Elbeszélés lapunk 2008/Tél számának Krúdy-omázs rovatából Csabai László könyvének megjelenése okán.

Könyvheti összeállításunk utolsó darabjaként a Nyíregyházán élő író lapunk 2008/Tél számában megjelent elbeszélését ajánljuk olvasóink figyelmébe, mely írás a lap Krúdy-omázs rovatában jelent meg, a SZIRT – Szabolcsi Írók Társasága a 2008 őszi nyíregyházi Krúdy-napokon tartott tematikus felolvasóestjének anyagai között. Csabai László Szindbád-történetei azóta kötetté értek, mely kötetet a Magvető Kiadó adta ki idén tavasszal. A Szindbád, a detektív című könyv (melyben ez az írás is szerepel) bemutatójára június 10-én került sor a nyíregyházi Móricz Zsigmond Városi és Megyei Könyvtár kamaratermében – a 81. Ünnepi Könyvhét Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei rendezvényeinek záróaktusaként.

A Királyi Katolikus Főgimnázium („Kirkat”) Vasvári Pál utcai épületének monumentális kapuzata katedrálisokkal felveszi a versenyt. Ahogy a szakrális tér háromszög alakban sorakozó szentek szobraival kezdődik, itt a haza – katolikus – nagyjainak domborműivel találkozik Szindbád, a nyárligeti detektív. Máskor sorra szemrevételezi őket. Most nem foglalkozhat velük. A bejáratnál tömeg. Fotóriporterek és járókelők faggatják a diákokat, s ők rémülettel-fontoskodással adják tovább a borzalom részletei.

– Iskolánk legsötétebb napja. Hatvan évig még gombostűlopás sem történt, s most hirtelen ez a tragédia. Iszonyat. Mérnökök, orvosok, egyetemi tanárok százait adtuk a nemzetnek, és tessék: így ismer meg minket az ország. Mert ezek a gátlástalan újságírók aztán csemegézni fognak a dolgon, elhiheti! – fogadja az aulában, kezét tördelve, Kenderessy, az igazgató, egy igazi tölgy-termetű alak, akinek, szinte érezni, mellkasára forrt a védőpajzs. Mikor Szindbád szüleivel Bagdadból hazatelepült, ő maga is itt végezte az első két gimnáziumi osztályt, s Kenderessy már akkor tanított. Most pedig egykorúaknak tűnnek. „Van, akin nem fog az idő.”

– Akkor menjünk! – felel határozottan a felügyelő. – Hol kezdődött?

Nem valódi tanteremben állnak. Minden oldalról polcok határolják a könyvtárból leválasztott helyiséget.

– Teremhiány van, a kisebb csoportokat, mint a latin előkészítősöket, itt helyezzük el.

A földön hatalmas vértócsa. Felülete dermedt, egyik szeglete pedig már meg is száradt: itt feküdt az áldozat. De még a padban kapta ez első ütést, mert azt is telefröcskölte. És a könyvek gerincén is véres kéznyomok: próbált menekülni.

– Hányan voltak benn?

– Hatan mindössze. És persze a tanárnő.

– Tovább!

Az igazgató mutatja az irányt, de a véres cipőnyomokat követve Szindbád egyedül is eltalálna a női mosdóba.

Itt annyi a vér, hogy szinte nem is látszik a fülke fehér fala. A földön kulcscsomó, rajta kicsiny bicska, almahámozó.

– Pár perc alatt kiértek a mentők, és mégis…

– Ha valaki elég hosszan vágja fel az artériáját, pillanatok alatt elvérezhet. Pláne, ha előtte fut, és gyorsan ver a szíve. Hova vitték?

– A kápolnába. Nem is tudom, mit kell kezdeni vele. Az iskola tanárait és diákjait a saját kápolnánkban szoktuk felravatalozni. De ott még nem tartunk. Elviszik boncolni? Igazságügyi szakértő szükséges?

– Nem hiszem. Én legalábbis nem kérek. A halál oka nyilvánvaló.

A kápolna egyik oldala csupa festett üvegablak, Szent Margit legendájával. Meglepő eme nem ódon szárnyban. A kis oltár előtt nagy tanári asztal, azon a halott, sötétítő függönnyel letakarva. Szindbád hiába várja, hogy a másik fölhajtsa, neki kell megtenni. Apró, törékeny kis testet talál. Látta már a városban, amint könyveivel a hóna alatt az apácák szállására siet, lehajtott fejjel, mintha valami miatt, nagyon-nagyon szégyenkezne, mintha mindenkitől előre bocsánatot kérne, mert él. Bizonyosan a hatalmas vérveszteség miatt is, de a detektív úgy érzi: a szerencsétlen visszazsugorodott gyermekméretűvé. Aszott arca és orra nem fintorával, hanem szürkeségével rémít. A ruhája is szürke. (Már ahol látszik az eredeti színe a vértől.) És kopott. Nem rongyos, csak agyonhordott. Szindbád közelebb lép a nőhöz, hátrasimítja csapzott haját. És ekkor felfedez benne valami fájdalmas szépséget.

Az első, egy tanyabokri tisztes gazdálkodó fia, csak magára a tettre emlékszik.

– Vergiliust fordítottunk. Nekem a ’fero’ ige ragozását kellett kikeresnem a szótárból. A könyvespolcnál álltam, háttal a többieknek. Mondott-e valamit Brémer a tanárnőnek, nem tudom. Elég nagy zaj szokott lenni a felkészítőn. A tanárnő nem igazán tud rendet tartani. Mondjuk, én meg Valér csendben vagyunk általában, de a többiek folyton zajonganak. Szóval csak a nagy csattanásra fordultam meg. Ekkor törte ketté a tanárnő Brémer fején a partvisnyelet. A halántéka azonnal elkezdett spriccelni. Felállt, támolygott, vérben volt a szeme. Összekulcsolta kezét a tarkóján. Ekkor Tekla néni a fél partvisnyéllel a lábszárát kezdte ütlegelni. Brémer üvöltött és próbált volna elmenekülni, de csak a könyvespolcig jutott el. Nekidőlt, de lecsúszott, mert a tanárnő tovább ütlegelte. Mikor a földre rogyott, megfordította a nyelet a tanárnő, és a szálkásra tört végével a gyomrába döfött. Sokszor. Közben mindketten hörögtek, nem értettem, mit. Aztán a tanárnő rányomta nyakára a nyelet, két oldalt rálépett, a nyél másik felével pedig, hát, szóval…, oda a lába közé sújtott. Sokszor egymás után. Közben Brémer feje alatt már vértócsa gyült. Pedig nem lehetett az egész több, mint egy-két perc. Ekkor végre Májer Sanyi észbe kapott, és kirohant. Mi utána. A többiek az igazgatói iroda felé szaladtak, de én észrevettem, hogy Báthory tanár úr az udvaron tart gimnasztikaórát. Mi értünk vissza először. Tekla néni már nem volt benn. Brémernek a száján bugyborékolt a vér. Öklendezett. A tanár úr a szájába nyúlt, engem kiküldött. Akkor érkeztek meg a többiek az igazgató úrral. Benéztek, az igazgató úr letérdelt, de Báthory tanár úr rákiáltott, hogy a mentőket hívják, és a tanárnőt keressék. Ekkor Szilvási néni az irodából ordítani kezdett. Megtalálta Tekla nénit a mosdóban. Odarohantunk. Még élt. Jobb kezét végighúzta arcán. Mindkét inge szárán ömlött a vér. Aztán lefordult a kagylóról. Valér lekapta zakóját és rányomta az egyik csuklójára. Rohangált mindenki összevissza, megjelent Aszalós tanár úr, aki biológiát tanít, és valami kötést vagy nyomást emlegetett, meg, hogy engedjék be, ugyanis sokan voltak, elállták az útját. Én akkor elmentem, nem tudom mi történt azután…

Arra a kérdésre, hogy látott-e az utóbbi időben valami szokatlant Galamb tanárnő viselkedésében, annyit felel:

– Már mondtam: sokat engedtünk meg magunknak. Ránk szólt sokszor, de nem ordítva, mint Kovács vagy Liebherr tanár urak szokták, és nyakleveseket sem osztott, mint Kovács és…

A második, ahogy belép, már fordul is vissza.. Anyja rántja ki, aki ekkor érkezik meg. „Mészárosok, felelőtlen gazemberek, így bízza magukra az ember az egyetlen gyermekét?! Elmebetegeket vesznek föl tanárnak?!” – ordítja végig a folyosót.

A harmadik, egy annyira vörös, hogy szinte már piros nyakigláb, emlékszik, hogy Brémer többször is visszafeleselt a tanárnőnek, ocsmányságokat mutogatott a háta mögött, közvetlen a támadás előtt pedig, mikor az felszólította, hogy írjon le újra helyesen egy mondatot, dühösen földhöz vágta füzetét. Érte lehajolván kapta az első ütést.

A következő az a bizonyos Valér. Míg az előbbiek kedélyállapotát a pánik utóhatása és a vonzó fontosságtudat együtt határozta meg, ő mély apátiába süllyedve ül. De amúgy is olyan komoly, szomorú arcú fiú lehet. Vézna, karjai aránytalanul hosszúak. Kék szeme, magas homloka értelmet sugároz. Nyilvánvaló, hogy titokban verseket ír. Tornamez van rajta, csak ezt tudta felvenni beszennyeződött ruhái helyett, mert szülei még nem érkeztek meg. Némaságát csak vacogva koccanó fogai oldják, pedig a kinti fülledt nyárelő itt benn is csak kellemesen meleggé csillapodik. Aztán egy könnycsepp jelenik meg szemében. Lassan legörög az arcán. Szindbád várja a következőt. Nagyon nehéz vajúdás után születik meg. Ezt nem hagyja lefolyni, nagy májfoltos kezével letörli. Az esettel kapcsolatban ugyanazt mondja, mint az őt megelőző.

Szindbád igyekszik nyomozásai során nem osztozni mások szenvedésében, különben elfolyna ereje, de ez gyakran nem sikerül. Most sem. Vigasztalni próbál.

– Tehát maga itt az első latinos. És? Hova tovább? A Pázmányra?

A fiú most először néz föl rá, most váltja fel először benne egy pillanatra valami más a bánat apátiáját. Ez is apátia, de ez az igazságtalanság kényszerű elviselésének apátiája.

– Felvennének és tandíjkedvezményt is kapnék, mert négyen vagyunk testvérek, de én nem Pestre, hanem Oroszországba megyek.

Szindbád nagyot harap a pipaszárba.

– Hogy?! Hogyan?! Hisz még olyan fiatal, szinte gyermek…!

– Évvesztes vagyok, szeptemberben töltöm a 19-et. Berukkolok. Csak az érettségiig engedélyeztek halasztást. Utána jön a kiképzés.

Az utolsó diák apjával együtt ül le Szindbád elé. Ő is elmondja, hogy mint matúra előtt álló, ráadásul kiemelt öregdiákok, túl sokat megengedtek maguknak. Nehezen lehet érteni, mit beszél, mert hadar, ráadásul apja sűrűn nyakon vágja.

– Azért ne tessék hinni, hogy annyira átkozottak vagyunk. Három és fél évig nem volt velünk sok gondja a tanárnőnek. Most bolondultunk csak meg, a végén. Brémer kezdte, valami illetlen megjegyzést tett, és a tanárnő nem bűntette meg érte. Erre aztán mindnyájunkkal elszaladt a ló. Valért kivéve. Ő, ha mi versenyeztünk pofátlanságban, akkor is csak ült és hallgatott. Különben mindig ilyen volt.

– A tanárnő fenyegetett?

– Nem. Hát éppen ez az! Emlékszem, mikor átjöttem a polgáriból, volt egy égetnivaló gyerek az osztályban. Nem üvöltözött vele, de megmondta neki: ha nem csillapodik le, az igazgatónál fog kikötni. Úgy is lett. És repült. Nekünk eltűrte. Sőt, ha órán kívül találkoztunk, ugyanolyan kedvesen beszélt velünk, mintha semmit sem változtunk volna. Brémert leszámítva.

– Hogy érti?

– Legalábbis egyszer láttam, ahogy a Malom utcán kiabálnak. Arra van a menza… Gondolom, felelősségre vonta, s még annak állt feljebb. Ez is olyan hihetetlen. Ha egy diák ordibál egy tanárral, annak repülnie kellene, legalábbis…

Egy hatalmas nyakleves zárja le a mondatot.

– Üljön már le végre! Így nem megyünk semmire! – szól rá Szindbád határozottan, a hol magát hibáztató, hol az intézményét féltő igazgatóra. – Úgy. Galamb tanárnő, hogy jött ki az osztályokkal?

– Többé-kevésbé jól. Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mink voltunk annak idején. Ezek már charlestont táncolnak hétvégén, nem Petőfit meg Aranyt, hanem rémtörténeteket olvasnak, és tavaly az egyiket elkapta az ügyeletes, hogy a WC-ben dohányzott. Ilyet sem tudtam volna elképzelni pár éve!

– Korábban ütött meg diákot?

– Nem. Bár én egyáltalán nem vagyok ellene esetenként egy-két pofonnak. De ő, ha nem bírt valakivel, leküldte hozzám. Én aztán elrendeztem a dolgot.

– Sokszor előfordult ilyen?

– Nem. A diákok az igazgatótól jobban félnek, mint egy tanári pofontól. Tekla nem volt a határozottság mintaképe, de azért elboldogult a gyerekekkel. Nem rosszabbul, mint más. És a szakjához nagyon értett, még tankönyvírásba is belevágott. Nem fogom föl ésszel, mitől háborodott meg. Ez a felkészítős csoport kicsit elkanászodott, hallottam hírét, de hát már csak pár hét van az érettségiig!

– Családja van?

– Szülei meghaltak. Anyja még kiskorában. Apja pár éve. Ő gondozta. Ideköltöztette magához, mert amúgy erdélyiek, a Küküllő mellől származnak. Albérletet vett ki, ott laktak. Mikor meghalt, visszaköltözött az apácákhoz, ott van a pedagógusszállónk.

– Testvérek? Rokonok?

– Testvére nincs. Rokonai vannak, mert arról sokat beszélt, merre bolyongott gyermekkorában, hol, kinél nyaralt, de szerintem évek óta nem járt szülőföldjén.

– Közlékeny volt vagy inkább visszahúzódó?

– Nem volt egy mindig vihogó teremtés, de különösebben magába zárkózó sem. Szeretett beszélni. Főleg, mint, ahogy már mondtam, gyermekkoráról, szülőföldjéről és munkájáról. Ha hírt hallott valamelyik egykori diákjáról, aki sokra vitte, napokig emlegette, hogy-mi volt vele annak idején.

Férfiak?

– Igazán szívélyes viszonyt alakított ki velük. Például Daróczival, a rajztanárral össze is dolgozott, ő készítette a képeket a könyvébe.

– Nem úgy értettem. Viszonya volt-e valakivel?

Az igazgató arcán olyan döbbenet ül ki, mintha egy leiratban azt olvasná, hogy másnaptól kötelezően bevezetik a muzulmán hittant.

– Hogy…? Hogy képzelhet, hogy juthat ilyen egyáltalán… Hisz ez egy egyházi iskola. Tisztes, hívő családapák a tantestület tagjai!

– Nőtlen nincs közöttük egy sem?

– Van néhány. De azok még csak most jöttek ki az egyetemről, Tekla pedig majdnem 40.

– Na és aztán? Soha nem hallott pletykákat, hogy valamelyikkel, vagy bárki mással szorosabb kapcsolatba került volna?

– Még mindig nem értem önt! Hisz apácáknál lakott!

– Az igaz. De ő maga nem volt az. Gondolkodjon kérem, hátha beugrik valami.

Az igazgató hátradől, széttárja kezét, nagyot kanalazva előreevez, mintha egyetlen érvvé akarná összegyűjteni mindazokat a körülményeket, melyekkel negligálhatja a felügyelő elképesztő ötletét.

– Hiszen tanárnő! – ejti ki végül a mindent ütő igét. – Tudhatja, a tanárnők hajadonok maradnak. Nem a törvény, hanem a józan hagyomány szabja ki ezt a sorsot rájuk. Ez számukra az ideális állapot. És ők is elfogadják, különben más pályát választanának. Az ő családjuk az iskola, gyermekeik a diákok. Az állam azért képezi őket, hogy velük foglalkozzanak, hogy nekik szenteljék az életüket. Hogy lenne képes egy nő férje kiszolgálása, gyermekei gondozása mellett katedrára állni?! Ez már-már anarchista gondolat! Persze, néhány pályakezdő kisasszony rosszul méri föl elhivatottságának mértékét, és ráébred, hogy rosszul döntött. Ilyen előfordul. Ha később példás családanya lesz belőlük, akkor nem is igen szabad nekik felróni, hogy az egyetemen vagy a tanítóképzőn elfoglalták más, alkalmasabb elől a helyet. Na, de itt erről nem lehet szó…

Ekkor megcsörren a telefon.

Az igazgató hosszasan fülel, félénk mosollyal teszi le.

– A kis Brémernek nincs gyógyíthatatlan belső sérülése. Vérátömlesztést kap.

——

Nyáreste Sóstón. Minden olyan, mint a háború előtt, és semmi sem olyan. A Vígadó teraszán zenekar. Foxtrottot játszanak. Nem tizennégyen, csak négyen. A többiek a fronton lévőket mentek mulattatni, vagy már nem mulattatnak senkit. Vannak táncosok. Sokan, és amire eddig nem volt példa: nők nőkkel is táncolnak. Az emberek isznak és mámorosodnak, de nem pezsgőtől vagy tokajitól, hanem az immár éttermi kiszolgálásban is megtűrt vinkótól. Mindent jegyre lehet kapni, de a mulató konyhája mégis működik. Akinek pénze van, fittyet hányhat a megszorításokra, és degeszre eheti magát. De kevés embernek van pénze, és az sem eszi degeszre magát, mert a koszt a Vígadóban pocsék. Új a tulajdonos, s az nem ért a gasztronómiához. Nem jár szakácstól szakácsig, ellenőrizvén a grízgaluska vagy a tokány állagát, sem asztaltól asztalig, a vendégeknek udvarolva. Csak egy asztal körül sürög, ahol ingyenrumot tölt a karszalagosoknak. (Egyesek azt suttogják: pár nap és a kormányzó hatalomra emeli őket. Mások azt suttogják: pár nap és a kormányzó likvidálja őket. Sok álmatlan éjszaka után, úgy döntött, az első eshetőségre tesz.) A Gőzfürdő, a Kazánház és a Víztorony tövében lévő padokon szerelmesek suttognak, de a férfiak katonaruhában, sokszor csonkolt végtaggal. Egymásnak is át-átszólnak a párok, s a többiek felől érdeklődnek. „Őt is, ja tényleg, hát ő is, az ember nem is gondol bele, amikor…” És a következő kérdés már másvalakire vonatkozik.

A detektív a Csónakház melletti sörözőben ül. Egyedül. Vagyis a pincérrel. Előtte barnasör. Az üvegen vinyetta, a vinyettán kép: mosolygó katonák söröznek egy tankon. A kép alatt versike: „Minden korsó Szent István barna, a magyar arzenált gazdagítja.” (Ugyanis palackonként öt fillért a Nemzeti Véderő számlájára kell a kocsmárosnak befizetnie. Szindbád sörivási kedvét nem növeli ez a körülmény.) Újságot olvasnak petróleumlámpánál. Rövid hírek vannak az újságban, mintha az embereknek nem lenne ideje hosszabb cikkekbe belefogni, mert élni, gyorsan élni akarnak még egy kicsit a nagy világvége előtt. (Amit, mindenki tudja, a kállósemjéni jövőbelátó is megjósolt.) Egy hír, egy kis hallgatása a partra csobbanó hullámoknak, megint egy hír, és így tovább… Egyszerre kezdte az olvasást a pincérrel, s mivel az is hasonló taktikát követ, ugyanott járnak. A második oldal negyedik híre: A tanügyminisztérium kiadásra engedélyezi Galamb Tekla Latin-Magyar fordítási gyakorlatok című művét. Mint bizonyosan emlékeznek olvasóink…

– Szegény! – kapja föl fejét a pincér.

– Szerencsétlen! – csatlakozik hozzá a felügyelő.

– Ki nyomozott az ügyben?

– Én, de nem volt különösebb nyomozás. Akkor léptünk hadba, a sok szökevény, hát tudja…

– Persze. Úgy hallom, a Brémer gyerek felépült.

– De még mennyire! Mind az öt társa, aki jelen volt a szörnyűségnél, ott maradt a Donnál, de őt a sérülései miatt nem sorozták be. Azóta az apjával hadianyaggyárosok lettek. Valahol fenn, a hegyekben. Egy egész falu nekik dobozol.

– Konjunktúra? Szubvenció? Árjásítás?

– Ez is, az is.

– És, meg lett végül, mitől tébolyodott meg?

– Nem igazán. Iskolai körülmények nem magyarázzák. Egy nagybátyja megjelent a temetésen, kikérdeztem: öröklődő elmebaj nem volt a családban. Talán mégis a jó öreg Freud Zigmundnak lesz igaza: egy vágyait magába fojtó, magányos nő, könnyen felrobbanhat…

– ’Szen ő éppen nem volt magányos.

Szindbád leengedi az újságot, a másik, a gyanútlanul tovább olvasó arcába mered, mintha kétkedne, hogy ezek a szavak valóban elhagyták-e azt a szájat.

– Tegye le, figyeljen rám és válaszoljon megfontoltan! Látta valakivel azidőtájt?

– Igeeen… Ez most egy kihallgatás? Láttam, na láttam. Itt sétáltak, majd minden este. Mikor már úgy megritkultak a népek.

– Hogy nézett ki a férfi?

– Nem is tudom, mondom, este volt. Olyan vékony, magas. Széles karimájú kalap volt rajta, eltakarta az arcát. Néha kivillant alóla. Olyan fiatalabb forma volt, talán…

– Látta azóta?

– Nem, nem hiszem… De fel sem ismerném, hisz mondom, hogy csak úgy elmosódva… Habár a kezéről felismerném! Egyszer leültek ide, és megsimogatta a nő arcát, olyan nagy folt, májfolt, vagy mi, volt rajta…

– Nem érdekel a házirend! Galamb Tekla megmaradt holmiját akarom! Most azonnal! – löki félre a felügyelő a kétségbeesve hadakozó nővért.

– De a ruháit, pénzét szétosztottuk, csak a levelei maradtak meg.

– Épp azok kellenek!

Más körülmények között könnyhullatásig megható szerelmes üzenetváltások végigolvasása után, hajnalra találja meg az első olyan levelet. És reggelre még hármat. 100 pengőt, majd 200-at, aztán 250-et, végül 400-at követelnek tőle.

– Megőrültél?! Ebben a helyzetben egy beszállító ellen nyomozni kész szabotázsnak számít! Csak telefonál a minisztériumba… – próbálja lebeszélni a főkapitány.

– Telefonáljon! Én addigra kihallgatom. Egy kocsit kérek és segítségnek Hornyákot!

– De hisz az egy vadállat, még annak idején a Prónay féle bandából kellett átvennünk…

– Nekem most éppen rá van szükségem!

——

A felügyelő rápillant az Opel Kapitän kilométerórájára. A sofőr ebből várakozást olvas ki, gázt ad, s így átlépik a százat. Szindbád hallott már a Koronában automobilistákat ezzel dicsekedni, s íme, most ő is mámorosan éli át a fantasztikus száguldást. Amúgy is oda türelme és higgadtsága: a hosszú, cseppalakban elnyúló limuzint idegből kiszakadó nyílvesszőnek érzi, s benne önmagát a végre büntetni engedett nyílhegynek. Pedig van, ami zavarhatná: Hornyákot annyira megveti, hogy még akkor sem enne a tányérjából, ha azt előtte egy hétig vitrioloznák, az autót, ezt a – szinte hihetetlen – kezes góliátot pedig attól a belgyógyásztól konfiskálták, akit olyan hirtelen bevagoníroztak, hogy még meg sem tudna neki köszönni, hogy hozomra megoperálta unokahúgát. De most a végső, sötét örvénybe fulladó világ egy szegletében megteremtheti a rendet.

Tokaj után, ahol a műút elfordul a Bodrogtól, lassít a sofőr.

– Most merre? Újhelynek vagy Szerencsnek?

Szindbád évekkel korábban járt már abban a hegyi faluban, ahol Brémerék gyára van, de akkor Miskolc felől jöttek, nem emlékszik, hol tértek le. Sötétedik, ember, jármű, tábla sehol. Egy bánya képe rémlik. Lassan csorognak, lehúzott ablakkal. És végre feltűnik egy nagy fehér kőomlás. Igen, ez lesz a kaolinbánya. Gyorsítanak. Semmi kétség, megérkeztek. Ez már maga a falu határa: az erődszerű, sárga fogadó, a dombra fölfutó pincesor, s a domb tetején hatalmas, szinte fenyegetően széttárt vitorláival a szélmalom.

A Vörös Postakocsi 2008/Tél