Az Anyátlanokról elsőnek Kurt Vonnegut jutott eszembe, ahogy azt mondja: „Amit a felnőttek műveltek felnőttekkel (…), annak alapján semmi kétség nem maradt, hogy az emberi fajt ki kell irtani. Unalomig ismételgetni, amit a felnőttek gyerekekkel műveltek, már úgyszólván csak hab lenne a tortán.”[1]

Másodiknak meg (egyszerre), hogy ezt se fogják sokan szeretni, aztán hogy olyan nézni, mintha könyvet olvasnék, de leginkább, hogy jézusmária.

gyerekek

(sokan szeretni)

Ha igazán sarkosan akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, hogy a rendező Kore-eda Hirokazu olyasféle alakja a japán filmművészetnek, mint Mike Leigh az angolnak: már-már a dokumentarisákra jellemzően kíméletlenül pontos, (és ezért) kiemelkedő fontosságú filmeket csinál a homo sapiens működéséről, ám minden fesztivál-siker és elnyert díj ellenére (például az Anyátlanokat és az azt megelőző Distance-t Cannes-ban a legjobb film díjára jelölték, sőt, az Anyátlanok a legjobb férfi főszereplő díját el is vitte), szóval mindezek ellenére filmjeit sose fogják multiplexben adni vagy tévében főműsoridőben vetíteni. Rétegfilmes, rétegfilmek. (Ez nem szitokszó, hanem ténymegállapítás.) (Csak, hogy tisztázzuk.)

Úgy tűnik, Kore-eda szándékoltan nem a téma hagyományosan legérdekesebbnek tartott aspektusát szemléli. Például a Distance-ben (2003) nem az öngyilkos szektára, hanem a hozzátartozókra figyel, az After Life-ban (Wandâfuru raifu, 1998) nem a halál érdekli, hanem ami utána történik, a Hana-ban (Hana yori mo naho, 2006) a bosszúmotívum helyett inkább arra koncentrál, ahogy a szamuráj főhős harc helyett beilleszkedik a rongyos külváros életébe, és az Anyátlanokban sem a kalandokat ígérő anya-keresés kap helyet, hanem a gyerekek élete egy alig 45m2-es lakásban. És hiába nincs ezekben a sajátos ritmusú filmekben úgynevezett nagy történés, befogadásuk nyitottságot, elmélyülést és az intenzív kényelmetlenség elviselésére való nagyfokú hajlandóságot kíván.

(könyvet olvasnék)

kyoko_es_akiraAz Anyátlanok kényelmetlenül dokumentarista. Már Kore-eda bevezető mondata szembesít azzal, hogy a film megtörtént eseményeken alapul: 1988-ban Tokióban egy anya magára hagyta négy gyerekét. A gyerekek (sorban: idősebb fiú, idősebb lány, fiatalabb fiú és fiatalabb lány) különböző apáktól származtak, és soha nem jártak iskolába, mert nem járhattak, nem voltak bejelentve, anyakönyvezve, így hát nem is léteztek. Hat hónapig éltek egyedül, és a szomszédok is akkor jöttek rá a létezésükre, amikor a fiatalabbik kislány meghalt. Újságfőcím.

A dokumentarista-jelleget erősíti, hogy a filmet valós időben vették fel, egy év alatt, mert a gyerekek összeomlását a négy évszak szerint osztotta fejezetekre Kore-eda, jelenetről jelenetre lapozva telik az idő, nő a gyerekek haja, fogy a pénz és tűnik el a rend az életükből. Mindezt pedig a gyerekek szemszögéből, a lakásból alig mozdulva, ráérős képsorokkal meséli el, és mint a leírások a regényekben, úgy mesél a kamera az idő múlásáról egy körömlakkfolt segítségével, az ünnep alkalmából díszbe öltöztetett szívről egy rózsaszínű sípolós papuccsal, a reményekről egy játékzongorával és a harc feladásáról egy kallódó gázszámlával.

(jézusmária)

shigeru_De Kore-eda mégse csak egy kényelmetlen dokumentumfilmet csinált, ahogy erre a bevezető mondattal figyelmeztet is: „Bár a film alapjául szolgáló események valóban megtörténtek Tokióban, a részletek és a szereplők csupán a képzelet szüleményei.” Nem, ez nem dokumentumfilm, mert Kore-eda nem elmondani akarta a történteket, hanem megmutatni. Azt, ami velük történt és azt, ami bennük. Ahogy Kore-eda fogalmaz a film hivatalos weboldalán: a gyerekek élete nem lehetett csak negatív, és az egész képet kell megmutatni, a kétségek mellett az örömöt és a szomorúság mellett a reményt. Na ez az, amit csak a film tud: rögzíti az emberi arcon megszülető és megváltozó érzelmet és gondolatot. Ahogy a két nagyobb gyerek, a legidősebb fiú, Akira és az idősebb lány, Kyoko mosolytalan arccal figyeli az anyjukat. A rajz kiszínezése a napfényfoltos padlón. Ahogy Kyoko végül lekaparja a körméről a lakkot, amit egy évszakkal ezelőtt az anyja kent fel. Ahogy a kisebbik fiú, Shigeru egyik lábáról a másikra táncol az erkélyajtóban a kíváncsiságtól, de nem lép ki, mert nem szabad. A várakozás a tésztalevesre és a vigyorgó belekanalazás. Ahogy a kicsi lány, Yuki beosztja a csokit, hogy sokáig tartson. Ahogy kiejtik a legfontosabb szavakat: anya, odakint, iskola. És ahogy a családot összetartó Akira feladja. És talán nem is a magányt, hanem az életöröm apró, önfeledt pillanatait látva lesz az ember olyan szomorú.

Kore-eda nem akarja elfogadtatni az elfogadhatatlant, csak segít megérteni. Megérteni, hogy milyen ember lehet ez az anya, mit ért a történtekből egy kisgyerek és mit egy nagyobb. Hogy értsük és felismerjük, ha kell. Erre szükség van. Mert ne legyenek illúzióink: vannak még Akirák a világon, talán pont Józsikának hívják és mindennap látjuk az utcán.

Azok nézzék meg ezt a filmet, akik szeretik figyelni az emberek arcát és akik együtt tudnak sétálni a képsorokkal. Nekik se lesz könnyű. Ez nem egy szívvidámító film. Könnyebb bele se kezdeni. De fontos film, talán a legfontosabb az elmúlt évtizedben. És mert a rendező kötelességének tartotta, hogy a történetet méltó módon vigye filmre, amit hihetetlen alázattal, játékossággal és pontossággal meg is tett, 140 percnyi figyelmet minimum megérdemel.

yuki_

Linkek:

Az Anyátlanok hivatalos weboldala és imdb-adatlapja.


[1] Kurt Vonnegut: Időomlás. Maecenas. Bp, 2003. 73.o.