Próbaidő. Prózaantológia, szerk. k.kabai lóránt és Reményi József Tamás, Palatinus, 2009, 210 o., 2600 Ft.

Mostanság, ha valaki kitartóan követi a sorra megjelenő fiatal író/költő antológiákat, a minden egyes kötet kritikai recepciójában mantraszerűen zsolozsmázott tétel ellenére már kellene, hogy valamit lásson abból, milyen is lesz az elkövetkező idők irodalma. Magam, ha jól számolom, az „antológia-dömpingből” négyet láttam – a Próbaidő a második, amelyről van szerencsém írni, s ennek két szerzője szerepelt a másik általam recenzált kötetben is (A meghajlás művészete, melyet a Korunk adott ki Kolozsváron 2008-ban, a kritika pedig az Alföld 2009/12-es számában olvasható). Ezekből csak annyit látok, hogy egy darabig talán még mindig érdemesebb lesz inkább irodalmakról beszélni. A gyönyörködtető sokféleség nemcsak abból ered, hogy némelyik szerző határozottan kijelölt pályán mozog, hanem sajnos abból is, hogy némelyik még bosszantóan kiforratlan. A szerkesztőknek, bár szeretnek úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz, mégiscsak nagy a felelősségük egy ilyen gyűjtemény összeállításakor – hogy mást ne mondjak, az Egészrész fiatalköltő-antológia esetében több recenzens nem is annyira a versekkel foglalkozott, mint inkább a szerkesztőt pocskondiázta. Nem is azért hozom fel ezt, mert az antológia szerzői között magam is szerepeltem, hanem mert a szerkesztője k.kabai lóránt volt, aki a Próbaidő esetében is jegyezve van társszerkesztőként. Az antológiákkal szembeni érzékenység valamiért, úgy tűnik, nagy. Mondjuk 6-7-8 éve az antológia műfaja még egyértelműen gáz volt. Csak az első sörözés mámorában tűnt jó ötletnek ilyesmiben részt venni, harmadnapra már cikinek látszott. k. kabai lórántot például a teljesen váratlan pillanatban megszerkesztett és kiadott Egészrész okán illene lassan divat(újra)teremtőnek gondolni. Manapság megint van néhány olyan antológia, amelyik biztos hivatkozási pont lehet szerzők publikációs jegyzékében – egy műfaj, amelyet a szépirodalom visszaszerzett a dilettánsoktól.

A Próbaidőben – mely a Palatinus korábbi, Használati utasítás c. antológiájának párdarabja, aholis kötet nélküli költők mutatkoztak be, itt pedig prózaíró sorstársaik –tizenhárom szerző huszonhét prózája szerepel – közte olyan is, amely A Vörös Postakocsiban jelent meg először. A szerzők 1971 és 1987 között születtek, vagyis nem tekinthetők éppen egy generációnak, irodalmi előéletük is meglehetősen különböző – van köztük lapszerkesztő, többszörös díjazott, olyan, akin meg is lepődtem, hogy még nincs kötete, és vannak tényleg fiatalok is, akik még az egésznek az elején járnak. Hála istennek területi figyelmében sem beszűkült a kötet: a szerzők mindenféle égtájról verődtek össze a borítólapok közé. Egy biztos: írni mindannyian tudnak, legfeljebb néhányuknak azzal kell számot vetnie, hogy ugyan van-e miről írnia? Évekig biztos voltam benne, hogy az első attribútum elég. Ma már, és ez a kötet például jó bizonyíték, legalább annyira biztos vagyok benne, hogy nem.

Az olvasó persze kapaszkodókat keres, megpróbálja valahova belőni az ismeretlen szerzőket, elhelyezni ismert nevek, körülírt stílusok-törekvések környékén. Az első néhány szerző olvasásakor úgy látszik, a fiatal prózaírók nem a hagyományosabbnak tartott formák és szerkezetek kedvelői. Nagyelbeszélés igazából egy-kettő van a kötetben, hagyományosabb szerkesztésű novella is csak néhány. Az elbeszélés formakészletének felújításáról azért korai lenne beszélni, inkább csak mintáikban térnek el egymástól a szerzők, és hát azt kell mondanom, a hagyományosabbnak gondolható szerkezetektől eltérő szerzők egy része egyáltalán nem győzött meg arról, hogy tudja is, mit csinál, nem csak csapkod a levegőbe. Ez persze szigorúan hangzik, holott a gyűjtemény egy ide sorolható szerzővel igencsak jól indul.

Bencsik Orsolya három írása egyből többféle beszédmódot is felmutat. Az első próza, mely szerintem a legerősebb, még akár tradicionális írásmódúnak is tartható, ha számít – és nem csak azért, mert egyedül ebben vannak írásjelek. Gyermeki szemszögből, álom- és mesevilág szövevényében kezdi elmesélni a családi legendáriumot, még azt is le merném írni, hogy a mágikus realizmus égövére is bemerészkedve. Másik két írása is énelbeszélésben szerveződik, s a család mindvégig középpontban (vagy annak közvetlen közelében) marad, de az elbeszélés eszközei olykor beszédesen mások. Az Egy család vége és a Hangot ad – előbbi Nádast, utóbbi Pilinszkyt idézi meg – remek mondatokkal működő rövid szövegek, az olvasóban mocorog is az érzés, hogy mondhatná tovább.

A magáról keveset közlő Berka Attila itt közölt prózái számomra sokkal problémásabbak. Miközben minden szerzői gesztus (beleértve természetesen az említett cv-jegyzetet) egy nagyon tudatosan építkező szerzőt jelez, kicsit mintha lyukra futnának a szövegek. A nagyívű mozdulatok mögül, különösen a második szövegnél, már zavaróan hiányzik bármiféle mondanivaló vagy tét. Csak a túlrészletezett felszín marad, amely túlrészletezés minden áron el akarja vonni a figyelmet arról, hogy nincs alatta semmi – és persze úgy vonja el, hogy végig fenntartja a tét illúzióját. Az illúziót, hogy nagyban játszik. De közben nincs témája, nincs mondanivalója. A klasszikus volna mivel, de nincsen mit esete vehető ki. Valami azt súgja, Berkától talán nem a legerősebb szövegek kerültek ebbe a gyűjteménybe, legalábbis remélem.

Mondanivalóban például Brenzovics Marianna nem szenved hiányt. Két írásából valósággal ömlenek a történetelemek, az olvasó kapkodja a fejét a szinte ritmusváltás nélküli fragmentumátmeneteknél, töréseknél, átdobásoknál. Persze látszik írásmódjának hátránya is: a Vérke terjedelmét talán már nem bírja el ez a különben merész és nyers írásmód. Berka szövegével talán sokban rokonítható, mégis azt a törekvését emelném ki mind a két írásmódnak, ahogyan saját struktúrájukhoz viszonyulnak: Berkánál állandóan valami mélységre akar utalni a felszín – és a mélység nincs meg, Brenzovics Mariannánál viszont a felszínesség érzését sugallja az elbeszélő, miközben ordít, hogy mélysége van az írásoknak.

Darvasi Ferenc biztos pontja az antológiának. Két elbeszélését a tradíció és a hagyománytörés azon kellemes kevercse jellemzi, amelyből akár nagy dobások is születhetnek. A nyolcvanas-kilencvenes évek novellairodalmához az egyik legerősebb kötődést ő mutatja a kötet szerzői közül. Már akár témáiban is, melyek Hajnóczy, a korai Krasznahorkai-írások és Tar Sándor felől jellemezhetőek – írásmódjára inkább az utóbbi kettő hathatott. Darvasi elbeszélői szerves részei az általuk elbeszélt világoknak, kompetenciájuk egyrészt teljes körű az okok feltárásában, a világ ismeretében, másrészt redukált annak közlésekor. Két novellája tulajdonképpen egynemű, érezhetően egy már összeállt prózavilág kicsi töredékei.

J. Szondy György ügyes, érzékeny elbeszélése teljes mértékben tradíciótisztelő, mintegy annak  igazolása, hogy a jó prózához feltétlen érettség is kell. A Gyémánt a lótuszvirágban nem akar nagy dolgokat, a maga csöndes módján abszolút következetességgel építkezik, nyíltan vállalja személyes jelentőségét a történetnek (hiszen le is leplezhető, hogy a narrátor-főszereplő is Szondy György). Talán csak a súly a végén, az lehetne nagyobb. Érzésem szerint pl. a Jeanne d’Arc nevű szereplő mintha kicsit elveszne ebben a történetben – de talán éppen ezért van az az érzésem, hogy egy nagyobb történet darabkájával van dolgom. J. Szondy Györgynél úgymond biztonságban van az olvasó: az elbeszélés nem fogja magára hagyni.

Kapitány Máté két szövege, ha lehet azt mondani, akár társadalmi-problémákat felvető írásokként is olvashatók (noha nyilvánvalóan szinte minden szöveg olvasható így is). Sajátos, szegregált helyzetű elbeszélőket keres – a Ráncban talán inkább közhelyesebb megoldást választott vagy talált, és ez rávillant a legfontosabb problémára: az ilyen típusú tétet vállaló írásoknál talán kevés felvetni a problémát. Igenis tessék valamit robbantani ezekben az ügyekben. Kapitány Máté a problémákat nevükön nevezi, szorongatja egy darabig őket, de aztán egyelőre még visszahelyezi a többi közé, egyelőre még.

Láng Orsolya a legrövidebben szólaló szerző a kötetben. Három egyoldalasa (na jó, az egyik másfél) közül kettő Marga Hupek-történet, mint ahogy A meghajlás művészetében is helyet kapott a visszatérő szereplő. Ha Darvasi Ferencet a nyolcvanas-kilencvenes évek novellairodalmához közelítettem, Láng Orsolyát a hetvenes-nyolcvanas dekádok prózájához kapcsolnám. Az itt közölt írásain jól érződik Bodor Ádám inspirációjának termékenysége, mely kimeríthetetlen kútnak látszik. Szigorú, mégis lirizált, inkább atmoszférikus töltöttségű, mint történetmesélő írásai az olvasót az otthonosság érzésével töltik el. Ugyanakkor, két antológia után, még mindig milyen keveset olvashattunk Láng Orsolyától!

Nagy Ildikó Noémi énelbeszélései jó ritmusú, hiányokra, töredékekre mutató darabkák – az az érzés motoszkál bennem, nem először a kötet olvasása során, hogy ugyanannak a nagyobb struktúrának a darabjai, fejezetei az írások. Nagy Ildikó Noémi ugyanúgy a felszínességgel tüntet, mint Brenzovics Marianna, de a két írás kétségtelenül nála is megvillantja az alapokat, hogy vannak. Ugyanakkor tüntetően kicsi amit az olvasó ebből a világból e két közlés révén beláthat. Különösen formakész, magabiztos prózaíró Nagy Ildikó Noémi. Miért is nincs még kötete?

Nagyatádi Horváth Tamás elbeszélésében, a Fejsérültekben a narrátor a háttérbe húzódik, s a keretes szerkezetet megteremtő első- és utolsó bekezdéseken kívül tulajdonképpen meg sem szólal. A két szereplő-beszélő magára marad, hogy elmondja a többit. Nála érezhető leginkább a szatíra, az irónia lehetősége, de talán egy kicsivel több izgalom jót tett volna szövegnek. Az olvasó várja-várja, mi lesz a vége – aztán mikor odaér, kicsit elbizonytalanodik.

Az elbeszélő pozíciójával sokáig izgalmasan és frissen játszik Szvoren Edina, aki számomra a kötet talán legizgalmasabb felfedezése. A szállásadónő rövid éjszakái a kötet leghosszabb írása – és mindvégig sikerül magas hőfokon tartani a történetet, intenzitása nagyon jó érzékkel fokozott, nyelve kidolgozott és letisztult, és hát ez huszonhat oldal biztos kézzel irányított szöveget tartalmaz. Nincsenek engedmények, elhajlások a laposabb, de mindenképpen egyszerűbb megoldások felé. Szvoren Edinától, e mutatvány alapjában, sokat lehet várni.

Bizonytalanabb Terdik Roland helyzete – mert miközben az első, Ingatag asszonyod c. szövege a kötet talán két legszebb oldala, a harmadik, a Párbeszéd a rakenrollal minden kétséget kizáróan a leggyengébb, amelynek még folyóiratközlését is alaposan meggondolnám. Persze zsengéi mindenkinek vannak, kérdés, hogy ezt egy ilyen gyűjteményben jó-e megmutatni.

Turi Tímea teljes vértezetben bukkan az olvasó elé, de írásaiban valahogy mégis kevés a lendület. Persze igencsak fiatal prózaíróról van szó, akinek beszédmódja, szemlélete kiforrottnak tűnik – éppen csak mintha a nagy történet nem találta volna még meg. Tőle származik a kötet címadó írása, és szövegeiből elmélyült figyelmű, érzékeny prózaíró rajzolódik ki. Aprólékos, talán nem túl takarékos, de azért pazarlónak se mondható, a Hazug kezdete kimondottan erős – de az erő megtartásának, a figyelem fenntartásának módjai még nincsenek teljesen készen a szerző apparátusában.

Végezetül Váradi Nagy Pál elég nagyot robbant A kétarcú Jána c. novellájával, mely a kötet egyik feltétlenül emlékezetes darabja. Már rövid biográfiai jegyzete is szimpatikusabb, mint amit A meghajlás művészetében közölt magáról, s a novellája, itt a kötet végén, látványosan felhívja a figyelmet arra, hogy egy jó ötlet igen nagy sodrással átsegítheti a prózaírót annyi mindenen. Mesés, mágikus-realizmussal vádolható szövege zökkenőmentesen, lendületesen és érdekfeszítően működik, ügyes a refrénszerűen működő betét, és egyáltalán. Jó hogy így ér véget a kötet!

A fiatal prózaírók antológiája végén illenék bármilyen sommás összegzését nyújtani az egyben látottaknak. Az kétségtelenül örömteli, hogy a cv-kben olyan fájdalmas pózolás nincs, mint a Használati utasításban az megesett, noha valamicske van itt is (egy, de nem akarom megbántani, mert talán igaz, hogy ez csak amolyan szükséges rossz), ám ez egyáltalán nem fontos. Ennél sokkal lényegesebb az ígéret lehetősége, de még inkább megeshet, hogy majd a jövő igazolja ezt az antológiát. Én örülök, hogy néhány jó új szerzőt megismertem. És még mindig nem dőlt meg a tétel, hogy jó író abból lehet, aki tud is írni, meg van is mit megírnia.

Megjelent A Vörös Postakocsi 2009/tél számában