Fiatal író munkáit ajánljuk olvasóink figyelmébe lapunk 2010/Tavasz számából.

Bandák

Dálen azt mondja, próbára fognak tenni, és ha jól megy, bevesznek a bandába. Próbálom leplezni, milyen izgatott vagyok, olyan erősen, hogy azt hiheti, gyanakszom, mert gyorsan hozzáteszi: – A többiek is benne vannak.

De én nem gyanakszom, eszembe se jutott nem elhinni, amit ígér. Pedig Dálen még új srác, most jött ötödikben, alig féléve osztálytársam. De jó nagy szája van, Péterrel meg Bariczlacival barátkozik, és máris sokan hallgatnak rá. Ráadásul Dálennek szólítják, nem a vezetéknevén, Birtalannak, ahogy a fiúk egymást szokták. Már most valaki az osztályban. És ha ő azt mondja, bevesz a bandába, akkor az úgy is van.

– Mégis miféle próbákról van szó? – kérdezem kíváncsian, belereszketek. Lehet, hogy észreveszi, de hát ő is tudhatja, hogy nem mindennap hívják az embert egy bandába, méghozzá olyanba, ahová eddig csak fiúkat vettek be.

– Meglássuk.– mondja, és nagyon komolyan néz rám. – Még megbeszéljük Bardóczcal meg Bariczcal. – Gyorsan bólintok. Ez csak természetes, nem is várom, hogy egyedül döntsön. – Olyanokat csinálunk, hogy mondjuk bemászunk egy építkezésre a kerítésen.

– Ennyit kell csinálni? Mászni? – megkönnyebbülök, de igyekszem fitymálóan kérdezni, elbiggyesztem a szám.

– Mászni, igen. Aztán jó gyorsan futni, ha jönnek a kutyák.

Nagyot nyelek, de visszavigyorgok neki. Nagyon félek a kutyáktól, és még a lányok között is alig vagyok közepes futó. Úgy látszik, ez magától is eszébe jut, mert vigasztalóan fűzi hozzá: – De van egyéb is, nem biztos, hogy te ezt kell csináld. S ha igen, úgy se kell egyedül menj. Bemászok én veled. – Bátorítóan mosolyog egyet, nem egészen úgy, mintha egy fiúbanda leendő tagját biztatná. Ez most zavar, főleg, mert a többiek mindig azzal csúfolnak, hogy szerelmesek vagyunk. Persze, tudom, hogy csak azért, mert ő új srác, én meg… engem egyszerűen könnyű felbosszantani vagy megbőgetni. És élvezik, ha hisztizni látnak. Biztos mert nagyobb a szám, mint a többi lánynak. Vagy mert verekszem. Vagy mert fel merek nyögni úgy, mint a filmek ágyjeleneteiben a nők, akár órán is, úgy, hogy elpiruljon az a kis csupaszív, birkafrizurás törcitanár. Valamiért jó célpont vagyok. De nem vagyok szerelmes Dálenbe, és ő sem belém. Ha kell, teszek is róla.

– Te? Miért másznál be? Már a bandában vagy, nem? – fordulok felé kicsit ellenségesen. Gyorsan ránt egyet a vállán, és nyugodtan válaszol: – Mert nem kell egyedül menj, azt senki nem mondta. Nekem meg se kottyan – szipákol egyet, feldühít, fölényesen vágom a képébe: – Nekem se! Csak szóljatok, mi kell és mikor… én aztán megcsinálom. Egyedül.

Persze végül velem mászik. Azt sem tudni, hogy Bardóczék jóváhagyták-e a próbát, csak úgy suli után felveti, hogy menjünk be az új kórházba. Az új kórház még csak téglahalom, de mindketten tudjuk, hogy nem ez a lényeg, hanem a falszerű kerítés, amin át kell mászni, hogy bejussunk az udvarra. Persze arra sem tudok segítség nélkül felkapaszkodni, de ha Dálenre nézek, úgy érzem, jól csinálom.

Az épületig félek elmenni. Szerintem Dálen is fél, ott várjuk a kutyákat a fal tövében. Ránk se hederítenek, pedig a kapun át veszélyesnek látszottak. Mikor az egyik végre távolról ránk mordul, fellélegzünk, és visszamászunk. Ennyi. Megvolt az építkezés, ha nem is volt igazi próba. Elindulunk hazafelé, de erről nem beszélünk. Minden egyébről viszont hosszan és hangosan. Fel sem tűnik, hogy megint elhagytuk az átjárót, ahol át kellett volna mennie.

– Te hova mész? – kérdezem megszokásból, de már alig figyelek oda, hogy milyen dolga van megint a Bucsin negyedben. Mostanában mindig akad valami, minden nap eljön velem a blokkunkig. Ma épp horgászni készül valakivel a négyes blokkból, de jött már sígyűlést megbeszélni valakivel, petárdát venni valakitől, hokimeccsre hívni valakit a környékről. Megállunk, beszélgetünk egy kicsit, de még hideg van, a lépcsőre se lehet leülni, hamar megunom. Elindulok belfelé, erre megszólal:

– Még két próba lesz. Van olyan, hogy be kell menj egy kocsmába, mondjuk a Dáliába a suli mellett, s ott ordítasz egy nagyot. Bardóczék azt akarták, hogy valami picsát vagy faszt kiabálj, de szerintem elég lesz, ha csak ordítasz. – Bólintok, és tényleg figyelek.

– És még?

– Hát… nem tudom. Félsz a pókoktól, ugye? Én is. Lehet olyan is, hogy meg kell fogj egyet a markodban. Nem sokáig. Csak mondjuk öt perc. – Bólogatok, nem értem, miért tűnik úgy, hogy ő van zavarban. Remélem, nem olyan nagypotrohos fekete pók lesz. Vagy keresztespók, arról azt mondják, csíp. – És ha mind megcsinálom? – kérdezem mohón, most úgy érzem, mindkettő gyerekjáték lesz.

– Akkor lóghatunk együtt – mondja, és hátat fordít, nekem meg kedvem támad követni a szememmel, hogy vajon merre lakik a horgász haverja, de micsoda baromság lenne itt bámulni utána, szóval gyorsan beszaladok a lépcsőházba, és kettesével szedem a lépcsőket. Az, hogy lóghatunk együtt, ugye azt jelenti, hogy a bandában leszek? Mit jelent ez az együtt? Ugye, akkor majd Bardóczcal és Bariczcal meg a többiekkel is lóghatok? Inkább a bandát kellett volna mondja, hogy biztos legyen. Bár ez így sokkal jobban hangzott. Még akkor is, ha nem talált hozzá, és valószínűleg egy szinkronizált amerikai filmből nyalta.

Úton

– Messze mentek?

– A barlanghoz.

– Na nefélj, addig még van mit menjetek. Üljetek fel, a kocsmáig kiviszlek.

A jobb pántjánál fogva lendítem meg a hátizsákom, és csak akkor mászom fel én is, amikor már hallottam puffanni az utánfutó alján. Akkor viszont elég sietve, mert közben a kékszemű bácsi visszaül a kormányhoz, és felbőg a motor. Kicsipálfi persze csak most kezd el kapaszkodni, amikor már meglódult alattunk az autó, de felér épségben, már nem is aggódunk miatta.

Lovaglóülésben helyezkedem a zsákomra, a térdemet döfködik a sátorrudak, az autó zúg, a szemem pedig megtelik hajjal… aztán úttal, patakkal és tavaszi fűvel. Most jut csak eszembe: bazmeg, én nem akartam jönni! És felidézem, hogy néhány órája a Bibic ágyán fetrengtem, és egyformán utáltam a hasgörcseimet, a zuhogó esőt, és a félóra múlva induló vonatot. Öreg voltam, és éreztem, hogy ez nem a fájdalom másik neve, hanem tényleg köze van ahhoz, hogy márciusban betöltöttem a tizennyolcat. Valahogy a tavaly nyár óta elmúlt a gyerekkorom. Ha Bibic nincs, én el sem indulok… honnan tudhattam volna, hogy száz kilométerrel errébb napsütés van, tavaszi patakzaj és kékszemű árósofőrök?!

– Mit vigyorogsz, fitty? – Lacika a képembe próbálja fújni a füstöt, de a szél kiszippantja közülünk, és véletlenül túl mélyen nézek az arcába. A cigit bal kezében tartja, a jobbal a Bibic vállát fogja át, kis vörös tincsei az orrát csikladozzák. Szépen nő a haja. Szép gyermek. A legszebb benne, hogy az én húgom vállát öleli.

Hirtelen röhögni kezdek, mintha ez a szelterszi zötykölődés valamit a vérembe préselt volna. – Olyan boldog vagyok! – mondom, és röhögök tovább, a többiek meg nézik; megszokták tőlem, Lacika le se rohadthippizett, Bibic csak bólint egy vastagot, Pálfi vigyorogva ereszti szélnek az utolsó csikkjét. Az utánfutó pereméről mosolyog le rám – odaült megint a veszélyes helyre, hogy bármikor lepottyanhasson, ha csöves-kedve úgy tartja.

Ezerrel ordít bennem, hogy szeretem őket. Azt hittem, unni fogom az utat négyesben, de most nem akarok terhelő ötödiket, tizenegyediket, huszadikat, őket akarom, a sok éve embereimet, akik úgy tapadnak hozzám, mint a saját verejtékem, felveszik a testhőmérsékletemet, nem kérdeznek, ha nincs kedvem válaszolni, eltűrik, ha ok nélkül üvöltözöm, és közben nem engednek belezuhanni a Vargyas patakába, vigyáznak a kishúgomra… könnyebbé teszik ezt az utat a hegy túloldaláig, ahová most tudom, hogy átjutok. És nem leszek olyan hülye, mint tavaly, most megnézem az összes sziklát és az összes arcot, most minden piát, zenét, barlangsötétet és füstszagot megkóstolok. Gyorsan kiszámolom: egy éve nem voltam igazan jól. A kurva életbe, az rengeteg idő!

A Bibic tarisznyájában matatok két kézzel.

– Mit keresel?

– A fényképezőgépet na, ezt most muszáj! – kiabálom. Mindig duzzog, hogy a harminchat kockás filmek is rövidek egy ekkora bulihoz, nem szeret az úton fényképezkedni. De most engedi, és úgy mosolyog rám, mintha ő lenne az idősebb. Egy képet kettejükről, egyet Kicsipálfiról a kakasülőn. Ne, rólam ne. Magamat nem látom, a saját pofámról semmi nem jutna eszembe. De ha viszontlátom ezt, amit most látok, az arcukat, a Pálfi új cipőjét, a Lacika hajhosszát, a Bibic fonott tarisznyapántját, akárhány év múlva minden eszembe jut majd.

Leszállás közben megcsúszik a bakancsom. Eleshetnék, eltörhetném a lábam, jöhetne a mentő, vihetnének vissza Csíkba… ez az út megérte. Persze jobb, ha visszanyerem az egyensúlyom, beülök velük egy sörre az Asszonybosszantóba, és átmászom a szemközti furcsa hegyek túloldalára a még hátralevő gyermekkorom ünnepeiért.

Romantikák

Ahogy Józsit meglátom, megint megmozdul a gyomrom. Összerándulok, elszoktam ettől az érzéstől, nem láttam vagy három éve. De felismerem, ugyanaz a bizsergés, mint kölyökkoromban.

Tímárék alatt lakott, és zenész volt. Néha bejött a nagyszobába anyáékhoz, volt, hogy rágyújtott, aztán felállt és elment. Nem mindig tudott nyugton ülni. Harmadikos koromban felkészített egy tátika show-ra. Megérdemeltem azt az első díjat. Ahogy ő is. Egy kilencévesnek megtanította, milyen mozdulatokkal legyen szerelmes, elhagyott, kétségbeesett. A végére úgy tudtam már, mikor hová lépjek, hogy emeljem a kezem, mintha valami belső izzástól vonaglottam volna a színpadon egy szál selyemkombinéban, és szorítottam a teljesen lapos mellkasomhoz egy összefirkált arcú hajasbabát.

Akkor egyszer voltam a színpadon nem én. Valaminek az edénye. Sosem hagyott békén a gondolat, hogy az övé.

A verseny után is eljárt hozzánk, néha az éjszaka közepén, mint azelőtt. Már az én barátom is volt, hát odakuporodtam mellé a fotel karfájára, de kombiné, baba és gyertyák nélkül sosem tudtam pontosan, mit akar, milyen legyek. Anyámmal beszélgetni is tudott, apámmal inkább csak inni. Valaki azért mindig kezébe adta a gitárt… énekeltünk. A Hellót mindig csak nekem játszotta: a szemembe nézett, amikor megérintette a húrokat, és csak a pillantásával jelzett, hogy kezdjem el. Aztán beszállt ő is, anya és apa hallgatott, Bibic távolról figyelt, ha nem aludt éppen. Azt hiszem, Józsi szerette a hangom, mert ilyenkor mindig nedves volt a szeme, én meg úgy bizseregtem, mintha hányni akarnék. Megint az edénye voltam, az én számon csapott ki minden kérdése: hogy mennyi van még hátra ebből a szar korszakból, hogy kijut-e egyszer Gyergyóból a zenéje, hogy belepusztul vagy belealkuszik ebbe az egészbe. Egy darabig azt hittem, ő írta ezt a nótát, annyira közel volt ahhoz, amit éreztem közzben: én nem ide jöttem, nem ezt akartam, reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazóóó

Valószínűleg arra számított, hogy akkor én legalább. Hogy majd belőlem művész lesz. Rockénekes vagy színész. De legalább egy nyamvadt költő.

Hatodikban egyszer kocsival vitt valahová. Moderntáncolni talán. Hiúságból elhallgattam előtte, hogy nekem van az egész csoportból a legkezelhetetlenebb botlábam, a kérdésre pedig, hogy milyen zenéket hallgatok mostanság, gondolkodás nélkül vágtam rá az akkori négy kedvencet: Backstreet Boys, Spice Girls, Aqua, Hanson. Nem értettem, miért érzek szégyent, mielőtt megszólalna, pedig büszke voltam a zenei ízlésemre, a tájékozottságomra meg a divatos cipőmre. – Hát te is… – valami ilyesmit mondott, meg hogy: – Kinövitek. Nem tiltakoztam, de nem is bizseregtem, mert már csak egy tinédzser voltam, és gyorsan fel kellett volna nőnöm, ha arra a tekintetre vágytam, ami három évvel korábban még járt nekem. Kilencévesen sokkal könnyebb különlegesnek lenni. Hát hallgattam egész úton, és direkt a helló szóval búcsúztam, azt is csak félvállról dobtam oda. Mit bánom én, ha lesajnál. Lehet, hogy közönséges lettem közben, na és. Legalább már nem vagyok edény.

Most is elég terepszínűnek érzem magam, ahogy meglátom, pedig a kedvenc hippigatyámban vagyok, a hajamban kis fonatokkal. Ahogy enyhül a bizsergés, elindulok felé, megérintem a vállát és mosolyogni kezdek. Felém fordul, ő is elmosolyodik, és pár másodperc alatt végigpásztázzuk egymást. Kicsit csalódott vagyok, hogy ugyanazt veszem észre rajta, amit bármelyik régi ismerőse látna a helyemben. Hogy öregebb lett. Az fel sem tűnik, amit pedig anyám többször is mondott, hogy szegény Józsi, milyen nagyon szenved. Az idegen ország, ezek a nyárspolgár franciák meg a robotmunka… tönkretették szegényt, pedig mennyivel többre született. Én most sem látom szegénynek, legszívesebben karon ragadnám, átvonszolnám a kocsmába, oda szembe, és beszélnék hozzá. Énekelni nem, azt azóta mind a ketten elfelejtettük.

Azt kérdi, hogy vagyok, azt mondom, nagyon jól, és úgy nézek rá, hogy értse, kész vagyok mindennel kitálalni: hogy néhány hónapja végre kíváncsiságból tizenegy csíkot húztam apám borotvájával az alkaromba, hogy végre jó zenét hallgatok, hogy végre voltam szerelmes, elhagyott nő, de hajasbaba nélkül is túléltem.

Mégsem kérdez többet, beszélni kezd, valószínűleg ugyanolyan elszánt, mint én: helyre akarja tenni a barátságunkat. Sajnos, tanáccsal. Arról beszél, hogy a társaság, ahová hirtelen csöppentem, pillanatnyilag biztonságot nyújt, de veszélyes is lehet. És most nem is annyira az új barátaim rossz hírére gondol, mint inkább arra, hogy én ennél többre születtem.

Gyorsan hátralépek, elfordítom az arcom. Azt sem tudom, hogy most szégyenkezem vagy haragszom. Rosszul esik, az biztos. Szóval anyámmal már találkozott, meghallgatta a panaszait, hogy korpa közé keveredtünk. És most érzem igazán, hogy nem tudok az lenni, aki kilencévesen voltam. Többre születtem, mi? Hát azt hiszi, hogy egyformák vagyunk? Azt hiszi, hogy az én voltam ? A színpadon, a Helló közben… és azóta csak alkuszom.

Azért ránézek (már majdnem egy szintben van az arcunk), és igyekszem halkan szólni hozzá. Azt mondom, amit minden rendes lázadó kamasz mondana a helyemben. Hogy lövése sem lehet arról, mit érdemlek, mert száz éve nem látott, tehát azt sem tudhatja, milyen társaság való nekem. Úgy fordulok meg, hogy a fonataim a szemembe csapódnak.

Később hallom, hogy visszament, egyszer titokban elolvasom egy honvágyas sms-ét a Jutka telefonjában. Ki nem szarja le, mondom csukott szájjal, ült volna itthon. Nem ülhetett. Már edénykoromban éreztem, hogy nem rajta múlik. Ha azt hiszi, többre született, valószínűleg ott a helye, ahol semi keresnivalója.