2010/Tavasz lapszámunkból ajánljuk figyelmükbe Petrik Iván nagyszabású költeményét.

“a zsarnokságnak ellenálltunk”

(Kelemen)[1]
hol található a föld legvilágosabb pontja
tértől időtől elszabadultan valahogy úgy
ahogy legelőször téved tekinteted a napba
fáj nem tudod mi az de mást
amiből fény árad nem ismersz
pedig sokan vagytok és nem találsz
más jobb helyet mindahhoz ami következik
a megfagyott fatönkök fölé mintha kard
ütötte sebből fut ki a szikrázó határvidéki ég
megtelik jó szagú füsttel a világ körülöttünk
tótágast állva helyéről mindent kifordítva
rohanunk bele és ennek az örömnek ad értelmet
ahogy a kitépett bajszú borbély kérdőre von
minden ládában van valami piszkos valami kitört
sárga fog a szavaiból éppúgy keserű felhők szivárognak
a nagy kőházak eget piszkáló kéményei fölé mint
karácsony előtt a vizes fából de szándékával ellentétes
mert csak megidézve is csak kérdezve is
hatalmasabb mert szebb mindennél
és a lelkedre fényképezve csupa ragyogás
igazi fényük az emlékezetben
él és csak újra átélve
lelhető fel valódi élénksége mindent elborító
elpusztító fényessége

(Dóczy)[2]
nem ismerhetek könyörületet
ezekben az időkben
céltalan gyávaságnak számítana dühöm csorbítása
félelmem őrjöngése ahogy harang kondul
egy templomtalan tájban
salakos futballpálya folyópart garázssor
képtelen vagyok kiverni a fejemből
itt mászkálnak bennem mint a lefolyó
felé araszoló elhasznált idő már végérvényesen
nem részei ennek a rendnek
amelyet oly mérhetetlenül gyűlölök mégis
talán mint okok közvetlen közük van hozzá
egykedvű elrendezésben hevernek a csatatéren
nem szab irányt számukra semmi
nincs vigasztaló szó
nem keresnek a felejtésben rozsdás menedéket
nem tudja jobban senki senkinél
de pusztító nyomaik kitüremkednek a megfigyelt délutánból
mint egy kéz a félig betemetett gödörből és este
lesz bennük amikor hátrafelé kell nézni
amikor jobb ha nincs mellettem senki

(Segesdy)[3]
egyre közelebb leszel hozzám a fák felett
nem lebegve zuhanva mint a honvágy bennem
a gyors folyású patak partján még tél előtt a hófoltok
a padlás sarkába lopva varjúbőrbe bújtatnak
békében szerzett sebbé koszosodott
a házban a nem lakható poros hideg
helyén az éjszaka tőled lopott fénye
szárazra marja a száj sötét odván
a gyönge éhség-párát melyet
pisztolyba porozva kilőhetnéd csatáink
bármely pillanatát egy kiszáradt lavór
felett köröző messzire tévedt sirályt
a szakadéknyi szomjúságot
éppúgy fogva tartja a feladott helyek
felett remegő mennybéli szél a megroskadt
fűrészmalmok között bolyongva végem

csupa almafát temettek körém
mind virághullás pontos földre roskadás
akár a világ felfedezetlen széle mikor
a hajó kiköt a karaván elindul
hozzáér az ember ami árulás talán
zászló vagy az ellenség kezén végem

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz


[1] Tanárként érte a forradalom. A legnagyobb bakonyi csatákat a havas hegyoldalak vakító fényében, valóságos eksztázisban harcolta végig. További sorsa ismeretlen.

[2] Hivatásos katona. A legvéresebb csatákban állt helyt. Emigrációban halt meg.

[3] Romantikus hős. Katonai döntései bátrak ám legtöbbször hibásak voltak. A harc után a hegyekbe menekült, elbujdosott, de rátaláltak. Börtönbe zárták, ahol megőrült.

(Kelemen)[1]

hol található a föld legvilágosabb pontja

tértől időtől elszabadultan valahogy úgy

ahogy legelőször téved tekinteted a napba

fáj nem tudod mi az de mást

amiből fény árad nem ismersz

pedig sokan vagytok és nem találsz

más jobb helyet mindahhoz ami következik

a megfagyott fatönkök fölé mintha kard

ütötte sebből fut ki a szikrázó határvidéki ég

megtelik jó szagú füsttel a világ körülöttünk

tótágast állva helyéről mindent kifordítva

rohanunk bele és ennek az örömnek ad értelmet

ahogy a kitépett bajszú borbély kérdőre von

minden ládában van valami piszkos valami kitört

sárga fog a szavaiból éppúgy keserű felhők szivárognak

a nagy kőházak eget piszkáló kéményei fölé mint

karácsony előtt a vizes fából de szándékával ellentétes

mert csak megidézve is csak kérdezve is

hatalmasabb mert szebb mindennél

és a lelkedre fényképezve csupa ragyogás

igazi fényük az emlékezetben

él és csak újra átélve

lelhető fel valódi élénksége mindent elborító

elpusztító fényessége

(Dóczy)[2]

nem ismerhetek könyörületet

ezekben az időkben

céltalan gyávaságnak számítana dühöm csorbítása

félelmem őrjöngése ahogy harang kondul

egy templomtalan tájban

salakos futballpálya folyópart garázssor

képtelen vagyok kiverni a fejemből

itt mászkálnak bennem mint a lefolyó

felé araszoló elhasznált idő már végérvényesen

nem részei ennek a rendnek

amelyet oly mérhetetlenül gyűlölök mégis

talán mint okok közvetlen közük van hozzá

egykedvű elrendezésben hevernek a csatatéren

nem szab irányt számukra semmi

nincs vigasztaló szó

nem keresnek a felejtésben rozsdás menedéket

nem tudja jobban senki senkinél

de pusztító nyomaik kitüremkednek a megfigyelt délutánból

mint egy kéz a félig betemetett gödörből és este

lesz bennük amikor hátrafelé kell nézni

amikor jobb ha nincs mellettem senki

(Segesdy)[3]

egyre közelebb leszel hozzám a fák felett

nem lebegve zuhanva mint a honvágy bennem

a gyors folyású patak partján még tél előtt a hófoltok

a padlás sarkába lopva varjúbőrbe bújtatnak

békében szerzett sebbé koszosodott

a házban a nem lakható poros hideg

helyén az éjszaka tőled lopott fénye

szárazra marja a száj sötét odván

a gyönge éhség-párát melyet

pisztolyba porozva kilőhetnéd csatáink

bármely pillanatát egy kiszáradt lavór

felett köröző messzire tévedt sirályt

a szakadéknyi szomjúságot

éppúgy fogva tartja a feladott helyek

felett remegő mennybéli szél a megroskadt

fűrészmalmok között bolyongva végem

csupa almafát temettek körém

mind virághullás pontos földre roskadás

akár a világ felfedezetlen széle mikor

a hajó kiköt a karaván elindul

hozzáér az ember ami árulás talán

zászló vagy az ellenség kezén végem


[1] Tanárként érte a forradalom. A legnagyobb bakonyi csatákat a havas hegyoldalak vakító fényében, valóságos eksztázisban harcolta végig. További sorsa ismeretlen.

[2] Hivatásos katona. A legvéresebb csatákban állt helyt. Emigrációban halt meg.

[3] Romantikus hős. Katonai döntései bátrak ám legtöbbször hibásak voltak. A harc után a hegyekbe menekült, elbujdosott, de rátaláltak. Börtönbe zárták, ahol megőrült.