Tanulmány Mogyorósi László Ingajárat a valóságba című kötetéről.

Ingajárat a valóságba (FISZ-Napkút, 2006)Azt hiszem, egy fiatal költő fejlődésének legfontosabb pontja a sajátos megszólalásmód kialakítása. Ez alatt azt értem, hogy a művész a megfelelő szakmai képzettség után önálló formát hoz létre (továbbá tudatosabban kezdi alakítani saját szövegeinek egymáshoz szerveződését, azaz a művek egymással való viszonyának is jelentést ad). Mogyorósi László ezt az általam meghatározott pontot a 2006-ban a Napkút kiadónál megjelent Ingajárat a valóságba című kötetének (formai) újszerűségével és (szerkezeti) jól formáltságával végérvényesen átlépte. (A szerző első kötete, a 2005-ben a JAK-füzetek sorozatban megjelent Ugyanaz a szépség érzésem szerint nem érte el a „művészi autonómia” színvonalát, sokkal inkább formai gyakorlatnak, erőpróbálgatásnak tekinthető.)

Tisztában vagyok azzal, hogy ha Mogyorósi második kötetét jól formáltnak, szerkezeti szempontból izgalmasnak nevezem, mások, pl. Kránicz Gábor véleményének mondok ellent, aki (többek közt) azt állítja, „több van a részletekben, mint amit a kötet egésze megvalósít” (Bárka, 2007/3.). Álláspontom kifejtését a borítón található festmény értelmezésével kezdeném. Botticelli Vénusz születése című képe (legalább) két szempontból szorosan kapcsolódik Mogyorósi munkáihoz. A szépség esszenciális minősége révén, továbbá felhívja a figyelmünket a szövegek és a képek közötti sajátos összefüggésre, egy gyakorlatilag több mint ezer éve létező ingajáratra az eltérő médiumok között. Már az ókeresztény képzőművészet is egy tekintélyes szöveghagyomány, a Biblia alapján készítette el ikonikus ábrázolásait. Ez az itáliai reneszánsz festészetében is meghatározó metódus volt (vö. Peter Burke: Az olasz reneszánsz, Bp., Osiris–Századvég Könyvtár, 1994, 27–28. és 69–70.), a megfelelő minták hiányában gyakran fordultak az irodalomhoz (a kézben forgó művek fele vallásos mű volt, a világi könyvek közül gyakran forgatták Liviustól Róma történetét, illetve Dante és Boccaccio műveit). A gyakorlat, hogy a festők nem a szemük és még csak nem is teljesen a fantáziájuk, hanem egy pontos feltételrendszerrel bíró szöveghagyomány szerint alkottak, annyira általános szokás volt, hogy minden neves képzőművész rendelkezett „irodalmi idegenvezetővel”, aki biztosította a készülő alkotás zökkenőmentes kapcsolatát a vonatkozó szöveghagyományhoz. Botticelli esetében kettő ilyen munkatársról van tudomásunk, Angelo Polizianóról és Marsilio Ficinóról. Izgalmas adalék lehet még, hogy Botticelli a Vénusz születését – a fentieken túl – egy Appelész nevű görög festő elveszett képeit tanulmányozva készítette el, melyekről kizárólag szövegeken keresztül juthatott információkhoz (mivel Appellész képeinek többsége csak a 18–19. század folyamán került elő). A borító tehát az olvasás működésére, továbbá az irodalom és festészet kapcsolatára is felhívja a figyelmet, amit a kötet több verse (kassza; skicc; színkép) is megerősít. Kifejezetten párbeszédképes és sok rejtett tartalommal rendelkező választás volt, ami nemcsak a kötet tematikai tartalmára (az esszenciális szépség megközelíthetősége) hívja fel a figyelmet, hanem arra a szerzői szándékra is, hogy saját eszményképét, kép és szöveghagyományok között ingázva, nyugvóponthoz jutassa.

Ha azt írom, hogy a kötet kizárólagos témája az esszenciális szépség megközelíthetősége, akkor bizony azt is állítom, hogy Mogyorósi a költészet központi és legfontosabb problémáját próbálja megérteni. A szépség (az ideál) és nyelvi kifejezhetősége mindig paradigmatikus kérdés volt az irodalomtörténetben, a problémára adott kodifikált válaszok egész korszakokat határoztak meg. Mogyorósi tehát komoly feladatot vállal magára, amikor saját szövegvilágát egy hosszú sor végére próbálja illeszteni. Véleményem szerint két dolog biztosítja, hogy a kötet igényesen dolgozza fel a problémát. Az egyik az újszerű formanyelv. Mogyorósi a kötet verseinek nagy hányadában izgalmas szövegalkotási technikát használ, erre a későbbiek folyamán térek ki. A másik, hogy szövegeiben jól működő kapcsolatrendszert hoz létre az irodalmi hagyománnyal, ami egy ilyen alapvető kérdés kapcsán elengedhetetlen.

A kötet jól szerkesztettségének kérdéséhez visszatérve, kézenfekvő megoldás a ciklusok arányát, köteten belüli elhelyezkedését megvizsgálni. A kis füzet középpontján, tehát az 51. oldalon a következő cikluscímet olvashatjuk: Ingajárat a valóságba. Mindenféle szempontból ez tekinthető a kötet origójának, ez „a lét abszolút nullpontján időző inga”, amit az előre és hátra tett kilengések is kijelölnek. A középpontot két ciklus előzi meg, a Werther frakkja és a F@F.com. Mindkettő meglehetősen újszerű szabadverseket tartalmaz. A ciklusokat Franz Kafka A kastély című regényéből származó mottók vezetik be, amelyek az „én” és a „te” végzetszerű és lehetetlen viszonyát vetítik előre, metaforikusan olvasva előrejelzik az alkotó – lehetőségekkel nem számoló – próbálkozásait, amit a magasabb értelemben vett szépség megközelítéséért, megszerzéséért tesz. Mogyorósi próbálkozásai kísértetiesen hasonlítanak a regénybeli K. konok erőfeszítéseihez. Kafka kulcsfigurája környezetének összes szabályát megszegve tört a számára eredendően kijelölt határ átlépésére. Pontosan úgy, ahogy a mindenkori művész kísérletet tesz arra, hogy a ki nem mondható világából, tehát egy elérhetetlen szférából a kívánt tartalmakat megszerezze és a saját világában kifejezze.

Ugyanezt teszi Mogyorósi László is, amikor szépséget és gyönyört koldulva szövevényes viszonyba bocsátkozik, és arra tesz kísérletet, hogy egy szerelmes pár intim szférájába behatoljon. Ebből következően a szabadversek hangulatát a minden józan mértéket és határt átlépő zsigeri vágy határozza meg. Ehhez kapcsolódnak a rejtett vádaskodás és egyfajta pimasz, büszkén viselt bűnösségtudat hangjai. A szövegeket Kránicz véleményével („naplóbejegyzés”) szemben lírai anyagoknak tekintem, mivel a bennük megszólaló grammatikai én (E/1.) kizárólag azért építi fel őket, hogy a valóság néhány eleméből kiindulva, főleg szokványos nyelvi kapcsolatokon keresztül alkosson megkapó asszociációláncot, aminek egyetlen végső célja, hogy „lejátssza a beteljesülés fúgáit (rozsda)”. Jó példa lehet erre a sajátos szövegképzésre a járat (vagy a pályázat) című vers, ahol a szokásos napi ingázás epikus helyzetéből, szokványos szótári vonatkozások révén (bérletet váltani) sok-sok szálon eljutunk a vágy megfogalmazásához (pl. „bérletet váltok a közelségedhez”). A lírai én az izgatott utazó kapkodó tekintetét imitálva hozza létre az újszerű szövegösszefüggéseket, olyan erős hangulatiságot (és gondolati egységet) teremtve, ami még az elemzést, a szövegről való gondolkodásomat is határozottan vezette „A-ból B-be” (hiszen akaratlanul olyan toldalékokat használtam, melyeket egyébként a végpontokkal határolt mozgásnál szokás).

A sajátos írástechnika révén az olvasónak az a benyomása, hogy bármire is tekint a művész szeme a hétköznapi világban, az azonnal egyedi tartalmakkal telik meg, és életre kelve sajátos rajzolatokat hoz létre (graffiti). Külön érdeme ennek az animációnak, hogy nem válogat, és így minden eleme, szava saját életünkből is jól ismert. Az „én” és a „te” viszonyában a közvetítő csatorna gyakran a telefon vagy a világháló (ami a megközelíthetetlenséget is hangsúlyozza), a szerző a lehető legkommerszebb nyelvváltozatból (pl. reklámnyelv) vett anyagból bont ki magkapó metaforákat (lehalkított mobil). Az aktualizáltság mégsem válik zavaróvá, mivel a szerző kiegyensúlyozott mozgással leng a különböző nyelvi és kulturális rétegek között. Az anyagában teljességgel kortárs szöveg folyamatosan kapcsolatokat alakít ki és tart fent más szövegekkel és a zene területével. Mogyorósi László nagyon jó arányérzékkel használja a szövegközöttiséget arra, hogy saját műveit a magyar irodalom meghatározó alkotásaival hozza kapcsolatba. Mogyorósi ingajárata többször érinti József Attila írásművészetét a Nagyon fáj és a Gyermekké tettél című verseire utalva. Az előbbire főleg sorok parafrázisaként utal, az utóbbi esetében pedig azt látjuk, hogy a cím jelenik meg a versek szövegében (úszómester, zabigyerek, incesztus, páncél). Könnyen kimutatható szálakat találhatunk még, melyek Szabó Lőrinc (Semmiért egészen), Pilinszky János (Trapéz és korlát), Nemes Nagy Ágnes (Szomj) és Juhász Gyula (Anna örök) irányába vezetik az olvasót. Ezek a kapcsolatok nem kapnak túlzott nyomatékot, szervesen illeszkednek Mogyorósi szövegvilágába és tágabb (egyetemesebb) értelmezési keretet biztosítanak a kötet számára. A verspárhuzamokat Mogyorósi úgy komponálta meg, hogy azt a benyomást keltse, tekintélyes elődei is a vágy hatalma és ambivalenciája miatt szenvednek.

Az első két ciklus tartalmaz több sejtelmes szöveget is. A Bond című (az első ciklus 14. verse) meglehetősen érdekesen hat egy olyan környezetben, ahol mindegyik vers megszólítja az E/2. személyt. Az első ötven lapon gyakorlatilag ez az egyetlen olyan vers, amelyben nem E/2. jelenik meg. A Bond a magány és a borúlátás pillanatát ragadja meg. A lírai én a vágy pillanatnyi nyugvópontján szabadulna a szépség iránti sóvárgástól. Talán ezzel épp összhangban, a szöveg a lehető legtermészetesebb eszközökkel helyettesíti a stilisztikai alakzatokat. Az ég olyan színű lett, „amilyenről nem hittem hogy lehet”, saját jövőjét pedig egy kommersz film (James Bond) jelenetéhez hasonlítja. A nyugati filmipar termékei többször is feltűnnek – főleg hasonlatok elemeként – a kötet verseiben (pl. halott). Az ilyen kommersz elemeket tartalmazó költői eszközöket Mogyorósi érdekesen, ügyesen használja. Különös, a többi közül szintén kiváló vers a második ciklusban található ébredés és az írás. Ezekben a szövegekben egy negyedik fél is feltűnik a kötet világában. Az itt megjelenő E/2. személy nem azonos az esszenciális szépséggel, melyet a kötetben általánosan jelöl. Jelen esetben E/3. személlyé távolítva, az emlékezés pozíciójából beszél róla a lírai én.

De kihez szól? Kit takarhat az itt megjelenő E/2. személy? Olyan ez a két mű, mint az ingajárat egy újabb nyugvópontja, ahol a szerző egy ismeretlen negyedik személy segítségével szabadulni látszik a szépség gravitációjából. De erre a lehetőségre a kötet későbbi ciklusai rácáfolnak.

Mindenképpen meg kell említeni az egész kötetben meglévő kert-metaforát. Az első két ciklusban ez leginkább egy mitikus dimenzió, a bibliai Ádám és Éva önfeledt boldogsága; a kötet második felének ciklusaiban sokkal inkább konkrét hely, a nagyszülők árnyas telke, elégikus menedék. A kert-motívum több versre (pl. véső, hullámok, a kert gyermekei, lárvák, oltár, peep show) kiterjedő ívet ír le, szimbolikus módon fejezi ki mindazt, amit eddig (főleg) a közvetlen, szabad asszociációkban dús nyelven próbált megfogalmazni, Mogyorósi rendkívüli arányérzékkel ellensúlyozza ezeknek a szövegeknek emelkedett hangjával, szakrális hangulatával a kommersz elemektől telített szöveganyag hatását. Továbbá jól vezeti fel a ciklus (és ezzel a kötet első felének) lezárását, ahol az ingajárat nyugvópontja előtt helyet kap az emlékezés és a negyedik személy lehetősége is.

Megfigyelhető, hogy a „kert-versekben” a lírai én határozottan magasabban áll az E/2. személlyel szemben, mint valaha. A „gyönyörű és kegyetlen kert” olyan hely ahol „a kertész sohasem teljesen ember”, sokkal inkább egy szentély papja (ahol a szépséget őrzik). A kert esszenciája a pap (kertész) számára sem hozzáférhető, a szerző mégis ezekben a versekben tesz legerősebb kísérletet a szépség megközelítésére, megszerzésére.

Véleményem szerint a legmagasabb esztétikai színvonalat ezekben a versekben éri el Mogyorósi László költészete, mivel a gyerekkori emléket, a nagyszülők „hatalmas” és „gidres-gödrös” kertjét versről versre egy szakrális térré, nő és férfi, avagy teremtő (művész) és teremtmény (mű) bensőséges szimbólumává növeszti. A létrehozott hely annyira a szerző autonóm birtoka, hogy a kert minden elemét életre keltve (ám még mindig csak közvetve) megpróbálja magáévá tenni a tökéletest a hullámok című versben. Ilyesmire sehol másutt nem merészkedik. A hullámok erős sejtelmességével és látomásos teremtőerejével számomra a kötet egyik legjobban sikerült darabja. Ha a szöveget teljes mértékben metaforikusan olvassuk, beláthatjuk, hogy a művész ennél közelebb semmilyen erőfeszítésével nem kerülhet az esszenciális szépséghez; szentélyt emelhet neki, sok-sok eszközzel nyúlhat érte, de közvetlenül nem érintheti, legfeljebb „apró hullámok” által fejezheti ki közeledtét, jelenlétét.

A kötet első felének jellegzetességei és szerkezete után a második rész ciklusainak fontosabb tulajdonságait mutatnám be, továbbra is a jól formáltságuk mellett érvelve. A kötet második fele három, formailag homogén, a többitől határozottan különböző ciklusból áll. Az első ciklus az azonos című kötet felezési pontján kezdődő Ingajárat a valóságba. Huszonhét kötött ritmusú rímes verset tartalmaz, melyek közvetlen folytatásai az előző ciklus hangulatának. Az egyre inkább elemző, emlékező művész kötött és feszes belső monológokba kezd. A rövid 9 vagy 10 szótagból felépülő háromstrófás versek olyanok, mintha az előző két ciklus lábjegyzetei lennének. A szűk kereteket bravúros ötvösmunkával megtöltő szerző betekintést enged az alkotás nehézségébe, az újraírás világába, abba a folyamatba, amit a szépség megteremtése jelent, a belső vívódásba „a corpus callosum hídja” alatt. Bár a ciklus képei gyakran vezetik az olvasót a koponya, az idegrendszer, az atomi, az abszolút belső világába; ismét előkerülnek a megelőző ciklusokból már ismerős hangok (igaz, formai okokból kifolyólag kevésbé kibontva). Ez tulajdonképpen természetes is, ha komolyan vesszük azt az elképzelést, hogy a harmadik ciklus az előző kettő kommentárja. Ismét megjelenik a kommersz filmekkel való párhuzam (XXIII), a festészettel való szerves kapcsolat (IX), a szépség fizikai közelségnek lehetősége (IX; XII; XIII) és a szövegközöttiség (XXIV) is. Az események, viszonyok körüli balladai homályt – ami, mint szó volt róla, általánosan jellemzi a kötetet – ­tovább fokozza a huszadik vers, melyben egy komoly baleset (csigolyatörés) fragmentumait említik meg a sorok. A huszadik vers más szempontból is jó példa lehet. Az első két sor alapján pontosan felmérhető, Mogyorósi mennyire árnyaltan, mennyire a részletekbe simulva hozza működésbe az olvasók irodalmi emlékezetét. József Attila Eszmélet című versének kilencedik versszakának első két sora („Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni.”) akaratlanul is összecseng bennem a XX. vers első két sorával („Az anyag rigid: a vas reped, / peng, a víz mereven zubog,”). A szövegek kapcsolata korántsem egyértelmű vagy erőltetett. A párhuzam mellett szól a kilencedik versszak és a XX. vers között gondolati hasonlóság. (Sőt, ha mottót kellene adnom a teljes kötetnek, bizonyosan ez a sor lenne az: „s csak képzetet lehet feledni”.)

Látható tehát, hogy a szerző mozgásban, gondolati cikázásban gazdag lírájában (szükségszerűen) mindig több a kérdés, a lehetséges értelmezés mint az egyértelmű megfeleltetés vagy válasz. Az olvasó könnyen elbizonytalanodhat, hogy valóban párhuzamot talált-e vagy sem. Könnyebben bizonyítható szövegösszefüggést tartalmaz a XXIV. vers, melyben Pilinszky János Trapéz és korlát című verse köszön vissza. Pilinszky szerelmi lírájában különös szerepe van az E/1. és E/2. személy között lezajló közeledési kísérleteknek, amelyek végül rendre meghiúsulnak. Pilinszky egzisztencialista ábrázolásában a „te” és az „én” szinte mindig egymást feltételező entitások, a közöttük lévő ambivalens viszonyt szakralitással tölti meg a beteljesíthetetlen, és mégis mindenekfelett álló vágy. Kísértetiesen emlékeztet engem mindez Mogyorósi kert-motívumának darabjaira, ahol a kertész és a szépséget őrző kert között van feloldhatatlan szakrális viszony.

A szerző az előző két ciklusban megkezdett – főleg szövegek, művészeti területek és az „érc” valóság közötti – kreatív ingázást tehát igazolhatóan folytatja. Erre a sajátos alkotói, gondolati ritmusra folyamatosan felhívja az olvasó figyelmét (pl. III; XXIV; XXVII).

A kötet felezési pontjának tekinthető ciklus pontosan huszonhét három versszakos műből áll, ahol egy strófa három sorból épül fel. A sorok szótagszáma pedig gyakran a kísérteties kilenc. Kézenfekvő, hogy a hármas szám Dantét juttatja eszünkbe, ahol a Szentháromságot jelölte, a belőle négyzetre emeléssel kapott kilenc pedig a tökéletesség túlzó fokát, a megközelíthetetlen szépséget: magát Beatricét. Elgondolkodhatunk azon, hogy Mogyorósi esetében mindez tudatos szerzői munka eredménye-e. Hiszen kifejezhet egy erős kapcsolatot Dante szimbolikájával, aki művészetével mindenképpen az elsők között van akkor, ha az esszenciális szépség és a költészet viszonyát történeti szempontból vizsgáljuk. Joggal tekintheti magát Mogyorósi a hosszú sor folytatójának, amit a hárommal való szorzás (9*3=27) is kifejezhet. A szorzó (az eszköz) ugyanaz, amelyet Dante is „használt”, az alaptag pedig az a szimbólum, mely a firenzei mester esztétikájának csúcsát jelentette. Úgy is felfoghatjuk, az egyenlet aktualizálva lett, „felülírták”. A szerző költészetének vegykonyhájában – bevált recept szerint – előállította saját esztétikájának szimbólumát.

Mindezt természetesen nem szabad nagyon komolyan vennünk – mindebben a szerző írásművészetének párbeszédképességét és értelmezési lehetőségekben gazdag, játékos természetét vehetjük észre.

A kötet hátralévő harminc lapja két rövid ciklust tartalmaz még, sorrendben a Menón újabb panaszaiból és az A J. nevű szerver címűt. A két kis ciklusban ismét előkerülnek a sajátos formában írt, vibráló asszociációk között ingázó versek. Az utolsó ciklusok tartalmi, hangulati és formai elemek tekintetében ugyanazokat a jellemzőket és dinamizmust mutatják, amit az első két ciklus esetében láthattunk. Tulajdonképpen azonos gondolati és (önkínzó) érzelmi mozgás zajlik le, megtartva a kialakított kapcsolatokat a már sokszor említett területekkel (szövegközöttiség, társművészetek). A kötetet figyelmesen végigolvasva az lehet az érzésünk, hogy valóban egy közel azonos amplitúdóval mozgó, egyetlen cél megvalósítására (a szépség megközelítése, megszerzése) törekvő kompozíció működését (ingamozgását) figyeltük.

Az utolsó kettő ciklus anyagából két elemet fontos megemlíteni. A Menón újabb panaszaiból címen felvezetett, hat disztichonban írt strófát és a kötetzáró (és a hátlapon is olvasható) A J. nevű szerver című szöveget, melyről az utolsó ciklus a nevét kapta.

Az előbbiben a misztikus kert-metafora tér vissza, de már nagyon is földi arcát mutatva. A gyermeki emlékek és a nagyszülők elvadult kertje, ahonnan a költői erővel teremtett szépség elillant. Az idő múlásával a kert már csak kiüresedett tárgy, talált tárgy a lírai én számára, aki a hat hosszú strófa alatt mindentől elidegenedve nézi léte „üres keretét”. Ha viszont a talált tárgyról szóltam, akkor József Attila Eszmélet című versének tizedik versszakát (és Marcel Duchamp nevét) kell emlékezetünkbe idézni. Ezt a ciklust olvasva az a különös érzése, pontosabban illúziója támad az embernek, hogy Mogyorósi az Eszmélet főbb filozófiai pontjait dolgozza fel lineárisan saját ciklusaiban. Ahogyan a kilencedik strófa hangulata és gondolatvilága uralja az előző ciklus verseinek világát, a Menón újabb panaszai is olvasható a tizedik strófa kibontásaként. A művész beszűkült világából semmivel nem tud kapcsolatba lépni, gyermekkori emlékei (egykori önmaga) is idegen számára, az általános bomlásban az esszenciavesztett kertet az utcáról nézi a „meglett ember”.

Az utolsó versben borzasztó furmányos a névelővel kombinált rejtett név: „A J”. Hiszen ez könnyen rejtheti József Attilát is. Ezt a párhuzamot ez az egy szöveg egyáltalán nem támasztja alá, ám maga a kötet (miután az ember a végére ér) szinte egyértelművé teszi. (S eszünkbe idézhető Kovács András Ferenc J. A. szonettje is.) A rövid mestermű epikus mozzanatai is nehezen követhetők. Mogyorósi példátlan leleménnyel sűríti és keveri össze egy kávéházi találka kapcsán az esszenciálist a megfoghatóval. „F.” számomra az esszenciális szépség tartományát jelképezi, amit a szerző szépen megfestett az ismert szövegpárhuzamok segítségével. „J.” a múlt, az eszköz, amelynek a segítségével a lírai én „F.” létezésére eszmélt. „F.” és „J.” között örökkévaló szál jött létre. Ennek metaforája lehetett a kétségtelenül ingaszerű medalion, mellyel a névtelen harmadik a lírai hangot fojtogatja.

Roppant összetett jelentésképződésnek és kifinomult szövegalkotási technikának lehet tanúja itt az olvasó. Én mégis rossz választásnak találom, hogy a hátlapra került. Igaz, hogy mesteri módon – mikrokozmoszként – sűríti magába az egész kötet szövegvilágát kérdéseivel és lehetséges válaszaival együtt, de mindezt igazán csak az értékelheti benne, aki már olvasta az egész kötetet. Továbbá csalódás érheti azokat, akik a hátlap elolvasása után esetleg azért veszik kezükbe a kötetet, mert szeretnének többet megtudni „J.”-ről vagy „F.”-ről. Nekik elárulom, ez az egyetlen vers, amely a két rövidítést tartalmazza. És szerencsétlen még abból az okból kifolyólag is, hogy a kiválasztott szöveg – esztétikai, technikai szempontból – nem jellemző darabja a kötet poétikai képének.

Végül szeretnék reagálni az egész kötetben megtalálható klasszikus zenei párhuzamokra. Először Puccini operái bukkannak fel a szövegekben, majd Beethoven hegedűversenye, Bach koráljai és fúgái. A versekben találkozhatunk Mendelssohn, Camille Saint-Saëns nevével, továbbá a csengőhanggá alakult Mozart-szimfónia jelenségével is. Irodalom és zene szintézise nem sikerült különösebben jól. Leginkább a hegedűverseny (szuvas fog) és a szimfónia (a csengőhang) szövegbeillesztése szerencsés, mindkettő esetében valódi párhuzamokról van szó, amelyek fontos részei a jelentésképződésnek. Az operák cselekménye párhuzamba állítható ugyan a szerző helyzetével, de ennek semmi köze sincs a zenéhez. A helyzet a kamaradarabok és barokk művek esetében sem jobb. A szerző főleg metaforaként (korál, fúga) használja az utalásokat. Én a szerkezet mélyebb szintjét tekintem zene és szöveg kapcsolatfelvétele számára ideális területnek. A mélyszerkezetből kiinduló zenei logikának az egész szövegkompozíción belül érvényesülnie kellene. (Hasonlóan ahhoz, ahogy Bulgakov a Mester és Margarita című regényében következetesen alkalmazza a barokk ellenpont szerkesztési szabályait.) Mogyorósinál a zenével kapcsolatos nevek és kifejezések egyelőre csak varázsszavak, amelyben a szerző egész világokat sejt meg, de belőlük semmit nem fejez ki.

Összességében azt tudom mondani, hogy féltem Mogyorósi László költészetét. Féltem, mert türelmet és nyitottságot igényel a kötet olvasása. Féltem, mert olyan közönséget kíván magának, akik szívesen veszik az elgondolkodtató irodalmi játékot, és nem ejti őket zavarba, ha egy szöveg több kérdést tesz fel, mint választ ad. Féltem, mert érték.