Néhány évvel ezelőtt úgy adódott, hogy egy hét leforgása alatt két ország két Károlyi kastélyában fordultam meg egymás után hamarjában. Nagykárolyba, az ősi fészekbe – lepusztult és elhanyagolt volt – egy delegációval látogattam, a pesti palotába – vörösben, zöldben, aranyban pompázott, márványburkolatai, kristálycsillárjai, velencei tükrei csillogtak, villogtak, ragyogtak, mint hajdanán – egy irodalmi fesztivál kedvéért mentem.

Mondhatom, válogatott társaság volt jelen a pesti palotában azon az estén. Láttam teljesen hétköznapi figurákat, láttam extravagáns külsejű fiatalokat és idősebbeket, láttam tudatosan lazákat – a moderátort a nyitott aktatáskájával –, láttam nagyon ágrólszakadtakat, mint azt az idős nőt, aki seszínű, agyonmosott blúzt, bokára szaladó zoknit, félretaposott, csónakfélcipőt viselt. Kötött, sokcsíkos szoknyája elöl hosszabbra nyúlt, mint hátul. Kétszer tűnt fel nekem; először, amikor megérkezett, másodszor, amikor viharvert retiküllel, vagy inkább szatyorral a kezében megjelent a büfénél. Közeledett a szendvicses asztalhoz, annál a vonalnál azonban, amelynek innenső oldaláról még csak nézelődik az ember, és csak akkor lépi át, ha vásárol, megállt. Felsőteste enyhén előredőlt, úgy tűnt, mintha csak a finomságokat szeretné jobban szemügyre venni. Látszott, hogy vágyik valamire. Amikor azonban a pincér ránézett, és hirtelen betakarta a tálcát, a mozdulata félbe maradt, a vonalat nem lépte át, majd erőltetett könnyedséggel továbbment a József Attilának szentelt terem felé.

A nagykárkolyi kastélyHárom nappal korábban a romladozó nagykárolyi kastély teljességgel lenyűgözött. Hatalmas kétszárnyú ajtón léptünk be a nagy fogadóterembe, ez volt hajdanán a belső udvar, amelyet befedtek, a mennyezet akkor kapott népi motívumokkal díszített faborítást. A piros szegfűk, sárga margaréták, kék nefelejcsek tekergő indáikkal, zöld leveleikkel még most is élénk színekben virítottak a fejünk felett.

A terem keleti falán, pontosan középen, egy irdatlan nagy kandalló terpeszkedett. Oldalról két hatalmas, ágaskodó oroszlán tartotta a két mellső lábával, négy-négy, összesen tizenhat horgas karmuk pedig bilincsként fonódott a kandalló két oszlopára. Lábukon az inak megfeszültek, ahogy a nagy monstrumot támasztották, ábrázatukon azonban semmilyen erőlködés sem látszott, sokkal inkább mintha haragudtak volna, amiért ily csekélységért helyhez cövekelték őket; két szemöldöküket összevonták, homlokuk ráncot vetett, majdhogynem félelmetesek voltak. Úgy tűnt nekem, elvágyódnak a helyükről: fejüket a kandallótól és egymástól elfordítva néztek messzire. Kétágú, bojtos farkuk valamikor, valahol összehurkolódott, aztán úgy maradt örök időkre.

Velünk volt Párizsból egy Károlyi leszármazott is, akinek kékbe játszó fekete haját, magas homlokát, horgas orrát, erős állát, metsző, kék szemét az ősök festményein láttam viszont. Egybefolyt előttem múlt és jelen, a két idő egy volt a számomra, egyszerre éltem meg őket.

A kastély után megnéztem a Nagykárolytól jószerével egy ugrásra lévő Kaplonyban a kriptájukat is. Egyáltalán nem volt kripta hangulata, hiszen a templomból lefelé vezető néhány lépcső egy hatalmas, oltáros, szentképes, villanyvilágításos terembe vezetett. Középen három híres-neves családtag művészi kivitelű, gazdagon díszített érckoporsója trónolt, köztük azé a Károlyi Sándoré, aki a majtényi síkon letette a fegyvert, aki fölött pálcát tört a nemzet, és évszázadokon keresztül árulózta. Az ő és a mellette fekvő Mihály koporsóján tucatnyi golyónyom éktelenkedett, mert a második háború végén a bevonuló orosz katonák kincseket keresvén bennük, géppuskával próbálták felnyitni azokat. Nyomasztott az egész hely, és legfőképp az a gondolat, hogy akik itt nyugszanak vajon akarják-e, hogy sok száz év múltán ők idézzék nekünk a múltat és ott járkáljunk közöttük? Akarnának-e fényességben lenni, mert a múlt csak akkor érzékelhető a számunkra, ha villanyt kapcsolunk rájuk.