„Ismer vidám zenét is?”, kérdi egy éltes úr a buszmegállóban. Sosem láttam még korábban. „Én nem ismerek”, teszi hozzá, mielőtt bármit mondhatnék. Nem tudom, mivégre szólít meg. Felhőtlen tavaszi reggel, túlédesítve akáccal. Olvasgattam épp, beletemetkeztem valami könnyed, jókról és rosszakról szóló regénybe.

„Csak azért kérdem”, folytatja a barna kockás szövetkabátos úr, „mert látom, hogy zenéről szóló könyvet olvas.” Nehéz erre mit mondani. Egészen nyilvánvalóan nem zenéről olvasok. Ámbár, ki tudja. Sok van még hátra.

„Ifjúkoromban magam is forgattam hasonló munkákat”, tűnődik, és már látom is, ahogy magában forgatja az időt. Akár egy kétflekkes Krúdy-hős, könnyűvérű, mint ez a bekezdés. Leveszi szürke sapkáját, szorongatja a kezében, matt szemüvege elrejti előlem tekintetét. Tar koponyáján nem csillan a napfény. Van olyan pillanat, mikor minden csodává és félelemmé válik valahogy. Ez nem az a pillanat. Érdemdús szerelmi történetbe kezd, az emlékek oszlopcsarnokából. Ujjam könyvjelzőként a lapok közé keveredik, amíg felszállok a halkan elénk sikló buszra. Az idős úr mosolyogva beszél a megállóban. Nem száll fel. Észrevétlen marad mögöttünk, mint az emlék.

Este egy kocsmában üldögélek. Egyedül, fél üveg bor mellett. Várok valakit, aki nem jön. Sötét van, a lámpák alig dúsítják a homályt. Az jut eszembe, hogy nem jó ott lenni. Akkor és ott. És talán: egyedül. De ha megjön az, akire várok, akkor sem lesz jobb. A legtöbb, amit remélhetek, hogy elmúlik az este. Letudjuk az estét valahogy. A bor sem ízlik, a legolcsóbb volt, így is túl drága, savanyú, mint a babám csókja. Az élet sem ízlett túlságosan abban a percben, bár nem volt túl drága. Talán egy kicsit savanyú. Nem szabad sokáig a szájban tartani.

Másnap újra ott állok a megállóban. Várom a buszt. Mellettem középkorú úr, kezében szürke sapka. Szorongatja, elrejti. Mint az érzéseket az idő. Mint a madarakat a fák odva. Mint Erószt a múzsák. A gyermekkor elmúlt. De hol vannak már az előző bekezdések? Vajon emlékszik rám? Vajon látott már engem? Egy pillanatig a két kérdés közti különbségben vergődnek gondolataim. Itt állunk egymás mellett, számomra létezett a tegnap, számára a látható jelek szerint nem. Nem zárjuk ki egymást. Rámsandít. Elkapom.

„Ismer vidám zenét is? Én nem ismerek” – kérdi hirtelen. „Látom, szereti a zenét.” Nehéz erre mit felelni. És nemcsak azért, mert nyilvánvalóan nem szeretem a zenét. Hirtelen elénk áll a busz. Szedelőzködöm, őt nem viszem magammal.

Valamikor izgalommal töltött el minden este, amikor várni kellett valakire, meginni jó pár üveggel, közben ráérősen beszélgetni, bőrünkön érezni a témák csapongását, az őszinteség forróságát, a másik világának kinyílását. Elkalandozni a mondatok vizén. Visszatérni. Szorongatni, elrejteni. Hosszú legyen az este, hadd lássuk, ahogy elködlik egy-egy gondolat mindenféle párákban. Egyre sűrűbbek az asszociációk, hasra esnek a következtetések, önmagukba roskadnak a szavak. Beleülni a csöndekbe. Persze régen sem mindig így esett. Fáradtak voltunk, maradtunk a témánál, kibeszéltük egymást, vagy inkább csak magunkat, de leginkább azt sem, csak beszéd volt, lassan ittunk, mert éreztük, már nem rendelünk újat, a csöndeket az igyekezet vagy a tompultság lengi be, fátyolos a tekintet, és örülünk, ha legalább a szomorúság – a gyermekkor elmúlt – erőt vesz a fásultságán. Ritkán vesz erőt. De ezt is ismeri a boldogság. Van, hogy ez az üresség juttatja eszembe, hogy nem egy nyirkos és hideg faládában bomlok valahol a föld alatt. A hosszú pillanat, amikor a vánszorgó percek, ha nem is teszik otthonossá, de kényelmessé rendezik az űrt.

Akire várok, nem jön. Kimegyek a pulthoz.

– Van egy cigid, Józsi? – A csapos kelletlenül nyújtja felém. Nem szívesen ad, megsejti, hogy beszélgetni is fogok. – Mit gondolsz – fordulok hozzá –, hol vannak azok a lányok, akik valaha fehér kötényben, mosolyogva sétáltak a téren, és árulták kis kezükkel kötött kora-tavaszi virágcsokraikat?

Józsi nem nagyon figyelt, már egyébként is be volt állva.

– Miféle lányok? – kapar össze mégis valami kérdést a pult alól.

Ők azok a lányok, akiket a szőke fürtös gyerekek kínáltak volna hamvas gyümölccsel, ha lettek volna lányok, gyerekek, vagy gyümölcsök

A buszmegálló zsúfolásig tele. Percenként változik a kép. Egyszer fenn, másszor lenn. Az emberek közelsége. Hűvös hajnal, fogható idegesség. Mellettem fiatal srác. Kezében cigaretta didereg. Szorongatja, elrejti. Táska van rajta, sapka nincs. Tizennégy éves forma. A gyermekkor elmúlt. Rásandítok. Elkapja. „Ismersz vidám zenét is?” Kérdem a kelleténél kissé hangosabban. Még nincs gyakorlatom. „Csak mert,” – vonom meg a vállam, gyanítva, hogy mindjárt kínosan fogom magam érezni – „én nem ismerek.” A sarkon feltűnik a busz. Gyorsan ellép mellőlem, ujjai közül kibomlik a félig szívott csikk, és azonnal rátapad a járdára. Aki nem látta mozdulatát, azt képzeli, mindvégig ott volt, és mindörökre ott marad. Felveszem. Igen, itt meg lehet állni.