Irodalomesztétikánk, -szemléletünk, -történetünk, de mindenképpen értékítéletünk válságához egy röpke adalék:

Bán Zoltán András az NKA kritikai portálján, a revizoronline-on ír egy rövid recenziót Elek Tibor Gion-monográfiájáról. Ebben, idézve a Gion Nándor megítélésében döntő szerepet játszó véleményformáló irodalomtörténészeket – bár véleményeiket mintegy összegezve, lepárolva, kvázi maga által kivonatolva vezeti elő – az áll, összegezve (az eredetit a még egyszer mellékelt linken el lehet olvasni), hogy a „Virágos katona igen”, hogy Gion két ifjúsági regénye „remekműgyanús”, hogy pályakezdésének munkái „káprázatosan érdekesek és innovatívak”, az Ezen az oldalon novellaciklus „elbűvölő és már-már műfajteremtő” – de azért pályája egyenetlenségei, alkotói kiégése, unalmas munkái okán, vagy, ahogy összefoglalóan mondja (mondják?), az, hogy „egész egyszerűen a saját epikus világán belül, vagy a maga mércéjével mérve” nem tartható elég erősnek, mégsem teszi lehetővé, hogy az utóbbi évtizedek legjelentősebb prózaírói között tartsuk számon. Mindezt BZA nem kommentálja, se semmiféle felhanggal nem kíséri.

Hm. Két remekműgyanús könyv, már-már műfajteremtő novellaciklus, káprázatosan érdekes és innovatív munkák, meg egy „igen”-elt regény, bármi is legyen az – és akkor mi van? Mondja vagy BZA, vagy az idézett irodalomtörténészek-kritikusok.

Volt középiskolai tanárom azt mondogatta, hogy a jelentős íróknak vannak jelentős műveik is. Úgy látszik, az is „csak”-ra cserélődik, és a vannakkal helyet cserél az új mondat szórendjében.

Ebben az értelemben vagy BZA-tól vagy bárki mástól őszinte kíváncsisággal és nagy szeretettel várjuk az elmúlt évtizedek legjelentősebb prózaíróinak nevét a szerkesztőségbe.