toth erzsebet 2 (2)Tóth Erzsébet József Attila és Arany János-díjas költő 2009. november 12-én Ratkó József-díjat vehet át Nyíregyházán. A díj Ratkó József szellemiségét örökíti tovább és keresi a kortárs magyar irodalomban.
Tóth Erzsébetnek 10 könyve jelent meg  – esszé- és tárcagyűtemények, valamint természetesen verseskötetek. Az ún. Arctalan nemzedék dédelgetett nőalakja, később árva lánya. Volt többek között az Élet és Irodalom irodalmi szerkesztője, a Magyar Nemzet tárcaírója. Jelenleg a Magyar Hírlap tárcaírója, mely szövegekből Szívhangok címen a tavalyi évben 2008-ban, adott ki évek óta állandó kiadója, a Kortárs Kiadó válogatást.
A közelmúltban két portréfilmet forgattak a költővel, az egyik egy önálló portréanyag, a másikban Karafiáth Orsolyával együtt szerepel. Mindkét filmet a Duna Televízió vetítette. Jelenleg a Debreceni Csokonai Színház készül a verseiből ihletett darab bemutatására. (Rendező: Mispál Attila, bemutató: 2010. április 11.).
Legutóbbi munkája szerkesztői munka volt, az 1979-es Fiatal Írók Találkozójának 30 éves jubileumi antológiáját szerkesztette, melyet Lakiteleken rendeztek meg. A kiadvány CD-mellékletén hallható Illyés Gyula Lakiteleken elmondott, ma már legendás beszéde.
A Vörös Postakocsi Tóth Erzsébet Ratkó-díja kapcsán kérdezi a kitüntetettet.

Kedves Erzsébet! Nagy-nagy öröm számunkra, hogy idén te kapod ezt a díjat, hisz ez a jutalom mikro-és makrovilágok teremtője, Ratkó József nagykállói költő díja, akinek a szó, a vers, de még inkább a szegénység és a regionalitás (tanya, falu, kisváros) a szépség és fájdalom József Attila-i kódjai, lírája a magyar nyelv öröme és bánata, egy haza, egy nemzet szociokulturális lírája. Az ebben a régióban alkotóknak ezek a világképbeli tételek nagyon fontosak és benned, aki ugyanúgy vallod nyíregyházinak, nagykállóinak, pestinek, tán tatabányainak is magad, tiszta, magyar, bartóki nemességgel írsz egy nagyobb közösségről, a magyar emberről, és jeleníted meg dokumentálva és/vagy fiktíve a kisebb emberi világot, a családot, a nőt, a férfit, az embert és önmagadat is, mint lelki-szellemi lényt.

Mi mást is kérdezhetnék először, ha nem azt, amivel bárki kezdené: mit jelent számodra ez a díj?

Nagyon jó érzés, hogy rám gondoltak, annál is inkább, mert Ratkó József az indulásom óta jelen volt a pályámon. Talán még kötetem sem volt, amikor egy költőtársaság meghívást kapott Ratkó Józseftől Nagykállóba, az ottani könyvtárba, olvassunk föl verseinkből. Máig előttem a vonatkupé, ahova beestünk Szervác Józseffel, és már ott ült Hervay Gizella, és Ágh István. Ágh István megszólalt: Ezek szerint te vagy a Tóth Erzsi.

Ratkó József Nyíregyházán várt bennünket és egy kisbuszhoz hasonló járművel vitt minket Nagykállóba. Ezt az utat aztán sokszor megtettük, időnként másokkal, Bella Istvánnal, Nagy Gáspárral, és a még nálam is fiatalabbakkal. Ratkó szerette maga köré gyűjteni a költőket, akikből kinézett valamit, akikről úgy hitte, hozzá tartoznak. Mentünk a gyógyszerész barátjához és mentünk a könyvtárba, iskolába, felolvasni.

Később aztán öhönre is meghívott, amikor nem volt fellépés, csak ez a finom étel, amit ő főzött, és ital, éneklés.

Nagyon szép emlékeim vannak róla, túl azon, hogy nagyon szerettem a verseit.

Mennyire érzed – tudatosan nem úgy akarom kérdezni, hogy aktuálisnak, hanem inkább úgy kérdezem: – értéknek a mai kortárs irodalomban és viszonylataiban ezt a díjat?

A díjak ugyanúgy inflálódnak, mint minden. De mint az irodalom egészében, itt is vannak értékrendi különbségek. Meg tudom mondani, hogy ki fog Márai, Déry, stb. díjat kapni. Egy díjat az minősít, hogy kiknek a társaságában kapod. És én úgy látom, nagyon jó társaságba kerültem. Balázs József, Nagy Gáspár, Elek Tibor, Aczél Géza, és a többiek. Ha ők után kapom, akkor nincs baj. És az odaítélők névsora is nagyon megtisztelő. Görömbei András, aki nagyon magasra teszi a mércét. Vagy Kósa Ferenc, akinek első filmjét, a Tízezer Napot egyből kétszer néztem meg. Kijöttem a Filmmúzeumból, és azonnal váltottam a jegyet a következő előadásra. Ilyen filmet én azelőtt nem láttam. Szóval úgy mondom, szeretnék méltó lenni a díjra.

Véleményed szerint mennyire működik még a ’Budapestiek előnyben!’ ’Gyere fel Pestre, ha ismert író akarsz lenni!’ – szlogenek, tények. Megtalálja-e – és ha igen, mennyire – a kortárs irodalom a maga tehetségeit, vagy csak azt veszi észre, ami az orra előtt van jelen?

Nagyon szétszabdalt, megviselt, súlyos félreértésekkel, kínokkal terhelt a mai irodalmi élet. Hiába mondom azt, hogy egy író, ha tehetséges, bárhol érvényesülhet, nem így van. Kérdés, mit akar? Ha csak érvényesülni, akkor jöjjön fel Pestre. Ha kibontakoztatni a tehetségét, hűséges lenni a tájhoz, ami fölnevelte, akkor nehezebb dolga van, de nem érdemes csip-csup megjelenésekért, azért, hogy ott legyél a brancsban, eljönni. Az íráshoz csönd kell, nem a nyüzsgés. És a bandaháborúk megváltoztatják az értékítéletedet, esetleg úgy akarsz írni, mint a sikeresek… Ez nem megoldás. Járni kell az utadat, nem törődni semmivel. Csak a belső iránytűvel.

De nem kerülöm meg a kérdést: Budapest ma is aránytalanul ráül a sokféle tájról érkező értékekre. Most már a határon kívüli irodalom is jobban a szemünk előtt van, mégis, ha Kárpátalján vagy Újvidéken jelenik meg egy könyv, nagyon meg kell küzdeni, hogy észrevegyék.

A legutóbbi munkád, mit írtam is a bevezetőben, egy antológia szerkesztése volt, a híressé vált lakitelki találkozó évfordulós tisztelgése. Mit tud üzenni ez a munka a mai olvasónak? Miért fontos, hogy ez a mű jelen legyen most is, emlékezzünk rá. Tud-e életet lehelni abba, amibe kell?

Nagyon szerettem ezt a könyvet, pedig elmaradtam miatta egyéb munkáimmal. De amikor az egyik Lakiteleki Filmszemle zsűrizésén (ahova pár éve rendszeresen járok) Lezsák Sándor fölvetette, hogy jövőre lesz harminc éve a Fiatal Írók Lakiteleki Tanácskozásának, akkor tudtam, ebből lesz valami. Lezsák soha nem mond semmit véletlenül. És amikor megkérdezte, hogy elvállalnám e a könyv szerkesztését, előkészítését Agócs Sándorral, akkor nem lehetett nemet mondani. Pedig a semmibe ugrottunk, mert harminc év után felkutatni, és rábeszélni az akkori résztvevőket, írjanak egy emlékezést a találkozóról, és a mostani életérzésükről, tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Sajnos, sokan meghaltak, és sokan betegségre hivatkozva nem vállalták a részvételt.

Kb. százötvenen voltunk ott, de a hozzátartozók, megyei emberek, stb. is benne vannak ebben a számban. Végül összeírtunk ha jól emlékszem, hatvanhét nevet, akinek elküldtük a felkérést. Huszonkilenc írás van a könyvben. Ez nem rossz arány, ha a helyzetet, a szétszórtságunkat, a betegségeinket és az idő múlását tekintem.

Sokan egyéb elfoglaltságra hivatkozva nem írtak, mások egyszerűen csak féltek. Vagy rosszul értették a felkérést. Lezsák? … tipródhattak. Akkor ez megint egy jobboldali akármi lesz, ahol nem akartak megjelenni. Nagyon becsülöm többek között Szilágyi Ákost, Nagy Andrást, Agárdi Pétert, akik nem tekinthetők igazán „jobboldalinak” mégis részt vettek a kötetben esszéikkel, emlékezéseikkel. Egy író különben nem lehet semmilyen oldali. Hogy is írta Pilinszky? „ Magam talán középre állok. Talán este van, talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.”

És már itt is vagyunk a kérdésnél. Mit tud üzenni ez a könyv? Nem tudhattuk, mi fog kisülni az egészből, hiszen semmi támpontot nem adhattunk, mégis, egyöntetűen az derül ki az írásokból, hogy a helyzet sokkal rosszabb most, mint akkor, amikor harminc éve beszélgettünk a nemzettudatról. A nemzet a szakadék szélén áll megint, vagy félig már benne is van a szakadékban. És ez derült ki a legelesettebb költő soraiból, aki megélni alig tud, és ez derült ki az ünnepelt eszmetörténész, vagy az egyetemi docens szavaiból is. Mégis ugyanabban az országban élünk tehát. De miért hagytuk, hogy így legyen? Harminc év már nagyon nagy idő, és mi semmit nem tehettünk azért, hogy jobbra fordítsuk az ország kerekét? Szembenézés a múlttal és önmagunkkal. Önvizsgálat. Elszámolás. Nekünk nem milliárdokkal, hanem az életünkkel kell hamarosan elszámolni, mert az életünk véges. Mire használtuk ezt az egy életet? Ilyen kérdéseket vet föl ez a könyv.

Az előző munkád tárcakötet volt és az azt megelőző kettő is prózát tartalmaz – régen olvastunk már friss Tóth Erzsébet verseket kötetben! Bár publikálsz szépirodalmat is (verseket) a Hitelben, a Kortársban, az Alföldben… Nos, egyértelmű a kérdés: mikor lesz új verseskötet?

Nagyon szeretném, ha jövő könyvhéten megjelenne… vagy legalább jövőre. Pár éve új formát találtam a verseimnek, illetve engem szólított meg egy hang, amit írnom kell, és a formát is megszabta nekem. Szeretek ennek a hangnak engedelmeskedni, és leírni, amit mond, de amikor nyűgös, szétszórt, alkalmatlan vagyok, akkor nem jön. Vagy amikor mással foglalkozom. De remélem, hamarosan végső formába kerül. Hogy nem írom hiába, az is mutatja, hogy Mispál Attila, aki a debreceni színházban rendez darabot a verseimből, erre az új anyagra fűzte fel az előadást. Izgatottan várom. És egyben ösztönöz is az írásra.

Mit csinálsz most?

Most izgatottan készülök Nyíregyházára, hogy átvegyem a Ratkó József-díjat. Nagyon fel tudok lelkesedni az ilyesmin. Erőt ad a továbbiakhoz. Amit a díj jelent, és Ratkó neve fémjelez, mindig ilyen költőnek tudtam magam. Hűség a felnevelő tájhoz, a Nyírséghez, a haza mindig mostohább részéhez. Aki sosem tud elmenekülni az emberek – akik a társai – gondjai elől. És a társadalmi igazságtalanságok keltette rossz közérzet, a részvét hiánya átkerül a verseimbe is. Akkor, amikor harminc éve fiatal íróként a nemzeti sorskérdésekről beszélgettünk, álmunkban sem gondoltuk, hogy lesz idő, amikor majd megbüntetik azt, aki magyar létére magyarul merészel szólni az orvosához. Vagy magyarul címez meg egy levelet. Vagy cigányokat vernek, meg magyarokat. Tegnap láttam egy nagyon szép filmet Radnótiról. Abban idézték Szép Ernőt. Valami olyasmit mondott, hogy ő nem akart zsidó lenni, de őt nem kérdezték. Egyszer csak azt mondták neki, hogy zsidó. És hogy úgy kellene lennie, hogy minden ember legyen egy kicsit, úgy két évre például zsidó. Hogy szenvedjen ő is. Nagyon szép szöveg, és a lényegről szól. Tőlem sem kérdezték, hogy akarok-e magyar lenni. De az lettem. És jó lenne, ha akik most nyelvi holokauszttal akarnak ártani a magyar nemzetnek, lennének egy kis időre magyarok.

De tudod mit? Már annak is örülnék, ha a magyarok lennének egy kicsit „jobban” magyarok.

Köszönöm szépen Tóth Erzsébetnek az interjút és gratulálok a díjhoz!