A Vörös Postakocsi szerkesztősége az ünnepek alatt felkerülő, az alkalomra született írásokkal kíván minden kedves olvasójának boldog, békés Karácsonyt!

Néhány évvel ezelőtt (kettő vagy három. Inkább három.) akartam írni egy verset Szingli advent címmel. Végül, ahogyan az összes többi versemet, nem írtam meg ezt sem, csak fejben csócsálgattam néhány sort belőle egy ideig, majd átadtam a feledésnek. Hogy miről szólt volna, és mi ihlette, arra viszont meglehetősen jól emlékszem. Advent ideje volt, és bár szingli nem voltam, csak szomorúan gyermektelen, úgy gondoltam, a művészi szabadság megenged ennyi csúsztatást, hogy markánsabb címet adhassak egy olyan versnek, ami egy fiatal nő gyermekvárását fejezné ki pilinszkys tömörséggel és áthallásokkal, a vallásos áhítat nyelvezetét a személyes sorskívánalmak kifejezésére adaptálva − röviden, az várakozásról szólt volna a vers a fiúgyermekre, akinek a születése meg lett ígérve. Az indíttatást a megírásához éppen ez utóbbi adta, az ígéret: nem az elhangzása, hanem inkább úgy mondanám, az ígéret meghallása, amit mindjárt meg is magyarázok.

Köztudott, hogy a hétköznapi rutinnal futó időben olykor megvalósul egy különös és ritka jelenség, amikor egy szemvillanásnyira megmutatkozik a jövő. No, nem teljes egészében, csak az elkövetkezendő dolgok történetének egy egészen apró darabkája villan fel, ami viszont annál biztosabb tudást éget az ember emlékezetébe élete várható eseményeiről. Ezt a jelenséget hívom ígéretnek, vagy inkább az ígéret meghallásának, kicsit bibliai ízzel, valószínűleg azért, mert egy időben sokat olvastam az Ószövetséget, de még inkább, mert mostanában meg Thomas Mannt, és egyiket sem tudom letagadni. Máskülönben azt mondanám: megérzés, vagy nem mondanék rá semmit, a leghelyesebb talán ez lenne egyébként, ha csak megelégednék a fentebbi, tapasztalaton alapuló definícióval. Ilyen furcsa pillanatok, mégis, tapasztalat szerint vannak, csak én magam vagy egy tucatnyit tudnék felsorolni eddigi életemből, de kilencet biztosan. Az első ilyen „ígéretes pillanat”, hogy ne emlékeznék, a gimnáziumi osztályteremben, az egyik nagyszünetben lepett meg, mikor a szendvicsembe harapva egyszer csak elfogott a bizonyosság, hogy a negyedikes fiú, akiről az osztálytársnőim rajongva csicserésznek, az én férjem lesz, egyszer majd, úgyis, az én férjem, mit susmogtok róla, olyan józan tényszerűséggel tudtam volna közölni ezt velük akkor, mint azt, hogy négy perc van még hátra becsöngetésig.  Úgy lett.

Az efféle pillanatnyi megvilágosodásokat leszámítva egyébként eddigi életem java része átlagosan telt, nem volt tudásom semmiről, az események előzetes bejelentés nélkül követték egymást, mint rendesen. Itt, néhány éve, Nyíregyházán sodródtam újra a jövő-darabkák meteoritrajába, mikor még újonnan érkezett idegenként jártam az utcákat, albérletet és állást keresve. A meteoritok fő becsapódási zónája a Szent István utca volt. Abban az időszakban valósággal záporoztak ott a jövőszilánkok. Mi mindent ígért nekem az az utca! Többet, mint amit az én egyetlen jövőmbe végül beférni engedtem.

Ott történt ez is, egy Szent István utcáról nyíló ház belső termében, hogy egy nő ült egy széken, ölében a gyerekével. December eleje volt, és a kisfia, lehetett úgy másfél éves, a mellkasára fordult, szipogva, és a nő a bal mutatóujjával finoman elsimított a fiúcska homlokából egy tincset, mielőtt magához ölelte. Éppen odanéztem, és akkor, abban a pillanatban, mit csináljak, tényleg így volt, megtudtam, hogy hamarosan anya leszek, megint eltalált egy ígéret, megáldalak és fiút adok neked, ezt éreztem, épp ilyen szöszkét és kedveset, akit az anyja ölébe bújni látsz most. Aznap este úgy éreztem, verset kell írnom. Hiába, sokan keverjük össze a megszólítottság érzésének ünnepi pillanatát a megszólalás imperatívuszával.

Költői igyekezetem ott akadt el, hogy a versnek csak az utolsó három sorát tudtam megfogalmazni. Azt is bajosan. Hónapokig töprengtem rajta, vajon az utolsó előtti sor: „kisimítanám földgömb homlokodból a bajt” nem túl erőltetett-e a „földgömb homlok” szókapcsolat miatt, legyen-e inkább csak „gömbölyű homlok”, vagy simán „homlok”, nem is beszélve a haj/baj szójátékról, aminek természetessége és illősége ugyancsak súlyosan kérdéses maradt számomra. És akkor a vers eleje még nem volt sehol. A legelkeserítőbb azonban az volt, hogy akárhogy is formálgattam a sorokat, az egész kezdett akaratom ellenére patetikus irányt venni, mint szinte minden írás, amibe belekezdek. Ezt pedig nem szívesen vállalja föl az ember. A Szingli advent című versem tehát azóta, három éve sem született meg. A gyermekem viszont igen. Fiú lett, szöszke és kedves, április 21-én érkezett, a napját hetekkel előtte megálmodtam, nem tehetek róla, tényleg így volt. És most itt vagyunk, az első közös karácsonyunkkor, boldogan a beteljesedésben. De most eszem ágában sincs boldog karácsonyos verset írni. Mert mit is írhatnék?

Itt egy kis könyv − ott egy labda.

Vagy csak ennyit: kisült a kalácsom.