Nem lenne szabad hagyni úgy meghalni a szeretteinket, ahogy az oly gyakran történik! A legtöbben kórházi ágyon, idegen helyen fejezik be az életüket, idegenek veszik körül őket, mi, hozzátartozók csak látogatóba mehetünk hozzájuk. Ha az utolsó órákban mégis mellettük vagyunk, akkor sem lehetünk egyedül velük, hiszen mások, idegenek is fekszenek a kórteremben, nekünk pedig viselkedni kell a betegtársak, a látogatók, a nővérek előtt.

Ha pedig magában hal meg szegény, paravánt húznak elé, majd két óra múltán elviszik valakik – megint csak idegenek – a halottasházba. Mire a hozzátartozó beér, a nagyon sajnáljuk, érthetetlen hogy ilyen hirtelenséggel bekövetkezett vigaszszavakkal már csak egy zsákot adnak a kezébe a szép gondosan összepakolt holmijával. Annak idején, amikor az édesanyám a haematológián feküdt, én is szemtanúja voltam egy ilyen esetnek. Már akkor látszott rajtuk, hogy nem szokásos látogatók, amikor hárman vagy négyen – nem emlékszem pontosan – beléptek a lengőajtón. Megrendültek és szótlanok voltak. Úgy tíz perc múltán, a folyosó vége felől egy nővér kíséretében jöttek visszafelé, egyikőjük kezében volt a nagy, kékesszürke, kórházi nylonzsák.

Embertelen a halál a mi világunkban. Nem így kellene lennie! Nem tudom, hogyan, de biztosítani kellene abban az utolsó időben is az ember méltóságát! Humánusabb körülményeket kellene teremteni, olyanokat, amelyek segítik és könnyítik a haldoklást, oldják a félelmet, a kétséget, a gyötrelmet, és amelyek nekünk, hozzátartozóknak is utat mutatnak, mert fogalmunk sincs, hogyan viselkedjünk abban a helyzetben. Sírásunkat erővel visszafojtjuk, beszélni a rettenettől nem bírunk, tehetetlenül és némán őrjöngünk és lázadunk az elmenő mellett. Ezzel pedig – úgy gondolom – éppen mi generálunk olyan hatásokat, amelyek a legkevésbé sem segítik, sokkal inkább felzaklatják őt, és még nehezebbé teszik az elszakadását az élettől. Pedig éppen azért, hogy bátorítani, bíztatni és nyugtatni tudjunk, akkor ott egyáltalán nem mi vagyunk a fontosak, sírásunknak se helye, se ideje. Óriásit tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ő úgysem hallja, látja, mi történik körülötte. Éppen ellenkezőleg. Hiszem, mert megtapasztaltam, hogy abban az állapotban olyan, a hétköznapin túli érzékek is működésbe lépnek, amelyek megmagyarázhatatlan, többrétű befogadást tesznek lehetővé.

Ezért kellene mindennek arról szólnia tehát, aki már csak két napot, egy napot, néhány órát vagy percet van közöttünk, ami – tudom én – olyan nehéz, hogy szinte lehetetlen, mert hogyan szólhat minden róla, amikor a kórteremben hat, nyolc másik beteg fekszik rajta kívül, és történhet bármi, a kórházi életnek szünet nélkül folynia kell a maga medrében tovább. Meg kellene kímélni azonban a többi beteget is a szembesítéstől – ez vár rád –, mert hiába száma nélkül látták a halált, újból és újból átélik a félelmet és a borzalmat. Leírhatatlan az az irtózat, ami az én édesanyám arcán is ült, amikor az éjszakai mély csendben, a pléhtepsiben koppanó holttest hangjáról beszélt nekem.

Nem tudom én azt sem, honnan és miből meríthetnénk erőt ahhoz, hogy az elmenő támasza lehessünk, hiszen egyáltalán nem tekintjük az élet törvényszerűségének a halált, kizártuk az életünkből, nem létezik a számunkra. A régi időkben maguktól tudták az emberek, hogyan segítsék az elmenőket. Nekünk semmi tapasztalatunk felőle, de honnan is lenne, hiszen ez is, akár a születés, teljes egészében intézményesített. Nem kell hozzá se férj, se feleség, se szülő, se gyerek, senki sem kell, csak a haldokló és az intézmény, mert a többi megoldhatatlan bonyodalom.

Günter Grass Hagymahántásában olvastam, hogy az irgalmasrendiek kórházában, ahol az ő édesanyja meghalt, egy raktárféleséget használtak halottas szobának, oda tolták át a többágyas kórteremből a betegágyat, amikor eljött az idő. A helyiség tulajdonképpen csak egy ablaktalan lyuk volt, az apácák és az ápolónők be- benyitottak, ha kellett nekik valami, mégis volt azonban egy olyan hely, ahol a hozzátartozók magukban lehettek a haldoklóval. Úgy látszik, több mint egy félévszázad alatt sehová sem jutottunk, mert igaz, hogy nincsenek már irgalmasrendi kórházak, de nincs egy negyven wattal megvilágított lyuk sem, hiába mentünk át oly szédítő fejlődésen ez alatt az idő alatt mi is itt Magyarországon!