjjel, míg a nagymama el nem
vitte nyaralni, mikor hazaértek, épp a vasárnapi ebédre estek be,
a tornácon fehér abrosszal megterített asztalon ott gőzölgött a
csigapörkölt, nem is ízlett a vendégeknek, hiába pusztultak bele
a kis áldozatok, elsiratta őket, a fehér abroszra potyogtak a
könnyei, elkente, mint a csiganyálkát, húzta a csíkot az ujjával,
mintha ők lennének, mintha vonszolnák vissza csúszómászó-
sorsukat az életbe, táltól tányérig, asztallábtól a kövezetig,
ki a kertbe, csigaéletük földi mennyországába.”

Egy-egy tematika többszöri, más-más formában való megfogalmazása jellemző sajátossága a kötetnek. E párba állítható versek közül az Oltár mélyéből és a Retus közben című versek érdemelnek külön figyelmet. Mindkettő prózavers,  bár az utóbbi prózaiságával, köznyelviségével túlfeszíti a vers kereteit, így az Oltár mélyéből a sikerültebb. Az Oltár mélyéből a restaurátori szaknyelvből származó metaforikus képeket (a mélyfelület kibomlása, az alkotó mester keze munkájának rekonstruálása) transzcendens tartalommal tölti meg. A barokk oltár retusálása közben előlépő feltámadt Krisztus így egyszerre valós kép és vízió.

„Ahogy a bóluszvörös átizzik a kopottra
polírozott aranyfüstön, a festett papír-
baldachin alól kíváncsi puttók
gyűrűjében az Atyaisten lép ki
méltósággal az arany sugárkévék közül.
Faragott vázák lángcsóvái lobbannak
az égig, a hajdani mester hitéből
csapnak fel a lángok, az oltár mélyéből
előlép a feltámadt Krisztus.”

Bálványimádók. B. Tóth Klára grafikája

A kötet második részében (Portánc füstalagútban) a gondolati és a nyelvi humor, a látomásosság, a filozofikus szemlélet dominál. A filozofikus versek közül a pók-, pókháló-metaforát kibontó, a lényegi mondanivalót tézisszerűen nem megfogalmazó, csupán sejtető, elliptikus szerkesztésűek a legsikerültebbek: a Hogy hiteles legyen és  a  Rovargyűjtemény. A kötet más, költői kérdéseket felvető verseit helyenként az explicitség teszi kevésbé erőteljessé, helyenként már-már didaktikussá (pl. Ujjaink hegyén: „hol van a bejárat / valaki a falon keresztül is / más a kitárt ajtón sem / ki lépheti át a küszöböt / szuverenitásunk határait?” [kiemelés tőlem, K.B. ] vagy a Felmutatás című.)

Mindeközben tovább húzódik a köteten, mint összetartó szál, az arc-metafora (Tükörarc, Radírítélet), s nagyjából a kötet közepén helyezkedik el a címadó vers: az Archullató. Az élet és az emberi viszonyok felszínességét, a hazug szerepeket, a „kis készletekbe gyűlt válaszok”, a „kis arconként cserélhető csomagok” hamisságát leleplező érett szem világlátása fogalmazódik meg a sorokban. Korunk kényszerítő erejű uniformizálása („gyapjúszállal sormintába szőnek / és villával préselnek mintanőnek”) elöli menekülés azonban az elszigetelődés veszélyét hordozza magában, s az egyedül az elszigetelődésben megtalálható egyéni üdvözülés lehetősége emiatt keserű felhangot kap:
„ha annyi tüskét növesztesz az égig
hogy vászna felszakítva résre nyílik
áldásai a meghasadt azúrnak
tünékeny árnyékodra visszahullnak”

A közel száz oldalas kötetet a szerző saját grafikái illusztrálják és teszik még gazdagabbá művészi értékét. B. Tóth Klára első, és reményeim szerint nem utolsó kötete a már említett értékei mellett olyan tematikával is gazdagítja irodalmunkat, mint a sok évtizedes házastársi szerelem (Séta az időben, Belső szárnyak), s olyan intim hangvétellel képes szólni a legfontosabb, a családhoz fűződő emberi viszonyainkról, mely mellőz mindenféle pózt és manírt. A metaforáinak és hasonlatainak forrásvidékét adó festő-restaurátori szakmai nyelv új és izgalmas képi világgal gazdagítja a kortárs lírát.

Archullató. B. Tóth Klára versei. Szófia kiadó, Budapest, 2011, 95 oldal, 990 Ft.

A 2011. szeptemberében bemutatott színdarab szövegkönyve 2011/téli lapszámunkból.

Karádi Zsolt fotója

ONDER Csaba – ANTAL Balázs:

Tirpákia Tündérkert

(Zenés komédia bűnüggyel)

FŐBB SZEREPLŐK
(Az eredeti szereposztás szerint)

MARI NÉNI, szemtanú (Pregitzer Fruzsina)
KORMÁNYZÓ (Bárány Frigyes)
JURÁNYI ELEK, városi főjegyző (Petneházy Attila)
KRÚDY PÁL, rendőrkapitány (Illyés Ákos)
SCHIFFER ÁRPÁD, alias SZINDBÁD, detektív (Pásztor Pál)
BERGER LIPÓT, bankár (Gyuris Tibor)
BERGERNÉ , a felesége (Széles Zita)
LAURA, a lányuk (Jenei Judit)
BARZÓ PALI, tirpák gazda (Vaszkó Bence)
AGÁRDY IGNÁC, színidirektor (Puskás Tivadar)
SZATMÁRINÉ, színésznő (Kuthy Patrícia)
REZEDA KÁROLY, színész (Tóth Zoltán László)
HADOBÁSNÉ, öltöztetőnő (Munkácsi Anita)
DR. UNGERLEIDER, természetgyógyász (Varga Balázs)
POLGÁRMESTER, TITKÁR, TESTŐRÖK

Ősbemutató: 2011. szeptember 24. Móricz Zsigmond Színház. Rendező: LENDVAI ZOLTÁN – Díszlettervező: HUSZTHY EDIT – Jelmeztervező: PÁLÓCZI MAGDOLNA – Konzultáns: SEDIÁNSZKY NÓRA – Zenei vezető: KAZÁR PÁL – Koreográfus: BÓBIS LÁSZLÓ – Rendezőasszisztens: FÜLÖP ANGÉLA – Ügyelő: LENGYEL JÁNOS – Súgó: KOVÁCS KATALIN – Dalszövegek: ANTAL BALÁZS és NAGY ZSUKA

ELSŐ FELVONÁS

(Prelűd: egykorú fiktív filmhíradó részletek és reklámok Nyíregyházáról, kivetítve, korabeli zenére.)

1. jelenet 1. kép

  Egy kis bodega, Mari néni főz valamit, ami majd a darab végére készül el.

Mari néni: Elmondom nektek, hogyan is vót ez a színház. Nyíregyháza vót ekkoriban a világ közepe, minden itt történt, ami a múlt időben érdemleges vót. Tudok én mindent, mer az én anyám mondta, neki meg az ű anyja mondta el. De hát én is láttam, mer a Széna téri ződségpiacon árultunk mán akkor is, ahová odaépítették ezt a színházat.

(Láthatóvá válik a színház épülete, mellette kis bodega.)

Mari néni: Az egész ott kezdődött, hogy Kölcsey Ferenc megírta a magyarok Himnuszát.

1. jelenet 2. kép

                           Kölcsey Ferencet látjuk, amint a Himnuszt írja.

Mari néni: Vaksi vót kicsit ez a Feri, úgy mondják, nem látott rendesen lovagolni se, de nem vót nála okosabb ember akkoriban, még ha csak kőteményeket írt is. Jó ember lehetett ez a Kölcsey, mer nem akarta, hogy a szegény nép sokat adózzon mifelénk. El is mondta ezt a királynak. Meg hát azt is mondta, hogy a jó kedvhez meg a bűséghez játszószín is kell. Adtak is a vármegyei urak tenger pénzt a pesti színházra. Ha Kölcsey meg a szatmári urak nem lettek vóna, nem lenne ma Pesten színház egy se. Na, a nyavalyádat.

(Küszködik valamivel.)

Mari néni: Hol is tartottam? Na, a színház. Az úgy vót, megmondom én, hogy vót. Akarták ezt az urak, meg nem is, mer nem vót senki, aki adjon. Errűl tanácskoztak éjjel, nappal, künn Sóstón. Aztat kultiválták, meg a friss levegőt, a híres Ké Pista doktor felügyelése alatt. Sokra nem jutottak, de aztán a ferbliben világbajnokok vótak.

1. jelenet 3. kép

Sóstói szalon, kártyázó társaság, nagy asztal, körben hat férfi mezítláb, az asztalon rengeteg üveg, szódás, boros vegyesen, az asztal alatt dézsák, benne is üvegek hideg, jeges vízben. A háttérben három zenész.

Mari néni: Ott vót a Dessewffy grófok mindenható jószágigazgatója, Keresztessy Ábris. A ferblikirály. Ott vót Barzó Mihály, tirpák építkezési vállalkozó, meg az ifjabb Krúdy Gyula, akinek aztán híres író lett a nagyobbik fia Pesten. Ott vót osztán Elek Guszti huszárkapitány is, Pazonybúl. Ő nem is vót ekkor máshun, mer úgy összvesokasodott a tennivalója az asszonynép miatt, hogy nem ért rá hazamennie. Enni is alig vót ideje szegénynek, annyit párbajozott. Ott vót aztán Berger Lipót is, derék zsidó bankár, az első akkoriban Nyíregyházán. A fia, akit szintén Lipótnak híttak, ő örökölt aztán tűle mindent. (A megnevezettek mindig felállnak, biccentenek, köpnek stb.) Meg ott vót a pesti mérnök úr is, Alpár Ignác. Világhíres építőmester vót mán az akkor, mindent ű épített itten, ami emeletes vót. Vót neki egy szépen rajzolt operája is, a legszebb a világon, szebb mint a Megyeháza, meg a Korona szálló. Mer ezt az operát ű a tengerhe’ tervezte, csodaszépre, még fűtés se kellett bele, mer a tengernél meleg van ám még télen is, azt mondják. De nem úgy vót az kérem, hogy a mérnök úr, ez az Alpár Ignác csak úgy odaadta vóna a színházat mi nékünk, hogy adta vóna oda, ha mán egyszer odaadta másoknak, ezeknek a fijumejijeknek, horvátba, ahun Kádár János is született, áldja meg az Isten űtet is, de még hogy…

(Kártyázás közben időnként belép Ungerleider doktor. Ekkor minden férfi gyorsan beledugja a lábát a dézsába, a pincérek kockás kendőt kötnek a fejekre – úgy néznek ki, mint a beduinok. A cigányzenészek ugyanezt teszik. A doktor elégedetten bólogat, hiszen az urak előírásai szerint kúráznak, majd elmegy, a játék folytatódik. A háttérben közben háromszor lemegy a nap és felkel. Időnként megremeg az asztal, ilyenkor a kártyások az üvegekhez kapnak. A végén, amikor befejezték a kártyázást, és felhúzták a cipőiket, a doktor újból megjelenik, így cipőstől dugják a lábukat a dézsákba, erősen szentségelve.)

Nagy Erzsébet fotója

Mari néni: … addig ferblizett a mérnök úr, míg Keresztessy Ábris el nem nyerte tűle a terveket. Na, hát így lett Nyíregyházán színház, hogy az Ignác úrtól elkártyázta aztat Sóstón a jószágigazgató úr, és azt mondták akkor az urak, mer addig azé’ nem annyira hiányzott egy ilyen színházművészeti létesítmény itten, hogy jó van akkor, ide nekünk az oroszlánt, van mán vasutunk, van mán kaszinónk, van tébolydánk Kállóba, mér csak épp színházunk ne legyen? Meg is építette aztat az öreg Barzó, oda a piacra, ahun nagyanyám, meg anyám is árulta mán a kolompért. Így e lett a színház. Tényleg! Így vót…! A fijumejijek meg mit hisznek, mit nem, hun is van az ű operaszínházuk, amit szépen kifizettek, aminek ott kéne állnia a tenger partján, tudja a rosseb, azóta is várják tán. Itt meg aztat nem értik a népek, ha mán itt van és nem a tengernél ez a szép épület, akkor mér nincs benne fűtés, nem templom ez, mer hát itt télen nagy hidegek vagynak, befagy az urak lika is, de mindegy, jó van az így, télen maradjon mindenki otthon, oszt fűtsön magának. Há’ nem?

1. jelenet 4. kép

A Berger család az otthonában ebédel. Berger Lipót közben az újságba mélyed.

Mari néni: Vót mán akkor színház, mán épület, de ott állt üresen, csak gyütment színészek játszottak benne. Mán éppen magtárnak akarták vóna hasznosítni, magtárnak! Mé? Köll az… magtárnak… vagy mozinak, mer az akkoriban divatozott nagyon, amikor… Na, egy szó mint száz, nem lett vóna itt sose társulat, mit társulat, színház se többet sose, ha Bergerné őnagysága ebédelés közben félre nem nyeli a hal szálkáját, amikor megtudta, hogy a jánya, Laura kisasszony, színésznő akar lenni.

Bergerné: Akkor férjhez mész Winkler Gyurihoz.

Laura: Akkor inkább világgá megyek.

Bergerné: Nem mégy te sehova!

Laura: Akkor színésznő leszek.

Bergerné: (Félrenyelve a halszálkát.) Hah!

Mari néni: (A közönséghez) Na, errűl beszétem.

Laura: Nem parancsolhatsz nekem. Elmúltam húsz.

Bergerné: Azt teszed, amit mondok! (Bergerhez) Már megint és folyton, örökké csak a színház! (Laurához) Tisztára egy bolondéria ez már nálad! Be kellene csukatni azt is, ami itt van. (Bergerhez) Lipót, miért nem intézkedik végre?

Berger: (Újságot olvasva) Hogy? …Majd uzsonna után, ha lehet.

Bergerné: Lipót!

Mari néni: Berger Lipót volt akkoriban a város leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. Az első nyíregyházi bankárok leszármazottja. Ősrégi tirpák zsidó család fia.

Berger: (Újságot olvasva): Igen, drágám? Amit csak akar!

Laura: (Lecsapva evőeszközeit) Mama, ez fóbia!

Bergerné: Azt én döntöm el, hogy micsoda. Semmi baja. Edd meg!

Laura: (Feláll.)

Bergerné: Hova mész? Azonnal ülj le!

Laura: A könyvtárba.

Bergerné: Megtiltom.

Laura: A kölcsönzést?

Bergerné: Az olvasást. Ártalmas. Vaksin senki nem fog elvenni.

Laura: Akkor ez egy újabb ok a Háború és békére. (Felteszi a szemüvegét, hóna alá csapva a vaskos könyvet) Inkább csúnya és okos lány leszek. (El.)

Berger: (Felnézve az újságból) Milyen háború lesz, drágám?

Bergerné: Mint a villám. Fájdalmas és gyors.

Berger: (Letéve az újságot) Már megint?

1. jelenet 5. kép

Jurányi irodájában. Jurányi egy újsággal a kezében járkál és ordibál. Az asztala előtt Krúdy Pál és Szindbád ülnek.

Mari néni: Háborúból vót mán elég akkor. Az én uram is odamaradt később Doberdóba. Jó ember vót a Jani. De miket beszélek mán megint. Nem lett vóna itten állandó társulat akkor se, ha a színésznőket igen csak kultiváló Jurányi Elek főjegyző nem kap majdnem gutaütést újságólvasás közben.

Jurányi:Mi ez? Abszurdum! Ha! Engem miért nem értesített senki? (Gutaütést kap, hordágyra teszik.)

Mari néni: Száz éve vót akkor éppen, hogy a tirpákok annyi tenger pénzt raktak össze, hogy megvették a fődjeiket a Dezsőfi meg a Károlyi grófoktúl. És ez a Jurányi Elek fiú vót akkor a főinspektora a jubiláumi innepségeknek, amit az örökváltság miatt rendeztek a városban. Oszt kukacos vót ám mindenért ez a Jurányi doktor, akár csak az apja… (Megjelenik az apa) De róla most nem szívesen beszélnék, mer’ sose jutunk a végire… (A papa kimegy)

Jurányi: (Leszáll a hordágyról elzavarja az ápolókat) Nézzék meg ezt! (Hangosan olvas) Merénylet a kormányzó ellen. Elmarad a díszelőadás. Abszurdum!

Krúdy Pál: A kormányzó nincs is idehaza. Alaszkában vadászik.

Mari néni: Ez itten Krúdy Pál bátyánk, a nyíregyházi főkapitány. Mingyá’ nyugdíjas, de nem néznék ki belőle.

(Krúdy Pál feláll, és összecsattintja a bokáját, guggolás, fekvőtámasz, helyben futás, aztán leül.)

Jurányi: Akkor derítse ki, mi ez! Merénylet? Nyíregyházán? Abszurdum. (Az asztalára csapja az újságot, Krúdy Pál elé.)

Krúdy Pál: (Monoklit tesz fel. Olvas) Ez meg mi?

Jurányi: A hivatalos városi újság.

Krúdy Pál: De ez a holnapi!

Jurányi: Persze hogy a holnapi. Mindig megkapom, mielőtt nyomdába adnák.

Krúdy Pál: Aha. (Olvas) Hajnalra virradóra balesetet okozott egy…

Jurányi: Ne azt!

Krúdy Pál: Firkász fecsegés!

Szindbád: (Halkan köhint.) A holnapi lutrihúzás nyerőszámai is benne vannak?

Jurányi: (Krúdyhoz) Ez meg ki?

Krúdy Pál: Az új famulusom. Schiffer doktor fia. Schiffer. Gyakorlaton. Frissen az Akadémiáról. Előtte külföldön élt.

Mari néni: Ennek a Schiffer Árpinak orvos volt az apja Bagdadban.

Krúdy Pál: Szindbád! Nézze csak meg…

Mari néni: Ő is ottan nőtt fel, ezér híják őt csak Szimbádnak.

(Szindbád zavartan föláll, körülnéz, szív egyet a vízipipából, ami csak most lesz látható, majd leül.)

Jurányi: (Ugrik egyet, mikor meglátja) A kutya úristenit maguknak. Ajánlom, szedjék össze magukat! Ez most nem gyakorlat!

Krúdy Pál: Főjegyző úr, kérem. Őrizze meg a nyugalmát!

Jurányi: A nyugalmamat? Ilyen körülmények között? Amikor a politikai helyzet is fokozódik? Épp hogy kiment innét a román hadsereg.  A bolsik is itt vannak egy köpésre, szinte már a spájzban. Épp hogy talpra álltunk. Épp hogy örülhetnénk végre. És akkor mi van? Megint monarchia, eh, anarchia! (A közönséghez) Ah, vállaimon egy város minden súlya!

Krúdy Pál: Főjegyző úr, mint említettem a Kormányzó úr még Alaszkában van, így nem sok értelme lenne merényletet elkövetni ellene Nyíregyházán…

Jurányi: Nem érdekelnek a kifogások! A díszelőadás nem maradhat el! A jövőnk múlik ezen. A magáé is. Meg a magáé is. (Egyenként Krúdyra és Szindbádra mutat) Állandó színtársulatot akarok végre ebbe a városba. Elegem van már a kókler vándortruppokból. És színésznőket akarok! Sok színésznőt…, nagyon sokat… Feketét, szőkét, barnát! (A közönséghez) A kedvenceim. (A rendőrökhöz) És ebben senki, megértették, senki, még holmi terroristák sem fognak megakadályozni. Tartóztassanak le minden gyanús alakot. Kezdjék a firkászokkal! Leléphetnek!

Mari néni: Na, hát valahogy így e kezdődött minden.

(Mindenki el.)

Homonyik Csilla fotója

1. jelenet 6. kép

Csendőrök jelennek meg, házkutatás, letartóztatás, egy csendőr Laura táskáját vizsgálja át, belelapozva könyvébe. A háttérben Bergerné és Rezeda, az asszony egy levelet ad át a férfinak, majd gukkerral figyeli és instruálja.

2. jelenet 1. kép

Könyvtári olvasóterem, a háttérben magas szekrény, tele könyvekkel, előtte létra, a tetején Laura. Belép Rezeda. Laura leejt egy könyvet, Rezeda azonnal odaugrik, hogy felvegye, de véletlenül belerúg a létrába, Laura leesik, Rezeda éppen hogy elkapja.

Rezeda: Veszélyes hely a könyvtár.

Laura: Anyám is ezt mondja.

                            (Rezeda felveszi a leejtett könyvet)

Rezeda: Csak nem? Ady Endre.

Laura: Szeretném, ha szeretnének.

Rezeda: Gyönyörű! (Sóhajt) Szeretném, ha szeretnének!

Laura: Ismeri tán?

Rezeda: A Bandit? Hát hogyne. Ha Pesten vagyok, mindig beülünk egy konyakra a New Yorkba. Tudja, ha iszik, olyankor írja a legjobb verseit.

Laura: De Ady Endre már meghalt.

Rezeda: (Zokogni kezd) Ugye? De nekem még olyan, mintha élne.

Laura: Rég járhatott Pesten.

Rezeda: Hah… Keserű a vándorszínész kenyere! Mindig úton…

Laura: Maga színész?

Rezeda: Megbocsát, még be sem mutatkoztam. Rezeda Ká… (Tüsszent a poros könyvtől) Károly. Színész.

Laura: Ó! (Elpirulva) Berger Laura.

Rezeda: (Kezében tartva a lány kezét) Kisasszony, maga nem csak okos, de gyönyörű is!

Laura: (Zavarban) Köszönöm. Milyen különös. Magam is vonzódom… a színészi pályához.

Rezeda: Nincs annál szebb. Szabadon utazni, mindig más ágyában ébredni…

Laura: Tessék?

Rezeda: Ö… mármint más-más tájakon ébredni… nyári reggeleken. Harangszóra, gyapjas barikák bégetésére…

Laura: Csodás lehet! (Magában) Vándorszínésznők. Istenke báránykái. (Rezedához) Bárcsak megtehetném én is!

Rezeda: Megteheti.

Laura: Hogy képzeli? A mama még olvasni sem enged. Most is úgy szöktem ide.

Rezeda: Az igazi képzelőerő határtalan. Jöjjön!

2. jelenet 2. kép

Rezeda csónakot húz elő az egyik könyvszekrényből, egy másikból evezőket. Beülteti Laurát. A sóstói tavon vagyunk, de továbbra is a könyvtárban. Rezeda evez, Laura napernyőt tart. Giccsesen romantikus jelenet.

Laura: Ez most mi?

Rezeda: „Velencei éj” a Sóstón.

Laura: Fényes nappal? Egy kölcsönkönyvtárban?

Rezeda: Képzelőerő, Laurácska, képzelőerő!

Dal Nro 1.

(Rezeda és Laura)

Rezeda:            Egyszer már láttam én magát

                           mikor holdfény színezte a haját

                           nem vettem még a szavát

                           de megéreztem válla illatát

                           és megdobbant bele a szívem

                           a világ is megmozdult vélem

Laura:               Én úgy lestem mindig magát

                           ahogy a gyermek a csodát

                           amely a magasban függ fenn

                           s mely nélkül semmi sincsen lenn

                           és megdobbant bele a szívem

                           a világ is megmozdult vélem

Rezeda: Maga olyan szép, mint a, mint a holdfény…

Laura: Ez kissé sekélyes.

Rezeda: (Lenyomva az evezőt) Igen. Alacsony most a vízállás.

                                (Dalra fakad, de ez most gyors)

Rezeda:            Csónakunk siklik a vizen

                           nem férnénk el benne tizen

                           de ketten jól megvagyunk

                           főleg ha összebújunk

                           Holdfény mely napközben támad

                           beezüstözi a vállad

                           ketten oly jól megvagyunk

                           holdfényben összebújunk

Laura:               Jaj hova visz maga engem

                           jaj mit kellene tennem

                           nem tudom de jól megvagyunk

                           ha félnék összebújunk

Együtt:            Csónakunk siklik a vizen

                           nem férnénk el benne tizen

                           de ketten jól elvagyunk

                           főleg ha összebújunk

Rezeda: Szökjünk el, Laurácska!

Laura: Olvas a gondolataimban?

Laura: Csak a gyönyörű szemében.

Laura: Oly jó itt magával.

Rezeda: Akkor menjünk. Még ma éjjel!

Laura: Csak így? Hirtelen?

Rezeda: Úgy a legszebb.

Laura: Miért is ne. (A közönséghez) A mama legalább megpukkad.

2. jelenet 3. kép

Egy másik csónak ér váratlanul melléjük, benne Agárdy és Szatmáriné. Rezeda széles gesztusokkal integet és hajlong. Agárdy és Szatmáriné szolidan viszontüdvözlik.

Laura: Ismeri őket?

Rezeda: Nem igazán. Valami színésznőcske. Meg egy pökhendi direktor.

Laura: Színházi?

Rezeda: Mi más. Jelentéktelen alak.

Laura: Aha. (Kíváncsian néz a másik csónak felé.)

                                (Rezeda és Laura csónakja el.)

2. jelenet 4. kép

  Agárdy és Szatmáriné csónakja.

Agárdy: Ez a szerencsétlen mit keres itt?

Szatmáriné: (Sóhajt) A szerencséjét.

Agárdy: Pénz? Nő? Kártya?

Szatmáriné: Kitalálta. Ebben a sorrendben.

Agárdy: Pedig jó színész lehetett volna ez a…

Szatmáriné: Rezeda. De nem lett.

Agárdy: Bakacsi mért nem jött?

Szatmáriné:     Biztos megint szerelmes. Most duettezhetek egyedül.

Agárdy: Rezeda?

Szatmáriné: Más dolga akadt. Állítólag ő is szerelmes…

Agárdy: Azt látom.

Szatmáriné: Szegény kislány…

Agárdy: Mindenki a maga kárán lesz tudóssá, a másén csak az okosak.

Szatmáriné: Akkor én rég tudós vagyok.

Agárdy: Engem meg szólítson professzor úrnak! (Nevetnek.)

Szatmáriné: Mondhatta volna, hogy itt lesz. Direktor úr.

Agárdy: Csak pihenni jöttem. A szívem húzott ide.

Szatmáriné:     (Rémülten) A szíve? Szerelem?

Agárdy: Infarktus. Vicceltem. De nemrég valami tényleg megmozdult bennem.

Szatmáriné: Istenem!

Agárdy: (Nevetve) Semmi rosszra ne gondoljon, Erzsike! Csak az emlékek. Homályos emlékek…Valamikor errefelé éltek az őseim…, nosztalgia. Nem fontos. Úgy tűnik, a korral jár. Majd megtudja maga is. Nem is olyan soká.

Szatmáriné: Mi hír Pesten?

Agárdy: Ne is kérdezze!

Szatmáriné: Na!

Agárdy: Ne is kérdezze, mert úgyse tudom. Szerencsére.

Szatmáriné: (Csodálkozva) Ott hagyta Pestet?

Agárdy: Mint a pinty.

Szatmáriné: Tényleg abba akarja hagyni? Éppen maga?

Agárdy: Mindennek megvan a maga ideje. Szeretnék végre révbe érni.

Szatmáriné: Bekormányozzam a csónakját?

Karádi Zsolt fotója

2. jelenet 5. kép

Egy újabb csónak úszik elő, benne Berger és Bergerné, és egyre közelebb kerül Agárdyék csónakjához.

Agárdy: Hé, hé! Vigyázzanak, hé!

Bergerné: (Szeme előtt gukker) Mit mond ez a jóember, Lipót?

Agárdy: Nem látnak a szemüktől?

Berger: Elnézést!

Bergerné: (Szeme előtt gukker, Agárdyt nézi most) Lipót, gázoljon át rajtuk, ha nem mennek arrább.

Berger: Ah, Szatmári művésznő!

Szatmáriné: Ismerem önt?

Agárdy: Kivel kokettál maga, Erzsike?

Bergerné: Kokott? Maga a kokott! Meg a kis barátnője! Még hogy kokott…

Szatmáriné: Ágyő, moszjő!

Berger: Adieu Madame!

Bergerné: Mit mondott most neki, Lipót?

                                (Agárdy és Szatmáriné csónakja el.)

2. jelenet 6. kép

Berger és Bergerné a csónakban.

Bergerné: Lipót!  Maga meg tűri, hogy egy nímand sértegessen?

Berger: Evezőlapáttal urak nem párbajoznak.

Bergerné: Még hogy úr! Hah! Rendes nő szóba se áll egy ilyennel. (Utánuk kiabál) Ezt nem ússza meg szárazon!

Berger: Most már üljön le, kérem. Különben mi nem ússzuk meg szárazon.

Bergerné: Ah, már a Sóstó se a régi. Minden bugrist ideengednek.

Berger: Közterület.

Bergerné: A végén még a korcsaikat is ide hordják majd.

Berger: A kutyáikat?

Bergerné: A kölykeiket.

Berger: A hölgy ismert színésznő.

Bergerné: Mi…? (Sikít) Ki nem mondja még egyszer!

Berger: A hölgyet, vagy a színésznőt?

Bergerné: (Sikít) Egyiket se!

Berger: (Behúzza a nyakát. Evez)

Bergerné: Micsoda antipátiás személyek voltak.

Berger: Anti-patikus.

Bergerné: Patikus?

Berger: Tessék?

Bergerné: Anti nem patikus, hanem hídmérnök. Igazán figyelhetne jobban a rokonaira.

Berger: Berger Anti hídmérnök lett?

Bergerné: Maradjon csendben! Ott vannak. Ők azok!

Berger: Hol?

Bergerné: Pszt! Arra menjen!

Berger: Merre?

Bergerné: Mondtam, hogy hallgasson! Adja ide azt a gukkert! Magának még jó a szeme…, az előbb is hogy villogtatta arra a kis …

Berger: Én csak…

Bergerné: Pszt! Majd ezt még megbeszéljük…(Gukkerol) Még hogy könyvtárazni megy, hah! A nádas mellett, nézze!

Berger: Látom. A férfi most segíti ki az asszonyt a csónakból. Csinos.

Bergerné: Ne azokat nézze, hanem a lányát! Azzal a férfival. Ott!

Berger: Látom. Jól evez a fickó.

Bergerné: Eh! Ki az? Látja az arcát?

Berger: Nem. Sok a szúnyog.

Bergerné: Most ne a szúnyogokkal törődjék.

Berger: …kiértek. Ez a fickó egy evezős Hajós Alfréd…

Bergerné: Lipót, én úgy félek, hogy megint megszökik az a lány.

Berger: Nem szökik meg.

Bergerné: Egyszer már megtette.

Berger: Ma már sokkal érettebb.

Bergerné: Épp ez az. Ha megszökik, sose találjuk meg. (Sóhajt) Lipót! Igyekezzünk! Váltson csapás számot!

(Berger evez, Bergerné pedig könnyeit törölgetve a szeméhez emeli a messzelátót. Eleveznek.)

Nagy Erzsébet fotója

Mari néni: Agárdy direktor eközben visszatért a szanatóriumba, ahol Wintersommer doktor kádas forró fürdőt javallott neki. Bencs Karcsi bácsi, a csónakkölcsönző tulajdonosa a szívbajok… sőt, bármiféle bajok kezelésére egy terápiát ismert egész életében, a szatmári szilvát. És mivel ő és Agárdy még a parton, fertály óra alatt életre szóló barátságot kötöttek, így pontosan nem lehetett tudni, hogy Wintersommer doktor kúrája a színidirektor eredeti problémáját, vagy jelenlegi állapotát vót hivatott orvosolni. De ezen intézmény biztosított nyugalmat, a súlyos rémképeitől gyötört Jurányi jegyzőnek is. Számára az orvos, a külvilágtól való időszakos izoleáció mellett, jeges fürdő kúrát rendelt el, a gyors eredmény reményében…

3. jelenet 1. kép

Sóstó, kádfürdő. Három kád sorban egymás mellett. Mellettük egy-egy kisebb dézsa, benne üvegek. Két szélen egy-egy fából készült pad. A falon fehér lepedők. A két szélső kádban egy-egy férfi ül. Újságot olvasnak. Mindketten szivaroznak is. Belép egy fiú.

Jurányi: Jöjjön, csak jöjjön, fiam, mielőtt észreveszik!

Fiú: (Lihegve.) Sürgöny is van, nagyságos uram.

Jurányi: (Felbontja, olvassa.) Az anyjuk keservit! (A szivar és a távirat a vízbe esik. A fiú utána nyúl, de Jurányi rácsap a kezére.) Meg ne próbáld!

Agárdy: Valami rossz hír? (Kis dobozkából szivart kínálva.) Parancsoljon az enyémből. Kubai.

Jurányi: (Vesz egyet.) Eláztak…

Agárdy: Látom…

Jurányi: Berúgott az egész csapat…  Mint a cigányok!

Agárdy: Színészek?

Jurányi: Hogy találta ki?

Agárdy: Megérzés.

Jurányi: Mára ígérték magukat.

Agárdy: Megbízhatatlan népség. (Köp egyet, majd mélyet szippant a szivarból.)

Jurányi: Komjáthy és társulata. (Ő is köp egyet.) Leszerződtek. Velük kezdődött volna az ünnepség… Most mit csináljak?

Agárdy: Vegyen mély levegőt és kérjen talpmasszázst.

Jurányi: Előbb a merénylet, most meg ez. Eh.

Agárdy: Merénylet?

Jurányi: Ne aggódjék. Kézben tartom a dolgokat. (Remeg a kezében a szivar)

Agárdy: Aha.

(Szünet)

Agárdy: Mit is mondott, Komjáthy?

Jurányi: Ismeri tán?

Agárdy: Tehetségtelen ripacs. (Felemeli a szappanos tálat.) Ebbe is belefojtanám.

Jurányi: Hm. (A tálat méregeti) Csak színészekkel ne kezdjen az ember.

Agárdy: Nekem mondja?

(Szünet. Mindketten olvasnak.)

Agárdy: (Az újságra csapva) Na, itt is vannak!

Jurányi: (Szétnéz) Hol?

Agárdy: Társasági hírek. Második oldal, lap alja.

Jurányi: (Csalódottan olvas) Ja… „Hasmenést kaptak a debreceni hurkától.”

Agárdy: Mondjuk abba tényleg belekevernek mindent.

Jurányi: Ön szakmabeli?

Agárdy: Mármint lacipecsenyés? Még mit nem.

Jurányi: Bocsásson meg, be sem mutatkoztam. Jurányi Elek, városi főjegyző.

Agárdy: Agárdy.

Jurányi: Olyan ismerős.

(Szünet. Mindketten olvasnak.)

Jurányi: (Felugrik.) Te jó ég! Agárdy? A híres pesti direktor?

Agárdy: Pszt. Inkognitóban vagyok.

Jurányi: Mit csinál itt?

Agárdy: Nyaralok. És kúrálok.

Jurányi: Mondja, nem volna kedve egy fellépéshez?

Agárdy: Talán majd máskor.

Jurányi: Mármint olyanhoz, amit maga csinálna.

Agárdy: Ja, úgy. Úgy pláne nem. Visszavonultam.

(Szünet)

Jurányi: Na, jó. Kezdjük az elején.

Agárdy: (Sóhajt) Én már a végén vagyok.

Jurányi: Ez most élet-halál.

Agárdy: Nézzen rám. Épphogy élek.

Jurányi: Nekem sürgősen kell egy ősbemutató.

Agárdy: Éppen azokat pihenem ki.

Jurányi: Én nem tréfálok!

Agárdy: Akkor én sem.

Jurányi: Magának ez semmi. Csak egy kis színház.

Agárdy: Nézzen rám. Épp alig élek ettől a semmitől.

(Szünet)

Jurányi: Ha most segít rajtam, magáé a színházunk.

Agárdy: Tréfál?

Jurányi: A telek és az épület természetesen nem. De kap egy exkluzív szerződést… Állandó társulat. Erkölcsi siker. Hírnév. És a profit tíz százaléka.

Agárdy: Huszonöt.

Jurányi: Tizenöt.

Agárdy: Akarja azt az előadást vagy sem?

Jurányi: Jó, legyen húsz.

Agárdy: És korlátlan felhatalmazást szerződtetési ügyekben.

Jurányi: Stimmt!

Agárdy: És korlátlan fogyasztás a büfében…

Jurányi: Amit én üzemeltetek. (Egymás tenyerébe csapnak) Megállapodtunk.

Nagy Erzsébet fotója

Agárdy: Mondja, mit óhajt.

Jurányi: Kell egy darab.

Agárdy: Kérem.

Jurányi: Holnap estére.

Agárdy: Akkor nem kérem.

Jurányi: Kap egy házat is.

Agárdy: Pontosan milyen darabról is lenne szó?

Jurányi: Az enyémről.

Agárdy: Csak nem. Ön író?

Jurányi: Nem. De egy írónak elég, ha eszméi vannak, nem?

Agárdy: És önnek eszerint vannak.

Jurányi: Hogyne. Tele víziókkal a fejem.

Agárdy: Nincs kétségem.

Jurányi: „Nyíregyháza: Magyarország megmentője.”

Agárdy: Ez jó. Egy megmentő. Az kell.

Jurányi: Vasmarokkal fogja az elcsatolt részeket.

Agárdy: Ez a kis Nyíregyháza?

Jurányi: Prosperálunk, kérem. Ország ez az országban. Nézzen szét. Mekkora házakat építünk. Háromemeletesek. Még egy-két év és Debrecent is megelőzzük.

Agárdy: Ebben biztos vagyok.

Jurányi: Színházunk már van. Ugyan Fiuméba szánták, de még éppen időben megszereztük. Khm. Megvettük. Lesz stadionunk is. Még néhány év, és a hazai football fellegvára leszünk.

Agárdy: Football Magyarországon? (Félre) Nagy az isten állatkertje!

Jurányi: Ez az! Állatkertünk is lesz. Remek ideát adott. Köszönöm! (Elnézve a távolba) „Noé kertje”. Állatsereglet. (Kezét dörzsölve) Majd szerzünk hozzá földet. Mondjuk Sóstón. Van is ott egy kis telkem. Zsiráfunk is lesz. (A közönség felé) Az a kedvencem.

Agárdy: Maguk mindenre képesek itt.

Jurányi: Idefelé gravitál most minden.

Agárdy: (Sóhajt.) Molnár Ferenc nem volna jobb? Azzal biztosra mennénk.

Jurányi: Hazai kell. Az örökváltságot ünnepeljük.

Agárdy: Akkor Krúdy Gyula?

Jurányi: Melyik?

Agárdy: Hát az író.

Jurányi: A firkász? A Gyula bátyánk törvénytelen fia? Őt már a Kereskedők és Gazdák Köre leszerződtette egész évre.

Agárdy: (Sóhajt) És mi a címe a darabjának?

Jurányi: Tírpákok.

Agárdy: Nagyon kifejező.

Jurányi: Eredetileg hőseposz, nem színdarab…, százharmincnyolc ének, de gondolom az most túl hosszú volna ide.

Agárdy: Igen, valóban. Ráadásul hexameterben.

Jurányi: A jelmezeket magára bízom. De lovak legyenek benne. Meg zene. Benczi Gyuláék épp itthon vannak.

(Szünet)

Agárdy: És miről szól ez a darab?

Jurányi: (Feláll, gesztikulál) Kietlen táj. Végtelen nádasok hullámzó tengere. Valahol farkasok üvöltenek…

Agárdy: Szinte hallom.

Jurányi: Ugye, egye?

Agárdy: Plasztikus.

Jurányi: És akkor feltűnik egy karaván…

Agárdy: Aha, Afrikában vagyunk, vad berber törzsek támadják meg a karavánt…

Jurányi: Dehogy. Ez a Nyírség kérem. Nem látja a fákat?

Agárdy: Ha így jobban nézem…

Jurányi: Szekerek hosszú sora kígyózik a kietlen tájban. Hosszú szarvú marhák, izzadó parasztok…, a Tírpákok! Ők jönnek. Az új honfoglalók.

Agárdy: Aha.

Jurányi: Arcukon szenvedés. Tudja, a tirpák tűrőt, szenvedőt jelent.

Agárdy: Akkor szegről-végről én is az lennék.

Jurányi: Na, látja. Itt mindenki tirpák.

Agárdy: Látom.

Jurányi: Tehát ázsiai tüzű napsugár. Egy délceg lovas áll a halmon…

Agárdy: Gondolom díszmagyarban…

Jurányi: Természetesen.

Agárdy: Csak a hexameter, vagyis a jelmez miatt… De ilyen ma mindenhol van raktáron.

Jurányi: Tehát ott áll pej kancáján, díszmagyarban, lobogó tollakkal…

Agárdy: Szabolcs vezér!

Jurányi: Nem, az máskor volt. Ne zavarjon bele. Gróf Károlyi Ferenc…. Áll ottan a halmon, pej kancáján ülve.

Agárdy: Ki is ő?

Jurányi: Hehe, rokonom. Szegről-végről.

Agárdy: Rokonok! Csak nem!

Jurányi: De igen.

Agárdy: Akkor ön egy gróf!

Jurányi: Nem. Majdnem. Még nem. De szeretném persze…

Agárdy: Folytassa, kérem, folytassa…

Jurányi: Tehát Feri bátyám áll ottan a halmon…

Agárdy: …pej kancáján ülve.

Jurányi: Igen, ezt mondtam már?

Agárdy: Mondta. És mit csinál ő ott? A halmon? Pej kancáján ülve, állva?

Jurányi: Kémleli a vidéket. Várja a békési tirpákokat ide, eme véráztatta földre. Hogy letelepítse őket.

Agárdy: És aztán?

Jurányi: Mit aztán?

Agárdy: Mi történik azután?

Jurányi: Miután mi történik?

Agárdy: Miután a gróf letelepítette a tirpákokat.

Jurányi: Hát letelepülnek…, és élnek boldog gyarapodásban.

Agárdy: De mi lesz a történet? A darab története?

Jurányi: Ah, már értem! Azt találja ki maga. Én csak az eszmét adom. A víziót. A nyitó képet. Ez a legfontosabb. Ugye?

Agárdy: Hogyne! A legfontosabb.

Jurányi: Legyen benne a gróf. Meg a tirpákok. Ja, és csipetnyi szerelem.

Agárdy: Az mindig jól jön.

Jurányi: A színésznők miatt. Legyen benne sok szép színésznő! (A közönséghez) A kedvenceim!

Agárdy: Még valami?

Jurányi: Esetleg még a Dessewffy grófokat is beleírhatja. Meg ne sértődjenek. Tudja, nagyon kényes egy úri család.

Agárdy: Aha. Ennyi?

Jurányi: Nagyjából. Ilyesmi.

Agárdy: Kézirat?

Jurányi: Az nincs. Momentán. Még nem volt időm megírni. Majd maga kidolgozza a jelentéktelen részleteket. Ezért fizetem.

Agárdy: Értem. Szép, és nagyon nemes. Remek tömegjelenetek vannak benne. Ez kell. Nagy ívű produkció. De…, nem fog menni.

Jurányi: Na!

Agárdy: Ön egy igazi hazafi és még igazibb lokálpatrióta. Mi több, igazi író. De nézzen szét, mim van nekem.

Jurányi: Egy jó direktornak elég, ha fantáziája van.

Agárdy: Meg társulata. Már, hogy, szóval, az se hátrány.

Jurányi: Igen, az fontos. Hol a társulata?

Agárdy: Szétszéledtek. Tudja, le vagyok tiltva.

Jurányi: Sürgönyözzön nekik. A pedigréjét meg majd intézem én.

Agárdy: Kevés az idő.

Jurányi: Egy jó direktor nem ismeri ezt a fogalmat.

Agárdy: Én ismerem.

Jurányi: Nem ismeri.

Agárdy: Jó, nem ismerem. De holnapig akkor se lesznek itt a színészeim…

Jurányi: (Szünet) Tudja mit? Ez a város az amatőr színjátszás Mekkája és Omegája! Nálunk mindenki színész meg színésznő akar lenni. Csak csettinteni kell.

(Csettint)

3. jelenet 2. kép

Ugyanott, a sóstói kádfürdőben, Szatmárinéval kiegészülve. Mozgalmas, körforgásszerű jelenet. A kádak körbe-körbe mozognak, körülöttük jelennek meg a felsorolt alakok. (Vagy fordítva.) A kádakra asztallap kerül, rá kockás terítő. Jurányi és Agárdy kalapban, nyakkendőben, zakóban, ing nélkül, mezítelen mellkassal, továbbra is a kádban ülve, nyilván alsógatyában, vagy csíkos úszódresszben. Szatmáriné kissé lengén öltözve felváltva mossa, masszírozza Agárdyt és Jurányit. Esetleg thai-masszőrnek van öltözve, úgy gyúrja a férfiakat. Kezdetét veszi a szereplőválogatás. A kádak előtt egy-egy tábla. „Rendező”. „Producer”. „Szatmári művésznő”.

Mari néni: (A kádak közötti tócsákat törölve.) Ebben a városban mindenki színészkedik, mármint színész akart lenni. Meg is mondta rég Riszdofer Jani bácsi, álgya meg űtet az Isten, miért közóhajtás az állandó magyar színház Nyíregyházán. Hát nem csak e város előrehaladásának és népe művelődésének gyámolítása céljábúl.

(Az alábbi szöveg animációként elkészítve, a háttérben vetítve. Egy bajuszos ember mondja, mint a képregényekben, feje felett buborékba írva, alámondással is.)

„Hanem azért, hogy a nyári kemény mezei munkában kifáradó saját népünk, legalább a téli időszak alatt a szegénység és elaljasodás örvényébe ragadó korcsmai dorbézolásoknál itt különb mulatságot is találjon.

Hanem azért, hogy az emberek kerülendő hibái és utánzandó erényei eleven példákban jöjjenek bírálata alá. Hogy népünk a szórakozás mellett egyszersmind ízlésére és érzésére nézve is pallérozó életiskolát nyerjen.”

Mari néni: Na, hát ezér… Magyarul, hogy télen ne huncutkodjanak annyit a jányok meg a legények.

Agárdy: Kérem a következőt!

Mari néni: Feltűntek akkor a régmúlt alakjai, hivatásosok és műkedvelők…ki mindenki vót mán színész Nyíregyházán…

3. jelenet 3. kép

A sorra érkezők nevét Mari néni mondja be egy-két szavas kommentár kíséretében. A végére kissé olyan lesz mindez, mintha egy szpíker beszélne egy pankráció közvetítése közben. Minden bejövőt a szappanoperákból ismert gépi taps és nevetés fogad. Az érkezők átvonulnak a színen, ott rövid ideig tartózkodva. Alakjuk jellegzetes, valamely felismertető attribútum miatt; vagy röviden bemutatnak valamit. Esetleg a háttérben lehet vetíteni, az említett, bejövő figurák valódi fényképét. Agárdy, Jurányi és Szatmáriné gesztusokkal, néhol közbevetésekkel kommentálják a látottakat. A régmúlt alakjain alapvetően ámulnak, a jövő alakjain csodálkoznak, a jelenbelieken inkább bosszankodnak. Egy idő után előkerülnek a pontozótáblák.

Mari néni: Itt vót Blaha Lújza, a nemzet csalogánya (Taps); Jászai Mari, a férfifaló díva (Taps); Hunyady Margit, Bródy Sándor viharos szerelme (Taps); Eszéky Emma, az első nyíregyházi profi (Taps); Jurányi Hugó egykori városi főjegyző (Taps)

Jurányi: (A nézők felé, a kádból felugorva): A nagypapa! (Erre nagyon nagy taps)

Mari néni: Itt vót aztán az ifjabb Krúdy Gyula, az ügyvéd (Taps); Trajtler Soma, városi főorvos, meg a jánya (Taps).

Hatásszünet

 Mari néni: …és a legnagyobb, a rettenetes, a világhírű, a lokálpatrióta polihisztor: Jooósa András! (Fergeteges taps. Jósa tovább van a színen, labdákkal, orvosi műszerekkel, honfoglalás kori sírokból előkerült csontokkal stb., zsonglőrködik, közben a zene a cirkuszi attrakcióknál szokásos módon erősödik). A döblingi elmegyógyintézet orvosa (papam); gróf Széchényi István nagycenki birtokának agronómusa (papam); a megye első régésze (papam); a kórházalapító (papam); a differenciáldiagnosztika zsenije (papam); a kizáródott sérvek Custer tábornoka (papam);

Hatásszünet

Mari néni: … a Műkedvelők és Színpártolók Egyesületének megalapítója, maga is amatőr színész! (Fergeteges taps a produkció végén)

Mari néni: És ott vótak akkor, és jöttek akkor a jövő reménységei… Egy Debrecenből Nyíregyházára átgyalogolt fiatalember: Móricz Zsigmond!

(Móricz egy szendvicset majszol egy padon, és zavartan néz körbe.)

Agárdy: Nem színész! (Fújolás az ítélet miatt)

Mari néni: A New York-i Bronxba készülő Schwartz Emanuel és Klein Ilona Mátészalkáról, a kis Tony Curtissel!

(Két alak, bőrönddel, egy kisfiút kézen fogva; a háttérben a hollywoodi színész ismert fotója).

Agárdy: (Kivárás után): Színész! (fergeteges taps az ítélet miatt)

Mari néni: Mensáros László! (fergeteges taps) Márkus László! (fergeteges taps) Bárány Frigyes! (fergeteges taps) És Pécsi Ildikó! (fergeteges taps)

(Jurányi egy ideje lelkesen maximális pontot mutogat táblácskájával)

Agárdy: (Mindegyik után) Remek! Színész!

Mari néni: Eljött a városból meg a bokortanyákból a varjúlaposi kocsmáros, a Korona főpincére, a Fekete Sas patikusa, a kassai 5. honvéd huszárezred teljes állománya és kapitánya. És a fő tanodákból szünnapokra hazaérkezett lelkes hölgyek csapata…

(Az átvonulók mindegyike után felváltva nevetés vagy fújolás, időnként taps; a huszárezred, illetve a lelkes ifjú hölgyek szerepében a tánckar női és férfi tagjai.)

Agárdy: (Mindegyik után, közben) Remek, kiváló! Fel van véve! (Szatmárinéhoz fordulva) Tömeg. Statiszta. Szabó. Díszletes. Súgó. Mindenes. (Sóhajtva) Mi lesz ebből? (Jurányihoz, aki nagyon elégedettnek tűnik) Remek előadás!

Jurányi: Ah, micsoda társulat! Figyelte, milyen csinosak a szubrettek? (Szatmárinéhoz) Művésznő, maga egy tündér! (A közönséghez) A kedvencem!

3. jelenet 4. kép

Leáll a körforgás, betoppan Barzó Pali egy szódásládával, és a kádak elé áll.

Barzó Pali: Na, kérem, meghoztam a szódát. Szojvai víz, frissen palackozva. Fröccshez.

Agárdy: Alvinczy! Maga hogy kerül ide?

Mari néni: Ez itten a sulyánbokori Barzó Pali. A tirpák férfiak gyöngye. (Látjuk Barzó Palit, illegeti magát.) A legjobb hajtó (látjuk hajtani); a legjobb kaszás (látjuk kaszálni); a legjobb szerető (látjuk ezt is). (Szatmáriné mindvégig a daliás termetű tirpák körül forog, izmait fogdossa.) …És mintha kiköpött mása vóna valami Alvinczy nevezetű színésznek. A jó édes anyjuk se tudná űket megkülönböztetni egymástúl.

Agárdy: (Megöleli) De jó, hogy itt van!

Barzó Pali: Hát hun vónék?

Agárdy: Jöjjön Alvinczy!

Barzó Pali: Barzó Pál a tisztességes nevem!

Agárdy: Nem túl jó az inkognitója. Felismertem.

Barzó Pali:      A micsodám? (A gatyáját nézegeti)

Agárdy: (Jurányihoz) Végre egy igazi profi! (Szatmárinéhoz) Megmenekültünk. (Barzóhoz) Komoly szerepem van a maga számára. El kell játszania egy tirpákot.

Barzó Pali: (A közönséghez, kiszólva): Mit kell ezen játszani. Hát tirpák vónék, úgy is. (Agárdyékhoz) Na, mondják, mennyi vízre van szükségük, oszt megyek.

Agárdy: Zseniális, igaz?! Jól adja!

Barzó Pali: (A direktorhoz) Jól adom én, kiváló savanyúvíz ez.

Agárdy: Uram, bemutatom önnek Pest és Buda, Bécs és Párizs ünnepelt sztárját, Alvinczy Konrádot!

Jurányi: Remek!

Agárdy: Nekem mondja?

Jurányi: Pedig kiköpött olyan, mint az ifjabb Barzó!

Agárdy: Persze. Megmondtam, hogy zseni.

Barzó Pali: Adjon Isten, méltóságos jegyző úr! Barzó vagyok én, a keserves mindenit!

Agárdy: (Jurányihoz) Ne tévessze meg. Már szerepben van.

Jurányi: Aha. Tényleg profi.

Agárdy: (Barzó Palihoz, bizalmasan, tegeződve, súgva) Légy észnél, fiam. Itt nagyot kaszálhatunk.

Barzó Pali: Kaszálni? Mán learattunk mindent.

Agárdy: Jól adod, de most már elég a tirpákból. Holnap fellépsz a színházban, le vagy szerződtetve.

Barzó Pali: Oszt mi lesz a fizetségem?

Agárdy: (Jurányihoz) Honorárium van?

Jurányi: Lesz. Törvény szerint.

Barzó Pali: Na, na, na… (A közönséghez) Gazdag ez a város, csak pénze nincsen. (Jurányihoz) Egy bornyú a fizetség.

Agárdy: Bornyú, mi? Zseniális!

Barzó Pali: (Tenyerébe köpve) Csapjon bele!

Jurányi: Nesze, ne! (Egy borjút rángat be kötélen)

Agárdy: Kérem a következőt!

                                (Az egész társaság el.)

Homonyik Csilla fotója

4. jelenet 1. kép

Kávéházi terasz.  A háttérben parasztszekerek, postakocsik, biciklisek, villamoskocsik stb., haladnak el folyamatosan. Utcazaj, a háttérből néha „hőj”-getés, a villamos csilingelése. Az asztalok egy kivételével foglaltak. Az üres asztal felé tart Krúdy Pál és Szindbád.

Krúdy Pál: …azért csak jegyezze meg magának fiam, hogy a legjobb szivarokat Pokaraczki tartja, a Debreceni utcán.

Szindbád: A fagyizós?

Krúdy Pál: Nem az, hanem a másik. A Három Rózsában árulja pult alól. De arról hivatalosan nem tudunk. Szigorúan csak privátin. Ha egyszer rákapna…

Szindbád: Ha rákapok. De nemigen kapok rá

Krúdy Pál: Azt sose lehet tudni. Ha mégis, akkor fogadja meg: sose igyon utána szódát. (Elfordul, de indulás helyett újra vissza) Meg előtte se. (Megint elfordul, s aztán megint vissza) Meg úgy egyáltalán ne igyon savanyú vizeket. Azt itten kultiválják, de csak megsavasodik tőle a szája a havannai után.

Szindbád: Értem Pali bátyám.

Krúdy Pál: Ha már valamit, akkor bort igyék hozzája. Tisztán. De ne ezt a mifajta orosi homokinkat, mert az úgy megcsikarja, mint vasúti sín a macskát.

(Leülnek az asztalhoz)

Krúdy Pál: (Zsebkendőt vesz elő, nyakát meg a homlokát törülgeti) Hú, máma is átkozott melegünk lesz.

Pincér: Tiszteletem, főkapitány úr! A szokásosat?

Krúdy Pál: Csak most duplán. Meg újságot!

Pincér: Akkor a szokásos dupla duplája rendel.

Krúdy Pál: A kollégának meg egy pohár vizet.

(Szünet)

Szindbád: Mikor kezdjük a nyomozást?

Krúdy Pál: Már elkezdtük, édes fiam. Első dolgunk most az, hogy kinyomozzuk, van-e okunk rá, hogy nyomozzunk.

Szindbád: Azzal, hogy itt ülünk?

Krúdy Pál: Tud jobbat ennél, fiam? Szép az idő. Gyönyörűek az asszonyok. És itt a friss újság.

Szindbád: Újságot fogunk olvasni? Nem maga mondta, hogy csak fecsegnek?

Krúdy Pál: Egy vidéki városban így kell. Olvasni, és fülelni a piaci pletykákat. Többet most úgyse tehetünk.

Szindbád: De valaki szándékosan provokál. Rémhírt terjeszt.

Krúdy Pál: Hol keressük, ha nem itt? Ezek a tirpákok még a templomukat is képesek voltak arrébb tolni, csak hogy jobban rálássanak a piaci hírfejleményekre. A hírek itt terjednek, édes fiam. Az utcán. Csak nyissa ki elébb a szemét, aztán a fülét. Végül egyszerre a kettőt.

(Szünet)

Krúdy Pál: Na, nézzük csak. (Int Szindbádnak, hogy olvasson)

Szindbád: „Összeesküvés a kormányzó ellen című cikkünk tévedésből jelent meg. Az olvasóink elnézését kérjük. Ha lesz merénylet, arról időben tudósítjuk önöket.”

Krúdy Pál: Na, tessék! Nincs is mit nyomoznunk! Jurányi már megoldotta.

Szindbád: Hogy történhetett ez?

Krúdy Pál: Kisváros. Ha nincs hír, hát kitalálják.

Szindbád: Ezek szerint álhírekkel van teli az újság?

Krúdy Pál: (Ingatja a fejét) Csak minden másnap.

Szindbád: Hogyhogy?

Krúdy Pál: Egyik nap ezt írják, másnap az ellenkezőjét.

Szindbád: De ezzel megtévesztik az embereket.

Krúdy Pál: Nem annyira buták azok. Meg hát, a két hír közül valamelyik mindig igaz.

Szindbád: Az meg hogy?

Krúdy Pál: Hát vagy az állítás, vagy a cáfolat.

Szindbád: És az emberek ezt beveszik?

Krúdy Pál: Veszik a lapot, hisz kíváncsiak.

Szindbád: Erre a valótlanságra?

Krúdy Pál: Inkább a folyamatokra. Hogy miből mi lesz. Bár van, akit nem érdekel ez se, egyszerűen csak szórakozni akar.

Szindbád: Nem mondom, eredeti.

Krúdy Pál: Naná, hogy az, fiam. Tudja, ezt a felettébb sikeres üzleti konstrukciót az én Gyula öcsém hozta divatba, mikor még itthon rontotta a levegőt. Aztán regényíró lett Pesten. Mondtam is neki, hogy még sokra viszi a meséivel.

Szindbád: Díszpolgár lesz egyszer, vagy éhen hal.

Krúdy Pál: Vagy mindkettő, fiam, nálunk ez nem zárja ki egymást.

(A pincér megjön a vízzel, a nagy csésze kávéval meg a feles poharakkal és lerakja. Krúdy Pál a két dupla konyakot beleönti a kávéba és kavargatni kezdi.)

Krúdy Pál: Na, mi van még?

Szindbád: Hm, ezt észre sem vettem. „A Kormányzó hazatért Alaszkából. A felettébb sikeres vadászat eredményeként hat rénszarvast – melyből kettő kapitális példány –, és egy óriás kodiakmedvét zsákmányolt.”

Krúdy Pál: Nofene. Akkor még az is lehet, hogy eljön ide. Miért nem értesített bennünket erről senki?

Szindbád: Lehet, hogy titokban jön.

Krúdy Pál: Kicsi ez az ország ahhoz, hogy bármi titokba maradjon. Folytassa, fiam.

Szindbád: „Hasmenést kaptak a várva-várt vendégszínészek a kálmánházi Bugyré kocsmában.”

Krúdy Pál: Megmondtam, óvatosan a szabolcsi homokival!

Szindbád: „Csak mezítláb! Ungerleider doktor újra rendel Sóstón. Lépdeljen közöttünk Ön is!”

Krúdy Pál: Nem is tudtam, hogy él még az öreg.

Szindbád: „Afrikai vadállatok szabadultak el Kassán. Több nagyvadnak nyoma veszett.”

Krúdy Pál: Na, azokat aztán kergethetik a kollégák.

Szindbád: „Ma este Jurányi doktor új hőseposza a színházban, Agárdy rendezésében. Tirpákok. Egy vidám, zenés, könnyfakasztó dráma. Jegyek korlátozottan még kaphatóak a Vörös Tehén kávéházban.”

Krúdy Pál: Na, erre befizetek!

Szindbád: Ennyi. A többi már csak sporthír.

Krúdy Pál: Na, akkor most kontroll. Csak csinálja utánam.

Karádi Nóri fotója

4. jelenet 2. kép

Krúdy Pál szivarra gyújt és hátradől a széken, lehunyja a szemét. Szindbád követi példáját. Hallgatóznak. Fölerősödik az utcazaj, kolompolás, tehénbőgés, majd kiválik néhány beszélgetésfoszlány.

Női hang 1: Na és képzelje, az híres pesti direktor a Szarvas utcai ház mellé még öt hold szántót is kapott.

Női hang 2: A Szarvas utcán? Még jó, hogy nem a Kállain.

Női hang 1: Most is épp színészeket válogat. Csak úgy csődülnek a népek.

Női hang 2: Na, megint tele lesz a város félmeztelen színésznőkkel. Jobb, ha otthon tartja az urát!

Női hang 3: Eeerzsi! Hová mégy mán te is, az anyád keservit! Hallotta mán, kendasszony? A kis Barzó három tehenet kapott valami geróftúl. Megéri az is a pénzit. Ne, ne te ne!

Fiú: Maga az a Rezeda úr?

Rezeda: Igen?

Fiú: Ezt magának küldik.

Rezeda: Mire vársz még? Tünés!

Női hang 4: Hidd el, ez a doktor egy valóságos szent. Még a halottat is feltámasztaná.

Női hang 5: Igaz, hogy egészen pucérnak kell lenni?

Női hang 4: Úgy jobban hat. Ruhába nem lehet csak úgy ájncváj kúrázni…

Anyuka: Gyere szépen, Jocókám! Később villamosozunk! Hagyd szépen azt a kisku… Szűzanyám, egy majom!

4. jelenet 3. kép

Megint felerősödnek a zajok, Krúdy és Szindbád látványosan testhelyzetet vált. Közben látható, ahogy a szomszédos asztalánál ülő Rezeda feláll és elsiet.

Krúdy Pál: No, akkor foglalja össze, fiam!

Szindbád: Majom? Hogyne. Izé. Merényletnek látszólag semmi nyoma.  És este mégis lesz díszbemutató. Nem tudtam, hogy Jurányi ír…

Krúdy Pál: Ez nekem is új.

Szindbád: Valami csodadoktor…

Krúdy Pál: Ungerleider, a Kneippista.

Szindbád: Kuruzsló?

Krúdy Pál: Dehogy. Csak bogaras. A természetes életmód híve. Mezítláb járkáltatja a betegeit a Sóstói erdőben.

Szindbád: És ruhátlanul. Különös.

Krúdy Pál: Inkább az a különös, hogy még él az öreg. Az öngyógyítás csodája. Még fára is másznak időnként, ott tornáznak.

Szindbád: Van valami Rezeda… (Rezedára mutat) Gyanús.

Krúdy Pál: Már egy hete itt ólálkodik.

Szindbád: Mi is a neve? Rezeda… (Előveszi noteszét)

Krúdy Pál: Ká… (az orrát dörzsölve) Károly.

Szindbád: Meg is van. (Lapoz) Látták őt a Kállai úti presszóban. És a kaszinóban, tegnap este. Tíz óra után érkezett és hajnalban távozott. Konflison.

Krúdy Pál: Nyert?

Szindbád: Vesztett.

Krúdy Pál: Mennyit?

Szindbád: Százezret. Szamossy megkopasztotta.

Krúdy Pál: Az nem csoda. Készpénz?

Szindbád: Csak húszezer. A többi váltó.

Krúdy Pál: Még valami?

Szindbád: (Felnézve a noteszből) Éppen Sternnével beszélget.

Krúdy Pál: (Sóhajt.) Paulával mindenki beszélget. Ő a trafikos.

Szindbád: Ki küldhette neki a levelet?

Krúdy Pál: A kis Berger lánynak csapja a szelet. Nem is sikertelenül.

Szindbád: Szeretők? És az anyja ezt tűri?

Krúdy Pál: Az meglepne. Ki nem állhatja a színészeket.

Szindbád: Akkor?

Krúdy Pál: Magának jók az analitikai képességei, fiam. Figyeljen és gondolkozzék.

Szindbád: Akkor miért olvastat velem folyton régi aktákat? Ahhoz nem kell ész.

Krúdy Pál: Hogy tanuljon. Némely esetben ítélet születik ugyan, de az ügy maga megoldatlan marad. Stimmt? Aztán egy nap maga majd meglát vagy meghall valamit, amiről eszébe jut a 315-pont-26-á-per-765-nagykötőjel-228-as akta. (Kivár)

Szindbád: 1874. Ékszerlopás. Bejelentő idősebb Berger Lipót.

Krúdy Pál: Óh! Remek a memóriája.

Szindbád: Ugye ez most nem volt véletlen?

Krúdy Pál: Véletlen? Véletlenek nincsenek, édes fiam.

Szindbád: Bergerék, Rezeda, ékszerek: hol itt az összefüggés?

Krúdy Pál: Ha én azt tudnám. De nem lehet mindent tudni ezen a világon.

(Szünet)

Krúdy Pál: És hogy állsz a nőkkel, fiam?

Szindbád: Ez most mért kérdi? (Zavartan) Még nem találtam meg az igazit.

(Szindbád észreveszi Laurát, aki a szüleivel feléjük sétálva közelít.)

Szindbád: Ki az a hölgy?

Krúdy Pál: Akiről beszéltünk. Bergerné és a lánya, Laura. Okos, de kicsit szertelen lány. Modern nő. Látja a frizuráját? Tavaly megszökött Debrecenbe, hogy színésznőnek álljon. Velem hozatták vissza. Azóta valahogy nem kedvel.

Szindbád: (Sóhajt) Gyönyörű.

Krúdy Pál: Ugye, ugye. Nincsenek véletlenek.

4. jelenet 4. kép

Bergerné, Berger és Laura. Karon fogva sétálnak a kávézóhoz közeledve.

Bergerné: (Odaköszönve egy fiatal férfinak, aki kalapját levéve köszön vissza) Milyen stramm férfi ez a Gerliczky.

Laura: Pökhendi pojáca.

Bergerné: Ne légy szemtelen! (Bergerhez) Ezek az internátusok. Bezzeg a mi időnkben. Még volt fegyelem. Voltak erkölcsök. Volt nevelés. Kiben bízhatunk így? (Laurához) A látszat néha csal, leányom.

Berger: (A közelben elhaladó Szatmárinét figyelve) Hogyan, kérem?

Laura: Nem a látszat csal mama, hanem a maga stramm Gerliczkyje. Nem is hívják már sehova kártyázni.

Bergerné: …à propos, kártya. (Megböki a férjét) Lipót!… Lipót, figyel maga rám?

Berger: (Szatmárinét figyelve) Igaza van, asszonyom.

Bergerné: (Laurához) Winkler Gyuri vizitált délelőtt. Téged kérdezett…

Laura: Pfuj.

Berger: (Szatmárinét figyelve) Úgy, úgy!

Bergerné: Elvinne kocsikázni. Azt mondtam, elvihet.

Laura: Mama! Értse már meg, hogy egyelőre nem szándékozom férjhez menni!

Bergerné: (Haragosan megböki férjét, aki végre ráfigyel) Lipót… Lipót! Maga meg mit bámul?

(Bergerné is szétnéz, de már csak Krúdy Pált látja.)

Berger: Így van…, pontosan. Mi?

Nagy Erzsébet fotója

4. jelenet 5. kép

Kávézó. Bergerné, Berger oda ér, Krúdy Pál és Szindbád felállnak. Laura kissé lemaradva, egy kirakatot nézeget.

Bergerné: Ah, főkapitány úr!

Krúdy Pál: Asszonyom. Méltóságos uram. Engedjék meg, hogy bemutassam fiatal segédemet, Schiffer Árpádot. Most végzett az Akadémián.

Berger: Derék, igazán derék!

Bergerné: Ah, már hallottam magáról. Bombayből, igaz?

Szindbád: Bagdadból. Az apám ott volt a padisah orvosa…

Bergerné: Lenyűgöző! Egy igazi maharadzsa udvarában élni!

Szindbád: Bocsásson meg, de maharadzsák Indiában vannak…

Bergerné: Az most mindegy. (Krúdy Pálhoz) Beszélni akarok magával. Bizalmas ügy.

(Laura belép.)

Bergerné: (Laurához) Á, itt az elveszett bárányka!

Laura: Nem vesztem el, mama, és nem vagyok bárányka.

Bergerné: Ami késik, nem múlik, fiam. Apropos! Légy oly kedves, és vedd meg a lutrimat. Neked olyan szerencsés kezed van. Ez a fiatalember majd elkísér.

Szindbád: (Kezet csókol) Kisasszony.

Laura: Oh, lesz egy gardedámom is?

Bergerné: Ez itt Stikler András.

Szindbád: Schiffer. Árpád.

Laura: (Mosolyogva) Kedves.

Bergerné: Rendőrnyomozó. Baglánból.

Laura: (Lehervadt mosollyal) Pfuj.

(Ekkor veszi észre Krúdy Pált. Bohókásan tisztelegve)

Laura: Kapitány! (Magában) Még ez is!

Krúdy Pál: Kisasszony!

Laura: (Bergernéhez) Még valami? Esetleg egy csendőrjárőrt nem állít mellém?

Bergerné: Hallgass. (Krúdy Pálhoz) Úgy hallom, valami merénylet készül…

Laura: (Örömmel) Merénylet!

Berger: (Döbbenten) Merénylet?

Krúdy Pál: Csak megalapozatlan szóbeszéd, asszonyom…

Bergerné: Az mindegy. Egy anya nem lehet eléggé óvatos ebben a rémes politikai helyzetben.

Laura: Legalább történne valami érdekes.

Bergerné: (Szindbádhoz) Menjenek. És vigyázzon rá.

Szindbád: Ahogy kívánja, asszonyom.

Laura: De csak a lottózóig megyünk…

Bergerné: Az most mindegy. Köszönöm Stikler úr.

Szindbád: Schiffer…

Bergerné:  Az most mindegy. (Bergerhez) Lipót, maga mit bámészkodik megint. Hozza el az ernyőmet, tudja, azt a mahagóni berakásosat. Bizsereg a talpam. Esni fog. (Krúdy Pálhoz) Jöjjön kapitány! Sóstóra készülök. Mondja, elégé biztonságos most az erdő…?

(Mindenki el, Laura vissza, mögötte Szindbád)

4. jelenet 6. kép

Az utcán, Szindbád és Laura egyedül.

Laura: Maguknak ez szokása, hogy állandóan ólálkodjanak?

Szindbád: Kérem, én nem ólálkodok.

Laura: Maga a Pali bácsi embere és a mama állította mellém. Tehát ön most ólálkodik.

Szindbád: Félreért.

Laura: Ön egy kopó.

Szindbád: Detektív.

Laura: Mi a különbség? „Detektív”?!  Ez csak amolyan fellengzős lektűr. Folyton szaglászik. És nem is csak képletesen. Maga mindent megszagolgat. Megfigyeltem.

Szindbád: (Nevetve) Jó kopó lehetne maga is. Igen, ez a szaglászás rossz szokásom. Apám sokat vitt ki a bagdadi piacra. Ott volt mit szagolgatni egy európai orrnak.

Laura: (Először tanúsítva komoly érdeklődést) Ön valóban Bagdadban élt?

Szindbád: Szinte ott nőttem fel.

Laura: Édesapja szakmabeli?

Szindbád: Orvos volt. Anyám korai halála után került oda. Hogy felejtsen.

Laura: Bocsásson meg…

(Szindbád figyelmes lesz egy ékszerre Laura nyakában)

Szindbád: Különös ez az ékszer.

Laura: Na, látja, mégis csak ólálkodik.

Szindbád: Ne haragudjon. Szakmai ártalom. Az öné?

Laura: Hova gondol!

Szindbád: Ne haragudjon. Rossz volt a kérdés. A családja évtizedek óta keresteti ezt a nyakéket.

Laura: Ezt? Az én családom?

Szindbád: Még az ön kedves dédnagyapja tett egykor bejelentést az eltűnéséről. Azóta nincs nyoma.

Laura: A mama ékszere. A ruhái közt tartja. Évek óta. (Karikírozva – Egy nyomozót) Ezt nem értem. Gyanús. Roppant gyanús.

Szindbád: Most már én sem értem.

Laura: (Komolyan) De hát mért kerestetne olyasmit a családom, amit amúgy is odahaza őriz? Nyomozó?

Szindbád: Detektív. De a barátaimnak csak Szindbád.

4. jelenet 7. kép

 Hirtelen eső támad. Laura és Szindbád behúzódnak egy kapualj alá, Mari néni bódéjának közelében.

Laura: Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Kedves Szindbád.

Szindbád: Öntsünk. Víz van hozzá bőven.

Laura: Tehát tagadja, hogy utánam kémkedik?

Szindbád: Mégis miért tennék ilyet?

Laura: Az anyám miatt.

Szindbád: Mért akarna az édesanyja kémkedtetni maga után?

Laura: Az egy hosszú történet.

Szindbád: Hallgatom.

Laura: (Tűnődve) Miért is mondanám el magának?

Szindbád: (Karikírozva – Bergernét) Az most mindegy, fiacskám. (Összenevetnek)

(Mari néni közben a szín szélén kukoricás bódéjában.)

Laura: Tudja, legszívesebben megszöknék innen.

Szindbád: Hová szökne?

Laura: Bárhová. Csak innen el. Mondjuk Pestre, színésznőnek.

Szindbád: Miért nem teszi meg?

Laura: Talán már meg is tettem. Tudja, olyan ez a város, mint egy mélabús orosz regény. Megfigyelte már, hogy erre hosszabb az ősz, mint a nyár? Szeretek itt, de úgy érzem, megfulladok. A magam életét szeretném élni. Nem a mama által megálmodottat. És férjhez menni sem akarok.

Szindbád: Soha?

Laura: Soha. Vagyis még nem. Ez attól függ.

Szindbád: Mitől?

Laura: Hát, attól, aki elvenne.

Szindbád: És volna itt olyan merész?

Laura: Ohó! Tucatjával. (Komolykodva sorolja, ujjaival számolva) A ficsúr Winkler Gyuri, a kis Kállay Gyuszi, a pattanásos Stern Emanuel, a kártyás Bencs Karcsi, a pocakos Pokaraczky…

Szindbád: (Nevetve) Elég, elhiszem. Látom, szökésre van indítéka bőven.

Laura: Na..?!

Szindbád: És akkor szökik vagy sem?

Laura: Ezt nem fogom éppen a maga orrára kötni. Talán…

Szindbád: És volna aki megszöktesse?

Laura: Talán.

Szindbád: Értem.

(Szünet)

Szindbád: Tudja, hogy Sóstón színészeket keresnek egy előadáshoz?

Laura: Tudom.

Szindbád: Próbálja ki magát, mielőtt elmenne az ismeretlenbe.

Laura: Ha ezt mondja, valóban nem lehet anyám kémje.

Szindbád: Már mondtam, hogy nem vagyok.

(Mari néni lép oda hozzájuk a kukoricával)

Mari néni: Itt a finom tengeri! Tengerit tessék! (Két cső főtt kukoricát vesz ki a kondérból, megsózza és papírba csavarja mindkettőt. Laura aprót vesz elő, és fizet.)

Mari néni: Tessék csak, tessék, még jó meleg!

Laura: Fogja.

Szindbád: Mi ez?

Laura: Bagdadban nem evett ilyet?

Szindbád: Még itthon se. Köszönöm!

Laura: Akkor harapja, ne csak a száját tátsa.

Szindbád: (Eszik) Szívesen kukoricázom magával.

Laura: (Nevetve) Csak nehogy a foga közé akadjak.

Szindbád: (Félrenyelve, fuldokolva)

Mari néni: (Hátba veregeti Szindbádot) Befele, ne kifele. (Laurához) Egyék csak, egyék. (Mindkettőhöz) Tirpák szívlágyító tengeri ez, kár vóna kiköpni.

Laura: Szívlágyító?

Mari néni: Mer’ akik együtt esznek belüle, azoknak a szívit közel viszi egymáshoz.

Laura: Szerencse, hogy mi igencsak távolról indulunk.

Mari néni: Ettől kisjányom még akik elébb kikaparták egymás szemit, azok is fülig beleszerelmesednek egymásba.

Szindbád: (Köhögve) Mese ez. Maga boszorkány.

Mari néni: Hogy vón mán mese? Különben a tanyasiak vagy meg se nősűlnének, vagy má rég elvátak vóna. Na, ég áldja magukat!

Laura: Ebben lehet valami.

Szindbád: A kukoricában?

Mari néni: Na, majd meglássák, mi van magukban.

Homonyik Csilla fotója

4. jelenet 8. kép

Ekkor egy hatalmas villám csap be a közelbe. Laura rémülten Szindbád karjaiba ugrik. Hosszan egymás szemébe néznek. Szatmáriné betoppanása szakítja meg a pillanatot.

Szatmáriné: Bocsássanak meg kedveseim. Ez a hirtelen eső.

Szindbád: Itt még az eső is másképpen esik.

Laura: Ez igazán szép megfigyelés.

Szatmáriné: Lám, már el is állt. Ég önökkel!

(Szatmáriné el.)

(Szindbád és Laura mintha valamiféle álomból ébredne. Zavarban vannak. Nem értik, mi is történik köztük. Kimondatlanul is olyan, mintha észrevétlen szerelembe estek volna. Csak ekkor veszik észre, hogy még ölelik egymást.)

Laura: (Zavartan, az ölelésből kibontakozva) Mennem kell. Elállt az eső.

Szindbád: Hazakísérhetem?

(Ekkor Rezeda tűnik fel a túloldalon, int Laurának)

Laura: (Zavartan) Örülök, hogy megismertem. Szindbád.

Szindbád: Viszontlátásra. Laura.

Laura: (El.)

Szindbád: Hát ilyen volna a szerelem? (Sóhajt) Igen, ilyen.

(Szindbád még a lány után bámul, látja, amint Rezeda integet Laurának. El.)

5. jelenet 1. kép

Az utcán. Rezeda egy esernyővel integet, majd Laura érkezik.

Laura: Megőrült? A nyílt utcán integet?

Rezeda: Akkor ma este, édes Laurácska.

Laura: A mama sejt valamit.

Rezeda: (Magához húzza a lányt, meg akarja csókolni) Megvédem magát.

Laura: (Eltolva magától a férfit) Ne most!

Rezeda: Még a tulajdon édesanyjától is!

Laura: Megláthatnak.

Rezeda: Szeretem magát Laura. Tiszta szívemből.

Laura: Köszönöm, Károly. Ez jólesik…

Rezeda: Mint reggeli fű a harmatot.

Laura: Ezt már mondta.

Rezeda: Szökjünk el most, azonnal!

Laura: De hát a terv szerint…

Rezeda: Ah, tervek. Unalmasak. A jó színész rögtönöz…

Laura: Mennem kell.

Rezeda: Debrecenig fogadtam fuvarost. Onnét hajnalban már indul vonat Pestre.

Laura: Még nem mehetek magával.

Rezeda: De már minden le van szervezve, drága Laurácska.

Laura: Akkor rögtönözzön.

Rezeda: De már előleget is adtam. Többet nem tudok rögtönözni.

Laura: (Zavartan) Mennyit is mondott?

Rezeda: Csak tízezer korona, Laurácska, már megalkudtam…

Laura: (Pénzt vesz elő) Igen… Húszezer, tessék. Használja.

Rezeda: (Elégedetten, ismét magához akarja vonni a lányt) Ah, boldogok leszünk!

Laura: Igen. Boldogok. Most engedjen. Majd üzenek.

Rezeda: Hová megy?

Laura: Sóstóra.

Rezeda: Azt nem teheti.

Laura: Színészeket keresnek. Teszek egy próbát.

Rezeda: Nem mehet oda.

Laura: Miért nem?

Rezeda: Mert a mamája is… Khm. Megtiltaná.

Laura: Most a mamával van vagy velem?

Rezeda: Mamával, khm, magával, drága Laurácska. De értse meg, ez az Agárdy egy kókler.

Laura: Majd meglátom…

Rezeda: És nőfaló. Egy piti kis Don Juan. És fiatal lányokat csábít, mindenféle szerepígéretekkel.

Laura: Akkor jöjjön velem. Ha ott lesz, megvédhet.

Rezeda: Azt hiszi, nem tudom, honnan fúj a szél? Megjelenik itt egy jó nevű direktor, és én, árva színész, már nem is vagyok elég magának.

Laura: Féltékeny?

Rezeda: Én egy ilyen típus vagyok.

Laura: Ha igazán szeret, velem jön.

Rezeda: Ha igazán szeret, velem marad. Ezzel bizonyítja, hogy szeret.

Laura: Higgye el, Vilmos, minden vágyam, hogy bizonyítsak.

Rezeda: Ah! (Vetkőzni kezd) Itt és most?

Laura: (Visszagombolja a férfi nadrágját) Előbb a színpadon.

Rezeda: …de Pesten beajánlhatnám egy igazi színházba.

Laura: Előbb Sóstó, aztán Pest.

Rezeda: (A fejét fogja.) Elvesztem! (A közönség felé) Nem mehet Sóstóra!

5. jelenet 2. kép

Éneklés közben Laura rohan, Rezeda pedig akadályozni próbálja. Villamosra szállnak, de füst kerekedik, és le kell szállniuk. Szekérre kéredzkednek, de a szekér tengelye eltörik és oldalra dől. Hőlégballonra szállnak, de a ballon leereszt és visszaereszkednek a földre.

Dal Nro. 2.

(Rezeda és Laura)

Laura:            Ez egy olyan kérdés, hogy ez is az is

                           Ne legyél letörve te kis hamis

                           Előbb te jössz velem

                           majd én megyek veled

                           fellépek ma este

                           s városom ég veled

Rezeda:          Nem lehet a válasz az ez is az is

                           ez a helyzet nekem most igen cikis

                           velem kell most jönnöd

                           nincsen más választás

                           különben végem van

                           ez most egy színvallás

Együtt:

Laura:           Ez egy olyan kérdés, hogy ez is az is             

                           Ne legyél letörve te kis hamis

Rezeda:         Nem lehet a válasz az ez is az is

                           ez a helyzet nekem most igen cikis

                          vagy erre vagy arra

                           csak döntsük gyorsan el

                           bármerre indulni

                           az egyiknek fél siker

Nagy Erzsébet fotója

Rezeda: Most jöjjön velem. Boldogok leszünk!

(Laura végre engedi, hogy Rezeda megcsókolja.)

Laura: (Magában, a közönség felé) Ilyen volna a szerelem?

Rezeda: Hogy döntött, Laurácska? Akkor igen?

Laura: Nem. (Magában, a közönség felé) Nem ilyen.

 (Különválva mennek el. Szatmáriné még látja őket)

6. jelenet 1. kép

Egy irodában: a színház épületében. A meghallgatás után vagyunk. Agárdy a régen használt iroda tárgyait nézegeti. A direktori fotelbe ül, amely erősen porzik. Laura benyit, meglepve a direktort.

Laura: (Lihegve) Agárdy direktor úr? Már mindenhol kerestem.

Agárdy: (Magában) Na, még ez is! (Laurához) Miben lehetek a szolgálatára kisasszony?

Laura: Szeretném, ha a mamám nem tudná meg.

Agárdy: Vagy úgy! Kérem tessék, parancsoljon helyet foglalni.

Laura: (Illedelmesen leül, kissé zavartan) Élet-halál kérdése.

Agárdy: (Közel hajolva) Csak nem?

Laura: (Zavarban) De igen. Direktor úr, én elhatároztam magam.

Agárdy: Ez hízelgő. Máris intézkedem! (Kikiált az ajtón) Hadobásné! Na, hol van már? Senki se zavarhat, megértette?! (Egy széket tol az ajtóhoz. Laurához, mosolyogva) Mindjárt, mindjárt.

Laura: Pardon, ezt most nem értem.

Agárdy: (Széttárva a karját) Én sem, de időnként előfordul. (Cinkosan) Bennem maximálisan megbízhat. A színház csupa titok. A mamája sem tudja meg.

Laura: Ezt már kértem, és… (Elkerekedett szemmel) Kérem, ne kíméljen engem.

Agárdy: Valóban?

Laura: Valóban.

Agárdy: Hol is kezdjük? Megtenné, hogy ide ül?

Laura: Állva nem lenne jobb?

Agárdy: Ha úgy szeretné, tessék.

Laura: (Feláll) Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi. Részlet.

Agárdy: Várjon, várjon! Most mit csinál?

Laura: Akkor inkább üljek le…?

Agárdy: Pardon, ezt most nem értem. Miben állhatok a szolgálatára?

Laura: Színésznő szeretnék lenni.

Agárdy: (Az ajtóhoz megy, kikiabál) Hadobásné! Na, hol van már? Bárki keres, itt vagyok! (Laurához, mosolyogva) Ajaj. Maga a meghallgatásra jött.

Laura: Miért, mire gondolt?

Agárdy: Csak reménykedtem. (Sóhajtva) Tudja, cifra nap ez a mai. Az ember ártatlanul fürdőzik, még orrában a frissen párolt káposzta mennyei illata, s az ég oly rikító kék, mint a békebeli huszáratilla. A Nyírség arany homokjában fürdőző verébpárocskákat nézve arra gondol, hogy a Kék rókából csak kihúz majd egy jelenetet, ne legyen annyira dévaj az úri közönségnek, amikor egyszerre minden beborul. Dilettánsok zaklatják, városi elöljárókhoz hozsannázik, éhes színészekkel vitáz, és a többi és a többi. Csak ezért sóhajtottam, drága Kisasszony. Ugye nem értett félre?

Laura: (Megszeppenve) Félre? Óh, nem. Egyáltalán nem értem, amit mond.

Agárdy: (Lelkesen) Na, végre valaki, aki őszinte.

Laura: Láttam önt Ocskay brigadéros szerepében.

Agárdy: Hah.

Laura: Csodálatos előadás volt. Még Füreden, tavaly nyáron. Ön a nemzet meghatározó színésze!

Agárdy: Igen, igen, ha, ha!

Laura: Én kérem régóta figyelem magát és a társulatát, csaknem a legjobbak ebben az országban.

Agárdy: Csaknem? A legjobbak, kérem, a legjobbak… voltunk. De hol van az már! Balatonfüredet mondott? Hány éves is maga?

Laura: Húsz. (Halkan) Leszek holnap.

Agárdy: Oh, Füred! Régi szép idők! Herczeg Ferenc? Amikor még szabadon játszhattunk. Igazi tragédiákat! És mi van most? Üzleti vállalkozás van, olcsó komédiázás. Fizetőképes kereslet. Icipici izgalom lehet, de semmi fájdalom! Olallá! Pedig mennyi zseniális színpadi szerzőnk volna! És ez a politika! Csak vesznek, és nem adnak. (Sóhajt) Oda az igazi művészet…

Laura: Azt nem lehet elvenni, ami már az önöké. Az igaz művészet pedig halhatatlan…

Agárdy: (Teátrálisan nevetve) Valóban. Csak addig kell kibírni valahogy. (A lányra figyelve) Nos, ezt akkor meg is beszéltük.

Laura: Kérem, ne nevessen ki. Én színésznő szeretnék lenni!

Agárdy: Haha! (Khm) Bocsásson meg, de ez teljességgel lehetetlen.

Laura: (Meglepődve) Hogy mondhat ilyet?

Agárdy: (Jobban megnézi Laurát) Mondja, kérem, a kedves Papácska és a kedves Mamácska tud erről?

Laura: Nem. De mit számít ez!

Agárdy: Mit számít?! Magának semmit. De én ebből élek, tudja. Ahogy így elnézem, maga egy jól szituált, művelt nő. Gondolom gazdag polgári családból…

Laura: Igen.

Agárdy: Na, látja. Akkor talán azt is tudja, milyen könnyen tönkretehet engem a kedves édesapja. Vagy inkább a mamácskája. Ha netán akaratuk ellenére, közfelháborodásra szerződtetem. Különben is. Ez nem a Liliomfi. Ma már nem szöknek fiatal úrilányok színésznőnek. Ez már egy másik Magyarország, kedvesem.

Laura: (Felállva) Maga nem ismer engem!

Agárdy: (A lányhoz lépve) Ismerem én jól magát, galambocskám. Nagyon is jól ismerem az elkényeztetett úri kisasszonyokat. (Nevet, de Laura villogó szemekkel néz rá. Agárdy hangot váltva.) Fogadjon meg egy jó tanácsot. Menjen szépen haza, és élvezze a jólétet, amit kedves szülei kínálnak. Olvasson sokat, lehetőleg Kosztolányit, vagy inkább Ady Endrét. Ha esetleg mégis ebben az isten háta mögötti porfészekben marad, ahol még a makk is céltalanul hull, olvasson Krúdy Gyulát, és álmodozzék a sóstói platánok alatt, amennyit csak jólesik. Aztán pedig menjen feleségül ahhoz, akire az édesanyja rámutat, s szüljön olyan gyönyörű kislányokat, mint maga. Így lesz jó magának. A színészet nem magának való. Higgye el. Megérzés.

Laura: (Rövid, döbbent hallgatás után) Direktor úr, nekem is volt egy megérzésem. Azt éreztem, hogy ön más, mint a többiek. Hogy önben van merészség, van önben dac. Jól értem, Direktor úr, maga valódi művészetről papol, szabadságról, igazi színházról, miközben már rég eladta a tehetségét? A Vígszínház egykori színésze, a Thália Társaság alapítója, a nagy Agárdy. Maga kalmár lett, olcsó színházi vállalkozó, direktor úr! Ül itt, ebben a szeméthalomban, ócska maskarák között és a régmúlton kesereg. És csak a pozíció érdekli. Meg az ostoba kisvárosi képmutatás. Maga tényleg az a gyáva, potrohos vénember, aminek most látszik?

(Teátrálisan ellép, és megnézi Agárdyt.)

Laura:  Igen, az. Csalódtam magában!  (feláll, és távozna)

Agárdy: (Meghökkenve) De fölvágták a nyelvét! (közelebb lép Laurához, és megfogja a karját) Nem találkoztunk mi már valahol?

Laura: (Zavarban) Engedjen, kérem…

Agárdy: Nem, nem, valahonnét ismerem magát. (Magában) Füredről? Nem, nem, nem!

Laura: (Indulna) Akkor most felejtsen el, és tegyen úgy, mintha sohase látott volna! Eresszen!

(Agárdy magához húzza a lányt, hosszan a szemébe néz, aztán észreveszi a nyakában lévő medaliont. Meghökken. Érdeklődéssel veszi kézbe.)

Homonyik Csilla fotója

Agárdy: Ez a magáé?

Laura: (Remegve) Engedje el! Édesanyámé. Régi családi örökség.

Agárdy: (Megborzongva) Különös.

(Közel hajol a lányhoz, beleszagol a hajába. Laura előbb elhúzza magát, majd mintha delejeznék, megdermed.)

(Kopognak, és benéz Hadobásné)

Hadobásné: Igazgató úr, valami Jurányi van itt, sürgősen magát keresi.

Agárdy: Máris.

(Hadobásné el, Agárdy Laurához)

Agárdy: Mit is mondott, hogy hívják?

Laura: Nem mondtam. Berger Laura.

Agárdy: (Meghökkenve) A bankár Berger lánya?

Laura: Számít ez?

Agárdy: (Kikiabálva) Hadobásné! Kerítse elő Szatmári művésznőt. (Laurához) Ne izguljon, Szatmáriné majd kezelésbe veszi.

Laura: Nem értem.

Agárdy: Énekelni tud?

Laura: Kicsit.

Agárdy: Akkor megtanul.

Laura: (Felocsudva) Igen?

Agárdy: Mint a pinty. Táncolni?

Laura: (Reménykedve) Még nem próbáltam.

Agárdy: Tessék? Hány éves maga?

Laura: Most akkor alkalmaz?

(Belép Szatmáriné)

Agárdy: Hogy állunk?

Szatmáriné: Van maga, én, és Alvinczy. Meg a resztli.

Agárdy: (Elmélázva, Laurához) Adok magának egy kis szerepet. Egyelőre egyetlen egyet, egyetlen estére. Két feltétellel.

Laura: Mi volna az?

Agárdy: Kápráztasson el. (Nevetve) Még a szülei se ismerjenek magára.

Laura: (Bólint, indulna)

Agárdy: (Egy pillanatra még visszatartva a lány karját, közben mélyen a szemébe nézve) Kettő: Mutasson be a kedves mamának

Laura: Ez m inden? Rendben. (El)

Agárdy: (Szatmárinéhoz) Csináljon vele valamit. Alvinczyt meg józanítsa ki.

(Mindketten el)

7. jelenet 1. kép

Egy irodában, a rendőrségen. Szindbád az asztalon könyököl, amikor belép Krúdy Pál.

Krúdy Pál: Ébresztő fiam! Sürgős távirat Budapestről.

Szindbád: Mi ez?

Krúdy Pál: Steinmann Igor nemzetközi kém és terrorista újra Magyarországon van. Egy fürdővárosban látták.

Szindbád: Kizárt, hogy itt legyen. Sóstó a világegyetem legcsendesebb fürdője.

Krúdy Pál: Nono. Azért tudnék én mesélni magának ezt-azt.

Szindbád: (Steinmann körözési fotója kivetítve, nagyban. Valójában Barzó Pali arcát látjuk. Szindbád ezt tanulmányozza.) Ez akárki lehet.

Krúdy Pál: Ez a Steinmann nagyon emlékeztet valakire. Mintha láttam már volna Nyíregyházán.

Szindbád: Nekem meg Ankarából ismerős. (Magában) Vagy inkább Kairóból?

Krúdy Pál: Igazi kaméleonnak mondják.

Szindbád: Nézzük a helyi anarchistákat.

Krúdy Pál: Nézzük.

(Arcképek sorozatát látjuk, rajta különféle nyíregyházi arcok. Régiek, de benne időnként felvillan egy-egy mai, közismert arc is a városból.)

Homonyik Csilla fotója

Szindbád: Semmi gyanús.

Krúdy Pál: Lássuk az idegeneket.

Szindbád: Van most itt néhány vendégszínész.

Krúdy Pál: Mit tudunk róluk?

Szindbád: Agárdy Ignác. (Látjuk a fotóját kivetítve, majd a nyomozó által elmondottakhoz is kapcsolódik egy-egy dokumentaristának ható, de finoman komikus kép.) Színész, rendező. Számos darabban játszott. Különösen a Lear királyban volt jó. (Fénykép az előadásból) Progresszivista. Sokat járt külföldön. Több társulata is volt. A legutóbbit Bényei, a színházak főinspektora szétugrasztotta jogosulatlan társulati szervezkedésért. Kora legjobb nőismerőjének mondja magát. Budapesten született 1874-ben. Apja ismeretlen. Testvére nincs. Az Agárdy felvett név.

Krúdy Pál: Anyja neve?

Szindbád: Az anyja neve… Gajdos Mária. (Látjuk a fényképét.) Férjezetlen. A Nyíregyháza melletti Sulyánbokorban született. Hm, ez különös. Cselédként szolgált a nyíregyházi Bergeréknél.

Krúdy Pál: Nocsak. Az ország tele van híres tirpákokkal.

Szindbád: Mindenki, aki számít, igaz?

Krúdy Pál: Folytassa.

Szindbád: Most éppen Sóstón kúrálja magát. És kivételesen igazat írt az újság: ő rendezi a díszelőadást.

Krúdy Pál: Ő volna Steinmann?

Szindbád: Megmérgezi a konkurens színtársulatot, hogy beugorhasson a helyükre. Aztán majd, ha már ott ül a kormányzó a díszpáholyban, előkap egy kellék pisztolyt, és lelövi?

Krúdy Pál: Ez így túl regényes.

Szindbád: De lehetséges.

Krúdy Pál: Ebben a városban bármi lehetséges, fiam. De Agárdy akkor se az igazi Steinmann. Nem is hasonlít hozzá, meg jóval öregebb is.

Szindbád: Igaz.

Krúdy Pál: Sokkal inkább valaki másra emlékeztet. De kire?

Szindbád: Nekem is ismerős, különösen a szeme.

Krúdy Pál: Ki van még?

Szindbád: Rezeda Károly. Hazárdjátékos, házasságszédelgő. Utálatos egy figura.

Krúdy Pál: Nocsak, nocsak. Csak nem féltékeny?

Szindbád: Ezt hogy érti?

Krúdy Pál: Tartsa tisztán a fejét, amikor nyomoz. Ne az érzelmei vezessék.

Szindbád: Rezeda kisstílű figura. És rossz színész. Nem lehet az igazi Steinmann.

Krúdy Pál: Van még valaki?

Szindbád: Ennyi.

7. jelenet 2. kép

Kopognak, és belibben Szatmáriné

Szatmáriné: Jó napot! Schiffer nyomozó urat keresem.

Krúdy Pál: (Kezet csókol) Művésznő!

Szindbád: Ismerjük egymást?

Szatmáriné: Hová gondol! A fiam lehetne.

Szindbád: Nem úgy értettem.

Szatmáriné: (Megcirógatja az arcát, sóhajt) Én sem. Kedves édesapját ismertem.

Szindbád: Ja, úgy.

Szatmáriné: (Álszemérmesen kuncogva) Úgy is.

Szindbád: (Elpirulva) Az apám már meghalt.

Szatmáriné: Milyen kár! Kiváló férfi volt az édesapja. (Vidámabban) Damaszkuszban találkoztunk egykor.

Szindbád: A követségen?

Szatmáriné: Oda engem nem engedtek be. A varietében.

Szindbád: Tessék?

Szatmáriné: Lokálnő voltam. Minden diplomatára nyitottan. Nemzetközi szellemben.

Szindbád: Ezt hogy érti?

Krúdy Pál: Khm. Kurva volt. Fiatalkori botlás. Ma már meghódíthatatlan primadonna.

Szatmáriné: (Hálásan Krúdy Pálra rebegteti szempilláit; Szindbádhoz) Maga még fiatal, nem értheti ezt. De mit tehet egy szegény, kezdő színésznő, állás nélkül Pesten.

Krúdy Pál: A szerecsenekhez megy szerencsét próbálni.

Szatmáriné: (Sóhajtva) Oda exportálunk, ahová csak lehet.

Krúdy Pál: Még megérjük, hogy majd Dubaiba is.

Szatmáriné: (Legyintve) Ah, Dubai…, igazi porfészek! (Szindbádhoz) Az édesapja sokat mesélt nekem magáról. Sokat köszönhetek neki.

Szindbád: Mit óhajt?

Szatmáriné: Tartozom az apjának. Ne kérdezze, miért. És maga kedves fiatalembernek tűnik. Tudom, hogy szerelmes valakibe… (Átad egy levelet)

Szindbád: Mi ez?

Szatmáriné: Ne kérdezze, hogyan szereztem meg. Hogy mit tesz, innentől magára tartozik.

Szindbád: (Felbontja a levelet)

Szatmáriné: Adieu!

Krúdy Pál: (Összecsattintva a bokáit) Küssz die Hand!

Szindbád: (Egyre gondterheltebben és sápadtabban olvassa a levelet)

(Szatmáriné Steinmann fényképét futólag megpillantva – ami vagy az asztalon van, vagy végig kivetítve a háttérben – visszafordul az ajtóból)

Szatmáriné: Ah, milyen remek fotó. Rajongója?

Krúdy Pál: (Elfojtott izgalommal) Igen. Tán ismeri?

Szatmáriné: Alvinczy Konrádot? Hogyne. Évekkel ezelőtt játszottunk együtt.

Krúdy Pál: (Egy papírra firkantva) Alvinczy Konrád. (Szatmárinéhoz, közben Szindbádot böködve) A Közel-Keleten?

Szatmáriné: Balatonfüreden. Agárdy társulatában.

Krúdy Pál: Agárdy?

Szindbád: (Olvasva) Mi az?

Szatmáriné: Most újra összeáll a régi trupp. Valami sürgős munka. A maguk új színházában. Itt még úgysem játszottam. Pedig csodálatosak errefelé a férfiak.

Krúdy Pál: Igen, igen. Csak Alvinczy hiányzik…

Szatmáriné: Még hogy hiányzik. Főszerepet kap! De megérdemli. Ő egy igazi zseni. Jó, hogy végre előkerült.

Krúdy Pál: Ezt hogy érti?

Szatmáriné: Hát úgy, hogy évekig sehol, aztán meg hirtelen itt.

Krúdy Pál: Khm, Steinmann… akarom mondani, ez az Alvinczy most itt van?

Szatmáriné: Sóstón. Majd nézzék meg a darabot. Én is játszom benne.

Krúdy Pál: Ott leszünk. Feltétlenül!

(Szatmáriné el.)

Szindbád: (Sápadtan, befejezve az olvasást) Berger Laurát veszély fenyegeti.

Krúdy Pál: Steinmann Igor Nyíregyházán van.

(Csodálkozva összenéznek és mindketten rágyújtanak, hátradőlve a karosszékükben. Elkezd ketyegni valami – olyan, mintha egy bomba időzítő szerkezete volna.)

Szünet

Szindbád: Mégis merénylet készül.

Krúdy Pál: Meglehet, édes fiam. (Szipákol)

Szindbád: Sürgősen ki kéne menni Sóstóra.

Krúdy Pál: Akkor talán induljunk. (Feláll, nyújtózik)

Szindbád: (Egy fiókból két revolvert vesz elő, felmutatja) Konflis vagy fiáker?

Krúdy Pál: (Szindbádra nézve) Azokra nem lesz szükség, édes fiam. Fő az egészség!

Függöny

MÁSODIK FELVONÁS

1. jelenet 1. kép

A sóstói erdőben. A színpad közepén két rögzített kerékpár, rajta Szindbád és Krúdy Pál. Lendületesen tekernek. Mögöttük folyamatosan változó háttér.

Krúdy Pál: Na, milyen érzés, fiam?

Szindbád: (Bizonytalanul kormányozva) Szsssz!

Krúdy Pál: Ahhoz képest, hogy most ül rajta először, jól csinálja.

Szindbád: Konflison gyorsabb lett volna.

Krúdy Pál: Viszont a kerékpározás egészséges, és nyugtatólag hat az idegekre.

Szindbád: Azt még nem érzem.

Krúdy Pál: Összegezzen, édes fiam.

Szindbád: Rezeda szélhámos, Bergerné bérelte fel, hogy elcsábítsa és cserbenhagyja Laurát. Aúúú!

Krúdy Pál: Ezt szépen kifundálta, édes fiam. Bizonyítéka van?

Szindbád: A zsebemben.

Krúdy Pál: Aha. A levél Szatmárinétól.

Szindbád: Igen. Bergerné levele.

Krúdy Pál: És miért tenne ilyet Bergerné a lányával?

Szindbád: Még nem tudom. Majd tőle kérdem meg.

Krúdy Pál: Na, aztán csak óvatosan. Bergerék nagy emberek. És Bergernének messzire ér a keze. Nem is sejtené, milyen ravasz egy szuka. Még valami?

Szindbád: Agárdyval sincs minden rendben. Szsssz!

Krúdy Pál: Mi van vele?

Szindbád: Csak feltevés. De annál meglepőbb.

Krúdy Pál: Bizonyítéka van?

Szindbád: Tudom, hol találom.

Krúdy Pál: Akkor még ne is mondja. Van itt elég sületlenség.

(A forgószínpad kiviszi őket.)

1. jelenet 2. kép

A sóstói erdőben. Nagyobb társaság, férfiak és nők, feltűrt nadrágban és szoknyában, mezítláb, elől Ungerleider doktor, hóna alatt egy dinnyével (vagy más nagyobb gyümölccsel, pl. kókuszdió vagy ananász), szájában síppal, kezében stopperrel, erőteljesen gesztikulál és németül vezényel. (Ők a Kneipp-kúrázók.)

(A forgószínpad kiviszi őket.)

1. jelenet 3. kép

                           A sóstói erdőben. Újra elő Szindbád és Krúdy Pál.

Szindbád: (Oldalra néz, a lombok közül egy békésen legelésző zsiráf feje bukkan elő. Szindbád fékez, elengedi a kormányt, Krúdy Pál kapja el.)

Krúdy Pál: Megőrült?

Szindbád: Maga is látta?

Krúdy Pál: Mit?

Szindbád: A zsiráfot.

Krúdy Pál: Mit?

Szindbád: Hát a zsiráfot!

Krúdy Pál: Schiffer fiam, magának árt a kerékpározás.

(A forgószínpad kiviszi őket.)

1. jelenet 4. kép

A sóstói erdőben. Ugyanaz a nagyobb társaság, férfiak és nők, továbbra is feltűrt nadrágban és szoknyában, mezítláb. A sorban hátul látjuk Bergernét is.

Ungerleider: Eins, zwei! Eins, zwei! Bitte, schnell! Frau Berger, bitte, nicht lemaradás! Eins, zwei!

(A forgószínpad kiviszi őket.)

1. jelenet 5. kép

A sóstói erdőben. A forgószínpad újra behozza Szindbádot és Krúdy Pált. Kerekeznek. Erős zaj a lombok közül.

Szindbád: Ezt most hallotta?

Krúdy Pál: Nem.

Szindbád: Pedig óriási volt.

Krúdy Pál: Talán egy elefánt.

Szindbád: Nahát!

Krúdy Pál: Tréfáltam, Schiffer. Csak a nyulak bagzanak.

Szindbád: De ennyire?

Krúdy Pál: Száraz az avar. A legkisebb zajt is felerősíti. Ne legyen már ennyire berezelve. Sóstó mégsem az arábiai dzsungel, vagy az indiai sivatag, he, he. (El.)

Szindbád: (Gyanakodva néz körül) Hát nem. Sokkal különösebb…

1. jelenet 6. kép

Szindbád egy Tarzan-ugrással lepattan a bicikliről, benyúl egy bokorba, és előráncigálja onnét Rezedát.

Szindbád: Tényleg nem elefánt. Inkább varacskos disznó!

Rezeda: Hagyjon! Mit csinál? Megőrült?

Szindbád: Tűnjön el a városból maga csaló gazember. Laurát meg hagyja békén. Mindent tudok magukról…

Rezeda: Khhh… (Fuldoklik)

Szindbád: Mit röfög? Ne röfögjön. (Boxolni kezdenek, párat ugrálnak is körbe, de Rezeda végül elszalad, Szindbád leporolja magát, és visszaül a kerékpárra.)

(Szindbád kerékpáron el.)

Nagy Erzsébet fotója

1. jelenet 7. kép

A sóstói erdőben. A Kneipp-kúrázók csoportja. A lemaradó Bergernéhez Rezeda lép oda a sűrűből. Bergerné céltudatosan halad, kezében egy vödörrel és összezárt esernyővel, Rezeda ellenben folyvást akadályokba ütközik az ösvényen. Előbb ágak, tuskók, tüskék állják útját; egy nagy, formátlan kupac mellett állnak meg, amely erősen bűzlik, legyek dongják körül. Időnként valami megrázza a felső lombokat. (A háttérben, láthatatlanul, nyilván csakis egy elefánt lehet.)

Rezeda: Pszt!

Bergerné: (Megijedve ugrik hátra) Szűzanyám, kígyó!

Rezeda: Hol, hol? Csak én vagyok az. Rezeda.

Bergerné: Akkor meg mit pisszeg itt nekem. Halálra rémít. Azt hittem, kígyó.

Rezeda: Itt nem is élnek kígyók (Ebben a pillanatban egy kígyót pillant meg, arrébb rúgja, Bergerné nem veszi észre.) Sürgősen beszélnünk kell.

Bergerné: Vetkőzzön!

Rezeda: De kérem! Itt és most?

Bergerné: Vegye le a cipőjét. A zoknit is!

Rezeda: Eh!

(Mérgesen legyint, leveszi.)

Rezeda: Így akkor most jó?

Bergerné: Kalap!

Rezeda: (Megadóan égre emeli tekintetét, lassít, leveszi a kalapot, elrendezi a ruházatát és szélesen vigyorog)

Bergerné: Mi ez az impertinális sietség?

Rezeda: Ez a rohadt kis kopó. Mindent tud.

Bergerné: Egy kutya, aki mindent tud? Ugyan, mit tudhat egy kutya, amit ön nem?

Rezeda: (Dühösen) Hekus, zsaru, zsernyák, kopó, fakabát,  a nyírségben hogy mondják a yardot?

Bergerné: Járdának, ahogyan Pesten is.

Rezeda: (Elképedve hápog)

Bergerné: Lenyelt valamit? (Hátba vágja) Ah, értem már, Szindbád? Kiváló fiatalember. De nem éreztem, hogy rohadna. (Elkezdi szaglászni Rezedát. Magában): Ellenben magával.

Rezeda: Az, az, a maguk kis kopója. Szindbád? Idióta egy név.

Bergerné: Ja, kérem, egy detektív adjon magára, ha nevet választ. Ez olyan romantikus. Bár ez a sok arab, vagy milyen szokás…

Rezeda: …török!

Bergerné: Török? Undorító. Török! Mindegy. A Schiffer mégis jobb. Képzelje, a fővárosban, már egy szál lepedőben fürdőznek a Gellértben. Hallotta? Ez a kozmopolitika! Maguk, pestiek! Romlásba viszik még ezt az országot, meglátja. Még majd megérjük, hogy fiúk és leányok egy iskolába járnak. Ah, Schiffer!… pedig rendes embernek látszott!

Rezeda: Schiffer?

Bergerné: Hát Szindbád.

Rezeda: Hát ez a… jó ember… most áthúzza a nagyságos asszony számításait.

Bergerné: Nocsak.

Rezeda: Valahogy kifigyelte, mikor Laurával voltam, és megfenyegetett, ha nem szállok le róla, letartóztat agitációs propagandáért.

Bergerné: Csak nem?

Rezeda: Csak de!

Bergerné: Maga a terrorista?

Rezeda: Kikérem magamnak! Én színész vagyok!

Bergerné: (Kacagva) Akkor meg mit aggódik?

Rezeda: (Sértődötten) Még hogy ne aggódjak? Ez a sajtképű kicsinál egy életre. A kettőnk g’seftjének annyi.

Bergerné: G’seft. Ah, micsoda szavak már megint! Maguk se a jó modort, se a szép magyar nyelvet nem ismerik, nicht war? (Kacsint.) És ne beszéljen úgy a lányomról, mint egy vagonírozott nyersbőr szállítmányról.

Rezeda: Pedig ami azt illeti, Laurácska tényleg jó kis bőr. De nekem ez már így túl kockázatos. Egyébként is, úgy hallom, az új direktoruk, Agárdy, szerepet ajánlott Laurácskának.

Bergerné: (Igazán meghökkenve) Ki az az Agárdy?

Rezeda: (Élvezve Bergerné döbbenettét) …méghozzá itt, Nyíregyházán.

Bergerné: Lehetetlen! Megtiltom! Hát miért fizetem én magát?! Nem azért, hogy védje meg a lányomat?!

Rezeda: Hah, szép kis védelem! Csábítsam el, törjem össze a szívét, aztán hagyjam ott, az út szélén, Újfehértőn…

Bergerné: Fehértó, maga arcátlan… Új-fe-hér-tó.

Rezeda: Az most mindegy.

Bergerné: Ezt én szoktam mondani.

Rezeda: Az most mindegy.

Bergerné: Idefigyeljen maga képmutató, csaló kurafi! Bármikor tönkre tehetem, világos? A váltóit boldogan várják a pesti smasszerek, jól mondom? Vagy strasszerek? Itt marad, és azt csinálja, amit mondok. Egyébként jegyezze meg, én csakis a lányom érdekében cselekszem. Hogy kiábránduljon az olyan alakokból, mint maga és örökre elmenjen a kedve az ilyen kalandoktól, mint ez az ostoba színjátszás. (Magában) Ah, egy anyának a saját gyermeke a legnagyobb keresztje… (Halkabban) Még akkor is, ha izraelita.

Rezeda: (Kissé megszeppenve) Ez a Szindbád akkor is keresztbe tesz nekünk.

Bergerné: Szindbádot bízza rám. Ő is a mi emberünk.

Rezeda: (Döbbenten) Ő is?

Bergerné: Szeretem, amikor ilyen idióta arcot vág. Csak tudnám, mit esz magán a lányom.

(A forgószínpad kiviszi őket)

1. jelenet 8. kép

A sóstói erdőben. A forgószínpad behozza Szindbádot és Krúdy Pált. Kerekeznek.

Krúdy Pál: Nagyon elmaradt, fiam.

Szindbád: Csak elintéztem valamit. És igaza volt. Nem elefánt volt. Csak a nyulak bagzanak.

(Egy elefánt megy keresztül a színen, Krúdy nem látja. Szindbád fékez, félrerántja a kormányt, Krúdy Pál elkapja)

Krúdy Pál:       Megőrült?

Szindbád: Maga is látta?

Krúdy Pál: Nyugalom, Schiffer.

(A lombok közül mezítelen emberek bukkannak elő. Néhányan egy fán tornásznak..)

Szindbád: Áááá! Pucér emberek! Ezt se látja?

Krúdy Pál: Ungerleider doktor Kneip-kúrázói. Engedélyük van mutogatni magukat.

Szindbád: Anarchisták, kubisták, futuristák, nudisták! Hát itt már mindent lehet?

Krúdy Pál: Ez egy felvilágosult város, fiam. És fő az egészség. A polgármester ezt az ösvényt jelölte ki számukra.

Szindbád: Bezzeg a kerékpárosoknak nem jelöl ki ösvényt.

Krúdy Pál: Mert a kerékpárnak nincs jövője. A nőknek ráadásul meglehetősen erkölcstelen. Bár…

Szindbád: Ők majd motorozni fognak.

(A forgószínpad kiviszi őket.)

1. jelenet 9. kép

A sóstói erdőben. A forgószínpad behozza Bergernét és Rezedát.

Rezeda: Aha. Asszonyom, maga egy igazi Borgia.

Bergerné: Borcsa? Mit akar ezzel mondani?

Rezeda: Bor-gia, nagyságos asszonyom, Bor-gia.

Bergerné: Ne szemtelenkedjen Rezeda. A tirpák parasztok a tehenüket hívják Borcsának.

Rezeda: De én nem is ezt mondtam!

Bergerné: Tudom mit mondott. De maga továbbra is azt fogja mondani, amit én gondolok, megértette? Ha már színész lett.

(Felülről egy erős vízsugár ömlik rájuk. Bergerné felhúzza az ernyőjét, Rezeda viszont elázik, értetlenkedve keresve a furcsa eső forrását.)

Bergerné: (Rezeda kezébe nyomva a vödröt.) Ne szerencsétlenkedjen már. Tartsa alá!

Rezeda: Mi ez?

Bergerné: Csak tartsa. A doktor úr szerint minden cseppje kincs.

Rezeda: (Szagolgat.) Pfuj.

Bergerné: Jót tesz a bőrnek. (Meglögyböli az arcát.) Próbálja csak ki.

Rezeda: (Ő is meglögyböli az arcát, majd fintorog.) Olyan mint a tehénhúgy.

(Az egyik bokorból egy tehén dugja ki a fejét. Rezeda méregeti a távolságot a tehén és a felülről jövő vízsugár között.)

Bergerné: Ne finnyáskodjon Rezeda. Élet, erő, egészség. Most menjen a dolgára. Rám még vár egy iszappakolás.

(A forgószínpad kiviszi őket.)

Karádi Zsolt fotója

1. jelenet 10. kép

A sóstói erdőben. A forgószínpad behozza Szindbádot és Krúdy Pált. Ezúttal az ellenkező irányba kerekeznek. Krúdy Pál hirtelen leszáll a kerékpárról, nyújtózkodik, rágyújt és indulna.

Szindbád: Most hová megy?

Krúdy Pál: Kúráltatom magam. Kissé megfájdult a gyomrom.

Szindbád: És mi lesz Steinmann-Alvinczyvel? Ha ő ő, akkor értesítenünk kell a szolgálatokat és a kormányzó embereit.

Krúdy Pál: Átkutatták a színházat?

Szindbád: Még a környező házakat is.

Krúdy Pál: Hányszor?

Szindbád: Háromszor. Csonka őrmester maradt ott civil ruhás őrökkel.

Krúdy Pál: Bomba?

Szindbád: Semmi.

Krúdy Pál: Akkor miért ideges, fiam? A stressz e század legártalmasabb betegsége…

(Egy időzítő-szerkezet ketyegését halljuk. Szindbád gyanakodva néz körbe, de csak egy struccot lát a fák között.)

Szindbád: Mert Steinmannt látták a környéken, tirpák farmernek maszkírozva.

Krúdy Pál: Mégse tartóztathatunk le minden tirpákot…

Szindbád: Igaz. És este Jurányi darabjában fog fellépni a kabaréban.

Krúdy Pál: Na, akkor ott csapunk le rá. Bízza ezt rám. Intézze Bergeréket, és a maga Laurácskáját.

Szindbád: Mi legyen a biciklijével?

Krúdy Pál: Vigye magával. Gyakoroljon. Ráfér magára egy kis edzés. Én most inkább sétálok egyet. Oly szép az idő.

(Lehúzza a cipőjét, és a zoknit, majd Krúdy Pál el. Szindbád áll, szivarját szagolgatva, majd megfordítja a kerékpárt, felül, a forgószínpad az ellenkező irányba viszi.)

2. jelenet 1. kép

A forgószínpad egy rögzített automobilt hoz be, benne négy utas szorong. A kormányzó, a titkára, a sofőr és egy testőr. A gépkocsi elején nemzetiszín zászló lobog.

Kormányzó: Messze van még?

Titkár: Ez még csak Szolnok volt, kormányzó úr.

Kormányzó: Nyíregyháza. Nyíregyháza. (Sóhajt) Biztos, hogy nem csatolták el a románok?

Titkár: Csak szerették volna. Meg az oroszok. És a csehszlovákok is.

Kormányzó: Ezek a tirpákok amúgy nem szlovákok?

Titkár: (Jegyzeteiben lapozgat) Tótmagyarok. Békésből idehívott farmerek. Lóbolondok. Csak a munka meg a takarékoskodás érdekli őket.

Kormányzó: (Sóhajt) Reménytelenül józan életprogram.

Titkár: Épp ezt jubilálják ma este.

Kormányzó: Akkor szórakoztató előadásra számíthatunk.

Titkár: Sürgönyöztem az unokafivérének. Holnap együtt villásreggeliznek.

Kormányzó: Ez a munkácsi Horthy-ág? El is feledkeztem róluk. Hogy kerülnek ide?

Titkár: Nemrég települtek át Kárpátaljáról. Tudja, az már nem a miénk…

Kormányzó: (Sóhajt) Mikor lesz már ennek vége.

(Ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítő-szerkezete)

Kormányzó: Maga is hallja ezt?

Titkár: Csak az órám, méltóságos uram. A legújabb svájci modell.

Kormányzó: Kicsit hangos. Már az új svájci órák sem a régiek. (Sóhajt)

(A forgószínpad kiviszi őket)

2. jelenet 2. kép

A sóstói Fürdőház egyik szobájában. Az egyik felében orvosi ágy, körülötte egészségügyi eszközök. Az oldalt lévő ablakokon kék sötétítő függönyök. Bejön Mari néni, takarít.

Mari néni: A balatonfüredi mulatságok „kismiskák” vótak a sóstói dáridókhoz képest. Mást se csináltak ott az urak a Svájci Lakban, csak Sóstót „kultiválták” Benczi Gyula világhíres nyíregyházi cigányprímás segédletével. Mikor bús magyar nótát dalolgattunk a vén tölgyek alatt, hát, az maga vót az örök ifjúság. Jó világ vót az. Mink mondjuk csak ritkán fürödtünk a tóba. Nagyon sós vót annak a vize. Az úri asszonyok meg leginkább sárral dögönyöztették magukat. Meg Rammstein doktor híres fiatalító készülékét használták, hogy visszanyerjék jánykor derekukat…

2. jelenet 3. kép

Bejön Bergerné és az ágyra fekszik, egy szál lepedőben van. Várja, hogy érkezzék a gyógymasszőr. Közben a háttérben szóló cigányzenére dúdolgat. Szindbád lép be, orvosi köpenyt vesz fel, elkezdi masszírozni Bergernét egy műszerrel.

Bergerné: Ah, ez nagyon jó, Franci!

Szindbád: (Az asszony hátát dögönyözve) Asszonyom, önben egy színésznő veszett el.

Bergerné: (Zavarban) Maga az, Franci?

Szindbád: (Tovább dögönyözve) Csak arra nem jöttem még rá, hogy tragika…

Bergerné: (Kinyitja a szemét, hátrafordul) Schiffer! Maga masszőz is?

Szindbád: …vagy komika illenék igazán magához.

Bergerné: (Megpróbál felkelni) Ezt fejezze be. Adja ide, azt a kendőt.

(Az egyik ajtón belép Ungerleider doktor, kissé bohókásan, szemüvegét igazgatva.)

Ungerleider: Ah, sehr gut, sehr gut. (Beleszagol a vízbe) Nadjon helyes. Folytassa, kérem!

(Ungerleider kimegy)

Szindbád: Ezt? (Lengetni kezdi a kendőt.) Esetleg naiva?

Bergerné: Na de Schiffer, azt hiszem, most túllép a jó ízlés határán.

Szindbád: Ahogyan ön is, asszonyom.

Bergerné: De kérem! Mit képzel? Ki maga?

Szindbád: Tudom, hogy kapcsolatban áll Rezeda művész úrral.

Bergerné: Művész úr? Az a rossz ripacs?

Szindbád: Tehát ismeri.

Bergerné: Jaj… Foglalkozzék a maga dolgával.

Szindbád: Arra is sor kerül. Kérem, asszonyom! Nem bánhat így a lányával.

Bergerné: Hogy hogyan bánok a lányommal. Ahhoz magának semmi köze.

Szindbád: Igaza van. De ha az anyai szívtelenség büntethető volna, most letartóztatnám.

Bergerné: Most már elég. Hallatlan! Mit merészel! Van magának fogalma egy anya érzéseiről?

Szindbád: A kérdés az, vajon magának van-e?

Bergerné: Távozzék!

Szindbád: (A zakója zsebébe nyúl és előhúzza a levelet) E levelet ön írta annak a bizonyos Rezedának.

Bergerné: (Megtorpanva, majd a levél után kapva) Mi ez? Adja ide!

(Kergetőzni kezdenek. Bergerné igyekszik magán tartani a lepedőt. Közben ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítő-szerkezete. Szindbád gyanakodva néz körül. Míg Bergernével beszél, a szalon bútorait vizsgálja át, be-be nézve egy-egy fiókba, asztal alá stb.)

Bergerné: Ha nem adja ide, holnaptól maga egy senki. (Kihúzza magát) Tudja mit? Nem én írtam. Semmi közöm. Hamisítvány.

Szindbád: Akkor nyilván nem bánja, ha megmutatom a kedves férjének. Vagy a lányának.

Bergerné: Ezt nem teheti. Istenem?! Mit akar tőlem?

Szindbád: Tegyen le erről a szívtelen tervről. Laura nem ezt érdemli.

Bergerné: Maga nem tud semmit.

Szindbád: Akkor mondjon el mindent.

Bergerné: (Végigméri Szindbádot, erőt vesz magán és megnyugszik.) Na, jó. Elmondok magának valamit. Aztán eldöntheti, detektív úr, hogy mit tesz. (Leülnek a pamlagra) Volt egyszer egy lány, egy poros, akácillatú, vidéki kisvárosban. Gazdag, jómódú szülők gyermeke, akinek mindene megvolt. De ő más életről álmodott. Színésznő szeretett volna lenni…

Szindbád: Én mindig arról álmodtam, hogy rendőr leszek Nyíregyházán…Esetleg Kállóban.

Bergerné: Füreden egyszer, egy nyári éjjen, megismerkedett egy fiatal pesti színésszel, aki elcsavarta  a lány fejét, noha ő akkor már menyasszonya volt egy gazdag bankárnak, akit tisztelt bár, de nem szeretett. És a lány az esküvője előtt egy héttel megszökött…

(Közben)

Dal Nro. 3.

(Csak dallam, szöveg nélkül)

…csak ült a lány s a szíve úgy vert

letette már a már a kukkert

nem fürkészte a láthatárt

úgy se jön akit várva várt

Szindbád: Nocsak.

Bergerné: Megszökött volna. De a színész rútul becsapta őt. A lány várta, várta, degeszre tömött csomagokkal egy egész éjjen és egy álló napon át a füredi állomáson. Csak ült a peronon, csak ült…, kisírt szemmel… (Bergerné Szindbád füléhez hajol, és némileg gesztikulálva, sóhajtozva suttog.)

Nagy Erzsébet fotója

2. jelenet 4. kép

Eközben: A színházban. Agárdy Laurával, Szatmáriné, a színészek, a tánckar és Barzó Pali.

Mari néni: Oszt míg ezek sugdolóztak, a színházban ment mán akkor a készülődés az esti bemutatóra. Jobb azt nem is tudni, hogyan próbáltak ezek a színészek. Sose is értettük, hogyan lesz a színdarab, annyi mulatozásban, kapkodásban. De hát, mindig vót valahogy ez is.

Agárdy: Jól van Laura, jól van…szavamra nem is gondoltam volna…

Szatmáriné: Direktor úr!  Ez a ruha jó lesz?

Agárdy: Attól függ, mire.

Szatmáriné: Még nem késő elővenni valami klasszikusat.

Agárdy: Nem lehet.

Szatmáriné: És mi lesz azokkal a jelenetekkel, amiket még nem is próbáltunk?

Agárdy: Rögtönzünk.  Ha jól csináljuk, úgyse vesznek észre semmit. Tanítsa be a tánckart.

Szatmáriné: Mégis mire?

Agárdy: Revü, kánkán, csárdás. Bármi jó lesz. Nekem még el kell mennem valahova Laura kisasszonnyal.

Szatmáriné: Most? Most nem mehet el…

Agárdy: Minden a legnagyobb rendben lesz, ne aggódjon!

Szatmáriné: Legalább a finálét nézze meg!

Agárdy: Jól van, mutassák. Csak gyorsan, gyorsan!

Szatmáriné: (A színészekhez) Akkor vegyük át még egyszer a finálét! Figyelem! Tessék!

(Kartánc és közös ének, Szatmáriné vezényel – Agárdy az állát vakarja.)

Dal Nro. 4.

(A színészek, együtt)

Együtt:

Mert kell egy társulat

Ahol a tirpák is mulat

Ha van fürdő, kocsma, bordély –

Miért ne lenne egy jó kis tirpák Broodway

Kell egy társulat, igazi jó kis csapat

Önálló, állandó, itt tanyázó – alkat

Ha van fürdő, kocsma, bordély –

Miért ne lenne egy jó kis tirpák Broodway…

(Mindenki el.)

2. jelenet 5. kép

Ismét: A Fürdőházban. A 2. jelenet 3. kép folytatása, Szindbád és Bergerné.

Szindbád: Aztán összetört szívvel hozzáment a bankárhoz…

Bergerné: Egy életre meggyűlölve a színházat és a színészeket… (Sír, Szindbád zsebkendőt ad neki) Hah, felügyelő a végén még kiderül, hogy maga is ember.

Szindbád: De nem gondolja, hogy választott módszere, hogy is mondjam, kíméletlen?

Bergerné: A szív sebei gyorsan gyógyulnak ilyen fiatalon.(Orrot fúj) Ugyan, kedves Szindbád. Mindössze egy kis összeesküvésről van szó. De tudja mit? Kezében tarthatná ön a dolgokat, így vigyázhatna Laurácskára is. Maga mégis csak megbízható férfi, szemben Rezedával.

Szindbád: És akkor fölhagy a tervével?

Bergerné: És akkor megkapom levelet?

Szindbád: Azon nyomban.

Bergerné: És Laura nem tud meg semmit.

Szindbád: Asszonyom, ez legyen közöttünk a boldog végszó. (Átadja a levelet.)

2. jelenet 6. kép

Ebben a pillanatban az egyik ajtón belép Laura, Bergené a levelet sietve ruhaujjába süllyeszti.

Laura: Mama, engedje meg, hogy bemutassak magának valakit… Nocsak!

Szindbád: Kisasszony!

Bergerné: Éppen jókor.

Laura: (Szindbádhoz) Mintha azt mondta volna, nem kémkedik utánam.

Bergerné: A detektív úr azért keresett fel, hogy tudassa velem, veszély leselkedik rád.

Laura: Én rám?

Bergerné: Csak ne nyugtalankodj! A detektív úrnak bizonyítéka van rá, hogy az a férfi, aki tudtom nélkül körülötted legyeskedik, s aki iránt te is bizalmas érdeklődést táplálsz, nos, ez a Rezeda nevezetű színész egy csaló.

Szindbád: (Felszisszen) Asszonyom!

Laura: Folytassa!

Bergerné: Csak a pénzünk kell neki. Vagyis a te pénzed, melyet örökölsz.

Laura: Gratulálok kedves Szindbád. Ahhoz képest, hogy nem szaglászik utánam, egész sikeresen nyomoz. És megtudhatnám mi győzte meg erről?

Szindbád: Khmm…

Bergerné: (Bergerné Szindbádba fojtva a szót) Lehetetlent kérsz. A rendőrség nem tárhatja ország-világ elé a bizonyítékait.

Laura: Úgy? Kedves Szindbád. Barátom. Magának egy szava sincs?

Szindbád: Sajnálom, az édesanyja igazat mond. Vagyis…

Laura: Berger kisasszony buta lány, mindent elhisz maguknak, férfiaknak. Károlynak azt, hogy igazán szerette, magának azt, hogy nem szaglászik utána…

Bergerné: És a végén mindig anyádnak lesz igaza, gyermekem. Nem neked való ez a színházi népség.

Laura: Ezen már túl vagyunk, mama.

Bergerné: Na, ugye… Igen? Túl vagyunk? Hát ezt mondom én is.

Laura: Én meg, hogy színésznő leszek így is, úgy is. Agárdynál. Éppen…

Bergerné: Agárdy! Kicsoda ez a pojáca? Idejön direktorosat játszani és feldúlja a tisztes családok életét! Még mit nem! Pokolravaló színészek!

Laura: Már én is közéjük tartozom, mama.

Bergerné: Te miközénk tartozol!

Laura: Ebből elég. Elmegyek! (Indul)

Bergerné: Megtiltom! Nem mész te sehova!

(Huzakodnak, éppen közéjük esik le Bergerné ingujjából a levél. Bergerné négykézláb igyekszik érte, Szindbád észbe kap és ő is a levél után nyúl, de csak akadályozzák egymást Bergernével.)

 (Közben az egyik ajtón benyit Berger, nem ismeri fel őket.)

Berger: Oh, pardon!

(Kilépve bezárja maga mögött az ajtót. Szindbád és Bergerné odapillantanak, Laura ezt kihasználva felkapja a levelet)

Laura: Nocsak, ez meg mi?

Bergerné: Add azt ide! (Próbálja elkapni a kezéből, de nem éri el, mert Laura elfordul és kibontja. Bergerné talpra ugrik.)

Szindbád: Ne olvassa el.

Bergerné: Rosszul leszek!

(Bergerné elájul, egyenesen Szindbád karjaiba. Laura a levelet olvassa.)

Homonyik Csilla fotója

Laura: Ez a mama kézírása. (Elboruló arccal olvassa a levelet.) Mi ez?

Szindbád: Édesanyja levele Rezedának.

(Közben Szindbád a szalon egyik kanapéjára fekteti az ájult Bergernét)

Laura: Azt látom. (Olvas)

Szindbád: Édesanyja csapdát állított önnek.

Laura: (Olvas) Ezt nem hiszem el.

Szindbád: Hát pedig…

Laura: És ön részese volt ennek?

Szindbád: Egy percig sem. Sőt. Ellenkezőleg. Van egy jóakarója, Laura….vagy Rezedának egy rosszakarója…ez most mindegy is… Tőle kaptam ezt a levelet.

Laura: Ki az?

Szindbád: Szatmáriné.

Laura: Hm…

Szindbád: Jó szemű asszony. Ismerte apámat még a Közel-Keletről…

Laura: A Közel-Keletről…? Az apját? A Szatmáriné!

Szindbád: (Megadóan sóhajt) Előre kitervelték. Rezeda lett volna a csalétek. Ha már úgyis szökni akart….

Laura: Ezt honnét tudta az anyám?

Szindbád: (Megvonja a vállát) Vezet naplót?

Laura: Az nem lehet. Eldugtam.

Szindbád: Nem eléggé. Felbérelte Rezedát, akit a markában tartott, hogy tettessen szerelmet, majd a szöktetés után hagyja cserben magát. Rezeda eljátszotta volna a gyáva fickót, maga meg csalódik, és hazamegy.

Laura: Miért nem beszélt erről maga nekem?

Szindbád: Nemrég van birtokomban ez a levél…, és nem akartam megmutatni. Megnyugodhat. Leállítottam Rezedát, és az imént az édesanyját is rávettem, hogy álljon el a tervétől. Nem rossz asszony, maga miatt csinálta mindezt.

Laura: Azt meghiszem. Megzsarol valakit, hogy csábítson el, aztán hagyjon ott valami állomáson… Hogy lehetett erre képes?

Szindbád: Jót akart magának.

Laura: Hol látja mindebben a jót, Szindbád?

Szindbád: Hát, hát…, a végeredményben. A távoli végeredményben. Amikor elégedett családanyaként tekint majd végig gyerekein, akik a legjobb iskolák első tanulói, a férje pedig vezető városi tisztségviselő, akinek előre köszönnek az utcán…

Laura: Ugye most tréfál? Azt hittem, maga legalább nem nyárspolgár, mint a többiek.

(Szünet)

(Laura ismét a tenyerébe temeti az arcát. Keze megakad a medalion láncán. Előhúzza, ránéz, és ingerülten tép le a nyakából.)

Laura: És én még emléket akartam tőle!

(Eldobja, aztán leül. Szindbád fejével követi a medál útját, odamegy, felszedi. Közben ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítő-szerkezete. Szindbád gyanakodva néz be az ágy alá, felveszi a medaliont.

Szindbád: A Berger medalion.

Laura: Tartsa meg! Nem jelentem fel, hogy ellopta.

(Szünet)

Szindbád: (Zsebre teszi a medaliont) Így nem mehet el, ezt maga is tudja. Egyetlen logikus megoldás van. Legyen a feleségem!

Laura: (Fájdalmasan nevetve) Ez magának logikus?

Szindbád: Kis túlzással.

Laura: (Komolyan) Előbb megpróbál becsapni, aztán meg feleségül kér?

Szindbád: Igen. Azt hiszem…

Laura: Maga bolondabb, mint én! (Megcsókolja Szindbádot) Mi legyen a mamával?

Szindbád: Ráfér most a pihenés.

(Laura hirtelen elrohan, Szindbád utána. Rezeda lép be egy másik ajtón)

Rezeda: Asszonyom! (Rezeda megnézi az ájult Bergernét, grimaszt vág.  Kopogás. Rezeda megmerevedik, aztán elbújik az egyik szekrényben.)

2. jelenet 7. kép

A forgószínpad egy rögzített automobilt hoz be, benne négy utas szorong. A gépkocsi elején nemzetiszín zászló lobog. A kormányzó, a titkára, a sofőr és egy testőr.

Kormányzó: Messze van még?

Titkár: Ez még csak Szoboszló volt, méltóságos uram.

Kormányzó: Most, hogy így összement ez a szegény ország, azt hihetné az ember, hogy hamarabb leér majd a Nyírségbe, de mégsem.

Titkár: A tér és az idő felettébb relatív dolgok, méltóságos uram.

Kormányzó: Ezzel ne viccelődjék, Kárpáthy!

Titkár: Bocsásson meg, méltóságos uram. Csak egy fiatal német tudóst idéztem.

Kormányzó: Én meg már azt hittem, azt az idióta Clemenceau-t.

(Ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítőszerkezete)

Kormányzó: Na, már megint az órája. Csináljon vele valamit!

Titkár: (A kezére ülve) Igenis, méltóságos uram.

(A forgószínpad kiviszi őket)

Nagy Erzsébet fotója

3. jelenet 1. kép

A Fürdőház szalonja újra. Agárdy lép be, észreveszi az ájult Bergernét.

Agárdy: (Felgyűri az inge ujját) Asszonyom! (megpaskolja az arcát) Ébredjen.

Bergerné: (Magához tér) Vegye le rólam a mocskos kezét!

Agárdy: Ön elájult, Asszonyom.

Bergerné: Azt én jobban tudom, mit csinálok. (Felül, megnézi magának Agárdyt) Ki maga? Mintha már találkoztunk volna.

Agárdy: Réges-régen, egy távoli fürdővárosban…

Bergerné: Tudom ki maga! Agárdy! Az a szemtelen fráter a csónakból! A lányom megrontója! Maga, maga…, hájas pojáca! Elrabolta a lányomat! Hallatlan! Mit tátog itt, mint a sült hal.

Agárdy: Róza!

Bergerné: (Elképedve) Mein Gott! Hogy mer tegezni engem? Még a férjemnek sem engedem, csak vasárnap.

Agárdy: (Bergernéhez)… Róza egy kis virágot nevez meg, mely illatos és törékeny bár, ámde megsebez…

Bergerné: Mit hablatyol?

Agárdy: …ha meggondolatlan kézzel nyúl feléje bárki, s e virág neve rózsa…tövises vagy Róza.

Bergerné: Hogy?

Agárdy: …vagy mondhatom, hogy Rózsa, Rózsika, Rózsaszálacska (szünet) Rozsályka…

Bergerné: (Döbbenten) Hogyan mondta? Rozsályka… (Hirtelen megcsókolja) Ignác! Gajdos Ignác! Te vagy az? (Felpofozza Agárdyt)

Agárdy: Én édes Rozsálykám. Szebb vagy, mint valaha.

Mari néni: (Be) Jól hallották. Gajdost mondott. Nem Agárdyt. Ugyanis…(megszólal a zene)…Bocsánat! Úgy látom most nem alkalmas.

3. jelenet 2. kép

Duett, balatonfüredi part, félhold, lámpafény, hullámok hangja.

Dal Nro. 5.

(Bergerné és Agárdy)

Együtt:         Ó, egy régi szerelem

                           húsz év vagy két perc sem

                           telt el azóta

                           és még mindig szól a nóta

                           hogy

                           megsze-megsze-megszeretni téged

                           könnyű volt mint a vérem s a véred

                           egyetlen szerelmes éjjel véled

                           azóta is éltemen át éltet

                           a ke-ke-ke-kezed fogni

                           a szá-szájad megcsókolni

                           és aztán menni messze szökni

                           hol rajtunk kívül senki semmi

                           ez volt a terv de fe-fe-felborult

                           éjszaka lett s az ég is elborult

                           (Bergerné:) alig találtam hol az állomás

                           (Agárdy:) a kikötőben nem járt senki más

Bergerné: A kikötőben?

Agárdy: Az állomáson? (Mindketten Mari nénire nézve)

Mari néni: Én nem vótam ott!

Bergerné:    Csak ült a lány s a szíve úgy vert

                           letette már a már a gukkert

                           nem fürkészte a láthatárt

                           úgy se jön akit várva várt

Agárdy:         S a fiú a kikö-kikötőnél

                           hallgatózott a móló kövénél

                           de nem hallott léptet se suttogást

                           csak a köveken sok egyforma csobbanást

Bergerné:       Te a kikötőben

                           én az állomáson

                           hogy lehet hogy máshol várom a párom?

Agárdy:         Te a sínek mellett

                           én a kikötőben

                           sejthettem volna ezt úgy különben

Együtt:          Állomás kikötő nagy szerelem

                           hajón vagy vonaton gyere velem

                           de egyikünk itt a másikunk ott várt

                           ki látott már két ilyen osto-osto-ostobácskát?

Homonyik Csilla fotója

Bergerné: Hadd nézzelek! Meg sem ismernélek.

Agárdy: Én se téged.

Bergerné: Hogy találtál rám?

Agárdy: A lányod nyakában lévő medalion hozott ide.

Bergerné: Medalion?

Agárdy: Amit szerelmem jeléül adtam neked szökésünk előtt.

Bergerné: (Hirtelen észbe kap) Istenem! Ignác, segítened kell!

Agárdy: Mi történt?

Bergerné: Laura színésznő akar lenni. Azért ment hozzád. Te meg amilyen meggondolatlan vagy, fel is vetted.

Agárdy: Aki csak jött, én azt mind felvettem. Estére feszt meg kell csinálnom egy egész tirpák körképet…

Bergerné: Csakhogy én megtiltottam neki, hogy színész legyen.

Agárdy: De Rozsályka, te is színésznő akartál lenni.

Bergerné: Az Rozsályka volt. De Rozsálykát csalódás érte a füredi állomáson, és Róza lett belőle. És Róza hallani se akar a dologról.

Agárdy: Jóvá teszem. Kirúgom. Azonnal. Azonnal fellépés után.

Bergerné: Keressük meg!

Agárdy: Itt kell, hogy legyen. Azt ígérte, bemutat bennünket egymásnak. Ezért jöttem.

Bergerné: Várj! Én már nem vagyok Rozsályka, a menyegzője elől szökni akaró lány. Az akkori vőlegényem pedig a férjem. És nem akarnám, hogy megtudja, mi történt Füreden. Ugye értesz engem?

Agárdy: Titokban marad minden, Rozsály… vagyis nagyságos asszonyom!

Bergerné: Köszönöm, kedves direktor úr!

(Mindketten el.)

3. jelenet 3. kép

 A szekrényből nagy nehezen kilép Rezeda. Mindvégig hallgatózott.

Rezeda: (Kabátját porolva) Szép kis család. (Tüsszent) Rozsájka, Ignácka. Pfuj. (Tüsszent, majd énekelve) Osto-osto-ostobácska. Sokba kerül ez még nektek. Hehe. (Mari nénihez) Maga meg mit bámul?

Mari néni: Ej-ej, nem lesz ennek jó vége.

Rezeda: (Mari nénihez) Maga csak ne szóljon ebbe bele. Takarítson inkább. Csupa por ez a szekrény.

(Rezeda kimegy az egyik ajtón, nyitva hagyva maga mögött)

4. jelenet 1. kép

A nyitva hagyott ajtó háttérben Bergert és Rezedát látjuk találkozni. A zenészek játéka miatt beszélgetésük nem hallható, csak gesztusaik árulkodóak.

Berger: (Belép az üres szalonba, és feldúlva szétnéz) Aha!

(Kimegy)

Ungerleider: (Belép az egyik ajtón, körbenéz, aztán kimegy egy másikon.)

Krúdy Pál: (Belép az ajtón, körbenéz, megvakarja fejét, rágyújt, aztán kimegy Ungerleider után.)

(Ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítőszerkezete)

5. jelenet 1. kép

A forgószínpad egy rögzített automobilt hoz be, benne négy utas szorong. A gépkocsi elején nemzetiszín zászló lobog. A kormányzó, a titkára, a sofőr és egy testőr. (Később ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítő-szerkezete)

Kormányzó: Messze van még?

Titkár: Már nem lehet messze. Egy órája hagytuk el Záhonyt.

Kormányzó: Polyákbokor, Cigánybokor, Magyarbokor. Erre mintha már jártunk volna.

Titkár: (A térképet nézegetve) Sulyánbokor, Vajdabokor, Kazárbokor. Khm. Igen. De már itt van a közelben. Kicsit körbejártuk a vidéket.

Kormányzó: Az ott Tokaj?

Titkár: Igen, méltóságos uram.

Kormányzó: Tokaj szőlővesszei, ah! Még szerencse, hogy ezt nem csatolták el a csehszlovákok.

Titkár: A honfoglaló Szabolcs vezér emiatt maradt a térségben.

Kormányzó: A szlávok miatt?

Titkár: A tokaji miatt. Miután megitták, nem bírtak tovább lovagolni. Inkább beköltöztek Nyíregyházára.

Kormányzó: Ennyi erővel lovon is jöhettünk volna. Tovább tart ideérni, mint elrepülni Alaszkába.

Titkár: (Jegyzetelve, hangosan) Intézkedni: légiforgalom elindítása.

Kormányzó: Hallja. Már megint ez a hang!

Titkár: Csak a tücskök, méltóságos uram. Híresen hangosak a Nyírségben.

(A forgószínpad kiviszi őket)

5. jelenet 2. kép

 A forgószínpad a Fürdőház szalonját hozza be, kétfelől egyszerre lép be Agárdy és Bergerné.

Agárdy: Róza! Ró…

(Megölelnék egymást, amikor az egyik ajtón belép Jurányi, kezében nagy papírtekercs. Bergerné a kinyitott ajtószárny mögé bújik)

Jurányi: Direktorom! Már mindenhol kerestem. Szerencsére összefutottam a Berger lánnyal, ő mondta, hogy itt találom. Ezt nézze!

(Egy színházi plakátot mutat fel)

Jurányi: Na, milyen?

Agárdy: Plasztikus. A tirpákokat nem rövid i-vel írják véletlenül?

Jurányi: (Megnézi) Te jó ég! (Megöleli Agárdyt) Maga egy kincs! Rohanok a nyomdába.

(Jurányi el)

Agárdy: (Bergernéhez, aki előbújik az ajtó mögül) Mindent tűvé tettem, de már nincs itt.

Bergerné: (Sírósan) Én tehetek róla, ha most megszökik!

Agárdy: Ilyenkor már nem indul vonat…

Bergerné: De megbíztam valakit, hogy csábítsa el, szöktesse meg, aztán hagyja cserben Újfehértón.

Agárdy: Hogy juthatott ilyesmi az eszedbe?

Bergerné: Még te kérded? Drámai dramaturgia. Azt akartam, hogy alaposan ábránduljon ki a színészekből. (Sírva) Volt rá leckém.

Agárdy: Ezt egyszer már ezerszer megbeszéltük. És ki az a férfi?

Bergerné: (Sírva) Rhezeda Khá, khá-roly…

Agárdy: Teringettét! Éppen az a bájgúnár, szívtipró, házasságszédelgő, szifiliszes hamiskártyás?

Bergerné: (Hangosan felzokogva) Ih-ih-gen. Őh…

Agárdy: Akkor csak egyvalakiben bízhatunk.

Bergerné: (Szipogva) Kiben?

Agárdy: A Jóistenben.

Bergerné: (Sírva Agárdy vállára borul) Én tehetek mindenről!

Agárdy: Hát igen. (Átölelve a nőt) De nem lesz szökés. Most se.

5. jelenet 3. kép

Berger belép, meglátja, amint épp Agárdy vállára borul a felesége, mutatóujját fenyegetően feltartva közelít hozzájuk. Az ajtót becsapja.

Berger: Ahá! Szóval igaz!

Bergerné: Lipót!

Berger: Kérem, asszonyom, most ne mondjon semmit.

Bergerné: Lipót!

Berger: Ezt már mondta. Inflagranti!

Agárdy: Félre érti a helyzetet.

Berger: Majd pont maga mondja meg nekem, mit értek félre.

Bergerné: Lipót! Rosszul látja.

Berger: Hah! Bezzeg most rosszul látok. Fogdosta magát!

Bergerné: Lipót várjon egy kicsit!

Berger: Nem várok.

Bergerné: Gondolkozzék!

Berger: Én azt már gondoltam, hogy maga engem megcsal. Na de hogy éppen evvel…

Agárdy: Micsoda? Lassan a testtel uram és méltóztassék kinyitni a fülét.

Berger: Az nyitva van, maga hülye! Különben nem is hallanám, amit mond.

Bergerné: Mindent elmondok, Lipót.

Berger: Felesleges. Mindent tudok.

Bergerné: Lipót esküszöm, hogy ez az ember nem a szeretőm!

Agárdy: Már nem…

Bergerné: Már nem…Jaj!

Berger: Ugye? Most megfogtam! A kutya úristenit!

Agárdy: El kell mondani neki, Rozsályka!

Berger: (A fogát csikorgatva) Mért nem mindjárt kutyuli-mutyuli?

Bergerné: Lipót, térj észre. (Agárdyhoz) Látod, nem figyel.

Berger: Már tegeződnek is!

Bergerné: Én ezt az urat valóban ismerem Lipót!

Berger: Mit nem mondasz! Már csak az kéne, hogy ismeretlenek is fogdossanak.

Bergerné: Húsz éve láttam utoljára.

Berger: Céda!

Bergerné: Ne legyen bulgáris!

Berger: Vulgáris! De, vulgáris leszek. Most megöllek.

(Mindhárman elkezdenek az ajtókon ki-be, körbe-körbe szaladgálni. Egy idő után eldönthetetlen, hogy ki az üldöző és ki az üldözött.)

Bergerné: Lipót! Várjon!

Berger: Nem várok! (Fojtogatni kezdi)

Bergerné: (Sikítozik)

Berger: Na, jó. (Abbahagyja) Akkor majd otthon.

Agárdy: Most már aztán elég, maga pojáca!

Berger: Csak gyere ide, te haknihuszár! Téged is megöllek.

Bergerné: (Sikítozik) Hagyják abba!

Homonyik Csilla fotója

5. jelenet 4. kép

Szindbád lép be az egyik ajtón, a hisztériás rohamot kapott Bergerné elé áll, kinyújtja a karjait, Bergerné megdermed.

Agárdy: Mit művel?

Szindbád: Hipnózis. Bagdadban tanultam egy bécsitől. Nyugalom.

Berger: Csodálatos!

Szindbád: Hamarosan magához tér.

Berger: (Legyint) Az még ráér.

(Berger és Agárdy Bergernét figyelik megbűvölve, majd magukhoz térnek)

Berger: Senkiházi himpellér! Ez vért kíván.

Agárdy: Állok elébe.

Berger: Várjunk csak! Maga nem is párbajképes. Se pénze, se rangja.

Agárdy: Színházi direktor vagyok.

Berger: Gott im Himmel!

Szindbád: Agárdy született nagypolgár. Apai ágon.

Berger: Akkor jöhet!

Agárdy: Ezt hogy érti? (Bergerhez) Várjon egy kicsit!

Berger: Ne kezdje maga is! Nem várok!

Szindbád: Elmondom. De előbb rendezzük el békés úton a dolgot. Kérjenek bocsánatot!

Berger: Nem.

Agárdy: Soha!

Berger: Nevezze meg a segédeit!

Agárdy: (Körülnéz) Hát jó. A detektív úr.

Berger: Ő az én segédem! (Szindbádhoz) Schiffer?

Szindbád: (Sóhajt) Ám legyen. Uraim… (Miközben mondja, elkezdi kimérni a távolságot, a végén elővesz két pisztolyt, elfordulva, míg a két férfi egymással van elfoglalva, vaktöltényeket helyez a tárakba) A fegyverek?

Agárdy: Legyen kard!

Berger: Nem lehet. A kardiológusom eltiltott. Hipertóniám van.

Szindbád: Pompás. Mert kard az úgysincs. (Hangosan számolja a lépéseit) Tizenöt, tizenhat, tizenhét…

Berger: Pisztolya van?

Szindbád: Van! Hol tartottam? Húsz, huszonegy, huszonkettő…

Berger: Okuláré?

Szindbád: Na! …huszonkilenc, harminc… Megengedett.

Agárdy: Színházi gukker?

Berger: Vakegér!

Agárdy: Magának gondoltam, kölcsönbe.

Szindbád: Kész. Pontosan harmincöt lépés. Hetvenöt centiméter lépésenként. Összesen 26, 25 méter. (Berger egy mérőszalaggal elkezdi lemérni.)

Agárdy: A kamatokat is így méri?

Berger: Így pontos.

Szindbád: Ide álljanak. (Krétával egy-egy x-et rajzol a padlóra)

Berger: (Felnéz, aztán az x-et közelebb rajzolja) Csak hogy jobban lásson.

(Berger és Agárdy készülődnek, kis torna, karkörzés stb.)

Szindbád: Vigyázz! Tűz! (semmi) Mire várnak, tapsra?

Berger: (Erősen bólogat)

Agárdy: Mi másra.

(Szindbád tapsol. Eldördülnek a fegyverek. Bergerné magához tér, de felmérve a jelenetet, hangos sóhajjal azonnal ismét elájul. Vaksin, kifulladva pihegnek)

Berger: Eltaláltam?

Agárdy: Kicsit se?

Berger: Akkor is jólesett.

Agárdy: Nekem is.

Szindbád: Mindketten makulátlanok. Béküljenek ki.

(Óvatosan kezet fognak egymással.)

Szindbád: És most egy arab szokás szerint rituálisan testvérré kell fogadniuk egymást. Egy évre. Eddig az időtartamig, nem párbajozhatnak újra.

Berger: Abszurdum! Még hogy testvérré.

Agárdy: Nonszensz! Még hogy egy évig?

Szindbád: Könnyebben fog menni, mint gondolnák.

Berger: Ez lehetetlen. A feleségem csal engem ezzel az emberrel.

Agárdy: Csalja magát a pékkel!

Berger: Azzal is?!

Szindbád: Berger uram tévedni méltóztatik. A felesége nem csalja magát Agárdyval.

Berger: Na és a pékkel?

Szindbád: Felejtse el a péket.

Berger: Hogy tudnám? Naponta összefutunk. De maga is ezekkel tart? Pedig az apja milyen rendes ember volt… (Agárdyhoz) Pfujj!

Szindbád: Mit kezdi megint? Mondom! Agárdy… akarom mondani: Gajdos Ignác úr nem a felesége szeretője.

Berger: Na, legalább ő nem! De ki az a Gajdos?

Agárdy: Honnét tudja a nevem?

(Szindbád előhúzza zsebéből a medaliont és meglengeti előttük a láncánál fogva magasba tartva.)

Szindbád: Hölgyem és uraim, mutatok maguknak valamit. (Bergerné erre végre feleszmél)

Berger: (Közel hajolva) Ez a Manci néni! Kossuth Lajos első szerelme! Negyven éve ezt keresi mindenki!

(Ketyegés hallatszik – olyan, mint egy bomba időzítő-szerkezete. Mondandója közben Szindbád megfogja a nyakéket, hogy ne himbálózzék, a ketyegés abbamarad. Gyanakodva benéz abba a szekrénybe, ahol korábban Rezeda tartózkodott.)

Szindbád: Pedig végig ön mellett volt. Akarom mondani, a kedves feleségénél.

Bergerné: (Zokogva) A Manci néni…!

Berger: Hogy került ez magához?

Szindbád: Laurától kaptam.

Bergerné: Jesszusom, Laura! Veszélyben van!

Berger: Ha Rezeda úrtól féltené, kifizettem azt a gazembert. Színét se látjuk többé.

Agárdy: Állj! Ki az a Manci néni?

Berger: Maga még mindig itt van?

Agárdy: El se megyek, ameddig meg nem mondják, mit akarnak a medalionommal.

Berger: (Még jobban elképed) A maga medalionjával?

Agárdy: Az anyám medalionjával! Az egyetlen emlék apámtól, amely anyámra maradt, aztán rám. A képen tehát, önök szerint Manci néni van?

Bergerné: Kossuth Lajos első szerelme.

Agárdy: Hogy került akkor ez az én édesanyámhoz?

Szindbád: Attól a férfitól kapta, akit szeretett.

Berger: Kossuthtól?

Bergerné: Milyen romantikus.

Agárdy: Kossuth az apám?!

Szindbád: Nem, nem Kossuth. Berger Lipót.

Berger: Én?

Bergerné: Te?

Agárdy: Ő

Bergerné: Mi?

Szindbád: (Bergernéhez) Nem, nem a férje. (Bergerhez) Nem maga. Hanem a kedves férje apja.

Berger: Apám? Hogyan?

Szindbád: Idősebb Berger Lipót, az ön édesapja, fiatal korában beleszeretett egy kis cselédlányba. A szülők ezt nem nézték jó szemmel, és elüldözték a lányt. Berger Lipót, az ön édesapja (Bergerre néz), az ön apósa (Bergernére néz), elválásuk előtt egy ékszert ajándékozott a lánynak, ezt a medaliont… A lány Pestre ment, majd nem sokra rá egy fiúgyermeknek adott életet. A kis Ignácnak.

Agárdy: Hogy hívták azt a lányt?

Szindbád: Itt született egykor, a közeli Sulyánbokorban. A neve Gajdos Mária.

Agárdy: Az édesanyám!

Bergerné: Én ezt nem értem.

Szindbád: Ez a medalion bizonyítja, hogy ön, kedves Berger úr, és ön, kedves direktor úr, féltestvérek.

Bergerné: Tessék?

Agárdy: Egy Berger az apám?

Berger: Egy színidirektor a féltestvérem? És pont ő?

Szindbád: Hát, ez van.

Berger: Infarktust kapok!

Bergerné: Orvost!    

Berger: Maga nekem ne hívjon orvost! Jól vagyok.

Bergerné: Ez fantasztikus.

Szindbád: Gajdos Mária sohasem árulta el a fiának, ki az igazi apja. Berger Lipót sohasem tudta meg, hogy egykori szerelmétől fia született.

Berger: De hogyan került ez az ékszer a feleségemhez?

Agárdy: Rozsály és én egykor szeretők voltunk.

Berger: Megmondtam! Szeretők!

Agárdy: Húsz éve volt.

Bergerné: Még a házasságunk előtt!

Agárdy: Én ajándékoztam Rozsálynak az ékszert.

Bergerné: Vagyis nekem.

Agárdy: Szerelmi zálogul.

Bergerné: A Balatonfüredi mólón.

Szindbád: Így van. És a medaliont, asszonyom, jó mélyen elrejtette fiókja mélyére, nem is sejtve, hogy az valójában férjura családjának elveszettnek hitt családi ékszere. Az ön apósa ugyanis pirulva hallgatott arról, hogy az ékszert nem ellopták, hanem maga ajándékozta oda az elzavart kis cselédlánynak.

Berger: (Felriadva) Maga éppen az esküvőnk előtt utazott Füredre a kuzinjaival…

Agárdy: Meg akart szökni maga elől…

Bergerné: Ignác, ne!

Berger: Micsoda?

Agárdy: Egyszer meg kell tudnia. Igenis, meg akart szökni a házasság elől, hogy az oldalamon híres színésznő lehessen.

Berger: Hol az a pisztoly?

Bergerné: De végül magát választottam, Lipót.

Agárdy: Köszönhetően a balszerencsének.

Bergerné: Az most mindegy.

Berger: Most már tényleg az.

Bergerné: Boldog voltam magával, Lipót. Higgye el.

Berger: (Elgondolkozva) Jó, elhiszem.

(Szünet)

Berger: Szóval Agárdy úr a testvérem. Legalább is félig.

Bergerné: Sohasem fogom megszokni!

Szindbád: Így van.

Berger: A nyakék tulajdonosa pillanatnyilag a feleségem.

Szindbád: Így van.

Berger: A féltestvérem egykor a feleségem szeretője volt.

Szindbád: Így van.

Berger: Azon év nyarán, amely év őszén őt nőül vettem.

Bergerné: Így van.

Berger: Kilenc hónappal azelőtt, hogy egyetlen leányunk megszületett?

Bergerné: Így van.

Agárdy: Tessék?

Szindbád: Nocsak.

Bergerné: Jaj! Mit mondtam?

Berger:Végre az igazat. Laura nem az én lányom.

Bergerné: De Lipót! Hogyan mondhat ilyet! (Elájul)

Agárdy: Laura az én lányom?

(Megmerevedve állnak. Ekkor belép Mari néni egy hokedivel.)

Mari néni: (A nézőkhöz) Énrám ne nézzenek. Nem én tanáltam ki. Agárdy igazgató úr osztán meg azt se tudta hol van…(vár, de Agárdy nem tér magához) Csak állt ott bambán, mint a hugyozó malac, csak azokat a nagy gülü szemeit mereszgette, mire aztán végre észhez tért.

Agárdy: Jóságos ég! Az előadás! A Kormányzó! (És ki)

Mari néni: Futott osztán, mint akinek hasmarsa van. Úgy ahogy vót, kicsit megszaggatva, piszkosan, de azzal a boldog tudattal, hogy már nincs többé egyedül a világon. Van testvére, gyermeke, meglelt régi szerelme… Így mesélték. Közben az egész város az estére készült. Az örökválság meginneplésre…

Bergerné: (Magához tér) Lipót! Lipót! Mit vegyek fel?(Kirohan) 

Berger: Róza! Róza! Hogy vegyem le…(És ki)

Szindbád: (Utánuk szól) A lányuk este a színházban lesz. Várja magukat… (És ki)

Mari néni: (A nézőknek) Hát, nem tudom, vótak e mán maguk ilyen színházi bemutatón…, igen?…oszt ottan hátul, a kulisszák mögött is… – nem? Jobb, ha nem is tudják, mi megy ottan ilyenkor. Hát ilyenkor az egész műintézmény a feje tetejére szokott állni. De a Tirpákok bemutatójának estéjét, még így is évekig emlegettük…

6. jelenet 1. kép

A színen elől egy nagy fal ereszkedik le, rajta szélen egy nyitott ajtó, mögötte sötét. Mari néni áll az ajtó mellett, kívül. Háttérzajként fiákerek, automobilok zaja, ajtócsapkodás, cipők kopogása stb., hallatszik.

Mari néni: …mindenki a színházba sietett. Ott vótak Bergerék, nagyon izgatottan, ott vót akkor Szimbád is, meg Jurányi doktor, eljött Sternné, a trafikos, Gerliczky a kártyazsonglőr, Ungerleider doktor is ott vót, és még sokan mások, akiket most nincs időm felsorolni, és amúgy sem vótak benne a darabban…

(A Mari néni által említett figurák bevonulnak az ajtón, testőri kísérettel megérkezik a kormányzó és a polgármester is. A kormányzó és hölgykísérője arcát nem látjuk jól. Az érkezőket Jurányi és Agárdy fogadják. Mindenki eltűnik az ajtó mögött.)

Mari néni: Ami eztán történt, azt még sokáig beszélték a városban. Ki így, ki úgy. Mindenki a szája íze szerint. Minden városnak vannak ám meséi. A mienk vezetett ekkor a mesemondásban. (Bizalmasan) Hát, ekkor lettem én is színésznő. Egy kicsikét. (Az ajtóból visszafordulva) De ezt még az uramnak se mondtam, soha, az Isten megáldja űt is.

(Mari néni is belép az ajtón, bezárja. Ekkor felemelkedik a fal, feltárul az Orfeum: fények, asztalok, oldalt zenekar, jazz, ragtime stb. szól, középen kis pódium, a Berger szülők feszengve ülnek.)

6. jelenet 2. kép

Orfeum a színház épületében. Agárdy szmokingban, idegesen, a pódium kis függönye mögött. Hadobásné sertepertél a közelben.

Agárdy: Hol van mindenki?

Mari néni: (Hadobásnéra mutatva) Ez én vónék. Kicsit fiatalabban, nem is gondolnák, mi? Hát magasabb is vótam akkoriban…

Hadobásné:      Hát, Alvinczyről mindenféléket mondanak, de nincs itt… Szatmári művésznő megszökött egy úrral…, mikor meg a rádió bemondta, hogy Debrecenbe hoztak egy igazi kitömött bálnát, a statiszták és a tánckar fele elment, mer hogy ilyet még nem láttak mifelénk sose, még az öregek se…. .

Agárdy: Hah! Magunkra maradtunk. És Hannibál a kapuknál. (Kinéz a függöny mögül, aztán Hadobásnéhoz) Adja ide azt a seprűt! Meg a köpenyét is. Gyorsan. (Öltözni kezd)

Mari néni: Szökni akar, direktor úr?

Agárdy: Maradjon csendben!

Jurányi: (Benézve a függöny mögé) Minden rendben?

Agárdy: Hogyne. Abban. A legnagyobban.

Jurányi: Remek, remek! (a belépő Szindbádhoz) Menjen, fiam, ellenőrizze a hátsó traktust. A színésznők öltözőit majd átvizsgálom én! (Agárdyhoz) He, he, akkor csak ügyesen! (Végignéz Agárdyn) Hogy néz ki? Hol a szmokingja? A kormányzó és a polgármester már nagyon izgatottak. A színházunk jövője múlik a mai estén!

Agárdy: Sok szerencsét!

Jurányi: (Távozóban) Magának is. Ja…, lezárattam az épületet. Biztos, ami biztos. A merénylőnek egyelőre semmi nyoma, de az ördög nem alszik. Re méljük a közönség se fog. Hehe… (El)

Agárdy: (Abbahagyja az öltözködést) Végünk van! (Hadobásnét nénit nézi) Énekelni tud?

Mari néni: Szoktam.

Agárdy: Remek. Táncolni ?

Mari néni: (Illegetve magát) Hát, a lábamat két napja húzza mán valami rigolya…

Agárdy: Húzza, mi? Maga meg húzza fel ezt! (Egy magas sarkú cipőt nyom a kezébe.)

Mari néni: Mint az úriasszonyoké, olyan ez.

Agárdy: Tessék, ezt tegye a fejére (Egy parókát rak Mari nénire) Maga lesz a grófné. Együtt fogunk énekelni.

Mari néni: Bolondozik-e maga énvelem?

Agárdy: (Elfintorodik) Csináljon valamit az arcával is. Ne ismerjek magára. Gyorsan! Laura! Laura hol vagy? A fenébe!

6. jelenet 3. kép

 Agárdy kilép a közönség elé. Katasztrófa fenyeget, de ez az orfeumi közönség számára nem érzékelhető, sőt: az alábbi történések a bejelentett produkció részét képzik. Agárdy rögtönözni kezdene, amikor Laura megjelenik hastáncosnőnek öltözve, arca előtt fátyol.

Agárdy: (Laurához, fellebbentve a fátylat) Laura? Végre! (Leszakít néhány ruhadarabot a lányról) Na, így. (A közönséghez) Hölgyeim és Uraim! És most következzen Jurányi doktor nagybecsű eposza a honfoglaló tirpákságról… Kis csendet kérek…, fogadják szeretettel a tirpák fővezér egzotikus szerelmét…, Delilát!

(Keleti zenére Laura a pódiumra lép, a férfiakkal dévajkodik, különösen Szindbádra figyel és Bergernét provokálja. A táncos-zenés produkció nagy sikert arat.)

Dal Nro. 6.

(Laura)

Laura:

Felettem tőr a pálca

Egy bankár lánya, mint egy apáca

Ó, egy színésznő románca

Sosem lehet enyém?

  Felnőttem hiába, 

Leánynak nem lehet álma

Jön anya és apa

S mindent összezavar

  Lehetne valami élet

Játszani örökké téged

Mondjuk Júliát, Ali babát,

Vagy negyven rabló raboljon el.

 Miért van mindenen szabály

Mindig ez a vidéki apály

A szenvedélyt miért felejti el

Az idősebb nemzedék?

 Szívtelen szülők szíves lánya

Mindig ugyanaz a fáma

Unos és untalan miért nincs ez

Másképpen soha

 Színésznő leszek, juszt is

Táncommal elbűvölöm ezt is azt is

Jöjjön végre, ami  úgy kell

Legyen egy kis erotika –

Kormányzó: Kiváló polgármester úr, kiváló!

Polgármester: (Jurányihoz) Jurányi. Egészen kiváló.

Jurányi: Köszönöm, méltóságos uram.

Polgármester: (Kormányzóhoz) Ez a város tele van tehetségekkel, nagyméltóságú uram.

Kormányzó: (Laurához) Hogy hívják a kedves kisasszonyt?

Laura: Berger Laura.

Kormányzó: Ragyogó!

Polgármester: Kedves Berger, nem is tudtam, hogy milyen tehetséges a kislánya.

Berger: Én sem.

Jurányi: Gratulálok asszonyom! Nem jutok szóhoz a lányától.

Bergerné: Én sem.

Nagy Erzsébet fotója

6. jelenet 4. kép

Barzó Pali lép a színpadra, felül szmokingban, csizmában, fején álarc – Laurával énekel, táncol.

Dal Nro. 7.

(Laura és Barzó)

Laura: Ó, egy kis tirpák tangó

                Jaj, de jó táncolj Barzó – most jó

Barzó: Ó, egy színésznő az álmom

                Istállószagú szerelem

                A szádban az a rózsa olyan mediterrán

Laura: Ó, vérvörös rúzs tirpák tangó

                Gyere és eméssz el, istállószagú szerelemmel

                És aztán tölts még abból

                 A nyíri vinóból

                 Hisz csalfa a szerelem, mint a bor

                 Ó, te tirpák színész, mokány kis gazember

                 Ó, ez a tangó, fővárosba való –

Barzó: Ó, most mi vagyunk a minden

                Nem megyünk el innen

                Hittel csalfa szerelemből és homoki borból

                Építjük fel ezt a kultúrsikert

                 Ja, és kellenek ők a gyönyörű színésznők és

                 A színésznek való tirpák bikák, ki én lennék drágám

                 Na, gyerünk, hol az a tangó az a kis vágynak való talpalávaló

                  Adj egy csókot, holnap letagadom – dorombolj csak míg hagyom

                  Másnap pedig majd mással gyakorolj –

6. jelenet 5. kép

Ugyanott, a közönség soraiban.

Agárdy: Nagyszerű, nagyszerű!… És most következzék  a tirpákok fővezérének, a rettenetes, nagy, mahomet Barzó Jánosnak a dala!

Barzó Pali: (Leveszi az álarcát, a zakót, énekelni kezd): Hej, rigó, rigó…

Szindbád: Ő az! (Barzóra veti magát, dulakodni kezdenek)

Barzó Pali: Az anyád!

Jurányi: Schiffer!

(Dulakodni kezd ő is.)

Laura: Schiffer! Hagyja abba! Mit csinál?(Megpróbálja szétválasztani őket, de ezzel ő is belekeveredik a verekedésbe)

Agárdy: Kislányom…

Berger: Kislányom!

Agárdy: Az enyém, nem a tiéd…

Berger: Megöllek… (Ők is verekedni kezdenek)

Laura: (Elképedve Bergehez) Apa! (Agárdyhoz) Apa?(Bergernéhez) Anya!

Bergerné: Ah, Kislányom! (A közönséghez) De anya csak egy van.

(Laura feldúlva elrohan)

Polgármester: Ez is része a darabnak?

Jurányi: Agárdy?

Agárdy: (Jurányihoz) Hát hogyne! Maga írta, nem emlékszik?

Jurányi: Tényleg…?

Polgármester: Remek, igazán remek! Az egész város fellép benne. Remek!

Agárdy: (A közönség felé) És akkor öldöklő harc kezdődött a tirpákok és a törökök közt!

(Már mindenki ver mindenkit)

Szindbád: (Barzó Pali torkát fojtogatva) Maga az igazi Stein…mann!

Barzó Pali: Dehogy vagyok.

Agárdy: Mi az ördögöt művel? Ez itt Alvinczy, a nemzet színésze…

Barzó Pali: Én  aztán nem…, eresszen mán el, vagy…

Agárdy: (A közönséghez) És akkor a török bég már majdnem maga alá gyűrte a derék tirpák legényt… (A verekedőkhöz) Hagyják már abba! Alvinczy!

Barzó Pali: Ne Alvinczyzzen mán folyton…, inkább mondja meg, hogy akkor énekeljek-e, vagy nem-e!.

Szindbád: (Barzót fojtogatva) Akkor kicsoda maga?

Barzó Pali: Barzó Pál. Krúdy kapitány úr is igazolhassa…

Agárdy: Micsoda!? (A közönséghez) Nem bírtak egymással a küzdők… Közben a táborban dévaj mulatozás vette kezdetét. (Beintegeti a tánckart, akik vadul táncolni kezdenek)

Szindbád: Mit csináltál a kapitány úrral te Ál-Steinmann?

Testőr: (Felugorva fegyvert ránt elő) Steinmann?! A földre Kormányzó úr! Fedezem!

(Eszeveszetten lövöldözni kezd)

Barzó Pali: Nem csináltam én vele semmit se. Valami tóba ment…, mit is mondott…az Incogni-tóba. Ott kúrálja magát. Üzent magának is, csak nem vót még érkezésem átadni.

Szindbád: És mit üzent?

Barzó Pali: Hogy  az igazi Steinmannt Hajdúszoboszlón látták. Oszt maga csak élvezze a műsort, ne csináljon semmi meggondolatlanságot! (Elengedik egymást)

Az általános felfordulásban Ungerleider doktor lép a porondra, kezében stopper és egy dinnye. Csend támad, a korábban már többször hallott ketyegés zaja hallatszik.

Ungerleider-Steinmann: Na, gut! Das ist schön! (Leveszi a szakállát) Ha, ha! Ettől kirobbanó formában lesznek. Ez az öné, méltóságos uram! (A kormányzó ölébe dobja a dinnyét, majd lenyomja a stopperórát és a földre hasal.)

A ketyegés leáll. Csend. A várt robbanás elmarad.

A kormányzó feláll, leveszi köpönyegét, maszkját: Krúdy Pál áll előttünk.

Bicskával léket vág a dinnyébe, beleharap a gyümölcsbe, és a fejét csóválja.

Krúdy Pál: Ez meg a magáé! (Bilincset tesz a terroristára, akit a testőrök kivisznek. Előveszi az igazi dinnye-bombát) Talán ezzel kellett volna próbálkoznia! (A kormányzóval lévő hölgy is előlép, felfedve kilétét: Szatmáriné az)

Szatmáriné: Ki volt ez, Drágám?

Krúdy Pál: Senki. Csak az igazi Steinmann. (Krúdy Pál a karját nyújtja) Művésznő! Szabad egy táncra? Kapja el hadnagy! (Krúdy Pál odadobja a bombát az egyik testőrnek, de az nem kapja el.)

Robbanás. Füst.

(Míg a romok alól lassan előbukkannak az emberek, Mari néni elmondja a zárszót.)

Mari néni: Hát, ez az incidens osztán nem került be a hírekbe. Tulajdonképpen… „meg se történt”. Ha bárkit megkérdeznek róla, akár azok közül is, akik akkor ott vótak, nem is fogják érteni, miről beszélnek. (A támolygók felé int) De azért maguk tudják. És attúl még, hogy valamiről nem beszélnek, attúl az még lehet igaz…, és ne felejtsék el: valami oka mégis csak vót, hogy akkor mégse lett állandó társulat Nyíregyházán… De hát most már van.

Függöny

Nagy Erzsébet fotója

(A leeresztett függönyre a mozifilmek végéről ismerős, futó szöveg vetül, közben a „Tirpák Broodway” dallami szólnak) A történet kitalált, benne minden szereplő, még ha emlékeztet is valakire, csak a fikció része. (Khmm…) – Az egykori Széna piacon 1894-re felépített nyíregyházi kőszínház hosszú ideig befogadó színház, 1981-ig nem rendelkezik állandó társulattal. Néha föltámad, főleg ha sikerül bele jó programot, neves szereplőket hozni. A helyi zsidó polgárság és a megyei úri középosztály jelesei közt is divatozik az amatőr színjátszás, de az igazi művészek és vándortársulatok jönnek, s az előadás után azonnal csomagolnak is, nem véve részt a város életében. Pedig nagy szükség volna rájuk. A színház nagytermét délután mozinak, este színháznak, éjjel kabarénak használják… – „Mari néni emlékének”.

Béres Tamás fotója

Hát igen, Gyula bátyánk:

A Vörös Postakocsi folyóirat most leáll, utolsó nyomtatott példányával véget ér futása a göröngyös utakon.

Nincs már útirány, kihalt a fogadó, elfogyott a forspont, az úti füzetek lapjaiból még egy utolsó cigarettát sodor a bakon leső. Öt évfolyam, tizenhét lapszám, több száz szerző, több ezer oldal pihen a ponyva alatt. Szükség van ránk, de mégsem. Cifra holmi mifelénk az írott szó. Drága portéka most a gondolat. Eme ősi megyék és eme fiatal város utolsó nyomtatott szellemi periodikuma is megszűnik az új világban. Eddig bírtuk.

Te már csak tudod, milyen a rég volt szerelmek emléke.

Öt éve, 2007 nyarán alapítottuk ezt a lapot, Nyíregyházán, a Te szeretett városodban. Tőled kölcsönöztük a nevet, tőled tanultuk az írás, az olvasás szeretetét. Veled sétáltunk az utcákon, a Nyírség hullámzó dombjai, ligetes tanyái közt, képzeletben bejárva messzi vidékeket, határon innen és azon is túl. Tőled kaptuk a humort és a melankóliát, az örömöket és a tettre kész kíváncsiságot.

És most, mint egykor Te is, Gyula bátyánk, szegénységben halunk el, az ifjúság keserédes emlékeivel szívünkben.
Köszönjük, amit adtak, becsülettel megszolgáltuk. Jó mulatság, férfimunka volt.

Tartson meg az emlékezet.

Kelt: a 2012. évben Nyíregyházán, Vízkeresztkor, a Megjelenés ünnepén, mikor ajándékot hoznak a napkeleti bölcsek.

Post scriptum: www.avorospostakocsi.hu

Ki hinné, hogy sört kizárólag maláta, komló, élesztő és víz felhasználásával is lehet készíteni! Hoztak ugyan 1516-ban Bajorországban egy törvényt, amely megtiltotta más anyagok használatát, de hálistennek túl vagyunk a sötét középkoron, a haladást nem lehet megállítani, ma már egy piccoló sört felhajtva is több tucat vegyszer áldásos hatását élvezhetjük. Eddig a keserű irónia.

Most jó helyen vagyok, vegyszerektől nem kell félnem, védenek a Tiszta Forrás Bio Étterem falai. Neumarkter Lammsbräu alkoholmentes maláta italt kortyolgatok. Boldog Bajorország! Száz szorgos gazda Neumarkt vidékén, virágzó biogazdaságok, szervezett alapanyagtermelés, biztonságos értékesítés, elégedett sörfogyasztók. Mézes, nádcukros, karamelles, malátás íz, nem émelyít, minden korty emléke hosszan ott kering a számban. Kényelmesen, ráérősen lapozom a természetes disznóbőrbe kötött étlapot (viszont az étellisták oldalait nem kellett volna nájlonburokkal ékteleníteni). Újházy tyúkhúslevest és roston sült harcsafilét kérek vargányagomba mártással és burgonyapürével. Nincs húsleves, mert elfogyott a levesalap (pénteken, 14 órakor!). A vargánya is elfogyott. Türelem, pozitív hozzáállás! – mondom magamnak, a pincérnek meg azt, hogy akkor francia hagymalevest kérek. A folytatást majd meglátjuk. A terembelső enyhén konzervatív, visszafogottan dekorált. A falakon a pasztellzöld uralkodik, a tapétán és a faliképeken cserepes (bonszai-szerű) növények. (Bioétteremben én a szabad természetet ábrázolnám minden lehetséges felületen.) Nádbútorra emlékeztető hajlított-gőzölt fa karosszékek enyhítik a belső tér merevségét, a fogasra akasztott nyeles újságtartó keret is hasonló anyagú és stílusú, félgondolatnyi kávéházi hangulatot hintve az elválasztókkal, beszögellésekkel, benyílókkal tagolt, de mégis egyetlen térbe. Megérkezik a francia hagymaleves. Szálasra-darabosra szeletelt nagyma benne, sűrű, jól átfőtt, mély koszosdióbarna színű, són, borson kívül semmi nem bonyolítja.  Ugyanígy csinálom én is. Remek. A reszelt sajttal meghintett rozskenyér-pirítós is bioétteremhez méltó, ízes, nem porlik, nem esik szét, ruganyos, de pörzsös felszíne minden harapásra roppan. A harcsához ragaszkodom. Vargánya helyett kapormártással kérem, a kapor friss, zsenge, még a vastagabb szárdarabokat is megértéssel rágcsálom. A harcsa alig lisztezett, finom réteg csak rajta, mint női arcon a púder, ám kellemesen ropogós papírvékony kéreg sült így a halra, egyben lehántom, s ha tányéromról már minden elfogyot, külön, önmagáért élvezem, ahogy fogam alatt halkan roppan, olvad, s nyelvemen szétomlik. Mikor másodjára jövök, már ismerősként köszöntenek. A tejfölös gombaleves (bevallottan csiperke) átlagos, paprikás, nekem túl savanyú, az ecetet nem erőltetném.  A mustárban sült fokhagymás mangalicaszelet a nyersanyagra irányítja figyelmemet. Egytől-egyig kitűnő minden összetevő. A csípős, finoman kásás mustár, amelynek íze a friss, fogunkkal széptroppantott mustármag aromáját őrzi. A lisztet alig tartalmazó, mégis krémes burgonyapüré, melyet nem is szabad tejszínnel, tejjel túlitatni. Jól megválasztott fajta, bizonyára, mint a főszereplő, a mangalica. Mégis, így együtt nem szerepelnek valami fényesen. Túl vastag a mustárréteg, minden más ízt elnyom. Alatta nem tudott átsülni rendesen a mangalica, inkább főttnek látszik a félcentis mustárburokból átgőzölgő nedvességtől.

Egy hét múlva tértem vissza. Megkockáztattam az Újházy tyúkhúslevest. Megérte. Boldog óra Delikát és Vegeta nélkül! Kecses zsülienre vágott zöldségek, a tyúkhúsnak (bármilyen hihetetlen) tyúkhúsíze van. Tökéletes. A vörösboros szürkemarha pörkölt is kitűnő, leszámítve a főtt burgonyát, ami főtlen maradt. (Nem kell sietni a konyhában, jó ételre érdemes várni.) A pörkölt szaftja sűrű, krémesen folyós, mély bíborbarna színű, zsiradékot alig tartalmaz. (Különben gömböcskékben, foltocsákban kicsapódna, különválna, csakúgy, mint a babonásan erőltetett étolaj.) A bor mennyiségét a legnehezebb eltalálni, kell, hogy észrevegyem, de baj, ha a többi íz ettől elhalványul. Ezúttal minden rendben. Negyedik látogatásom érdek nélküli volt. Hacsak a Neumarkter Lammsbräu-t nem számítom. Napokig magamban hordoztam az ízét legutóbb is. Kár, hogy magyar sörök között (az évtizedekkel ezelőtt gyártott Nektár gyógysört kivéve) ilyesmivel nem találkozhatni. Lapozgatom a nyeles kávéházi újságtartóba fogott Kelet-Magyarországot, s – a könnyű vacsora eszméjénél maradva – lapcsánkát rendelek. Hál’ Istennek, halk a hangszórókból csordogáló zene, így jól hallom a friss, fürge, vidám hersegést a konyhából, ahol éppen a krumpli reszelődik. Ideális, minimalista lapcsánka lesz az eredmény, csipetnyi liszttel, láthatatlan mennyiségű tojással megkötve a masszát. Igen, minden ételnél éreztem, hogy gondosan kezelt, egészséges, vegyszerektől távol tartott alapanyagból készült. Jövök holnap is, holnapután is. Hónap elején vacsorázni, hónap közepén lapcsánkázni, hónap végén kávézni. Tudom, szívesen látnak.

(Az étterem honlapja)

„Alszik a fény” – Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, Minerva Könyvek 1., szerk. Bednanics Gábor, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.

Ha egy irodalmi-kulturális közösség több mint egy évtized alatt közel nyolcvan szépirodalmi és tudományos kiadvány megjelentetéséhez járul hozzá, az már a kötetek ismerete nélkül is komoly szellemi teljesítményt jelezhet az olvasóközönség számára. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy ezek az alkotások többségében a kortárs magyar irodalom és a hazai irodalomtudomány élvonalába sorolható munkáknak tekinthetők, akkor joggal állítható, hogy a Fiatal Írók Szövetsége kiadói tevékenysége az utóbbi évek magyar irodalomtörténetében meghatározó, ízlésformáló szerepet tölt be. A FISZ által kiadott kötetek tehát joggal tarthatnak számot az irodalom jelenkori történései iránt fogékony olvasók érdeklődésére, azonban a 2010-ben napvilágot látott „Alszik a fény” című tanulmánykötet azért is válhat kiemelt jelentőségűvé, mert e munkával bocsátja útjára új sorozatát a szövetség. Mint azt a kötet előszava jelzi, a Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészetét vizsgáló tanulmányok gyűjteménye Minerva Könyvek sorozatcímmel a FISZ tudományos irányultságú kiadványainak nyitódarabjaként (is) olvasható.

A kötet – mely tisztelgés Kosztolányi Dezső előtt születésének 125. évfordulóján – egy Palicson megrendezett konferenciasorozat előadásainak írott változatait egybegyűjtve összesen kilenc tanulmányt foglal magába. Az írásokat a közös tematikán túl az is összefűzi, hogy a szerzők többsége fiatal – vagyis a kötet „meghatározása” alapján 35 év alatti –  tudósként vet számot Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművével. A fiatal jelző azonban korántsem válik degradálóvá abban az értelemben, hogy a pályakezdő kutatók netán elmélyült bölcsesség híján felszínesen végeznék interpretációs munkájukat. A tanulmányok éppen annak válnak ékes bizonyítékává, hogy a fiatal tudósok rendkívül alapos elméleti ismeretek birtokában értő befogadóként képesek megfogalmazni a vizsgált szövegekre vagy az életművek egészére vonatkozó meglátásaikat. Az pedig a kötet írásainak (és persze az előzményként tekinthető konferenciák előadásainak) válogatását dicséri, hogy az egyes elemzések nem válnak egysíkúvá oly módon, hogy közel azonos kérdésirányokkal közelítenének az alkotásokhoz. A tanulmányok módszertani sokszínűsége sokkal inkább azt érzékelteti, hogy a tárgyalt két alkotó munkássága a lehető legkülönfélébb kérdések számára is nyitottnak és épp ezért az újraolvasások számára folyamatosan aktualizálhatónak látszik. Az is igaz viszont, hogy ez az argumentáció kissé egyoldalúvá válik, mivel a tanulmányok közül mindössze egyetlen foglalkozik Csáth művészetével, míg a többi írás mindegyike Kosztolányi életművének szenteli figyelmét. Ebből a szempontból pedig a kötet alcíme némileg félrevezető lehet, mivel Csáth és Kosztolányi nevének egymás mellé helyezése azt sugallhatja az olvasónak, hogy a két szerző életművének feldolgozása kiegyenlítettebb arányban van jelen a könyvben.

A tanulmányok viszonylag csekélyebb száma ellenére elrendezésükben megfigyelhető egyfajta tematikus csoportosítási szándék a szerkesztő, Bednanics Gábor részéről. Először a Csáth Gézához szorosabban vagy csak érintőlegesen kapcsolódó elemzések olvashatóak, amiket Kosztolányi líráját, majd epikáját vizsgáló értelmezések követnek. Két írás foglalkozik Kosztolányi kortárs irodalomban aktualizálódó recepciójával, majd a kötetet záró két tanulmány az író-költő publicisztikájának filológiai kérdéseit tárgyalja.

A kötet első tanulmányában Bednanics Gábor Csáth Géza életművének kanonizációs sajátosságait tekinti át. Írása már csak azért is kiemelt fontosságú a tanulmánygyűjteményben, mert ez az egyetlen olyan szöveg, amely nem Kosztolányi életművének értelmezésére vállalkozik. A tanulmány a kánonképződés néhány elméleti kérdését érintve mutat rá a Csáth-recepció sajátos ellentmondásaira. Ennek kapcsán egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy Csáth művészetének irodalomtörténeti kijelölése a 19. század végi novellisták körében a későmodern horizont némileg idegenkedő, sok esetben a produktív megértést mellőző ítélete nyomán kanonizálódott, másrészt pedig rámutat arra is, hogy az író novellisztikáját sok esetben a Kosztolányiéval összevetve értékelik egysíkúnak. Bár ez utóbbi meglátás nem a tanulmány leghangsúlyosabb tézise, mégis arra a lényeges kérdésre irányítja rá a figyelmet, hogy egy-egy életmű kanonizációjában mennyire meghatározó lehet az a(z intertextuális) kontextus, amelyhez viszonyítva megfogalmazódik a tudományos értékítélet. Némileg sajnálatos, hogy a kötet – ha nem is tételszerűen explicitté téve, de – ezt a nem túl szerencsés összevetésből fakadó aránytalanságot erősítheti az olvasóban pusztán azzal is, hogy a gyűjtemény egészében jelentősen háttérbe szorul Csáth életművének vizsgálata.

A következő két tanulmány Kosztolányi lírájának egy-egy aspektusára irányítja rá az olvasó figyelmét. Bodrogi Csongor – némileg a Csáth-Kosztolányi kapcsolatra is koncentrálva – a költő Csáth Gézának című versét vizsgálja. A tanulmány címe azonban némileg félrevezető: a költeményben megfogalmazódó idegenségtapasztalat értelmezése (ami célként fogalmazódik meg a bevezetőben) igen csekély részét képezi az írásnak, míg az ennek bevezetéseként szolgáló, Kosztolányi egész életművére koncentráló áttekintés az utazás és az idegenség összefüggéseiről túlzottan terjedelmessé válik. További kérdéseket vethet fel, hogy Kosztolányi prózai és publicisztikai szövegei mennyiben képesek hozzásegíteni a lírai alkotások megértéséhez, arról nem is beszélve, hogy lehet-e utazástörténetként olvasni egy eredendően nem epikus szöveget. A Kosztolányi líráját elemző másik tanulmányban Lapis József egy szerteágazó és nyelvi, poétikai szempontból meglehetősen összetett kérdést állít a középpontba. A halálról való lírai beszéd változatait több vers igen meggyőző, elsősorban retorikai irányból közelítő értelmezésével igyekszik feltárni, rámutatva arra, hogy miként képes a költészet médiuma az elmúláshoz kötődő némaságról, megérthetetlenségről és annak idegenségéről megnyilatkozni.

A regényíró Kosztolányihoz kötődő ismereteket Bengi László első tanulmánya egészíti ki újabb, a kutatás számára eddig homályban maradt filológiai részletekkel. Bengi az Aranysárkány kritikai kiadásának munkálatait összegezve tekinti át nagy terjedelmű tanulmányában kutatásának eredményeit. Írása mintapéldája lehet annak a komplex szemléletnek, amelyben a filológiai alaposság és kutatómunka igényes szövegelemzéssel párosul. Ennek következtében az olvasó nemcsak a regény születésének körülményeit, a valós és fiktív térviszonyoknak, szereplőknek az összefüggéseit, a szöveg közvetlen családi fogadtatását vagy éppenséggel az első kiadások szövegvariánsait ismerheti meg alaposabban a tanulmányt olvasva, hanem azt is megfigyelheti, hogy miként válhat a szövegkritikai vizsgálat egy alkotás megértésének invenciózus előfeltételévé. A tanulmány ugyanis nem pusztán a regény keletkezésének történetét rekonstruálja a szerző és családja különböző szövegeinek (pl. levelek, visszaemlékezések) segítségével, hanem arra is rávilágít, hogy ezeknek a magánéleti szférához kötődő írásoknak a „felhasználása” sem tekinthet el a fiktív olvasás többértelmű jelentéseket generáló hatásmechanizmusától. Ez pedig valós és irodalmi kapcsolatának olyan összetettségére mutat rá, melyben például Kosztolányiné az életmű vissza-visszatérő motívumait életrajzivá fikcionálja saját visszaemlékezéseiben (erősen elbizonytalanítva az olvasót a biográfiai hitelesség naiv elfogadását illetően).

Kollár Árpád tanulmánya ugyan Kosztolányi fordítással kapcsolatos elveinek, elgondolásainak áttekintésére vállalkozik, elemzése azonban az író prózáját vizsgáló írásokhoz is sorolható, mivel a nyelvek közti kapcsolatot, átjárást az Esti Kornél-történetek variánsainak feltérképezésével hajtja végre. Az írás célja azonban ez esetben sem igazán válik teljesen világossá: ha az Esti-novellák értelmezése volna az elsődleges törekvés, akkor az elemzések kissé elnagyoltnak, felszínesnek hatnak, ha viszont a címben jelzett nyelvszemléletnek, fordításelméletnek a feldolgozására vállalkozik a szerző, akkor kissé esetlegesnek tűnik, hogy miért csak a választott szövegekre korlátozódik az áttekintés. Ebből következően a tanulmány inkább egy még kidolgozásra váró ötletfelvetésnek tűnik, amely azonban az esetleges kibővítés során lehetőséget nyújt akár az Esti Kornél-szövegek újragondolására, akár Kosztolányi nyelvszemléletének, fordításainak az elmélyültebb megismerésére.

A kötet ezt követő két írása Kosztolányi lírájának aktualitása mellett úgy igyekszik érvelni, hogy az utóbbi évtizedek költészetéből olyan intertextuális kapcsolódásokra mutat rá, amelyek bizonyítják a kortárs irodalom művészi érdeklődését e költői hagyomány iránt. Orcsik Roland Kosztolányi és Koncz István költészetét veti össze: kiindulópontja egy olyan mondat, mely mindkét alkotó életművében megtalálható. Az írás érdeme, hogy az azonos regionális kötődésből fakadó hasonlóságokra való rámutatáson túl egyszerre képes mindkét alkotó munkásságát új megvilágításba helyezni. Mészáros Márton tanulmánya Kovács András Ferenc költészetének Kosztolányi-allúzióit veszi számba, azonban – mint azt a szerző is megjegyzi a bevezetésben – írása elsősorban a kortárs erdélyi költő lírájának új, eddig kevésbé érintett aspektusait (pl. vizualitás szerepe; a hangzóság és szövegszerűség mediális összetettsége) állítja előtérbe. A vizsgált szempontrendszer hatékonyságáról a Hajnali részegség és egy kevésbé interpretált KAF-szöveg (Versforgatókönyv. Munkafilm) összehasonlító elemzése győzheti meg az olvasót, mellyel a tanulmány szerzője rámutat arra, hogy a Kosztolányi-versben a (nyelv által létesülő) vizualitás közvetíti a transzcendens megtapasztalást, míg a költemény posztmodern újraértésében épp az válik hangsúlyossá, hogy a technicizálódott kultúra képtelen ezt átsajátítani a vers alanya (és befogadója) számára.

A tanulmánygyűjtemény utolsó két írása Kosztolányi publicisztikáját helyezi az elemzés középpontjába. Bengi László második tanulmánya is filológiai szempontból közelíti meg a témát, s két folyóirat, a Bácsmegyei Napló és a Pesti Hírlap részben névtelenül megjelent írásait veti össze, s ez alapján igyekszik érvelni Kosztolányi feltételezhető szerzősége mellett. Bengi legapróbb részletekre is odafigyelő, alapos filológusi munkásságát a több oldalnyi terjedelmű táblázat is alátámaszthatja, mely rendkívül pontos áttekintést nyújt ezeknek a szövegeknek a két lapban megjelent adatairól, változatairól. Mindezen túlmenően a szerzőnek leginkább az a meglátása érdemel figyelmet, melyben a pontos szövegkritikai ismereteket nélkülöző interpretációk felületességére mutat rá. A kötetet záró rövid írás Arany Zsuzsanna tollából szintén filológiai kutatások eredményeit közli az Új Nemzedékben megjelenő Pardon-rovat kapcsán. A szövegkritikai vizsgálatok fontos feladata lehet, hogy kiderítse, a névtelenül megjelenő cikkek közül melyek köthetők Kosztolányihoz mint szerzőhöz. E kutatást segítheti elő a kötet végén közölt igen terjedelmes bibliográfia, mely nemcsak a Pardon-rovat szövegeinek adatait közli, hanem a hozzá kapcsolódó (pl. válaszként íródott) publicisztikai írásokét is. E filológiai tárgyú tanulmányok jelentősége túl is mutathat a kötet szűkebb értelemben vett témáján, amennyiben felhívja a figyelmet a modern magyar irodalom kutatásának egyik legsúlyosabb problémájára, miszerint a legtöbb esetben az interpretációk kénytelenek olyan kiadásokra, szövegvariánsokra támaszkodni, melyek filológiai megbízhatósága sok esetben igencsak kétséges. Sajnos ez a hiányosság a 20. századi magyar irodalom legjelentősebb életműveinek vizsgálatát is nehezíti, amit az is érzékeltet, hogy a Kosztolányi-művek kritikai kiadására csak az utóbbi időkben kerül(t) sor.

Az „Alszik a fény” című tanulmánykötet írásait végiglapozva az olvasó megbizonyosodhat arról, hogy egyrészt a FISZ tudományos közleményeinek méltó folytatását, és egyben egy új, ígéretesnek tűnő könyvsorozat nyitókötetét tartja a kezében. Ilyen értelemben a kötet szerkesztése, a tanulmányok sokféle nézőpontot és ízlést felvonultató válogatása túl is mutathat önmagán épp e „határhelyzetéből” adódóan. Remélhető, hogy a Csáth Géza és Kosztolányi Dezső életművét tárgyaló kötetnek a módszertani és tudományos igényessége nemcsak erre a kiadványra korlátozódik, hanem a sorozat további darabjai számára is mintaként szolgál majd. Ez a követendő minta pedig leginkább abban a kettősségben ragadható meg, hogy a tárgyukat a lehető legkülönfélébb kérdésekkel faggató írásoknak kivétel nélkül közös jellemzője a színvonalas szakmai felkészültség, a világosan követhető értekezői nyelvhasználat és a széleskörű tudományos tájékozottság. Ha ez a könyvsorozat későbbi köteteiben is megvalósul, akkor joggal remélhető, hogy a Minerva Könyvek hatékonyan fognak hozzájárulni az irodalomtudományi és -történeti diskurzus mindenkori megújulásához.

(gyermek)
Balla Zsófiának

az eleven seb mögül
lélekszakadva zihálva
ahogy a vér a bőr alól
kiserken kifut a világra

a napot pirosra festve
úgy érkezik a gyermek mintha
hozná magával titkait
markában szorítva

még láza van még álom-vékony
testén mint egy nyírfaág
átsüt a csontok puha rajza
rajta feledte illatát

izzó nap-sejtek között
az anyaéj holdja
félálmok félkaréj alakjában
napestig elring azóta

átvérzi a csodákat
a mellkas mögötti stigma
homlokán a forradás
pontos nyoma: a hinta

(nem köt nem old)

nem köt nem old tűz víz álom
földig fogyatkozol
égben növekedtél
magaddal bajt hozol

nem köt nem old föld se ég se
ki- s bejársz a résen
elengedve a lét kezét
nincs aki megértsen

s mire az éj elkészül
a nappalt kötve oldva
seholse vagy mint kinek nyomát
egy égi vad megszagolta

(várd ki)

várd ki ameddig összeroppan
tebenned minden tebenned sorban

várd ki ameddig visszakérik
tetőled mindened vagy bár félig

várd ki ameddig visszanézhetsz
addig a helyszín összevérez

várd ki ameddig csend lesz benned
nevet adhatsz a szerelemnek

várd ki ameddig lemegy holdja
s az ég magányod visszavonja

várd ki ameddig feljön benned
a nap s a fények megkeresnek

várd ki ameddig összezárnak
testet és lelket sötét szárnyak

(a nap alatt)

megáll egy percre a kéz az élet
amíg az ember felcserélhet
bármire bármit egy pillanatra
ennyi csupán ennyi van adva
amit eldob vagy vissza másnak
minden egyebet kitalálnak
minden egyébnek titka van
így teregetem ki magam
a vers e vers is kiver az ágyból
minden ami van visszaszámol
minden ami van ketyeg de hisz
az ég alatt minden előbbre visz
a nap alatt minden a föld felett
amíg a lét csak árnyékot vet

(szerenád)

tárgyaink között
tétován
kelünk kávé cigaretta
ma túl korán

hiányzott tiszta
vállad
nem lesz időm szerelemre
nekiláttam a munkának

lásd azon dolgozom hogy
szeretlek
hiányozz napra nap
léleknek-testnek

hiányozzak rossz tanúként
a véren
a bőrön is túl
mindenek mögött mélyen

öleljenek össze
az esték
és velük a szemérem
szeressen szét

 A Vörö Postakocsi 2011/ősz

Anua fölkelt, kibotorkált a kunyhója elé, nézte a hajnalt. Távolabb valami szokatlant észlelt az erdőben, valahogy, mintha megváltozott volna valami, csak azt nem tudta hirtelen, hogy mi. Már rosszul látott, így a derengésben nem ismerte fel az erdőben a hurrikán nyomát. Sajgott a válla, és maga előtt látta Daunu eltorzult arcát, amint feléje dobja a dárdát. Most már világosan emlékszik, hogy a fiú keze egy pillanatra megáll a levegőben, az idegen mereven nézi, a kéz tétován, erőtlenül lendül. Nem emlékszik az unokája szemére. Elfordította a fejét, suttogja, és most már emlékszik a fénykörökre az idegen körül, az egyik kiegyenesedik, ráfonódik Daunu dárdát tartó kezére, emelkedik, emeli a kezet, de az ellenáll, a fényszál azonban erősebb, már röpül is…  Anua, merre vagy, hangzott a kiáltás, és nem sokkal később Azilu megjelent a kunyhó bejáratánál. Észrevette Anuát, aki éppen a folyó felé indult, utána kiáltott, hogy várja meg, mondtam már neked, hogy ne menj egyedül a folyópartra, korholta a lány, de ő mintha nem is hallotta volna. Valami furcsa változás történt, mondja inkább magának mint a lánynak, mintha egy nagy üresség keletkezett volna az erdő szélén, te nem látod, kérdezi, miközben megállás nélkül halad a folyó felé. Vihar volt az éjjel, válaszol Azilu már a folyóparton. Nézd hogy megáradt, egész fákat úsztat a zuhatag felé, mutat a fölzavarodottan hömpölygő vízre a lány, csoda, hogy nem öntött el bennünket. Én az éjjel nem hallottam a vihart, pedig nehezen aludtam el, folytatja Anua, és egy faág le nem esett az egész faluban, nem furcsa, kérdezi, biztosan csak az erdőig ért a széle, nyugtatja a lány, emlékszel, volt már ilyen, de Anua nem emlékezett. Gyors sodrású, törmeléket, tépett lombot, állati tetemet kavaró víz partján álltak olyan érzéssel, mintha csak véletlenül maradtak volna ki a világot megsemmisíteni akaró pusztításból. Mindketten tudták, hogy mit gondol a másikuk, de egyikük sem szólt egy szót sem. Nézték a vizet, amely egész életüket, emlékekkel, jóval és rosszal válogatás nélkül a hátára vette, és kavarta a zuhatag felé, hogy a semmibe olvassza. Lassan befejeződik, szólalt meg először Anua, de a másik nem értette, így nem felelt rá semmit. Nagy ára lesz ennek a kíméletnek, folytatta az öregasszony, így jobban látszik majd a pusztulás, ha érintetlent ér. Összevissza beszél, biztosan megrázták a tegnap történtek, gondolta Azilu, és mosolyogva karonfogta Anuát, hogy hazasegítse. Alighogy megfordultak, látták, hogy a falu lakói kis csoportokban közelednek a folyóhoz, valamennyien ámélkodnak a látottakon, az öregek égi jelnek vélik, hogy a faluval nem történt semmi az éjjel, vannak, akik Daununak és az idegennek tulajdonítják, nem láttátok tegnap, hogy megállította a felső falu vadászait, kiáltja egyik másik, és még erősebbé válik az idegen tisztelete. Ariuka csak most tűnik fel az úton, messziről kiabál, de Anua nem hallja, hogy mit, csak egyre erősödő sustorgást hall a folyó másik partja felől, te hallod, kérdezi Azilutól, de már a mellette állók is hallják a sisteregve zümmögő hangokat, és látják, hogy a part fölött először néhány magasabb fa, pár pillanattal később a bokrok is levelüktől megfosztva meredeznek az ég felé. A hangyák, a vándorhangyák, suttogja Anua, aki a régi öregek meséiből tudja, hogy micsoda pusztítást végeznek ezek a rovarok, hogy semmi élő nem marad ott, ahol végigvonulnak, de jó, hogy a folyó megáradt, sóhajt Azilu, nem biztos, hogy megvéd velük szemben, jegyzi meg Anua, oda sem figyelve. A tekintete  távolba mered, mintha ismerős arcot vélt volna felbukkanni a túlparton, de megrázza a fejét, az nem lehet, mondja, már nappal is képzelődöm, behunyja a szemét, aztán újra kinyitja, az arc szemből visszanéz, nem igaz, mondja hangosabban, hogy fölfigyelnek a körötte állók is, mi nem igaz, kérdezi Azilu, de Anua nem válaszol, csak int, hogy menjenek arréb és üljenek le egy kicsit. Megszédültem, súgja a lánynak, aki leülteti egy fa alá, míg a többiek a túlsó partot nézik, ahogyan a vándorhangyák milliárdjai pusztítják a növényzetet. Valaki beesett a vízbe, sikolt fel egy gyerek, hol, kérdezik a közellállók, ott, ott, mutat a kisfiú a szemközti oldalra, és valóban, az árban bukdácsoló faágak között egy ember feje bukkan föl, majd bukik alá, mintha egy víz alatti hinta lendítené hol ide, hol oda. Már többen látják, de segíteni senki nem tud, a legerősebb fatörzset is sodorja a víz a zuhatag felé. Most az ismeretlen egyszerre egy jókora fa mellett bukkan fel, belekapaszkodik, félig kiemelkedik a teste a piszkos tajtékból, hirtelen felpattan a fára, ügy üli meg, mint a szentélynél a tollaskígyón ülő kolibri-isten, szétvetett lábakkal, egy kihajló facsonkba kapaszkodva, egyenesen. A fa a zuhataghoz közel fölgyorsul, pörögni kezd, mielőtt a víz végképp lesodorná, de közel a parthoz, egy láthatatlan sziklában megakad, fölhabosítja a nekirontó vizet, kis megszakításokkal prüszkölve permetez. Már mindenkinek ott a szeme, az ismeretlen fölegyenesedik, elég messze ahhoz, hogy ne látsszék az arca, elég közel ahhoz, hogy lássák, egy férfi, föláll a fára, a part felé fordul, hatalmasat ugrik, fölbukkan, kikászálódik a vízből, ám mielőtt a nézősereg fölocsúdik, eltűnik a bokrok mögött. Anua hallja hogy mi történt, akkor sem igaz, mondja, nem lehet igaz, ismétli, de nincs ideje megmagyarázni Azilunak, hogy miről beszél, mert újra fölhangzik Ariuka sivító hangja, Anua, Anua, kiáltja, nem hiszed el mi történt, és ahogy egészen közel kerül, Anua látja, hogy Ariuka sír, még soha nem láttam sírni, idézi döbbenten az asszony képét gyerekkorától eddig, a többiek még mindig a zuhatag előtti fatörzset nézik, így nem láthatják, hogy a két ellentétes érzelmű és gondolkodású asszony egymást átölelve, hol zokog, hol nevet. Azilu elkerekedett szemmel nézi a két asszonyt, nem érti mi történhetett, de azok nem avatják be a titkukba.

A barlangban utolsót lobbantak a fáklyák, a máglyák hamuja alatt föl-fölparázslott egy-egy elszenesedett fadarab, a pumabőrös az egyik sarokba húzódott, a többiek a földön feküdtek, álom nélkül, kiüresedve aludtak. Daunu mozdult meg elsőként, hunyorogni kezdett, a barlang szájánál erős fényt látott, fölállt, kibotorkált a barlang elé. A folyóparton, közvetlenül alatta, széles iszapsávot látott, az éjszakai vihar árulkodó nyomát. Nem emlékezett a hurrikánra, az özönvízszerű esőre, csak arra, hogy valami belső parancs engedetlenségre kényszeríti az idegennel szemben. Daunu, hallja a nevét a barlang mélyéről, Daunu, hol vagy, és megjelenik mellette a pumabőrös. Ma nagy feladat vár rátok, estére elmentek a felső faluba, hogy a tegnap történteket megbosszuljátok. Meg kell terveznetek az utat, szét kell osztani a feladatokat, mindenkit be kell vonni a harcba, hangzik a parancs. Most még hadd pihenjenek, néhányan nem fognak visszatérni, mert a falutoknak indok kell arra, hogy bosszút álljon. De Daunu nem figyel a pumabőrösre, tekintete fölemelkedik, az égen azt a fekete foltot nézi, amely ahogy közeledik, szinte elfedi az ég kékjét, madarak, jegyzi meg, régen nem láttam ennyi madarat a környéken. Hallja a vándorhangyák sustorgó hangját a túlsó parton, de ügyet sem vet rájuk. Gondolataiban messze jár. A gyermekkorát idézi, Katuát, akit nem szeretett, és aki mindig borsot tört az orra alá, Ariukát aki mindig mindenkivel szemben megvédte, akkor is, ha nem volt igaza. És a pumabőröst, aki kiválasztotta őt, hogy az akaratának engedelmeskedve romboljon le mindent, ami jobbá teheti a falu lakóinak életét, azokat a beavatási szertartásokat, amelyek a gonoszság elmélyítését szolgálták. Emlékszik a rituálékra, ahol neki kellett megkorbácsolnia az engedetleneket, emlékszik arra a barlangra, ahol napokig tartották, és a fennsíkra, ahol a pumabőrösök egymást váltva tanították a szertartások lebonyolítására, a szív kimetszésére úgy, hogy az még dobogjon, amikor felmutatja, a gyűlöletre mindenkivel szemben, aki valami módon megpróbálta őt szeretni. És felidézi magában azt az utat is, amelyen Katuát a katonák fogságába dobták. Az idegent akkor már ismerte, mivel Aurika kunyhójában sokszor találkozott vele. Nem tudta, nem értette, miért kellett ezt megtennie, csak arra emlékszik, hogy a pumabőrös ránézett, kigyulladtak azok a színes karikák körülötte, amelyeket csak Anua látott még, és neki engedelmeskednie kellett. Korábban, amikor Katuától az aranyhalat elvette és Ariukának adta, látta, hogy a hal csontja megszúrta az anyja ujját. Ő tudta, hogy Ariuka testén ezért nőtt a pikkely minden olyan alkalommal, amikor az nem akart engedelmeskedni az idegen utasításainak. Addig csak sejtette, most viszont már tudta, mindketten egy olyan hatalomnak az áldozatai, amelyik elől nincs menekvésük. Azt is tudta, hogy gonoszságokat művelt, de arra nem emlékezett, hogy ő volt az, aki kitépte annak a lánynak a szívét, aki miatt a felső falu lakói nyolc embert megöltek. Mintha egy hosszú, rossz álomból ébredne, megdörzsöli a szemét, és teljesen más érzésekkel áll a folyó fölött, és nézi a még mindig sárga, iszapos, de éppen visszahúzódni kész vizet. Mit keresek én itt, kérdezi, miközben látja, hogy éppen kászálódnak ki a társai, egyik-másik megveregeti a vállát, jó volt, mi, jegyzik meg, és már indulnak is, ki tudja merre. Daunu leereszkedik a sziklafalról, elindul hazafelé, de az ösvény nem nyílik meg előtte, mint máskor. Látja a madarakat, amelyek le-lecsapnak, hangyászokat lát mozogni a túlparton, de nem figyel. Megy egyenesen Anua kunyhója felé, mintha kötélen vezetnék. Nem tudja miért, nem is próbálja magyarázni. Megáll a kunyhó bejáratánál, Azilu néz ki, ki vagy, kérdezi, nem számít, hangzik a válasz, Anuához jöttem. Anua nem ér rá, Ariukával beszélget, mondja a lány, Hol, kérdezi, itt a kunyhóban, válaszolja Azilu, akkor jó, mondja a fiú, s félretolva a lányt, belép. Megjöttem. Ki vagy, mintha ismerős lenne a kérdés, nem számít, mondja, gyere közelebb, szól a reszkető hang, ó nem, sikolt egy másik, ó nem lehet igaz, folytatja, de a reszkető hang parancsoló, gyere közelebb. Itt vagyok, kemény a válasz, mégis valahol remeg. Még közelebb, ugyanaz a reszkető hang, mintha a keménységet viszonozná. Aztán egy durva tenyér tapogatózását érzi az arcán, és a kérdést nem is hallja. Katua, ismétlődik a reszkedő hang, te vagy az Katua, ismétlődik a kérdés, nem, nem, sikolt Ariuka, nem, persze, hogy nem, mondja a fiú, persze, hogy nem Katua vagyok, hanem a másik. De a tenyér nem húzódik el az arcáról, érzi, hogy egy pillanatra megkeményedik, aztán ellágyul, simogatásra vált. Nem baj, reszket a hang, nem baj, te is visszajöttél, kérdezi, de nem hangzik válasz. Azilu nem érti az egészet, kifordul a kunyhóból, elfut, ledobja magát a fekhelyére, mi bajod van, kérdezik tőle, de nem válaszol, csak zokog.

A nagyterem világító füzéreit is megrezegtette az a nevetés, ami Katuából ebben a pillanatban robbant ki. A lány az első, akivel a fiúnak le kell számolnia, ez lesz az első, amikor bebizonyítja a feladatra való alkalmasságát, olvassa, és tudja, hogy Aziluról van szó. Méghogy leszámolni vele, nekem, szótagolja, és nevet, nevet. Melléfogtak, az egészen bizonyos, gondolja magában, és mosolyog. Nem, Aziluról mégsem feledkeztek meg, komorul el, de mit akarnak végül is, még mindig nem mondták meg világosan, töpreng az olvasottakon. Pihenteti a szemét, egyre gyakrabban fárad el olvasás közben, de nem tudja abbahagyni, mert érzi, hogy olyan események résztvevőjeként írják le őt, amelynek még a gondolatába is beleborzong. És elfogja pusztítani a tejtestvérét, mielőtt az megszegi a belétáplált szabályokat, és megmérkőzik az idegennel, aki teljesítve feladatát, fölöslegessé válik. Mindenki melléje áll majd, mert fontossá és nélkülözhetetlenné lesz az életükben. Csak egyvalaki veszélyeztetheti a küldetését, az, aki meglesve a jaguár és óriáskígyó harcát, elbujdokolt, de amikor a két falu közötti háború kirobban, visszatér, hogy segítségére siessen az otthoniaknak. Átússza a megáradt folyót, semmitől nem retten vissza, hogy leszámoljon mindazokkal, akik teljesíteni tudják a legfőbb parancsot, de ez csak megerősíti és felkészíti a fiút a harcra. Fattau visszajön, töpreng Katua, oly régen ment el, hogy már mindenki elfeledkezett róla. Ki kell használni a lehetőséget, hallja a főpap hangját az egyik függöny mögül. Háború van készülődőben, nem szabad tétlenkednünk. A fennsík lakóit föl kell készíteni arra, hogy áldozatot is hozzanak a siker reményében. Ezt már elkezdtük, hangzik a válasz, a terveinket ismered, nem hisszük hogy sok kifogásolnivalót találhatsz bennük. A beszélgetés suttogássá halkul, Katua már csak szófoszlányokat hall, addig azonban, hallja a főpap hangját, mi is így gondoltuk, válaszol az ismeretlen, akkor megállapodtunk, mondja a főpap. Sietős lépteket hall, surrog a bőrtalpú saru, ahogy a kövezethez ér, oldalról az egyik segéd lép be, Katua, szól, várnak a kisteremnél, már fordul is, már megy is. A fiúnak nincs ideje megkérdezni ki várja, miért. Föláll, nyakába kanyarítja a köpönyegét, a főpaphoz nem lehet köpönyeg nélkül belépni, siet a kisterem felé. A folyosón kíváncsi tekintetek kísérik, az előbb látott fej visszahúzódik, mintha ott sem lett volna, van aki rácsodálkozik, van ki félelemmel a tekintetében húzódik vissza. A kistermet a folyosótól elválasztó függönyhöz ér, valaki belülről félrelebbenti, és ő ott áll szemben a furcsa külsejű idegennel, aki a katonák karmai közé taszította. A tollas fejfedő az asztalon hever, világosan látszik avokádó alakú feje, amelyen szarvat visel, az ujjai helyett karmok, köpenye alól kilátszik lába, amelyet sűrű szőrzet borít, a lábujjai szétállók, közöttük hártya feszül. Katua amint végigméri az idegent, észreveszi mögötte a főpapot, aki int, hogy maradjon csendben. Ekkor találkozik a tekintete az idegenével. Kígyószeme ahogyan a fiúra néz, az többé nem tud szabadulni tőle. Pedig emlékezett rá, hogy Fattau hogyan akadályozta meg, hogy az idegen tekintetében tartózkodjon, és emlékszik arra az ellenállhatatlan vágyra is, hogy egész valóját mennyire szerette volna ennek a tekintetnek a fényében megfürdetni. Most nincs aki erős kézzel betakarja a szemét, de ő nem is kívánja ezt. Az idegen hosszan szemléli, végigméri tetőtől talpig, majd ismét a szemébe kapaszkodik, gyűrűző körök jelennek meg a tekintetében, olyanok, amilyenek kavicsszöktetés közben jelentek meg a víz tetején, gyerekkorában, csak ezeknek a köröknek egyike sem halványuló, a legszélső már elérte a mennyezetet, azonis túlment, a másik síkba fordult, először a főpapot vonta belülre, elért hozzá, valami furcsa felfűtöttséget érzett, még több kört kívánt, amelyek jöttek is sorban egymás után, mindegyik más színben, mindegyik kellemes érzést sugározva magából, és mindegyik belülre kerítve őt a főpaphoz és idegenhez. Először érezte biztonságban magát mióta elfogták, először nem gondolt már senkire azok közül, akiknek az emlékét, ha nem is megnyugtatón, de jól esett felidéznie. Nem gondolt senkire és semmire, csak nézett előre az idegen tekintetébe  kapaszkodva. Jól van, jól csináltátok, szólalt meg az idegen a főpap felé fordulva,de közben egy pillanatra le nem vette Katuáról a szemét. A fiú mindezt nem hallotta, csak a körök bűvöletét érzékelte, a bizsergést ami egész testét át-meg átjárta.

Katua nem tudhatta, hogy abban a pillanatban, amikor belépett a kisterembe, Azilu abbahagyta a sírást, fölkelt, elindult Anua kunyhója felé, aki éppen arról beszélt, hogy először Katuát vélte fölfedezni a közeledő fiúban, de ezért a látogatásért, ami a legfontosabb a számomra a világon, mondta, mindent megbocsátok neked. Mert az nem lehet, tette hozzá, hogy valaki csak jónak, vagy csak rossznak szülessék. Simogatta Daunu arcát, akiről eltűntek a jaguár vonások, és aki szemét behunyva állt Anua előtt, és amikor az öregasszony tenyere ismét az arcához ért, érezte, hogy a fiú arca nedves, csak nem sírsz, kérdezte döbbenten, én soha, csecsemő korodban sem láttalak sírni, te nem lehetsz az, te nem Daunu vagy, sikoltott az öregasszony, ekkorát nem változhat a világ. Dehogynem, suttogta Ariuka, erről beszéltem nektek mindig, csak soha nem hittetek nekem, bolondnak néztetek valamennyien, amikor azt mondtam nektek, nagy idők jönnek, új kor következik, de ti nem vettétek észre. Anua megütődve hallgatta Ariukát, nem ismert rá, és éppen tiltakozni és kérdezni akart valamit, amikor a kunyhó bejáratánál megjelent Azilu, és most már értem, mindent értek, szólt köszönés helyett, beljebb lépett, de nem folytathatta, mert kint kórusban kiabálták Daunu nevét. Mennem kell, szólalt meg a fiú, de nem úgy lesz, ahogyan hiszik, tette hozzá. Menj csak, menj, mondta Anua, és miután Daunu kilépett a kunyhójából, nem volt hajlandó megszólalni, hiába faggatta Azilu a történtekről, miközben Ariuka csak mosolygott, hagyd, hadd pihenjen, sok volt neki az, ami hirtelen történt körülötte, mondta, és a sok takaró közül elvett egyet, betakarta az öregasszonyt, intett a lánynak, hogy menjenek ki a kunyhó elé. Ariuka, ne hagyjatok magamra, suttogta az öregasszony, de nem hallotta senki sem. Daunu katonáinak már csak a hátát láthatta a két nő Anua kunyhójának ajtajából, mert mire kiléptek, azokat épp akkor nyelte el az őserdő. Anua behunyta a szemét, de nem aludt el. Megpróbálta felidézni, mint már annyiszor, eddigi életét, de benne csak elmosódott, alaktalan árnyak jelentek meg, egyik-másik hangtalanul mozgatta a száját, Anua nem értette mit mondanak. Becsaptatok, sikoltott fel, nem azok voltatok, aminek mutattátok magatokat, nem arról beszéltetek, amire gondoltatok, csak szereplők voltatok egy nagy komédiában, amelynek a főszerepét nekem szánták, de ti félresiklattátok az egészet, mert azt hittétek, elvakultságomban nem veszem észre, hogy merre fut a cselekmény. Igazatok volt, megtévesztettetek, a látszat elfedte előlem az igazságot, a felszín befolyásolt, de mit tehettem én, buta öregasszony, akinek látóhatára csak az erdő széléig terjedt, és nem vette észre, hogy a jó és gonosz párviadalában, a látszat miatt, az utóbbit szolgálta, mert nem befelé, hanem mindig a másikra nézett. Tévedsz Anua, mondta volna Tatua képe, de az asszony már nem figyelt rá. Visszafelé lépkedett az időben, az anyját látta közeledni, aki nyújtotta feléje a kezét, és nyugtatgatni próbálta, mint mikor elbotlott, és valahol lehorzsolta a kezét, vagy a lábát, érezte azt a meleg, semmihez nem hasonlítható simogatást, a védelmet nyújtó ölet, várj, megyek anyám, sikoltott fel, amikor Ariuka éppen belépett a kunyhóba. Nincs semmi baj Anua, nyugodj meg és próbálj pihenni, suttogta Ariuka, de Anua csak hánykolódott, egész teste verejtékben fürdött, nem mondtak igazat, úgy éltem le az életem, hogy nem mondtak igazat, zokogta, csak az anyám, anyám várj meg megyek én is, a hangja elcsuklott, Ariuka a varázslóért szalasztott. Amikor megitatták a zöldesbarna folyadékkal, az öregasszony lélegzete egyenletessé vált, a szemét lehunyva tartotta, elaludt, most valóban elaludt, mondta Ariuka Azilunak.

Miközben a nagyanyja a múlttal viaskodott, Katua a kisteremből a segédek kíséretében a kamrájába tartott, hogy előkészüljön az idegen által megparancsolt feladat végrehajtására. És eszébe jutott a főpap utolsó intelme, cselekvéstelen múlt időbe zártunk, hogy megfosszunk  minden meggondolatlan tett lehetőségétől, de ezt most feloldjuk, tiszta lappal indulsz, hogy befejezd azt, ami másoknak erejük fogytán nem sikerült. És a fiú ment engedelmesen a kamrája felé, hogy fölöltse az új szerep jelmezét, azét, amely eredendően is neki készült. Amikor magára vette a pumabőrt, kényelmesnek érezte, mintha rászabták volna, a tolldíszes kalapban egyenesen tetszett magának, és felidézte az utolsó lapokat, amiket a nagyteremben olvasott.  És a kőlapokról megtudta, hogy Ariuka nem az anyja, ezért nem szeretett soha, kiáltott fel olvasás közben, mert amikor az asszony zuhogó esőben, az erdőszélen, jaguárüvöltés közben szült, egy pillanatra elveszítette az eszméletét, ezért nem emlékezett pontosan, amikor Anuának beszélt erről, és az újszülöttet, miután megvizsgálták és nem tartották megfelelőnek, kicserélték. Rá, Katuára cserélték, aki eredendően a célok érdekében született olyannak, aki magában hordozta azok maradéktalan teljesítésének lehetőségét. Kemény elszánással intett a segédeknek, indulhatunk, fűzte hozzá, és elindultak a láthatatlan gázló irányába, hogy a harcra készülés utolsó leckéjét alaposan átismételjék. Daunu erős ellenfél lesz, mondták a segédek, tudom, válaszolta Katua, mert egyedül ő ismeri azokat a fogásokat amiket én, és harcolni igazán az tud, aki az ellenfél gondolatainak rezdülésével is tisztában van, tette hozzá, de állunk elébe, mosolygott, miközben a szíve teljesen kihűlt, a szeme a kígyóéhoz lett hasonlatos, a bőre viszketett, a gázló után a folyóba mártózott, és örömmel vette észre, hogy a lábujjai között hártya feszül. Igazán most születtél meg, mondták a segédek, tudom, válaszolta, háromszázhatvan holdváltásnyi vajúdás volt az ára, miközben levedlett bőrét ballábbal a folyóba piszkálta.

Feljött a Hold, anélkül, hogy látta volna a nagy átváltozást, elindult megszokott pályáján. Most már nyugodtan lélegzik, hajolt el Anua felől Ariuka, még mosolyog is, fűzte hozzá Azilu, és kiültek a kunyhó elé, nézték a Holdat, ami soha olyan telt és nagy nem volt még, mint azon az estén.

Daunu a szertartás-barlang bejáratánál állt, szemben a híveivel. A pumabőrösök nem voltak ott, és tudta, hogy nem is fognak megjelenni. Nincs értelme ennek a harcnak, kezdte, mert csak folytatódni fog, tudjátok, hogy a felső falu lakói mit bosszultak meg. Akik velem voltak az éjjel, tanúsíthatják, hogy az égiek helytelenítik a háborút. A hirtelen támadt nagy szakadék megakadályozta, hogy bosszút álljunk, ezért azt mondom nektek, forduljunk vissza, míg nem késő. Azt nem lehet, kiáltott közbe középről valaki, erre készülünk mióta, akkor felesleges erőfeszítés volt minden, amit eddig tettünk, egyébként is, mit fognak szólni az idegenek, toldotta meg másikuk. Miért lényeges az, hogy mit mondanak az idegenek, kérdezte Daunu, titeket megkérdeztek már, hogy ti mit szóltok ahhoz, amit ők műveltek veletek, folytatta a kérdést, és mivel nem hagyott szóhoz jutni senkit, egyre hangosabban elégedetlenkedtek, hangzavar támadt és beléfojtották a szót. Amikor elhallgatott, egy pillanatra mindenki megdermedt. A vízesés fölötti barlangok felől, ahová a halottakat temették, surrogás hallatszott. A zaj erősödött, vérszopó denevérek, suttogták innen is, onnan is, az egyik rácsapott Daunu hátára, megkapaszkodott, a fiú éles szúrást érzett, leszaladt a folyóhoz. A többiek fáklyát ragadtak, ágat törtek, azzal hessegették a váratlan látogatókat. Ez a büntetése Daununak, amiért megtagadta mindazt, amit a jótevőnk elvárt volna, mondták, de nem hagyjuk annyiban, ha nem jön velünk, megyünk magunk, kiáltotta az egyikük, aki hatalmas aranykarikát viselt a fülében, a mellén ott lógott aranyból az oltár kicsinyített mása. Nem kétséges, hogy megcsináljuk, pattant mellé a másik, akinek már a harci jelek is föl voltak festve az arcára, a fején az idegenéhez hasonló tollas kalapot viselt, de valamennyien felismerték benne Azilu öccsét, aki az elsők között csatlakozott Daunuhoz, és akit az idegen is kedvelt, ezért a szertartás lebonyolításában fontos szerepet kapott. Én is voltam a felföldön, tudom, mit kell csinálni, kiáltotta, de a denevérek visszatértek, így szétszaladt a csapat, ki a barlang egy szögletébe, ki egy-egy bokor aljába húzódott.

Azilu elköszönt Ariukától, és elindult haza, közben azon töprengett, hogy mi volt a kimondhatatlanul furcsa érzésnek az oka, ami akkor töltötte el, amikor Daunu belépett a nagyanyja kunyhójába. Nem talált magyarázatot, már be is fordult, amikor a felső vég felől közeledő alakot vett észre. Egy pillanatra megállt a kunyhó ajtajában, majd beljebb húzódott, úgy helyezkedett el, hogy jól lásson, de őt ne lehessen észrevenni, várt. Magas, szikár termetű, ismeretlen férfi lopózott előre, az Ariuka kunyhója előtt megállt, lassan körbenézett, majd a kunyhó mögé ment, de a lány hiába várakozott, a férfi nem került elő. Azilu, te vagy, szólt riadtan egy hang belülről, én, én, megyek már, hangzott a válasz suttogva, bebotorkált a sötétben, megkereste a fekhelyét, de nem tudott elaludni. Lépéseket hallott, de amikor élesen figyelni kezdett, rájött, hogy képzelődött. Amikor végre elaludt, Katuáról álmodott, aki az idegen nyomában éppen a lentiek által rettegett füstölgő hegy oldalán kapaszkodott felfelé. Az út, amelyet a gázlótól tettek meg, olyan volt számára, mintha sokszor járt volna rajta, bár gyerekkorában soha nem jutott el a folyó túlsó partjára. Kitaposott, széles ösvényen haladtak, se bokor, se fa nem akadályozta őket, mellettük hosszú ideig kétoldalról áthatolhatatlan fallal kísérte az erdő az útjukat a hegy lábáig, ahol gyérülni kezdett a növényzet, feljebb kaktuszok nőttek, azon túl, a hegy dereka táján már csak megkövesedett lávafolyamokat látott. Az idegen megállt előtte, körbenézett, de Katua folytatta az útját. Egy alacsony nyílású barlanghoz ért amely, az elején szűknek látszott, de pár lépés után tágas csarnokká terebélyesedett. Ebből egy nagyterembe lépett, amelynek középen aranyból és drágakövekből épített oltár ragyogott, s azt az idegenhez hasonló, pumabőrbe öltözött több száz fős tömeg vette körbe. Amikor Katua belépett, mindenki feléje fordult, megérkeztem, mondta szinte csak magának, de a teremben harsant a szó, éljen, kiáltotta egyszerre mindenki, és meghajoltak előtte.

Tisztában vagytok vele, ki küldött, és mi cél vezérel. Innen távol, tetteink megcsúfolására, létezésünk értelmetlenné tételére készülődnek. Járandóságunk a világból nem hagyhatjuk, harcolnunk kell érte. Szűk ez a rész, ahol éltek, új területekre van szükségetek, ezt csak akkor kaphatjátok meg, ha az utatokban állókat egymásra uszítjátok, és bevárjátok, amíg elpusztítják egymást. A viszály magját uratok és gyámolítótok már elvetette, szépen ki is kelt, de az aratást veszély fenyegeti. A lentiek között fölütötte fejét a kételkedés urunk mindenhatóságában, parancsolatait sárba tiporják, akaratát, szándékait gúnyolják. Mennyivel jobb, mondjátok, tűző napon kukoricát ültetni, mint elvenni attól a bambától, aki azért van, hogy nekünk dolgozzon, és aki örül, ha csak egyszer rúgjuk fenéken, ha elvettük a termését. Miért legyünk kíméletesek hozzá, hogy legközelebb ő rugdosson minket, mert ha kicsit is engedsz, rögtön az egész kell. Meg kell osztanunk őket, mielőtt rájönnek, hogy együtt legyőzhetnek bennünket. Meg kell osztanunk őket, nem győzhetnek le bennünket, visszhangzott a teremben.. Miután Katua befejezte a beszédet, hat fiatal fiú lépett az oltár elé, és énekelni kezdett.

Ültesd a rosszat rendületlen,

Vesd az önzést két marékkal

Mutasd a jót mint élhetetlent

Büntess ha kedved úgy tartja.

Szeress és ne gondolj mással

Nevess ha annak nagyon fáj

Lépj a fejére ha könyörög

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

Plántáld a bosszút szakadatlan

Marj a lelkükbe körmeiddel

Irigy ír legjobb a bajukban

Tépd ki és labdázz a szívükkel.

Vígadj a könnyeket ne lásd

És ints ha unod az egészet

Ha mégsem megy tudd meg az okát,

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

Féltékenység a jó trágya

Durvassággal juttasd földbe

Öntöztesd meg árulással

Álnokságban kivirágzik

A nektárja hazugság lesz

Becsapással érlelődik

A kapzsiság jó termése

Dobj egy aranyat hátra

Dobj egy aranyat hátra.

Amikor befejezték a dalt, imádkozni kezdtek urukhoz, a Gonoszhoz, aki tagadásával, úgy vélték, szabadságot hozott nekik. A barlang hátsó falán lévő repedésekből füst gomolygott, kénes szagot árasztva az oltárig jutott, de az oltár fölött lévő széles kürtő kiszippantotta az egészet, mielőtt elöntötte volna a barlangot. Kint hideg fénnyel sütött a Hold, a levegő meg sem moccant, lent a völgyben már visszahúzódtak a denevérek, Daunu ebben a pillanatban indult a barlang felé, hogy még egyszer beszéljen az ottmaradottakkal. Ariuka Anua mellett volt, vigyázott az öregasszonyra, a feje le-lebillent, mint egy telt napraforgó buga, és Fattauról álmodott. Arra ébredt, hogy viszket a bal melle alatt az a hely, ahol korábban a sömör volt. Vakrózni kezdett, és felsikoltott. Az egész testét pikkely borította. Anua megfordult, hunyorogva nézett a sötétben, Ariukát kereste, de nem látta, arra gondolt, hogy álmodik, hallotta, amint a bőre serceg a vakarózástól, elmosolyodott, újból megfordult, valami kemény tárgyba ütötte a kezét, felébredt, de a sercegést tovább hallotta. Ariuka, itt vagy, kérdezte, igen itt vagyok, hüppögte az asszony, visszajött, megint visszajött, siránkozott, kicsoda, Daunu, hangzott a kérdés, küldd ide, hadd érintsem meg, kérlelte az öregasszony, nem, nem Daunu, a pörsenések, és elviselhetelenül viszketek mindenütt, sikoltotta Ariuka, miközben véresre vakarta a lábaszárát. Teliholdkor járd körbe kétszer, vedd meg a vizeleted, átkozd el a pillanatot, amikor rádnézett, menj vissza egyszer, kuporodj le, mintha szülőgödör fölött lennél, hunyd le a szemed, gondolj arra, akit igazán szerettél, skandálta az öregasszony, és Ariuka kitámolygott a kunyhó elé, először fölpillantott az égre, hétrét görnyedve a fájdalomtól, elkezdte a körbejárást. Már föl sem nézett, behunyt szemmel is ismert minden kiálló cöveket, vonszolta magát, egyszerre csak egy fekete alak állta útját. Fölemelte a tekintetét, fekete tollkalapban, hosszú fekete köpenyben egy férfi állt előtte. Anua hol van kérdezte ismerős hangon. Bent van, válaszolta Ariuka, az alak ellépett előle, de a varázslat, mivel valaki tanúja volt, értelmét vesztette.

Keleten először egy vékony szürke csík jelent meg, majd gyorsan terjedni kezdett az égbolt görbületén, és egyszerre, mintha-vérfürdőt vett volna, előbújt a Nap. Daunu sápadtan állt a barlang előtt, nézte a letisztult vízű folyót, melynek túlpartján lombjuk vesztett fák hevertek, mint óriások csataterén a legyőzöttek. A társai közül senkit nem talált ott, csak letört ágakat látott, megtépett, letaposott bokrokat, szétdobált ivóedényeket és egy nádsípot. Fölvette, megpróbált belefújni, de repedt volt, ezért dobták el, gondolta, majd tétován elindult a felső falu irányába.

Fölébredt már Anua, hajolt be kérdőn Azilu a kunyhóba, de az öregasszony csöndet intett. Ariuka alszik, ne ébreszd fel, suttogta, és azon gondolkodott, hol ronthatta el az asszony a varázslást, hogy a testét soha nem látott vastagságban borította a pikkely. Dehogy alszom, dehogy alszom, nem tudok én már aludni sem, siránkozott Ariuka, és elmondta, hogy mi történt az éjjel. A pokol szörnyei összeesküdtek ellenünk, mondta Anua, miközben a fekhelyével szemközti sarkot nézte, mert úgy érezte,  ott valami nincs rendben, de nem tudta okát adni. Azilunak nem volt bátorsága Ariukára nézni, indokot keresett, hogy a szemével belekapaszkodjon, Anua tekintetét követte, és ő is a sarokban kötött ki, de ott nem látott semmit. Anuára nézett, aki egyre nyugtalanabb lett, mit keresel Anua, kérdezte, de az öregasszony nem válaszolt. Újra a sarokba nézett, hol van a dárdahegy, amit Katua adott neked, kérdezte kis szünet után. Igen, a dárdahegy, sóhajtott fel Anua, a dárdahegy hiányzik, látod, azt gondoltam, te vitted el, amikor beteg voltam, nem is haragudtam érte, folytatta, mintha csak hangosan gondolkodott volna. Dehát tegnap még itt volt, kiáltott fel Azilu, vagy tegnapelőtt láttam, bizonytalanodott el, egy egészen biztos, folytatta, én nem vittem el, és eszébe jutott az éjszaka látott idegen, aki nem hasonlított az Ariuka által elmondottakhoz, de nem szólt róla semmit.

A felső falu felkészült a támadásra. Amikorra Daunu a falu széléhez ért, már véget ért a csata. Néhány társa vérbefagyva a földön feküdt, volt, akit hurokba ejtettek, és most fejjel lefelé, élettelenül hintáztatott a szél. Akik megmaradtak, összehúzva magukat, hazasomfordáltak. Mégis megtették, motyogta Daunu, elkerülhetetlen, hogy a győzelem mámorában ne támadjanak ránk. Valamit cselekednünk kell, hogy megállítsuk ezt az esztelenséget. Elindult visszafelé az erdőben, és felidézte magában, mire tanították a pumabőrösök. Félúton járhatott, amikor eszébe villant a felismerés. A szokásaikkal kell legyőznünk őket, kiáltott fel örömében, és visszhangzott az egymásra borított, összekavart, gubancolt fájú erdő. Mint a folyó tegnap, hasonlította a fiú, felkavarva, borítva benne minden. Madárfütty hasított a hosszú ideje süket csöndbe. A folyóhoz ért. Egy sziklán hatalmas gombolyagként óriáskígyó melegíttette magát a nappal. Nem tudta, nem vette észre, hogy hosszú ideje eltűntek az állatok a faluja környékéről. Már magasan járt a nap, amikor a falujához ért. Megállt az erdő szélén, és végiggondolta eddigi életét.

A falu alsó végén hosszú fekete köpenyben, a fején fekete tollkalapban, egy ismeretlen jelent meg, és egyenesen Anua háza felé tartott. Az emberek behúzódtak a kunyhójukba, az ajtót takaró függöny mögül leselkedtek.

Azilu éppen vízért volt a folyónál, amikor az ismeretlen belépett a kunyhóba. Anua nem vette észre, a sarkot bámulta, Ariuka vakarózott, háttal az ajtónak. Hol a dárdahegy, kérdezte a feketeköpenyes köszönés helyett. Menj innen, mondta Ariuka, biztosan az éjjel te vitted el. Anua lassan fordította a tekintetét az ismeretlenre. Itt van, sikította Ariuka, itt van, akit annyira szerettél, nézd, ő az, aki becsapott téged, de engem nem tudott, ezért szenvedek, de inkább szenvedek, mert tudom, hogy nem én szültem, őrjöngött és verte magát a földhöz. Csendesedj asszony, intette a fekete köpenyes, akiben most már világosan felismerte Anua is Katuát. Katua, hát téged nem, akarta kérdezni az öregasszony, de a fiú rátapasztotta a kezét a szájára, csitt legyen neked is, figyelmeztette. Hol van a dárdahegy, azt kérdeztem, emelte meg a hangját, amikor Azilu a kunyhóhoz ért. A falu lakói előmerészkedtek, Anua háza előtt gyülekeztek, és kellő távolságban várakoztak. Amikor Azilu belépett a kunyhóba, meghűlt benne a vér. A dárdahegyet keresi, mondta Anua erőtlenül, add oda neki lányom, hadd menjen, suttogta anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. Nincs nálam Anua, válaszolta rémülten a lány, miközben hátrált kifelé. Katua elkapta a csuklóját, bilincsként szorította, és Azilu ekkor látta a hosszú karmokban végződő, fekete szőrös kezet. Nézz a szemembe leány, szólt Katua, ne tedd, sikoltott Ariuka, és Azilu segítségért kiáltott. Ki mer szembe szállni velem, azt hiszed, megvéd valaki, nevetett az idegen, add elő a dárdahegyet, és mehetsz, mondta fenyegetőzve. Mondtam már, nincs nálam, szedte össze a bátorságát a lány, de nem nézett a szemébe. A vénasszony azt mondta, nálad van, nézz a szemembe, úgy mondd, hogy nincs nálad. Azilu óvatlanul emelte fel a tekintetét, és kígyószem akasztotta meg. A lány megbénult. Ki bántja a nővéremet, rontott a kunyhóba Azilu öccse, aki még nem mosta le az arcáról a harci festéket, kezében jókora doronggal, és lecsapott. Katua elengedte Azilu csuklóját, megfordult, mit akarsz itt te féreg, kérdezte, és köpenyéből előhúzta az obszidiánkést, fölemelte. Ebben a pillanatban Azilu közéjük ugrott, ne bántsd, kiáltott, de későn. Katua lesújtott, és a lány holtan rogyott Anua fekhelye mellé. Még visszajövök, kiáltotta Katua, és kirohant a kunyhóból. A pokol szülöttjét szerettem, suttogta Anua, és nézte és simogatta a halott lány arcát, majd elhallgatott, amikor Ariuka szólította, nem válaszolt. A szemében Aziluval ment el közülünk, mondta Ariuka később, neki legalább megmaradt a szépre való emlékezés, tette hozzá. A szíve, beszélték egymás között sokáig a falubeli öregasszonyok, a szíve nem bírta, hogy látta az unokáját, és örömében meghasadt.

Mindenki jöjjön a folyóhoz, gyűlés lesz, szállt a parancs kunyhóról kunyhóra, és a falu apraja-nagyja elindult a folyó felé, hogy engedelmeskedjen. Katua egy magaslaton állt, onnan nézte, hogyan gyülekeznek az emberek, tehetelen népség, mondta a mellette álló pumabőrösnek, de csak óvatosan, figyelmeztette az, tudom, hangzott a válasz, bízd rám.

Amikor Katua a beszédét befejezte, az emberek kezdtek szétszéledni, az egyik fiú felkiáltott, várjatok egy pillanatra, ott jön Daunu, biztosan ő is akar hozzátok szólni, és az erdőszél felé mutatott. Az emberek megtorpantak, majd elindultak az előbbi hely felé, hallgassuk meg őt is, bólintottak néhányan, és várakozással tekintettek Daunu felé. Nem hiszem, hogy tud mondani valamit is, amikor veszély fenyeget benneteket, kiáltotta a pumabőrös, hagyd, hadd beszéljen, súgta Katua, miközben Daunu a vízből kiálló sziklára lépett. És beszélt azokról a borzalmakról, amelyeknek reggel szemtanúja volt, elmondta, hogy a falut az idegenek olyan lehetetlen helyzetbe hozták, amelyből nincs kiút, álljatok meg, és forduljatok vissza, ez az utolsó lehetőség, hogy egyáltalán életben maradjatok, kiáltotta. Áruló, ordított Katua, te beszélsz, aki elkezdted a háborút és visszafordultál, emlékszel, mit írtak a táblára annak, aki kivált közületek, és idézte, aki elkezdi és visszafordul, az áruló, aki már nem tartozik ide és még nem tartozik oda, az nincs sehol, tehát nem is él, és felelevenítette a titkos szertartásokat, a lány feláldozását, Daunu minden tettét, amelynek a következménye a jelenlegi helyzet, de most fizetned kell, és fizetni is fogsz, sziszegte, és kikapta a hozzá legközelebb álló kezéből a dárdát, és a fiú nyakába döfte. Daunu megtántorodott a sziklán, belezuhant a folyóba, ott, ahonnan az asszonyok hordták a vizet. Tiszta, áttetsző kék volt a folyó, egy vékony vörös csík színezte, Daunu háromszor merült alá, aztán elnyelte a zuhatag. Készüljetek, a felső falu azt gondolja, megleckéztetett benneteket, ne hagyjátok bosszúlatlanul megölt testvéreiteket, szólt a pumabőrös, de az előbbi látványtól földbe gyökerezett lábú emberek nem hallottak semmit. Gyilkos, sivított a döbbent csöndbe Ariuka hangja, gyilkos, kiáltozta, és rohant Katua felé, megölted Azilut, meg a fiadat, Daunut, súgták, akik mellett elrohant, de ő nem hallotta, fölugrott a sziklára, tépni kezdte a fekete tollaskalapot, de Katua megtaszította, és az asszony beleesett a folyóba. A lábában éles fájdalmat érzett, amikor föl akart ugrani, visszazuhant a vízbe, és akkor látta éppen feloldódni a vékony véres csíkot, ami Daunuból maradt. Egy villanásra tudatosodott benne, hogy amit súgtak, igaz, a fia halott.

Ó édes fiam véredből virágok nyílnak

voltál bármilyen én szültelek

bélyege rajtad volt a sorsnak

tetted akkor is ha nem akartad

nyugodj békében Anua megbocsájtott

síró anyád és a folyó tisztára mosdatott

nyugodj hát egyetlen gyermekem nyugodj

énekelte, miközben tenyerével merte a vizet, és szórta, csurgatta vissza a folyóba. Mikor a búcsúzást elvégezte, asszonyok vették közre, kitámogatták a vízből, elvette az eszét a fájadalom, mondták, és nem vették észre, hogy a bőre bársonyos lett, mint lánykorában. Már itt is vannak kiáltotta a pumabőrös, és az erdő felé mutatott, ahol feltűntek a felső falu harcosai.