Kinyílt az ajtó és bejött Ő, bohóckalapban és krumpliorral. Megölelt. Borszagát, borostáját több éve szeretem, életszeretetéből táplálkozom. Szergej, a bohém-góc a szívemben, kinek hózentrógere, köldökzsinór nekem. Betűket piszmogott a kőre, színes krétát lopott már a suliban is, néha ugróiskolát rajzolt, néha pedig piros krétát majszolt, ha írtunk matekból. Most csíkos tengerészpólóban feszít, mellkasán, kifeszített árboc és aBulgár-tengerparton csórt trapperján folt hátán folt, de arra ez első olajfoltra a legbüszkébb, amit a turistabusz alatt szerzett, ahol reggel ébredt. (Ó, azok a csóró, drága csóró 80-as évek.)

És most itt vigyorog a téren, örök kamasz, nem értem, hogy tud ennyi hangszeren, hogy tud ennyi viccet, komédiát, mesét. Soha nem akart megölni senkit, sohasem égett ki, mint egy ócska Tungsram, hirtelen és egyértelműen? Tehát sohasem szamárköhögött? Sohasem mondta, egyedül nem megy? Ki Ő? Mit akar? Kit szeret?

Óriási tömeg, szeretik a nyárutók keserédesét, almapálinkák bűzét. A sarokból nézem Őt, látom, ahogy mindenkihez odamegy. Ismerem azt a művirágot is, mit frakkjából kivesz.

Csavarogni megyek. A kertben leülök egy fotelba, nézem Stan és Pant, a tűzfalról intenek nekem, jó lenne, ha megtanulnék néma nyelveken, nem csacsognék annyit, mint egy légtornász, csendben, halált megvetően, fent, nézném a kifeszített kötelet, mintha utam rajzolta volna meg, egy karikatúrista, ki csak átmenetileg…de egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet…

Sörtenger, táncvihar, Isten is keringőre kér, jeget kapunk a meggypálinka mellé, igazi jó barát az Úr, tudja mindig, hogy segítsen, egy nagy ponyva alá kerget minket ó, Te Isten, tambala szól, ázik a cipőnk, a lelkünk, pálinkaóceán, pincébe űzött koboldok vagyunk.

Mocskos a szánk és újra csak sört iszunk. Aztán fentről jön a hír, hogy jött egy bohóc, ki meghozta a világszámot nekünk, spanyolok nyomják a nagyszínpadról csak itt, csak most, csak nekünk. Ott szorongunk a ponyva alatt, mint megtérése előtt Ninive, tudjuk meg kell történnie, s a bohóc, mint Jónás, rühellé a prófétaságot, s meggypálinkát oszt, cserébe szilvapálinkát kér, s az Úr csak szakasztja az esőt, a jeget, adjuk ki Jónás-Szergejet.

S végül bezár a kis Vidorvirág, az utcára tesz minket a hangulat, kézről kézre jár a flakon, a bohócom sehol. Ez volt az utolsó éjszaka, sohase mész haza, mindenkinek van egy kis vérszaga…aztán, annyira emlékszem, hogy egy sárga épület előtt megáll a menet, azt hittem, hogy utunk az elmegyógyba vezet és bevisznek. Mindig is gyanítottam, nincs valami rendben velem, aztán persze onnan is kitesznek engem, de a művész büfében felocsúdom, ismerős hang, ismerős röhögés, a bohócom támolyog, játssza az eszét, hogy ő még épp, és józan. Persze sört iszom, habja kijön az orromon, már a spanyolok Ferihegyen, mi még úgy teszünk mintha a helyzet magaslatán, bohócom a pultnál artikulál és beesik a csaplárné mellé, s ott marad…

Pirkadva lépek át a téren, félek, nagy testvérek web kamerán néznek, és margaréták ülnek a szívemen és a mestert is magamban keresem. Elérzékenyülve megbocsátom magamnak magam, nagyon nehéz – mondom – annak, kinek ilyen sok vágya van. És azon veszem magam, hogy nem a bohócom góca nyom alant, hanem éppen arra gondolok, hogy, van-e a margarétának illata, s, hogy most eljönne-e velem haza.

Így zárult be az a v-i-d-o-o-r, bohócom, ugye látlak még, gyere, az én ajtóm, szépmagyarul igaz, (de) nyitva van. Csendben is jöhetsz, ha elég egy évben egyszer az ilyenfajta hecc, csak kihúzzuk az évet csöndes kocsmák ölén, nekem margaréták ülnek majd szívemen, és Te keménykalapban, krumpliorral művirágért nyúlsz, ha egy olyan formát látsz, és szeretjük a világot egymás mellett tovább.