A SZIRT költészet napi felolvasásainak második részében, az open mic 4-en ezúttal a legfiatalabb nyíregyházi irodalmárok mutatkozhattak be: a középiskolás diákírók, diákköltők. Elsőként közülük Tőkés Alex Ferencet, a Széchényi István Közgadasági és Informatikai Szakközépiskola diákját ajánljuk olvasóink figyelmébe, aki írásaiért a Nyír-Diák megyei középiskolai versenyen I. helyezést ért el szépirodalom kategóriában.

A SZIRT költészet napi felolvasásainak második részében, az open mic 4-en ezúttal a legfiatalabb nyíregyházi irodalmárok mutatkozhattak be: a középiskolás diákírók, diákköltők. Elsőként közülük Tőkés Alex Ferencet, a Széchényi István Közgadasági és Informatikai Szakközépiskola diákját ajánljuk olvasóink figyelmébe, aki írásaiért a Nyír-Diák megyei középiskolai versenyen I. helyezést ért el szépirodalom kategóriában.

A fiú csak állt a lenyugvó napot nézve. Szívében kétségek, fájdalom. Elméjében a vágy, hogy végleg végetvessen neki. Tett még egy tétova lépést a tető széle felé. Meg akart halni, de mégis valami visszatartotta, képtelen volt meghozni a végső döntés, megtenni az utolsó lépést. Életösztöne még harcolt ellene, de a mélység egyre közeledett felé.

Erős szél támadt, amely vadul cibálta ruháját, összeborzolta haját. Kezét arca elé emelve próbálta védeni magát a szélrohamoktól, ám amilyen hamar feldühödött, olyan hamar nyugodott le a természet. Újra csend telepedett a tetőre, de ő mégis úgy érezte, hogy valami megváltozott. Hátrapillantott és hatalmas meglepetésére egy férfi állt mögötte. Hófehér ruhát viselt, aranyszőke haja a válláig ért, arcán nyugtalanító mosoly terült szét. Nem hallotta a súlyos vasajtót bezáródni. De akkor hogyan jutott fel? A szél hozta volna? Lehetetlen!

A férfi nem tett semmit, csak állt és őt figyelte. Mikor felülkerekedett kíváncsisága rémületén végre erőt vett magán, hogy megszólítsa az idegent.  – Ki maga és mit akar itt?

– Tudom, hogy mire készülsz – kezdte a férfi közelebb lépve. – és nem hagyhatom, hogy megtedd.

A fiú megrémült, akart tenni még egy lépést a tető széle felé, de meglátott valamit, amitől lábai földbegyökereztek. Ahogy a férfi közelebb ért hófehér tollakat pillantott meg a feje mögött. Még egyszer végigmérte őt. Jobban meggondolva pont úgy nézett ki, mint egy…

– Angyal. – suttogta olyan halkan, hogy szavai szinte elvesztek a szél neszezésében.

– Bizony fiacskám. – mondta a másik jókedvűen, arcáról az öntelt mosoly egy pillanatra sem tűnt el. – Úgy nézel ki, mint akit meglep, amit lát, pedig számíthattál volna rám. A túlvilágra készülsz, és most itt állsz egy helybélivel.

– Szóval tényleg…tényleg van Mennyország és Pokol? Minden igaz a Bibliában? – hebegte a fiú.

– Azért nem minden, ti emberek szerettek túlozni, de Menny és Pokol van, ez tény. – A férfi már ott állt mellette. Szemei úgy csillogtak, mint két csillag. A csillagok fénye elérte lelke legsötétebb bugyrait. Az angyal mélyen a szemébe nézett, és ezerévnyi bánattal hangjában kérdezte: – Tényleg oda akarsz menni? Már most a túlvilágba vágysz?

A fiú csak nagy sokára értette meg a kérdést, szívét régen érzett melegség járta át, a világ megszűnt körülötte. Már alig emlékezett miért is állt egy ház tetején, és miért készült öngyilkosságra. Aztán már nem bírta tovább az angyal tekintetét, újra a horizont felé fordult, amit a Nap utolsó sugarai gyújtottak lángra.

– Nincs nekem igazi életem, amit eldobhatnék. – mondta végül. – Barátok, szerelmek…és borzasztó testvér vagyok.

Az angyal szelíden mosolygott. Sokszor hallott ilyen sajnálkozást, sokan beszéltek így ott ahonnan jött, de most nem hagyhatta, hogy a fiú is közéjük kerüljön, ezért végül legkedvesebb hangján szólva hozzá ezt mondta neki: – Oly fiatal vagy és annyi minden változhat még az életedben. Istennek mindanyótokkal terve van, s bár ti ezt sokszor fel se fogjátok, de a világot melyben éltek közösen formáljátok. Még a legutolsó csecsemő is kihat mindanyótokra, pedig ő még nem tud sokmindent tenni, nemigaz?

– De ha egyszer boldogtalan vagyok! – förmedt rá a fiú. Az angyal szavai…mintha csak édesanyját ismételné. – Mi értelme élni, ha nincs kit szeretni? Fiatal vagyok, igen, de már most látom az életemet: egyvalamihez értek és az a fizika, és ahhoz hogy ott nevet szerezzek mindent fel kell áldoznom.

– Egy ember neve kétféleképpen maradhat fent: ha gyermekei viszik tovább, vagy ő maga ér el valami kimagaslót, amire emlékezhet az utókor. Te az utóbbira vagy hivatott és hidd el nekem, soha nem felejtik majd el nevedet. Nagy tettekre vagy hivatott és milliók élete van a kezedben. Lennél olyan önző, hogy hátat fordítasz nekik?

– Nagy tettek? – ismételte a fiú maga elé meredve. – De mikor? Olyan nehéz eljutni addig! – Az angyalra pillantott, remélte, hogy látványa újra eloszlatja a kétséget, ami újra a szívére telepedett. – Tényleg olyan fontos vagyok?

– Fontosabb, mint hinnéd. Te fiam, te új korszakot fogsz hozni az emberiségnek, ami után már semmi sem lesz olyan, mint most.

Az angyal szavai a szívéig hatoltak és lassacskán eloszlatták a kétséget. Az angyal tudta ezt jól, ismerte az embereket. Az idősek az emlékekben nyernek vigaszt, míg a fiatalok a jövőbe vetett hittel és álmaikból nyernek erőt. Ám ezek az álmok könnyen lidérces rémálommá válhatnak, és ilyenkor sokan úgy érzik valódi jövőjüket látják, hiszen az életben olyan könnyen fordulnak rosszra a dolgok, hogy a rémálmokat könnyebb elhinni, mint azt, hogy boldogan élnek majd, úgy ahogy szeretnék.

– Gyere – nyújtotta kezét az angyal. Arcára újra visszatért a mosoly, mely mintha szelídebbnek tűnt volna a korábbinál.

Fontos vagyok, gondolta a fiú és háborgó lelke lassan lenyugodott, mint a szél az angyal jöttekor, és már csupán emlék volt a sok gond, ami a vállát nyomta, hiszen a jövője biztos volt. Egy angyal mondta neki.  Kezét az angyaléba csúsztatta és elsétált vele, el a tető szélétől, otthagyva minden rosszat.

– Nos, kedves Leó, úgy vélem itt véget ért a feladatom. – búcsúzkodott az angyal a tetőről levezető ajtónál állva.

– Igen, én is azt hiszem. – mondta szégyenlősen Leó. Az angyal lágyan ragyogott a koraesti sötétségben, arcvonásai és teljes alakja tökéletes volt, és jobban megnézve meg nem tudta volna mondani, hogy az angyal valóban férfi-e, ahogy először gondolta. Soha nem látott még ilyen szépséget és tudja jól, hogy nem is fog többé.

Végül elbúcsúztak egymástól. A fiú kinyitotta az ajtót, ám mielőtt még belépett volna rajta eszébe jutott valami. Hátrafordult, hogy még utoljára kérdezzen valamit az angyaltól. Újra hatalmas szélvihar támadt épp, mint érkezése előtt, és most már tudta is hogy miért: szárnyait széttárva készült visszatérni a túlvilágba. Sietnie kellett ezért gyorsan odakiáltott az angyalnak remélve, hogy meghallja, és utoljára még válaszol neki: – Mondd, ki vagy te?

Titokban remélte, hogy Mihály lesz az aranyhajú idegen – A legkiválóbb arkangyal jött el hozzá, megmenti őt, tudatni vele, hogy része van az Úr nagy tervében. – , de az angyal válasza meglepte őt.

– Én vagyok az értelem hangja odaát, én vagyok a legbátrabb testvéreim közül, mert mertem kérdezni és ellentmondani.

– Köszönök mindent!- kiáltotta még utána.

– Ó, hidd el, én köszönöm. – hallotta az angyal lágy hangját, ami mintha csak a fülébe suttogott volna.

Ahogy ezt kimondta az angyal eltűnt. A fiú még egy darabig figyelte a tető újdonsült sötétjét, majd hazasietett.

Később álomnak vélte az egészet, az angyalt, önmagát egy tetőn állva, ugrásra készen. De az angyal nem feledte el őt, a fiút, aki egykor megalkotja a történelem legszörnyűbb fegyverét és ezzel örökre beírja magát az emberiség történelmébe, aki végül a saját főműve, az atombomba legnagyobb ellenzője lesz. De már túl későn. Emberek millióinak életét változtatja akkora meg és nem lesz visszaút.