terek helyett, csak tört terek.
szobor és villanypózna.
reggelre ellépegetett,
mintha csak állat volna.

ha sikerül

reggelre valahogy idegen
lett tér, park, sarok, utca.
nem odakint: csak idebent
lett minden újra furcsa.

terek helyett, csak tört terek.
szobor és villanypózna.
reggelre ellépegetett,
mintha csak állat volna.

ha elkószálnék benned én,
magamra lelnék rögtön.
ténynek, nem részeges remény,
szabadságnak meg börtön.

altató

aludd csak végig a hiányomat.
legyél a senkim– , nem nagy áldozat.
ne keress, hidd el, ott leszek, sehol,
gondatlan szívünk ellepi a por.

aludj és maradj bús, vak gyermekem,
hidd csak, hogy mesémben van kegyelem.
felzörög csönded, tán üres flakon,
imbolygó fények kint az ágakon.

üld végig józanul halálomat,
párolgok lassan, mint olcsó konyak.
bármit is ígért a részeg király,
csodák helyén, már csak a semmi vár.

(Borbély Szilárd Hungarikum-e a líra – esszék, kritikák című kötete az idei könyvhétre jelenik meg a Parnasszus Kiadónál. A könyv utolsó fejezetét ajánljuk olvasásra.)

(Egy kánon vége)

Az elmúlt tíz év tanulsága, hogy egy kánon végérvényesen lezárult. Méghozzá a közügyként elgondolt nemzeti kánon. Minthogy a magyar nyelvű irodalom születése óta nemzeti irodalom, ezért a létező kánon magától értetődően nem is lehet más, mint nemzeti. Persze elképzelhetünk másféle kánonokat is. Vajon lehetne a magyar irodalmi – benne a lírai – kánon nem nemzeti kánon? De vajon nem éppen ez okozza-e már régóta a kánon körüli vitákat, a kritika feladatának és funkciójának megkérdőjeleződését, a kultúra egészén belül az irodalom által elfoglalt hely bizonytalanságát, hogy jó ideje elbizonytalanodott a nemzet szó jelentése? Ennek következményeként pedig kusza és zavaros lett az irodalmi kánon határainak kijelölése. De az igény, hogy kijelöljünk mégis efféle határokat, továbbra is él a kulturális emlékezetben. Vagyis az alapvető probléma mindig is az volt, hogy az esztétikai teljesítmény, bármi is legyen az, alárendelődött más, homályos, ideologikus, tisztázatlanul megfogalmazott elvárásnak.

Ez a gyötrődés Arany János életében volt jelen látványosan, aki Vörösmarty halála után, Petőfi bevallhatatlan jelenlétének ellensúlyozására, a kánon sáncain belülre szorult. És bár néha készülődött kitörni onnan, mint hajdan Zrínyi az ostromlott Szigetvár paticsos falai közül, de sosem tudott ehhez kellő erőt gyűjteni. Talán a kívül felsorakozott ellenség ereje nem volt olyan végzetesen nagy és fenyegetően nyomasztó, hogy erre ténylegesen sort kellett volna kerítenie. A nemzeti kánont ostromlók, mint később Ady vagy József Attila, hiába pusztították a falakat, mert haláluk után összeroncsolt, meggyötört hullájukat, ahogy azt a trójaiak tették a falóval, mindig bevonszolták a sáncon belülre. Amikor már a halott Adytól, József Attilától nem kellett tartani. És ekként ment ez egészen addig, míg az orosz kommunista birodalom egyszer csak hirtelen összeomlott, és magával rántotta a kelet-európai kisállamok tiszavirág életű, bizantinista kulturális felépítményét. Vagyis a változatlanságra berendezkedő nemzeti ikonok ünnepélyessége ettől kezdve már az égvilágon senkit sem érdekelt többé.

(A folyóiratkor vége)

Pedig annak idején, amikor létrejött az Akadémia, első osztálya a magyar irodalom volt. Vagyis a történő irodalom és annak elbeszélése. Noha az irodalomnak akkor még nem is volt története. Épp csak kezdték megalkotni azt a történetet, amelyet a közoktatás azóta a nemzeti irodalom történeteként tanít. A 19. század ugyanis a nacionalizmus, vagyis a nemzeti elvű ideológiák és a népközösségek sajátjaként megkonstruálható történeti tudat megszületésének kora volt, ezért minden tudomány történetiségében és történeti tudományként legitimálta magát. Továbbá nemzeti tudományként, hiszen az ekkoriban szerveződő nemzeti elvű hatalomgyakorlástól, a nemzeti kormányzatoktól csak akkor remélhetett anyagi támogatást.

A közvéleményben nem él már annak tudata, amikor a kultúrát és a tudományt nálunk is, ahogy Európa államainak többségében, az állami mecenatúra működtette. Ugyanis a magyar nemzeti állam születésekor, a 19. század elején sem az irodalmat, sem a színházat, sem a képzőművészetet, sem a tudományokat, sem az oktatást, egyiket sem az állam támogatta anyagilag. A szűkös magánmecenatúrának köszönhették létrejöttüket az első folyóiratok, akárcsak az első színházak. Az iskolákat a közös értékrendet valló csoportok tartották fenn. Azok a társadalmi, pontosabban közösségi autonómiák, amelyek átfedésben voltak a vallási szabadságuk megőrzését legfőbb értékként óvó felekezetekkel. Ennek fejében persze ők diktálták az ott folyó nevelési és oktatási munkát.

Az oktatásügynek a központi kormányzat felügyelete alá történő vonása az engedelmes állampolgár megteremtését célozta. Egyben persze az autonómiák felszámolását is. Hosszútávon láthatjuk, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem a szabadság kiterjesztése, hanem épphogy korlátozása volt a célja, noha a nemzeti elvet követő kormányzatok épp az ellenkezőjét állították. Petőfi (a diák Alexander Petrovics) szabadságeszménye azonban eredetét tekintve az általa látogatott evangélikus iskolákban gyökerezik. (Petőfi szabadság iránti elszántsága akkor érthető igazán, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szlovák kisebbség által fenntartott felekezeti iskolák mekkora erőfeszítéseket tettek azért, hogy az uralkodó osztrák-magyar kulturális közegben fenntarthassák híveik versenyképességét. De ez itt csak egy idejében elharapott kitérő volt.)

Folytatva tovább: a modern irodalom és a polgári színház lábrakapását a bontakozó kapitalista piac tette lehetővé. Petőfi az egyik első piaci kreatív, kulturális celeb volt hazánkban, ahogy azt Margócsy István írásai mutatják. Az irodalom és annak története azonban már akkor is eléggé összemosódott. Az Akadémia első osztályának tagjai között, amely intézmény létrejöttét néhány magyar mágnás¹ adománya tette lehetővé, költők és tudósok egyaránt helyet foglaltak. A költők azért ültek ott, mert verseket írtak. És ez akkoriban elegendő oknak látszott arra, hogy az Akadémia tagjai közé válasszák őket. A tudósok pedig a nyelvről és az irdalom történetéről, továbbá az ország dolgairól, valamint a természet törvényeiről gondolkodtak. A költészetet akkor még tudománynak tekintették. A legfontosabb azonban az volt, hogy a magyar költészet, a magyar irodalom nemzeti tudományként kapott helyet az új értékrendben. Abban az új rendszerben, amely a formálódó magyar nemzet ideológiáját hivatott megalkotni.

A folyóiratok mint művészi és szellemi közösségek, alternatív műhelyekként bírtak funkcióval a szellem világának respublikájában. Mindehhez persze nem kell, hogy az állam is demokratikus legyen. Ez így volt hazánkban is a Magyar Múzeum (1788–1792), az Orpheus (1790–1792), az Uránia (1794–1795), a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841), az Auróra (1822–37) és az Atheneum (1837–1843) óta. Ezek a folyóiratok voltak azok a műhelyek, amelyek a modern nemzeti kultúra megteremtésének színterei lettek. Mindegyikre igaz, hogy mögöttük egy olyan csapat állt, amelynek erős víziója volt arról, hogy milyen legyen a jövő Magyarországa. Ugyanis egy folyóiratnak akkor van funkciója, és akkor lesz tekintélye, ha olyan szellemi innováció megszervezésére és közvetítésére jön létre, amely a kultúra és a köz dolgait illetően erős elgondolást képvisel. Vagyis ha van küldetése. Vagy ha egy generáció térnyerését szolgálja. Egy olyan nemzedékét, amely más világot kíván teremteni maga körül, mert elégedetlen a meglévővel. Az egyik legjelentősebb ilyen folyóirat a Nyugat (1908–1941) volt, amelyről mindez igazán elmondható. Talán épp ezért tudott meghatározó hatást kifejteni és mély nyomot hagyni a magyar irodalmon és a magyar kultúrán.

A hazai folyóiratoknak a szocializmus idején kialakult hálózata a Kádár-kor diktatórikus, antidemokratikus rendszerben természetesen nem erre szolgált. Jobbadán reprezentációs célokat látott el. Számos folyóiratot a véletlen, a térségi tudat, a megyei vezetők dicsekvése és hiúsága hozta létre. Tényleges funkciója a legtöbbnek nincs, és az elmúlt húsz évben sem találtak maguknak ilyet. Valamiféle népfrontos elv alapján, az irodalmi divatok és szimbolikus árfolyamok jegyében, tehát a valódi érték és minőség iránti érzéketlenséggel zakatoltak tovább. Az internet korszaka, a web2 kultúrájának térnyerése azonban radikálisan új környezetet teremtett.

(A digitalizáció kihívása)

A magyar líra az időparadoxon miatt (lásd a fogalom kifejtését a következő fejezetben) nem tudja funkcionális szerepét betölteni. Ezért nem találja a helyét, és szerepzavarban van ebben a hirtelen jött új korszakban, amelyben a piacot az irodalmi termelésből kikapcsoló szocializmus évei után újra a piac vette át az uralmat. Érzékelhető, hogy az elmúlt két évtizedben íródó életműveket a kiadói stratégiák egyre erősebben befolyásolták. Miközben a kanonikus szépirodalmat írók a politikai tér bizonytalansága, szellemi és eszmei elkötelezettségek, a hiszterizált közbeszéd miatt a történő irodalom és a társadalmi emlékezet egymást alakító szerepét mint irodalmi hatásfaktort nem tudták és nem merték alkalmazni. Ami egykor még természetes volt Petőfi, Eötvös, Kemény, Mikszáth, Ady, Kosztolányi, Móricz, Herczeg Ferenc, József Attila, Nyírő József stb. számára, az mára tabuvá vált. A politikai költészet kapcsán az Élet és Irodalomban kialakult vita nemcsak azért terméketlen, mert a nosztalgia jegyében születő kései megbánás és lelkiismeret furdalás szülte, hanem „Mert nincs olyan normatív esztétika, amelynek a nevében a politikai beszéd hirtelen azonosítható volna”, írja György Péter.²

A vita egy helyben járását, mint arra Vári György is rámutatott,³ a 19. századi műfaji kontextus rekonstruálása iránti sóvárgás hatja át, másrészt a hazai demokratikus viselkedés anomáliái, vagyis az állampolgár felelős és aktív, reflexív viszonya saját cselekvésének politikai aspektusai iránt. A társadalmi lét politikai kontextusának megkerülhetetlenségét (hogy minden döntésünk egyben politikai döntés is) megkerülni akaró, posztszocialista mentalitás ütközött össze a vita során a demokratikus gondolkodás alapmechanizmusaival. A véleményvezérek uralta közbeszédben tabusított területek, önkorlátozással teremtett vakfoltok, elfedett aspektusok nyomasztó hiánya anomáliaként fogalmazódott meg a demokratikus viszonyok korlátozottságát észlelő hozzászólók körében. Példának okáért László Emese észrevétele az elmúlt húsz-harminc év távlatában is elgondolkodtató: „Sőt úgy gondolom, a magyar politikai költészetről szóló diskurzus szempontjából mindenképpen jó volna nem úgy gondolni a politikai költészetre, mint amelynek léte vagy fontossá válása szükségszerűen fonódik össze az autokrácia megjelenésével vagy a szabadelvű demokratikus jogrendszer csorbulásával.”⁴

A politikai reflexió a digitális kultúrában az internet világán keresztül, a kommentek anonim, kvázi kollektív, a virtuális vitákat a szerepjátékkal, a felhasználói nevek cirkuszi kavalkádjával variáló közegében is folyik. A véleményvezérek szerepe itt egyre kevésbé meghatározó, noha fontosságukat dőreség volna alábecsülni. De a véleményvezérek is mediális formák által meghatározott konstrukciók valójában. Vagyis mára az internetes kereső motorok által generáltak. A kommentek életszerűbbek, a blogok is meghatározóbbak a politikai tér alakítása szempontjából, mint amire a líra képes lehet. A líra csak akkor tud ezekkel versenyre kelni, ha a keresőmotorok és a mediatizált terek kitüntetett helye ad számára új funkciót. Erre a rekonstrukciós kísérletre a legjobb példa az, amelyre László Emese hivatkozik is, miszerint a Die Zeit folyóirat felkért tizenegy szerzőt, hogy írjon rendszeresen efféle témákról. Nálunk nem képzelhető el, ami ott megtörtént, hogy a később beigazolódott plágiumgyanúba keveredett Karl-Theodor zu Guttenberg fogadta a témáról (politikai) verset írni szándékozó költőt, és komolyan elbeszélgetett vele. A befolyásolás és a nyomásgyakorlás szándéka nélkül tájékoztatta a nyilvánosság e sajátos műfaját művelő személyt az ügyről. De ez talán már túl sok is a jóból.

A digitális kor kihívásaként a lírát nemcsak a műfaj iránti hazai nosztalgia sújtja, hanem a generációs szakadék is, amely a kultúra termelése és elsajátítása tekintetében az internet jelentette teret szimbolikus és jelentésteremtő térként nem veszi kellően figyelembe. A kultúrafogalom, akárcsak a nemzetfogalom esetében, a 19. századi konstrukciókhoz szeretne továbbra is ragaszkodni.

(Az időparadoxon)

A rendszerváltás után a magyar líra beszorult abba a 19. századból itt maradt jelhasználatba, amely a történeti idő múlását sokáig nem érzékelte. Pontosabban a történelem részeként tekintett önmagára, a költészetre, amely a történelem aktora. A szocializmus ideje alatt a politikusság és az apolitikusság közötti választást gondolta el lehetséges dilemmaként. A politikusság alatt a rendszer legitimitását felvállaló és azt támogató magatartás kinyilvánítását értették. A kádári konszolidáció a harcos kiállás helyett már megelégedett az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elv érvényesítésével. A rendszerrel való megbékélés, a fennálló hatalommal való csendes kiegyezés már elegendő volt és a kultúrpolitika díjazta.

Érdekes, hogy az időnként megszólaló erős hangokat, a morális alapú, történeti kontextust felhasználó lázadást látványosan megtorolta, mint Csoóri Sándor, Utassy József, Nagy Gáspár, de nem tekintette úgy, mint nem jogos költői megszólalást. A szerzőiket nem üldözte, és idővel, a szilenciumok leteltével, visszaengedte a hivatalos irodalmi sáncok közé is. Akiket kizárt és munkáikat nem fogadta el költői gesztusnak, azok a jelhasználat átalakításának radikálisai voltak. Így rekesztette véglegesen kívül a magyar líra keretein Hajast és Balaskót, valamint Erdély Miklóst, aki pedig maga képes lett volna iskolát teremteni és a magyar líra lemaradását a nyugati tendenciákhoz képest ledolgozni. Petri esete speciális, hiszen benne az undor a politikával szembeni morális ítéletté vált, költői habitusának alapját a gyilkos Kádár rendszerével való szembenállás adta. Ugyanez az undor Petrit a jelhasználat kérlelhetetlen átrendezésére ösztönözte, szinte kényszerítette. Ez pedig a filozófus útja volt, a lírikusé csak ennek következményeként állt elő. Mindez Petrit, akárcsak Konrád Györgyöt a szerepvállalása, visszavonhatatlanul kívül rekesztette az Aczél-féle kultúrpolitika keretein. De a cenzúra miatt kéziratban maradt olyan nagy művek a rendszerváltás után nem kerültek elő az íróasztalfiókokból, amelyek az irodalmi emlékezet lényeges átrendeződését utólag indokolták volna.

Az időparadoxon miatt a magyar kulturális tudat a líra korszerűtlenségeként fogta fel és azonosította a líra idejének elmaradt átállítását. A nyelvi jelek működését vizsgáló beszédmód, vagyis a nyelv poétikai funkciójának értelme elhomályosodni látszott és látszik ma is. A magyar kultúra továbbra is a prímér jelentéseket várja el a lírától is, amint ez a politikai költészet kapcsán zajló vita során is felszínre került. Ez az elvárás nem tud a lírára mediális keretként, formateremtő erőként, a jelentések bábájaként tekinteni. Az anyanyelv továbbra is a szülő anya, a teremtő atya metaforája körül tartja a líra fogalmát.

(De mi van a kánon után?)

Kukorelly Endre nemrég megjelent írását⁵ is a kánon érdekli. Ennek befolyásolása érdekében leírja a magyar irodalom általa elbeszélhető történetét. Nagy apparátussal, a nevek és a művek kronologikus regisztrálásával dolgozó írása valójában célt téveszt, hiszen miközben épp a kánontól való ellépést hiányolja, maga is a kánon hitének megerősítését és változatlanul tartását igenli. Azt, hogy kell lenni kánonnak. És hogy a kánont uralni kell. Azt, hogy kell lennie centrális kánonnak, mint erőtérnek. De vajon el lehet-e szakadni a kánon gondolatától?

Talán már ez meg is történt, csak még nem tudatosodott bennünk. Felfigyeltem egy mellesleg odavetett mondatra, amely szinte súlytalanul szerepel egy szemléző írásban: „Különben pedig, amíg a listagondnok⁶ nem figyelt, az internet jó részben átvette a nyomtatott napilapoktól a „zsurnálkritikai” funkciókat, a kiváló Kötve-fűzve blogtól a személyes olvasónaplókig – megtörtént végre, aminek meg kellett történnie.”⁷ A havi folyóiratok lassúak, elérhetőségük nehézkes, nyelvük és kritikai szótáruk javarészt elavult, pontosabban a fiatal generáció, akárcsak az érdeklődő nagyközönség számára ezoterikus. A példányszámuk pedig néhány száz. Fenntartásuk drága. A két háború között a szerkesztőségek nem voltak hivatalok, ahogy a bürokratikus, a megfigyelhetőséget és a privilegizált társadalmi szerepet egyszerre szolgáló szocialista időkben divattá vált szerkesztőségek sugallják, hanem a szellem szabad helyei voltak. Leginkább kávéházi asztalok vagy magánlakások változó színhelyei jelentették a szerkesztésnek helyet adó vita környezetét. A szerkesztés ugyanis vita volt, nem adminisztráció. Az internetes fórumok visszahozták a vita légkörét, mint a szerkesztés technikáját. A Vári György írásában elejtett mondat erre utal. Olyan internetes felületeken folynak a legizgalmasabb dolgok, mint a Kötvefűzve (blog), a Kultúra.hu, a Prae.hu, az Olvassbele.com, a Litera. A történő irodalom legizgalmasabb helyei is az interneten lelhetők fel, mint a KULTer.hu, a Prae.hu, ÚjNautilus, A Vörös Postakocsi Online, az Irodalmi Jelen Online, a Kultúra és Kritika. Az újabb papírfolyóiratok közül néhány fontos fórum jött létre, mint a Bárka, a Műút vagy a Parnasszus. A líra pedig újabban internetes műhelyekben készül, a már nagy múlttal bíró Dokk.hu, vagy a Telep csoport oldala, vagy újabban ilyen a Körhinta.

(A líra mint metafora)

Amint az elmúlt tíz év a várakozások és téves remények időszakaként a mélyülő kulturális és politikai válságról, a megosztottságról, hazánk eljelentéktelenedéséről és elszegényedéséről szólt, ez a magyar líra helyzetén is nyomot hagyott. Miközben a kritika és a művelt közbeszéd szinte evidenciaként kezeli, hogy az elmúlt tíz évben a líra volt a legerősebb. A líra metaforikus embléma volta már eleve gyanakvással tölthet el bennünket. A líra mint hungarikum státusza miatt a líra dicsérete valójában valaminek az elfedésére szolgál. A nemzeti karakterjegyek, az utánozhatatlan hungarikumok közé sorolt magyar líra a kulturális kisebbrendűség elfedését szolgálja hagyományosan a történeti retorika számára.

(Janus Pannonius díj)

Lezárásként újra fel szeretném tenni azt a kérdést, hogy vajon hungarikum-e a magyar líra, mint ahogy azt a nemzeti emlékezet tudni véli, és főként hinni szereti? Én nem tudom a választ. Ha nem az, akkor csak nekünk fontos. Vagyis nem eleve érték, hanem mi tesszük azzá. A magyar líra épp olyan konstrukció, a róla folyó beszéddel, legendákkal, mítoszokkal, tévképzetekkel, illúziókkal és vágyakkal együtt, mint maga a nemzet fogalma. A magyar líra ebben az összefüggésben az 1820-as években körvonalazódó, majd modern nemzetállamként újjászülető, de egészen 1919-ig az osztrák birodalomban alávetettként létező, a függetlenséget csak vágyként ismerő ország sajátos beszédmódját jelentette. Ez a szimbolikus nyelv hatja át ma is kánonját. A függetlenség illúziója 1947 után ismét elveszett, és ezáltal a szimbolikus nyelv újra életre kelt. Mára azonban a líra már nem része a hatalmi konstrukciók működésének. Vagyis nem képvisel értéket a magyarok számára.

Ha pedig mégis hungarikum volna, amely önmagában is eleve érték, akkor mások is érdeklődnének utána. De mintha a szimbolikus beszéd tereként a 19. században Európa szerte jelentőséget nyerő lírának mint médiumnak a helyét az internet venné át, ahol a forma már eleve tartalom. A líra helyét pedig, amely a tartalmak közvetítésének csatornája volt, nálunk is elfoglalták már. A nosztalgia azonban erőt adhatna neki. A magyar líra hungarikumként leginkább az európai gyökerek mélységében volna megragadható. Erre irányuló kísérletként legutóbb Szőcs Géza kezdeményezése, a Janus Pannonius-díj gondolata vállalkozott. A kezdeményezést mély csend vette körül. A nemzetközi líradíjként megálmodott elismerés a magyar líra hungarikum-voltára irányíthatná a figyelmet. Janus Pannonius alakja híd lehetne. De a visszhangtalanság egyszerre árulkodik arról, hogy sem a magyar állam, sem a magyar kultúra nem hisz a lírában mint hungaricumban. És akkor a költők hova álljanak?

…

A minap azt olvastam az újságban, hogy a svédek nemtelen társadalmat akarnak. Meg kívánják szüntetni a hagyományos nemi szerepeket, s ezáltal el akarják érni, hogy ne legyen semmilyen megkülönböztetés nők és férfiak között. Ez utóbbi cél méltányolandó, de a megvalósítás eszközei már kevésbé. Ezek nyelviek többek között. Ugyanis a nemsemleges aktivisták azt szeretnék elérni, hogy a szülők tetszés szerint női nevet adhassanak fiúgyermeküknek, vagy éppen fordítva, fiúnevet egy kislánynak. A skandináv országban eddig már 170 olyan nevet regisztráltak, amely nem köthető konkrét nemhez. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy életem első konferenciáján, Jászberényben egy névtani tanácskozáson elhangzott az a vélemény, hogy nincs szükség a keresztnevek szabályozására, hanem liberalizálni, teljesen szabaddá kellene tenni a névadást. Szerencsére, valamint a józan észnek köszönhetően ez sem akkor, sem most nem teljesült nálunk.) Visszatérve a svédekre még egy nyelvi eszközt bevetettek, nevezetesen egy új, nemsemleges személyes névmással gazdagították a svéd nemzeti enciklopédia internetes kiadását. Az eredetileg az 1960-as évek közepén kreált „hen” szóról azonban már régóta folyik a vita. Az új névmás bevezetését az egyik író a svéd nyelvet megsemmisíteni szándékozó feministák kezdeményezésének titulálta.

Nálunk az előző kormányciklusban vették tervbe a gyermekek óvodában történő semleges neművé nevelését, mely szerint egyes és kettes szülőnek kell hívni a családot. Szerencsére ez sem valósult meg, s a „nyelvújítási szintig” el sem jutott.

Eszembe jut még az, hogy a nyelvújítás korában élt egy Folnesics Lajos nevezetű illető, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy ne nyugodjunk bele abba, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Nosza, alkossunk! Az „ő” és a „valaki” névmások a hímnemű alakok, az „őné” és a „valakiné” a nőnemű alakok. (Semleges nemre még ő sem gondolt.) Talán mondani sem kell, az elképzelése ─ mai szóhasználattal élve ─ megbukott.

Ő nem akart liberalizálni, hanem csak „nyelvújított”. Sikertelenül, nem lett sem nyelv-ész, sem nyelv-ász.

Kritika Szeghalmi Lőrincz Levelek az árnyékvilágból című regényéről (Budapest, Magvető Kiadó, 2012)

Nincs ebben a regényben semmi olyan, ami új volna. Nincs benne semmi erőfeszítés, semmi erőlködés valami nagyon eredeti kiagyalására. Egyszóval minden ízében ismerős valahonnan. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért okozhat meglepő és lebilincselő olvasmányélményt. Ilyen egyszerű volna? Igen, ilyen egyszerű egy mesteri regény.

A Levelek az árnyékvilágból klasszikus levélregény. Megalkotott elbeszélője, a levelek írója és a történések hőse egy bizonyos Szeghalmi Lőrinc nevezetű fiatal orvosdoktor, aki néhány hónap távollét után ismét elfoglalja praxisát Ungváron. Leveleinek ugyan mindig van keltezése és dátumozása, de nincs címzettje. Az ismeretlen baráthoz szóló levelek sorozatában – köznapi és különlegesek orvosi esetleírások apropóján – csaknem egy év összefüggő eseménysora válik megismerhetővé. Az egykori Ung vármegyében vagyunk, 1839 és 1840 szeptembere között, az ésszel felfogható és felfoghatatlan határvidékén.

Minden bonyodalom egy látszólag különleges és megmagyarázhatatlan esettel veszi kezdetét, amelyről eleinte sem Szeghalmi, sem fiktív olvasója nem sejtheti, hogy végzetes, alapvető ismeretelméleti kételyt és szorongást okozó felismerések és sorstragédiák láncolatát indítja el.

 „Ungvár, september 30-án, 1839. – A természetnek sokat látott tudósa is ámulatba esne attól, kedves barátom, mi városunkban történt. A lehetetlenséggel határos, mégis való: egy asszony eleven békákat szült. Én se vélném igaznak, ha nem magam tekintettem volna meg – mi egyébnek hihetnék, ha saját szememnek nem. Ám haladjunk sorjában!”

 A levélregény most idézett első bekezdése csaknem minden lényeges mozzanatot tartalmaz, ami a narratív tartalomra, az elbeszélés módjára, technikájára, formájára, az elbeszélő nyelvére és stílusára, illetve elfoglalt pozíciójára és szemléleti beállítódására nézve jellemző és fontos. A Béka-szülés esete valóságos, amint azt az Orvosi Tár című egykori szaklap 1839. október 13-i számának írásai bizonyítják. A magyarázat – hogyan szülhet eleven varangyos békákat egy nő – viszont a lehetetlenséggel határos. A megoldás: megalkotni egy valóságosnak tűnő szemtanút, aki maga is orvos. Aki objektíven, szakszerűen, mindenféle misztifikációtól, hiedelemtől, babonaságtól mentesen, korának orvos- és természettudományi ismeretei által felvértezve járhat utána eme csodának. Annyit talán elárulhatunk – s ez ne okozzon csalódást –, hogy Szeghalmi doktor nem szolgál majd meggyőző magyarázattal: az asszony életét egy javasember menti meg gyógyporaival, s az állítólagos rontás levételével. Az orvostudományi racionalitás és a babonás, boszorkányos képzelgés küzdelme ezzel kezdetét veszi. A békás eset után válik nyilvánvalóvá, hogy az olvasónak dolga is lesz ezzel a regénnyel. A reális és az irreális diskurzusok között Szeghalmi alakja biztosíthatna átjárást, hiszen nemcsak orvos, de hat ujjal született táltos is (lehetett volna). De mivel (a levélregény műfaji szabályai miatt) a homodiegetikus narráció alapvetően nem ad lehetőséget a külső reflexióra, s csaknem minden eme narrátor perspektívájából tárulhat az olvasó elé, aki így jócskán ki van szolgáltatva az ebből származó szubjektivitásnak. Rá hárul tehát a megfejtés munkája, ahogyan azt az elbeszélő jelzi is: „Az elkövetkezendőket ítéld meg magad. Jó-e vagy rossz, én már nem vagyok megmondhatója.”

A regény egyik legfőbb erénye, hogy végig okosan és kifinomultan képes egyensúlyt tartani az egymásnak feszülő világértelmezések között, a választás vagy a magyarázat lehetőségét tehát az eseményekbe passzívan bevont olvasóra hagyva. Az egyes levelek mindig csak az időben közeli eseményeket rögzítik, elsősorban az elbeszélői megalkotottság nyelvi és retorikai eszközeinek alkalmazási módjával kínálva utólagos értelmezési lehetőséget. Az előrevetítés alakzatai csak az egyes leveleken belül érvényesülnek, a levélregény egészében nem. Azaz csaknem az elbeszélővel egy időben tudjuk meg, mi történt, de vele együtt sem tudjuk, mi fog történni az elkövetkezendőkben. Szeghalmi csaknem mindenről beszámol, önmagáról azonban alig, habitusa, alakja, személyisége alapvetően az általa használt nyelvben konstruálódik meg. Az őt kívülről mutató, elejtett megjegyzések (szerelmének, Endrődy Ilonának a naplója; a boszorkánymester Vas Mihály Szeghalmit táltosként aposztrofáló ítélete; saját betegségéről beszámoló sorai az orvosdoktorok diagnózisában) azonban szinte kikényszerítik az olvasói reflexiót, a levélszövegekben való olvasói nyomozást, mind az egyre bizarrabb fordulatokat vevő események követése, mind az elbeszélő-hős karakterének, múltjának és jövőjének termékenyítő és izgalmas megalkotásában.

Szeghalmi egykor hat ujjal született, s mint az kiderül, rendelkezik különleges képességekkel, amelyekről azonban nem akar tudomást venni. Az önreflexió eme zárványa eredendően Szeghalmi hivatásával összefüggő racionális világszemléletéből fakad. Az irracionális világ síkjaira vagy racionális válaszokat ad, vagy nem veszi azokat figyelembe. Egy orvos ír, aki számára az eset leírása, pontos rögzítése fontosabb, a diagnózis megállapítása nem tűr légből kapott spekulációkat. Szeghalmi makacssága egyszerre érthető és érthetetlen. Hiszen ha bármelyiknek is engedne, azaz vaskalapos racionalista maradna, avagy táltossá válna, eme döntések bármelyike szertefoszlatná a határvilág legfőbb sajátosságát: a fizikai és metafizikai olvasatok, a ráció és a babonás boszorkányosság narratíváinak bizarr egyidejűségét és elválaszthatatlan együttlétét. Endrődy Ilona életének megmentéséért folytatott harc során ennek tipikus mintázataként alakul majd ki a regény sajátos nyomozópárosa, amelyben a felvilágosult orvos és a bölcs javasember Bakos végül egyenrangú felekké válnak.

A cselekményesítést a kronologikus előadásmód önmagában nem pótolná. A feszültségteremtéshez nem volna elegendő az érdekfeszítő orvosi esetleírás. Szeghalmi levelei szinte természetes dramaturgiával élnek: a bevezető előrevetíti a végzetes eseményeket, majd jön egy időrendi elbeszélés. A beszámolók hitelességét a (retorikai, poétikai – tropikus) túlzásoktól mentes előadásmód, és a racionális szemléleti alapállásból eredő orvosi szaknyelv és terminológia biztosítja. A levelek nyelvi megalkotottsága teljességgel hiteles: az orvosi esetleírások pontosak, a hős-elbeszélő sem funkcionálisan, sem nyelvi értelemben nem kíván kilépni szerepéből. A szándékoltan nem szépirodalmi nyelvi megalkotottság, az esetek különlegessége, az egyszerű dramaturgia, a megidézett párbeszédek életszerűsége együttesen biztosítják a hitelesség illúziójának fenntartását.

Arról nincs tudásunk, hogy az igen sodró események közben hogyan is jut ideje Szeghalminak levelet fogalmazni, néha teljesen nyilvánvaló dolgokra sem reflektál, s időnként olyasmiről is beszámol, aminek nem volt szemtanúja, s van olyan levél, amely mintegy folytatása az előzőnek, a levélformaságok mellőzésével. Mindez a valódi szerző egyik megoldatlan problémájára mutat, a regényalkotó narrációs logika kényszerű jelenlétére a levélíróval szemben. Látszólag érthetetlen az is, Szeghalmi és Bakos miért egyedül száll szembe a boszorkánymester csapatával, s az orvos miért nem változik meg az események hatására, miért ringatja magát abba a tévhitbe, hogy szerelme – gyógymód hiányában – mégis felépül?

A Levelek az árnyékvilágból – ahogyan azt címe is pontosan jelzi – nem egyszerűen csak fény (racionalitás) és sötétség (babonaság) szokott dichotómiájában, vagy korántsem egyértelmű előjelekkel rendelkező dialektikájában kíván mozogni, hanem erőteljesen hozza játékba magának a határátlépésnek az aktusát is. Szeghalmi a regény elején hazatér, a regény végén pedig ismét útnak indul: a szó konkrét és átvitt értelmében is szellemi és fizikai mozgásban van, ismert, ismertnek vélt és ismeretlen világok között mozog, s mindebben az önmegértés (az út- és iránykeresés) trópusára ismerhetünk. Kitüntetett szerepe van annak, hogy a regény elején Szeghalmi éppen visszatér otthonába. Elhagyta világát (mint Hamlet), utazott és tanult, majd hazatérve szembesül azzal, amit korábban képtelen volt meglátni: két világ határán él Ung vármegyében. Szeghalmi mintha egy számára új világba érkezne, mintha egyfajta létfeledés jellemezné, miközben éppen ez a pozíció teszi alkalmassá arra, hogy lassan bármit is megérthessen. A megismerés csapdájában vergődik, hogy végül racionális döntést hozva – a drog feladásával – az irracionalitás útjára lépjen, az ungi látó ember tudását eltanulva induljon elhalt szerelme után az árnyékvilágba. Izgalommal várhatjuk a folytatást.

Post scriptum: A fiktív levelek eredetéről és fiktív írójáról, Szeghalmi Lőrinczről a szöveg epitextusaiban (a könyv fülszövegében) találunk információkat. Ki helyezte el a szómagyarázó lábjegyzeteket a szövegben? Ki eme levelek kiadója és szerkesztője? A levelek modorában megírt valódi szerzői epitextusok („Egyéb közlések és főhajtások”) aláírója egy bizonyos A. K., azaz © Alt Krisztián. Rendre előfordul, hogy irodalomtörténészek, több-kevesebb sikerrel, regényírásra adják a fejüket. A valódi szerző egykor a klasszikus magyar irodalom, elsősorban Csokonai költészetének kutatója volt. Alt Krisztiánnak ez az első regénye. Ő is és a Magvető Kiadó is jól döntöttek, igazi meglepetéssel és unikális olvasmánnyal szolgálva a hazai literatúrát.

*

A kötetnek a Magvető Kiadó saját honlapot készített gazdag háttéranyagok feltöltésével, többek között korabeli térképek és orvostörténeti dokumentumok között válogathat az olvasó.

Kézirattári kalandok és sok-sok Kazinczy-kézirat szokatlan perspektívából, ami a kritikai kiadásokból kimaradt. 1. rész

1826 júliusának fülledt második napján Vay Ábrahám gróf sietve letette a tollat és zsolcai kastélyának ablakához lépett. Kinézett az üvetáblán és azt monda: „Hínnye. Esik”. Ebben a pillanatban a német írószekrény geometrikus intarziájának feketéjében rejtőző házilégy (Musca domestica) felröppent, tett egy kört az étkező felé, majd meggondolva magát visszafordult, egy utolsót lehelt és a kettéhajtott levélpapírra hullott. Az alispáni teendőktől terhelt Vay, mikor a csapadékmennyiségről a gazdálkodási teendőkre szárnyaló gondolataiból feleszmélt, nem vette észre az időközben kimúlt legyet, gépiesen piros viaszt olvasztott, kézbe vette pecsétnyomóját és lezárta a borítékot. Megcímezte: „Monsieur Francis de Kazinczy a Széphalom”, majd sietve elhagyta a helyiséget. Nos, az az egy biztos, hogy nem így került légydög Vay Ábrahámnak ma az MTA Könyvtárában őrzött levelére.

Egyrészt a levelet akkoriban nem a procedúra legvégén, hanem inkább a lezárást megelőzően volt szokás megcímezni. Gondoljunk csak bele, az olvadó pecsétviasz micsoda szörnyű maszatot hagyna a míves asztalon. Másrészt bízhatunk annyira Kazinczy pedantériájában, hogy ha egy efféle speciális küldeményhez jutott volna, akkor egy határozott mozdulattal a mélységbe söpörte volna a nem kívánt testet, de mindörökre. Ráadásul aligha ragad olyan masszívan kiszáradt légyzsiger, hogy jónéhány papírlap társaságában tulajdonostól tulajdonosig hánykolódva is fent tartja a papír felületén a tetemet. És ha azt is hozzávesszük, hogy a legyek általában nem döglenek röptükben, hát mindenképpen újra kell gondolnunk a történetet.

Zsigeri antropológiai kényszer ez. Régi idők tárgyaival kapcsolatban gyakran teszünk fel olyan kérdést, amellyel az illető dolog múltbéli egzisztenciájára, keletkezésének és használatának körülményeire, a dolgot alkotó személy vagy a birtokos ahhoz való viszonyára irányul. Megpróbálunk egy múltbéli szituációt alkotni, majd az információkat elbeszéléssé szőjük, hogy saját megértésünket segítsük vele. És amikor szemeinkkel letapogatjuk a tárgy tulajdonságait, egyszerre figyeljük meg a tárgyat és értelmezzük a hozzá tartozó személyt, és így a fennmaradt tárgyon keresztül valamilyen történelmi tapasztalatra teszünk szert (Ankersmit). Görbedt, elroppant lábak, 19. századi papírra száradt légybelsőség. „Valóságos csoda a pillanat, – így fogalmaz Nietzsche – ideröppen, elröppen, előtte semmi, utána semmi, kísértet gyanánt tér mégis vissza, s megzavarja egy későbbi pillanat nyuglamát.” (A történelem hasznáról és káráról, Bp., Akadémiai, 1990, 29.). Nos, ebben a nyugtalan jelenben a múltba révedtünkkor azt a fránya zavaró pillanatot hajkurászva két kérdés adódik. Egyrészt: vajon a tárgy milyen történet megalkotására jogosít fel? A második pedig – és ez alapjaiban változtat meg mindent: szükséges-e egyáltalán levonnunk valamilyen következtetést? Más szóval, nem elég-e tudomásul és szellemileg birtokba vennünk a tárgyat úgy, ahogyan van? Más példákra terelve a szót, ha, tegyük fel, nem tintával írna egy történelmi személyiség, hanem mondjuk valamilyen helyzetidegennek számító folyadékkal, vagyis ha a tárgynak egészen bizonyosan története van, az változtatna-e a szöveg státuszán? Egy gyümölcslével megfestett tájkép más-e és miben más?

A kérdés azért átgondolandó, mert Kazinczy Ferencnek történetesen maradt fenn gyümölcslérajza (ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi). Az MTA Könyvtárában pedig máig megvan az a levél, amelyiken egymás melletti sűrű tűszúrás lyukacskákkal „jegyezte fel”, hogy: „1799. Jún. 16dikán. Még ennyivel se elégedett meg” – s ezzel az írás félbeszakad.

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu
(A képre kattintva megnyílik a galéria!)

Ugyanezen a levélen a szurkált írásirányra merőlegesen ezt írta: „1799. Jun. 16dikán. – Még ennyi szenvedés által sem tuda megtelni üldöző Sorsom dühe , édes édes jó Anyám!” stb. (MTAKK, M. Ir. Lev. 4r. 121.) A mondat folytatja a szurkált gondolatkezdeményt és egy lírai hangvételű levéllé bontakozik ki. A címzett Kazinczy anyja, és a rabság életkörülményeinek rövid ismertetése után hamarosan megtudjuk azt is, hogy nem téved a sejtésünk a barna színű íróanyaggal kapcsolatban. „Ezt a’ véremmel írom, és tűvel. Mit nem adnék most tintáért.”

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu

Ezen a ponton válik világossá, mennyire emberi is megkérdezni: mért ír valaki a saját vérével, vagyis hogyan jött létre a levél? Közismert, hogy Kazinczyt Martinovics mozgalomban való részvétele miatt fogságra ítélték. Az már nem ilyen közkeletű információ, hogy ő és rabtársai a fogság néhány állomásán nem kaptak papírt és íróeszközt, hogy se maguk számára ne készíthessenek feljegyzéseket, se a külvilág szeme elé ne kerülhessenek információk. A korlátozás kezdeményezői viszont nem számoltak az emberi leleményességgel és azzal, hogy a foglyok mire lesznek képesek annak érdekében, hogy írhassanak és alkothassanak. Egy Munkácson raboskodó festő pl. a vaskályha rozsdáját rágta össze a seprőjének vesszőszálaival, és a nyállal vegyült festékanyaggal vallásos képeket pingált a falra. Történetesen Kazinczy éppen ebben a cellában volt elhelyezve 1800 augusztusa és 1801 júliusa között.

A kép forrása: http://konyvtar.mta.hu

Ferenc, ha külső személytől nem tudott írásra alkalmas papírt szerezni (mert néha azért tudott), akkor pl. üres könyvlapokat tépett ki, vagy a könyv oldalainak fehér részeire írt. A tinta biztosítása viszont bajosabb feladat volt, ezért mindenféle alternatív megoldáshoz kellett folyamodnia. Tintája nem lévén, mit volt mit tenni, a test által kínált színes folyadékot kellett felhasználnia. Ezzel, ti. saját vérével, és a már ismert tűvel írta meg anyjának a levelet. Kielégítetlen marad az emberi fantázia, nem tudjuk, miért hagyta abban a tűszurkálást, honnan szerzett ceruzát, amivel a véres írást befejezte, mért nem eleve a ceruzával írt. A kérdések megválaszolására nem ad információt a dokumentum. Akár több példát is sorolhatnánk, az eredmény ugyanaz. A talált tárgy alig enged közel magához. A teremtő fantázia viszont újraalkot egy személyes múltat, ahol a tárggyal azt teszünk, amit csak akarunk…

1909 vége volt, szeptember, vénasszonyok nyara. Váczy János letette a tollat, amivel Kazinczy levelezésének legújabb kötetéhez sorolt leveleket másolta a nyomdának. Vége, most nyomdába küldheti végre a kéziratot. Aznap tervezte az eredeti leveleket a helyükre rendeztetni, ezzel lezárult az egyhangú másolás. „Négyezer-hatszáztizenhat levél!” – gondolta és hátradőlt a karosszékben. „És ha ez a kötet még idén kijön, azzal elértem a négyezer-kilencszázötvenkilencediket… S ha a szedő jól dolgozik, ez évben meglesz valóban, idén két kötet jön ki, szép évfordulóm lesz, hatvan év és húsz kötet Kazinczy levél!” S azzal egy bágyadt őszi legyet eltrancsírozott Vay Ábrahám 1826. július 2-án, Zsolczán kelt levelének hátlapján és azt dünnyögte: „minden véget ér egyszer”.

Az írás az MTA-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport programja keretében készült és az OTKA (K 81585) támogatásával jött létre.

Mossa le

A víz a legtisztább barátod
mártsd meg benne magad
mossa le az elmaszatolt
arcokat arcodról
hangokat hangodról
öblítse át a szavakat
körgyűrűk pulzáló
árama törje meg az
írisz kaméleon-fényeit
fejedet vízbe rejtsed
árassza el a hallójáratot
ne közvetítsen idegenné
vált mondatokat hamisan
csengő igéket múltba
fürkésző szemek ne
fókuszáljanak tükörképből
rád meredő pupillákra
megőrzendő vízcseppekre
évek óta hiába keresett
alkalmas végszavakra

Melyik valóság

A víz ha bizalmas barátod
mártsad meg benne arcodat
áztassa le végleg magáról
a rátapadó maszkokat

körgyűrűk pulzáló ritmusa
törje meg sima bőrüket
a vízfelszíni habtusa
oszlassa szét ön-kívüled

hangjuktól füled meghasad
hát fejedet vízbe rejtsed
valahol félbehagytad magad
másik feled elfelejted

amikor mégis szembejönnél
hogy tűnt szemekbe visszanézz
már ismeretlen a tükörkép
mire a hullám körbeér

elmozdulnak az arcfoszlányok
szétcsúsznak a szemtengelyek
a megsokszorozott magányod
ellen melyikünk vétkezett

melyik álarc melyik valóság
méregeted a maszkokat
hullámkezek ha sorba raknák
felismernéd-e még magad

*

Kapcsolódó írás a Vörös Postakocsiból: Kulin Borbála kritikája B. Tóth Klára első, idén megjelent verseskötetéről

2011. október 22-én volt a nyíregyházi evangélikus Nagytemplom felszentelésének 225. évfordulója, amelyről a gyülekezet október 29-30-án rendezett ünnepségsorozaton emlékezett meg. A jubileum alkalmából 2011. decemberére több szerző közreműködésével elkészült az épület történetét és értékeit bemutató kötet, a Kövekbe épített hitvallás. Ebben olvasható Garai Péter írása, aki a templom elcsendesedésre indító hangulatát, a kövek, a formák és a fények üzenetét próbálta megragadni és feltárni – építész szemmel. A Vörös Postakocsi hasábjain a tanulmány összefoglalóját adjuk közre.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom több szempontból is különleges helyet foglal el a város történetében. Hazánk második legnagyobb evangélikus temploma és a város legrégibb, ma is álló épülete, ám monumentális méretei mellett térformája és főként díszes belső kialakítása teszi egyedivé. Az évszázadok folyamán a liturgikus tér építészetileg egyre gazdagabbá vált, amelynek egybeforrt történeti rétegei sajátosan egyedi élményt nyújtanak az ide betérőknek.

A templom összképe délkelet felől

Az evangélikus templomtípus kialakulásában több inspiráló forrás játszott együttesen szerepet. Mivel Luther Márton írásaiban nem fektetett le merev, határozott elveket az új templomok kialakítására vonatkozóan, ezért az építészek számára nagy lehetőség nyílt a kísérletezésre. A német Leonhard Cristoph Sturm (1669–1719) célja a liturgikus igényekhez minél tökéletesebben illeszkedő elrendezés megtalálása volt, elméleti műveiben a centrális alaprajz és tömegforma különféle változatait dolgozta ki. Görög kereszt, nyolcszög, sőt háromszög, T és kör alakú ideálterveket készített, amelyek közös jellemzője volt az egységbe foglalt oltár és szószék központi elhelyezése, valamint a férőhelyek növelése érdekében többszintes karzatok alkalmazása. A Franciaországból a 17. század elején elüldözött protestánsok, a hugenották Európa számos országába menekültek, ahol döntően négyszögletes alaprajzú, hosszházas, körbefutó karzatos épületeket emeltek népes gyülekezeteik számára, amelyek mintaadó példája a Párizs melletti Charenton település nagyméretű imaháza volt. Emellett a bécsi udvari kamara építészei többféle típustervet készítettek a 18. század folyamán újra betelepített falvakban építendő, római katolikus templomok számára egyszerű barokk stílusban, amelyek az evangélikusok számára is mintává váltak. Ezek testesítették meg számukra az „igazi” templomformát, hiszen a hosszú üldözetés időszaka után egyenjogúságukat a hasonló tömegalakítás révén is bizonyítani kívánták. Mindezen áramlatok és előképek sajátos ötvöződéséből táplálkozott a lassan kibontakozó hazai protestáns templomépítészet.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom II. József császár 1781. október 25-én kelt Türelmi Rendeletének (Edictum Tolerantiae) köszönheti létét, sok kortársához hasonlóan. Ekkoriban alakult ki a monumentális városi nagytemplomok típusa, amelynek szép példái többek között a pozsonyi (német) Nagytemplom (1774–1776), a soproni (1782–1783), a kőszegi (1783) és a rozsnyói templom (1784–1786), a győri Öregtemplom (1784–1785), a szarvasi Ótemplom (1786–1788), a mezőberényi Német templom (1787–1789), valamint az iglói templom (1790–1796). Ezen épületek közös jellemzője a későbarokk-copf jelleg, a téglalap alakú, háromhajós, boltozatos kialakítás, valamint a vaskos, falazott oszlopokon nyugvó karzatok alkalmazása, amelyek – a keleti oldal kivételével – általában körbefutnak a belsőben. A hajók belmagassága nagyjából azonos, így általában csarnoktemplomokról beszélhetünk. A főhajó szélessége megnőtt, az oldalhajók általában jóval kisebb méretűek lettek. Ezek a templomterek elsősorban rendet, letisztultságot sugárzó építészeti kialakításukkal hatnak; ennek érvényesülését segítik a homogén fehér tónusú falfelületek.

Békéscsaba, az ország legnagyobb evangélikus temploma

Rozsnyó, evangélikus templom, belső

A nyíregyházi gyülekezet a Türelmi Rendelet kibocsátását követően, 1782. március 10-én fordult templomépítési kérelmével a Helytartótanácshoz, amely túlságosan nagynak, díszesnek ítélte a Giuseppe Aprilis itáliai mester készítette tervezetet és nem járult hozzá a megvalósításhoz. Őseink ezt nem hagyták annyiban, 1783. június 23-án kelt folyamodványukban egyenesen a császárhoz fordultak, s az udvartól hamarosan megkapták az engedélyt. 1784. március 25-én tették le az alapkövet, Schmál Sámuel lelkész szolgálatával. A korabeli műszaki és szállítási viszonyokhoz képest a templom igen hamar, két és fél év alatt felépült, 1786. október 22-én szentelte fel Coroni Frigyes esperes. A rövid építési idő jól jelzi a hívek összefogását, elszántságát, valamint azt a hatalmas, szinte emberfeletti áldozatot, amit a templom felépítéséért hoztak. A hagyományok szerint a gazdák egyszerre hatvan ökrös szekérrel is hordták Bodrogkeresztúrról a bányászott követ. Az 1,5-1,6 méter vastag falak és a hajók közötti 1,3 x 1,5 méteres oszlopok szorosan illesztett, faragott kövekből készültek, a boltozatokat pedig égetett téglából, középen kétirányú erősítő bordákkal formálták meg. A toronytest felső része teljes egészében téglából épült, oldalfalait belülről teherhárító ívek és fülkék könnyítik.

A toronytest keleti oldalának megjelenése a padlástérben

A boltozat látványa a padlástérben

Az épületről ismert legkorábbi építészeti ábrázolás a tervezett toronymagasítást bemutató, Lipniczky Imre nyíregyházi kőművesmester által szignált, 1840-ből származó terv, amelyen a főhomlokzat jelenik meg, a homlokzat síkjából alig kilépő torony nagyjából már a mai formáját mutatja. Lipniczky tervéhez kapcsolódóan Montay István helybeli ácsmester 1841. januárjában a toronytest timpanonokkal lezárt, erkélyes kialakítását mutató elképzelést is készített, továbbá a sisak többféle változatának rajza is megtalálható a feljegyzések között, ám ezek végül meg nem valósultak meg.

A falfelületeket eredetileg a sarkokon és a széleken enyhe kiülésű falsávok, vízszintesen pedig hangsúlyos osztó-, és főpárkányok tagolták, amelyek a jelenlegieknél jóval egyszerűbbek és keskenyebbek voltak. A szegmensíves záródású ablakok kőkeretei és a földszinti kovácsoltvas rácsok barokk koriak. A nyílásokban eredetileg vörösfenyőből készült ablakszárnyak helyezkedtek el, a mai cinkkeretes üvegezés 1865-1866 között készült el, Gaál József építész tervei szerint. A tetőszerkezetet vörösfenyőből építették, amelyet Dobsináról szállított zsindellyel fedtek be.

A templom összképe délkelet felől

Az északkeleti sarkon álló sekrestye a kronosztichonnal

Az egykori leírások szerint a templom eredetileg igen puritán, kívül-belül fehérre meszelt volt, amelyet például a békéscsabai Nagytemplom belső teréhez hasonlónak képzelhetünk el. Az 1804-es leírás szerint az oszlopok „márványszínre festettek”, tehát a maihoz hasonlóak voltak. A hat boltszakaszból álló, háromhajós csarnoktemplom belső tere elsősorban monumentalitásával hat, amely összességében 20,3 méter széles és 39,7 méter hosszú. A viszonylag kisméretű nyílások a templom erődszerű megjelenését hangsúlyozzák, az „Erős vár a mi Istenünk” lutheri jelmondat szellemében. A hatalmas méretek miatt eltörpül az ablakfelületek aránya, ezért a belsőre sokszor sejtelmes derengés jellemző, amit az 1910-ben készített, sötét tónusú díszítőfestés tovább fokoz. A 4,5 méter széles és 4,6 méter magas oldalhajókat lapos cseh süvegboltozatok fedik és elegáns kosárgörbét leíró boltívek szegélyezik, felettük a lépcsősen kialakított oldalkarzatokkal. A templomteret félköríves boltívek közé szerkesztett, eltérő magasságú csehboltozatok sora fedi le, amelyek záradéka a padlószinttől mérve középen eléri a 13,7 métert, az oltár feletti mezőben pedig a 14 métert. A boltozatok, a pillérek és az ívek ritmikus sora az oltár felé vonzza, „sodorja” a tekintetet. A 8,2 méter széles főhajót a nyolcszög három oldalával záródó, 5,3 méter mélységű, keletelt szentély zárja le, a hangsúlyos főtengely vég-, illetve csúcspontjaként. Ehhez csatlakozik a kelet felőli második pillér déli oldalán elhelyezkedő szószék, egy kisebb, keresztirányú tengelyt képezve. A padok elrendezése biztosítja, hogy a hívők a legtöbb helyről a szószéket és az oltárt is egyformán jól láthassák.

Különlegesség, hogy eredetileg a templom karzatai teljesen körbeölelték a teret – igaz, a keleti és a nyugati oldalon lévők fából készültek, amelyek 1802-ben alabástrom színt kaptak. Ez az elrendezés ősi formájában még inkább mutatta a rokonságot a charentoni hatást mutató imaházakkal, amelynek egyik szép példája a négy oldalon körbefutó karzattal épített, centrális elrendezésű iglói templom.

A templombelső részlete a nyugati karzatról

Igló, az evangélikus templom oltártere

A templom felépülte után a gyülekezet erejéhez mérten folyamatosan gazdagítani igyekezett közösségben megélt hitéletének helyszínét. Ilyen irányú törekvéseiket, szépérzéküket, a művészet hasznosságáról vallott elképzeléseiket jól jellemzik Miklósffy Sámuel lelkész gondolatai: „Hijába mondod, minek az a sok czifraság a templomba? mert az, ha csak czélszerű, csudálatosan hat az érzékekre, ’s inkább gerjeszt ahitatosságot, mint a puszta falakat mutató ’s raktárhoz hasonló templom.” A 19. század elején készült el a karzatokat övező, valamint az oltár előtti díszrács. 1817-ben egy sárospataki kőfaragó a templom padozatát a korábbi, Gömörből származó „zaluzsányi égetett tégla” helyett négyszögletű kőlapokkal rakta ki. 1818-ban szállították a köveket Tokajból a templom keleti oldalához csatlakozó sekrestye és „kegyszer tároló” építéséhez, amelyek tetejét mintegy 60 mázsányi palakővel fedték be.

1823-ban a tornyot a templom padlásától elrekesztették, a harangház felé boltozatot, az őrök részére pedig szobát építettek. A toronytestbe vezető lépcsők a belső tértől teljesen elzártan futnak, bejáratuk kívülről, az északi oldalról nyílik – ez azzal magyarázható, hogy a 19. század folyamán a tornyot a városban fellobbanó tüzek megfigyelésére és az emberek riasztására használták. A torony padlásszintjén ma is jól megfigyelhető a keleti oldal íves nyílásának utólagos befalazása, a sarkokon pedig a falakat vízszintesen összefogó falkötővasak.

Kilátás a templomból északnyugat felé

A toronyóra szerkezete

A szentély megrepedt boltozata

Az 1834. október 15-i nagy erejű földrengés alkalmával megrepedtek a templom boltozatai, a falakról vakolat és festék hullt. Az előző években kolerajárvánnyal, tűzvésszel és éhínséggel sújtott lakosság nehezen tudta előteremteni a helyreállításhoz szükséges forrásokat. Bár a korábban Egerben dolgozó olasz mesterek igen merésznek tűnő, állványzat építését nem igénylő ajánlatot tettek, ezt az egyházközség igen drágának találta. Végül 1836-ban Lipniczky Imre helybeli kőművesmester költséges fa „állást” és zsaluzatot emelve, vakolattal töltötte ki a keletkezett réseket. A hasadások később többször előbukkantak, a szentély boltozatán és emeleti ablakfülkéjén ma is méretes repedés látható.

1842–1843-ban új, sárgára festett cserépfedést, majd 1853–1854-ben ismét zsindelytetőt kapott a templomhajó, a tornyot és a sekrestyeépületeket pedig festett bádoggal fedték be. 1865-ben Sexty József városi mérnök kövezetet és támfalakat tervezett és épített a templom köré, amelyek valószínűleg azonosak lehetettek a ma látható kőfalakkal. A kapuk és belső szélfogó építmények 1870-1872 között készültek.

A 19. század második felében – a vasútépítésnek (1859), a kiegyezésnek (1867) és a megyeszékhellyé válásnak (1876) köszönhetően – gyors fejlődésnek induló város evangélikussága körében egyre nőtt az igény a templom külső díszítése iránt. A tervbe vett felújítással méltó módon kívántak megemlékezni a közelgő évszázados jubileumról, bizonyságot téve az egyházközség gyarapodásáról. 1883-ban id. Király Sándor (1840-1906) helyi építési vállalkozó a tetőt rézlemezzel fedte újra, a külső homlokzatok historizáló jellegű átalakítása pedig Mehlhouse János Gottlieb alsó-szászországi származású, Nyíregyházán élő építőmester tervei szerint valósult meg 1885–1886 között. Ekkor készültek a kapuk és az ablakok reprezentatív keretezései, a hangsúlyos főpárkány és a függőleges tagolást adó, markáns pilaszterek. A centenáriumi ünnepségekhez kapcsolódóan rendezték a templom környékét, ekkor készült Csengery Sámuelné szül. Szekeres Julianna adományából az épületet övező kovácsoltvas kerítés, amely eredetileg a főhomlokzat előtt is ívesen végighúzódott, nagyjából a mai lépcsősor vonalát követve, három zárható kapuval. A mai elrendezést 1960 körül alakították ki, ekkor került a templom elé a két, stilizált pálmatörzset idéző kandeláber is.

A plasztikusan tagolt főkapu és környezete

A százéves jubileumra elkészült külső átalakítás érintetlenül hagyta a belsőt, amely lényegében még eredeti színvilágát őrizte. A ma látható, evangélikus templomoknál igen szokatlan díszítőfestés – gazdagságát tekintve – egyedülálló az egyház épített örökségében. Az erre vonatkozó döntések hátterét, mozgatórugóit csak sejthetjük, feltehetően szerepet játszott benne a folyamatosan gyarapodó gyülekezet reprezentációs igényének növekedése, amely találkozott az építészetben és a képzőművészetekben a millennium időszakában tetőző, különféle történeti stílusokat felelevenítő és vegyítő historizmussal (eklektikával). Emellett az 1753-as újratelepítéskor evangélikus többségű városban a 19. századtól gyors ütemben növekedett a római katolikusok aránya, akik 1902-1904 között építették fel monumentális neoromán stílusú templomukat a Kossuth tér főtengelyében. A két felekezet közötti fokozódó „versengés” leginkább talán az építkezésekben nyilvánult meg, s ez nagy inspiráló erőt jelenthetett a polgárosodó evangélikusság számára a templombelső díszesebb, „méltóbb” kialakítására.

A nagy vállalkozást az épület külső „burkának” rendbetétele előzte meg, a készítendő belső kifestés legteljesebb védelme érdekében. Nyíregyháza híres szülötte, Benczúr Gyula festőművész is megtekintette és véleményezte a belsőre vonatkozó elképzeléseket, amelyeket Gróh István (1867-1936), az Iparművészeti Főiskola tanára dolgozott ki. Az épület eredeti stílusához kapcsolódóan jó érzékkel alakította ki azt a neobarokk arculatot, amely a templombelső hangulatát ma is alapvetően meghatározza. A hatalmas munkát főként Gróh István és főiskolai tanítványai végezték, amely mindössze 10 hónapot vett igénybe.

A templombelső feltárulása az orgonakarzat mellett

A déli karzat egy boltszakasza az orgonakarzat mellett

1910-ben, a kifestéssel párhuzamosan új, egy boltszakasszal kibővített vasbeton karzat épült a nyugati oldalon a Rieger Ottó tervezte új orgona számára, amelynek lendületes vonalvezetése és plasztikus formálása szintén az egységes koncepció részét képezte. Az eredeti, fából készített karzatot lebontották, az új vízszintes vasbeton lemez alátámasztásához pedig a meglévő oszlopok közé elnyújtott, lapos kosáríves boltövet építettek be, fölé pedig hullámzó ívű műkő balusztrád került, amelynek közepébe aranyozott füzérdíszekkel övezett márványtáblát helyeztek, ERŐS VÁRUNK AZ ÚRISTEN felirattal. A bővítés a reprezentatív orgona elhelyezése miatt vált szükségessé, ugyanakkor az alatta kialakult tér sötétebbé vált. A karzat vízszintes alsó felületét kazettás mennyezetet idéző, hálós mintázattal festették ki. Ezzel egy időben alakították át a karzatra felvezető lépcsőket is, amelyek ekkor kapták mai formájukat.

A belső felületek díszítése – a hatásfokozás barokk elve szerint – alulról felfelé haladva fokozatosan gazdagodik, a motívumok mindegyike illuzionisztikus módon, térbeli hatást keltve készült. A protestáns hagyományoknak megfelelően csak növényi díszek, bibliai jelképek és építészeti elemek alkotják a kompozíciót, amelynek uralkodó színei a szürke, az okker, az arany és a kék különböző árnyalatai. Az oldalkarzatok hevederívei fölötti falmezők közepén festett dísztáblák helyezkednek el, amelyekben kék alapon felváltva növényi díszeket és bibliai aranymondásokat figyelhetünk meg, a tér adott részének liturgikus funkciójához igazodóan. Az oldalhajók boltozatainak kifestése mindenhol azonos, a négy részre osztott, ovális mezőkben füzérek, koszorúk, levéldíszek, vázák és építészeti elemek láthatók, a felülethez igazodó perspektivikus módon megalkotva. A minták olyan élethűen festettek, hogy síkbeli voltuk csak közelről és oldalról nézve „lepleződik le”.

A főhajó boltozatának egy szakasza

Pillérfejezet kialakítása és a boltívek csatlakozása

Emeleti ablakfülke festett díszítései

A főhajó boltmezőinek ovális, hat részre osztott felületét koszorúk és megtévesztően plasztikus hatású, íves oromzattal lezárt fülke-építmények díszítik, amelyekben neocopf jellegű, füzérdíszes vázák helyezkednek el. A kék hátterű alsó sarokmezőkben váltakozva füzér-, levél-, és szalagdíszes kartusok, illetve bibliai jelkép-párok követik egymást. Az oltár felett közvetlenül aranyló búzakoszorúban kenyér, illetve szőlőszemek és -levelek övezte kehely látható, utalva az itt kiszolgáltatott úrvacsora szentségére. A szószék felett elhelyezkedő, kőtáblák előtt álló kereszt az Ó-, és Újszövetséget, a nyitott könyvön égő lámpás pedig az Élet Könyvét és Isten szavát szimbolizálja. Az orgona feletti boltmezőben, viszonylag rejtett helyzetben egy „erős vár”, illetve a passiót jelképező kereszt bújik meg töviskoszorúval és nádszállal.

A déli karzat legfelső szintje

Látkép a déli karzat tetejéről a főhajó irányába

Az orgonakarzat látképe északról

A passió jelképei az orgonakarzat feletti boltozaton

1910-ben Kovács György vállalkozó készítette el a ma látható, mintás cementlapokból álló padlóburkolatot..tette györgy vállalkozó késányi palakővelf edték Az eltérő minták és felületi megmunkálások jól elkülönítik egymástól a padok által elfoglalt – homogén sárga színű lapokkal jelölt – területeket a közlekedő sávoktól, amelyeket díszes, fehér, sárga és kék árnyalatú bordűr-(szegély-)elemek kereteznek. Gróh István tervei alapján készültek a padok, valamint ebből az időszakból származnak a csillárok és a falikarok is. Érdekesség, hogy az északi karzat padsorai között jóval nagyobb a szintkülönbség, mint a déli oldalon, így ezen az oldalon a legfelső padlószint egészen az emeleti ablakok fülkéjének kezdetéig ér. A kívül-belül újjászületett templomot 1910. december 18-án szentelte fel újból Materny Lajos tiszavidéki főesperes.

Az orgona mögött, a torony keleti oldalát tartó pillérek és a köztük lévő kosáríves nyílás felett, a boltozat vonala alatti falmezőben őseink kevésbé ismert, részben gót betűkkel írt „üzenete” rejtőzik, amely minden bizonnyal a templomépítésben jelentős szerepet vállaló családfők nevét örökíti meg 1786-os dátummal. A felső sorokban feltűnik többek között a Benko, Jeszenszki, Kovács, Lisskány, Pápai, Smolar, Szikora, Sztrichovszky, valamint a Tomasovszky név, a dél felé eső oldalon Schmal lelkész nevével bezárólag.

A templomi padok részlete

Az orgona feletti feliratos mező dél felől nézve

1936-ban, a templom felszentelésének 150. évfordulója alkalmából teljesen felújították a külsőt, a források szerint a homlokzati architektúra ekkor nyerte el végleges formáját. A homlokzatokat 1977-ben nem lélegző, műanyag adalékos festékkel újították fel, amely a természetes kiszáradást gátolva vizesedéshez vezetett. Az épület 1985-ben kapott rézlemez tetőt, előtte a templomhajót pala héjazat fedte. A legutóbbi, 2001-2003 között elvégzett renoválás során a fedélszéket kijavították, a szükséges helyeken megerősítették, a tornyot és a sekrestyéket új rézlemez fedéssel látták el. A torony gömbjét újraaranyozták és 2001. augusztus 29-én helyezték vissza. A falakra lélegző ásványi vakolat és festék került, valamint gondoskodtak az utólagos vízszigetelésről is. A homlokzati tagozatokat megtisztították, kiegészítették és újrafestették, valamint bádogfedéssel látták el őket, így a külső „épületburok” immár teljes egészében újjászületett.

A nyíregyházi evangélikus Nagytemplom különleges emléke, ősi tanúja az egyház és a város történetének. Az eltelt évszázadok alatt a gyülekezet igyekezett megőrizni és lehetőségei szerint gazdagítani ősei örökségét. A közeljövő nagy feladata lesz a belső tér felújítása, a díszítőfestés rekonstrukciója, amelyre már hosszú idő óta készül az egyházközség.

Levéltári források

V. I.: Töredékes adatok templomunk építésének történetéhez. In: Beszélő kövek. Jubileumi kiadvány, Nyíregyháza, 1934. március, p.17-30.

Egyházi gyűlések jegyzőkönyvei 1848-1863, E/6 2.

Sz. Nyíregyháza városa kebelbeli ág. h. evang. anyaszentegyház közgyűléseinek jegyzőkönyve 1864ik év jan. 9től 1878-ig, E/6 3.

A nyíregyházai ág. ev. anyaszentegyház tanács-, és közgyűléseinek jegyzőkönyvei 1878. szept.-től 1895. év végéig. E/6 4.

A Nyh. Ág. H. Ev. Egyház-egyháztanácsi és képviselőtestületi gyűléseinek lemásolt jegyzőkönyvei 1909. jan. 1-től 1921. év aug. 20-ig.

Nyh. Ekkl. Levéltára, 3. kötet, 1811-1841. („Leveleskönyv”)

Nyíregyh. Ev. Ekkl. Levéltára, 4. kötet, 1841-1851. („Leveleskönyv”)

Szabolcsiné Rezsőfi Ágnes: Evangélikus templom felújítása, Nyíregyháza. Műszaki leírás, 1999.

Miklósffy Sámuel: TÖRTÉNETKÖNYV, mellyben a NYÍREGYHÁZI EVANGELIKA EKLÉSIÁNAK XIXdik századtól kezdve évenkénti történetei Miklósffy Sámueltől szerkesztve és Nagy Sámuel, Susztek Sámuel és Mihályik Mátyás által írva… (készült 1837-1855 között)

Irodalom

Demcsákné Balczó Ildikó: Egyházközségünk rövid története. Evangélikusok Nyíregyházán. Cikksorozat a „Hírmondó” gyülekezeti lapban, 2001.

http://users3.ml.mindenkilapja.hu/users/nyiregyhaza/uploads/2001-Templomtortenet-Hirmondo.pdf

Demcsákné Balczó Ildikó: Érdekességek a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetéből. in: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2003. 3. sz. (XXXVIII. évf.), p. 314-324.

http://www.szszbmo.hu/szemle/2003-ev/cat_view/52-xxxviii-evfolyam-2003-ev/54-3-szam

Dercsényi Balázs – Foltin Brúnó – G. Györffy Katalin – Hegyi Gábor – Winkler Gábor – Zászkaliczky Zsuszanna: Evangélikus templomok Magyarországon. Hegyi & Társa Kiadó, Budapest, 1992.

Kathrin Ellwardt: Evangelischer Kirchenbau in Deutschland. Michael Imhof Verlag GmbH, Petersberg, 2008.

Kemény Lajos – dr. Gyimesy Károly: Evangélikus templomok. Országos Luther Szövetség Munkaközössége. Athenaeum, Budapest, 1944.

Koroknay Gyula: Nyíregyháza művészettörténeti emlékei. Nyíregyházi Kiskönyvtár 6., Nyíregyháza, 1971.

Krähling János: Evangélikus templomok a mai Magyarországon. Veszendő templomaink III. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.

Krähling János: Adalékok a hugenotta imaháztípus magyarországi elterjedéséhez – A Charenton-típus. In: Műemlékvédelem, 2009/4. szám, p. 190–196.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák II. Újabb fejezetek a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1986.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák III. Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1989.

„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlanul hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből.

Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és a szülőszobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogyan érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelenül megtörténik. Csupán éreznie szükséges.

Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás együtt van jelen, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlenül bekuporodik egy sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben a tanút a lelkeknek a néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.

Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.

Külön bája van annak, mikor valaki az esőben úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.

Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom, melyet e helyek sugároznak, egyfajta intimitást és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.

A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó kifejeződése. Itt a nők hölgyekké, a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál, az mindig vonzó.

Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet.

Nyelvi pontosság, összetettség, árnyaltság. Líra, próza, dráma, esszé. Mindegyikben otthon és egyazon időben. Képekben sűrű sorok, gazdag beszéd. Reptető és legyökereztető mondatok. Véresen komoly intellektuális játszma az érzékekkel és az érzésekkel. Mindez egyszerre és egyazon szövegtestben. Lászlóffy Csaba Az éden kényszerképzete című, négy kisregényét tartalmazó kötete ezúttal is – a tőle megszokott módon – szellemi kihívás és kaland. Kihívás, mert az egyes prózák – ha különböző mértékben is – a szokványos olvasói gyakorlattól eltérő alapállást, stratégiát igényelnek.  Lírai mélyrétegei fölfokozott beleélőképességet, vendégszövegei, más textusokra vonatkozó filozofikus utalásai mobilizálható tudást feltételeznek. Kaland, mert olyan terepre vezet, ahol vagy az észlelés száz fokával van jelen az ember vagy elveszti a nyelvbeli intenzív létezés lehetőségét. Ezúttal a befogadásnak nincs másik útja, mint zsigerileg beleolvasódni a szövegbe. Akkor is, ha ez írássá – terjedelmi okok miatt – csak részlegesen váltható, néhány fontosabbnak ítélt jellemző áttekintésével.

Kezdjük annak a kérdésnek a „hipotetikus tisztázásával”: miért a kötetben másodikként szereplő kisregény alcíme válik a könyv címadójává? Mi az oka ennek a nem szokványos megoldásnak? Talán „beszélő címet” választott a szerző? Látnunk kell, Az éden kényszerképzete alkalmas az önáltatás kifejezésére, annak jelzésére, hogy a lehetséges világok legjobbikaként szeretnénk betudni azt, amelyben így vagy úgy élni „kényszerülünk”, azaz az édenbeli állapot illúzióját belülről erőltetjük, tesszük látszólagos, kommunikált valósággá – oly intenzivitással, hogy végül betegesen ezt tekintjük igaznak. De képes utalni arra a vágyra is, amely mind testi, mind lelki, mind szellemi síkon szervezője és kohéziós tényezője az egyes műveknek, megtartója a személyiségnek, az önmagát és viszonyait teremtő embernek, a tökéletességet elérni akarónak, azt keresőnek. Ez az, amit Lászlóffy Csaba így fogalmaz meg Az áldozatban: „Az agyonbonyolított, irracionális világban, mint valami parttalan óceánkavargásban, egyetlen mentőövem a fantázia.” (26.) Azaz az átláthatatlan, kilátástalan társadalmi térben a képzelet hozza létre azokat a perspektívákat, amelyek között elviselhető a lét. Lászlóffy Csaba ezúttal tehát az illúziók világába vezet.

Az illúziók – ha külső megerősítést is nyernek – mindig belül születnek. A történet – az egyén felől nézve – az igazolásukra szolgál. Az eseményeknek úgy kell bekövetkezniük, hogy a hitelesítés folyamatában törésre ne kerülhessen sor. Ennek feltárásához elsősorban analízisre van szükség. Amit Az éden kényszerképzete olvasása során kapunk, válságpillanatok látleletei. Sűrű és értelmező állapotleírások. Képei épp oly pontosak, mintha diagnosztizálnának. Ha társadalmi jelenséget ragadnak meg, akkor szociografikusak (például a jegyellenőrzés zsúfolt gyorsvonatfülkéjének ábrázolásakor (260.)), ha egyéni sorshelyzetet, akkor tárgyilagosak (ilyenkor a jelenállapotot vissza-visszavezeti egy múltbeli lehetőség kihasználásának elmaradására, például: „Meg kellett volna tennie, még az első éjszakán” (108.)). Elemzőek, ha lelki folyamatot tár fel (így jár el például annak a kérdésnek a megválaszolásánál, hogy „Az önzés mi mindent tehet velünk?” (166.)) – és minden esetben plasztikusak. Lászlóffy Csaba láttatni akar és láttat. Képekben, hasonlatokban gondolkodik, gondolkodtat és ábrázol – filmszerűen pergetve, montírozva egymásra az eseményeket. Úgy vélem, ezúttal a tőle megszokottnál is intenzívebben épít a vizuális művészet és kultúra berkein belül megszokott vágástechnikákra. Különösen az R. és G. változatokban, valamint a Megérkezni valahová címűben alkalmaz rövid snitteket, él a mozaikszerűség biztosította játéklehetőséggel, az idő és tér textuális megjelenítése korlátainak tágításával.

Érdemes figyelni a szövegek mondandóján túl azok zeneiségére is. De nem csak a versbetétek okán. Lászlóffy Csaba komponál. És ezt egyértelműsíti az R. és G. változatoknál, amikor négy tételben „szólal” meg, akár a Beethoven-szimfóniák túlnyomó többsége. S úgy, mint a Schiller Örömódájával összekapcsolt IX. szimfónia. Az Első tétel 1. „hangja” ködszerű háttért nyit: „Mint a gyertya lángja az erős huzatban. A sérülések helye, igaz, már nem sajog (mármint a régieké); de a memória vakítóan hamis képeket fest le-lecsukódó szemhéja mögé. Mintha még létezne – legalábbis benne – valamilyen le nem zárult história.” (141.) Ebbe tör be a fő és a melléktéma: Rebi és Göb kapcsolata, válságos életük labirintusa. Adottságaik és megvalósulatlanságaik kerülnek terítékre a múlt és a jelen egymásra hallattatásával, mintegy felvázolva, villantva a jövőt. A Második tétel scherzójában a szexualitás démonai szabadulnak fel és el. Szélsőséges hangulati elemek sodrásában látjuk a szereplőket, akik lelki harmónia és szétesés között röpködnek. Erőszaktétel és azt elszenvedő meghunyászkodás stációi, s az ezek mentén zajló belső vívódások váltakoznak. Végletek között hányódó és hánykolódó személyiségek titkai tárulnak fel – tele megoldáskereséssel. A Harmadik tétel adagiója búcsúról és lemondásról beszél, melytől „[s]ajog az egyedüllét” (189.) és „[m]inden tapasztalás a mulandóval hadakozik” (189.). Itt számolódik el a múlt, a bűnként hordott, cipelt. Ami után fel kell tenni a kérdést: „Melyik elviselhetetlenebb: az emlékkel vagy emlékek nélkül élni?” (202.) A Negyedik tételnél visszatér a „homály” („Az ingerlő, buja zöld háttér előtt az utcavégen egy szürke gomolyag. Döglött kutya vagy terméskő? – a szem ha távolból nézi, a körvonalait homály takarja. Mint annyi mindennek[…]” (203.)), hogy az ebben uralkodó disszonáns helyzetből „két esendő lény – egy nő meg egy férfi – szerencsétlenül kátyúba jutott viszonyát” (203.) megoldja a klinikai kezelésről gyógyultan érkező Rebi és az eléje siető Göb ölelkezésében; mintegy az „örömóda” felzengésében. Végül a kezdőkép „le-lecsukódó szemhéja mögé” (141.) visszakanyarodva ismét a valóság határát feszegeti, meg azt, „hol ért véget az álom?…” (222.) Milyen úton igyekszünk aztán Megérkezni valahová? Az (Epilógusban): „Kifulladásig.” (290.)

(Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, Budapest, 2011)