Esszé a társadalmi, gazdasági, politikai elitek szerepéről, két közelmúltban megjelent kötet kapcsán – lapunk 2010/Tavasz számának “Forspont – Víziók” rovatából.elek_takacs_

„Elit élet – elítéled?” – provokált évekkel ezelőtt az egyik folyóirat beharangozó reklámja. Ez a kihívó szlogen azt tükrözte, hogy a marketingesek ráéreztek arra a társadalomban szunnyadó idegenkedésre, ellenszenvre, ami elsősorban a politikai, illetve a gazdasági elittel szemben a rendszerváltást, rendszerváltoztatást követő években alakult ki. Vagy talán nem is új keletű ez a távolságtartás, ellenérzés? Esetleg évtizedekkel korábbra nyúlik vissza a társadalom többségének és felső rétegeinek nem éppen rokonszenvtől áthatott viszonya? Az időközben elhalványult töprengésemet két könyv olvasása juttatta eszembe. Két köteté, melyek között nem azonnali, nem kézenfekvő a kapcsolat. Sarkosabban fogalmazva nincs bennük semmi közös. Vagy mégis? Az egyik könyv egy igen alapos, elmélyült társadalomtörténeti kutatómunka kiérlelt eredménye a XX. század első felének nyíregyházi városi elitjéről és önkormányzatáról Takács Tibor történész tollából. A másik egy interjúkötet Rendszerváltoztatók húsz év után címmel Elek Istvántól.

A szerző az MDF alapítójaként maga is cselekvő részese volt a rendszerváltás folyamatának, és a Kossuth Rádióban 2008 augusztusában indult sorozatában elhangzott beszélgetések szerkesztett változatát bocsátotta a közönség elé. A rendszerváltoztatás legfontosabb szereplői húsz év távlatából formálnak véleményt a magyar történelem sorsfordító eseményeiről, a pártállami rendszer lebontásáról. Az ország egészére kiható változások részesei voltak a megszólaltatott interjúalanyok, szinte kivétel nélkül értelmiségiek. Költő, író, filmrendező, építész, közgazdász, szociológus, jogász, pedagógus kapcsolódott be a puha diktatúra felszámolásába, vált első- vagy másodvonalbeli közszereplővé, parlamenti képviselővé, államtitkárrá, kormánybiztossá. Azaz döntéshozóvá, a politikai elit tagjává. Ez az a mozzanat, ami összeköti ezt a két, egyébként műfajában, tartalmában eltérő kötetet. Arra ösztönöznek, hogy jó néhány fontos kérdést feltegyünk, ismételten végiggondoljunk a politikai elittel és múltunkkal kapcsolatosan.

Takács Tibor: DöntéshozókTöprengésünket nehezíti, hogy az elit fogalmának társadalomtörténeti értelmezése sem egyszerű. Takács Tibor dicséretes alapossággal vonta meg az elitkutatás mérlegét könyve bevezető fejezetében. Idézi többek között Bibó István megállapítását az elit fogalmáról és társadalmi funkciójáról. A társadalomfilozófus szerint az elitet a társadalom legjobbjai alkotják, akik képesek mintát adni erkölcsi viselkedésre, a szükségletek elmélyítésére és gazdagítására. Mi valójában az elit feladata, milyen társadalmi közegből verbuválódnak tagjai? Milyen tényezők teszik legitimmé a helyi közösség szemében a hatalmi pozícióba kerülteket, azaz a döntéshozókat? Végül milyen szempontok szerint minősíthető objektíven az elit teljesítménye? Sorjáznak a kérdések, melyekre eddig a történeti irodalomban érzékelhetően sokféle válasz született. Takács Tibor a helyi uralmi viszonyok által meghatározott elitet végül a városi képviselőtestületi tagsággal azonosította és ennek a vezető rétegnek az összetételét, társadalmi tagolódását vizsgálta a nyíregyháziak példáján keresztül. Kiemelten kezelte az elit legitimációját, azaz döntéshozói szerepének megkérdőjelezhetetlen mivoltát. Korábban a társadalomtörténészek nem helyeztek hangsúlyt a legitimitásra, inkább az elit által elfoglalt pozíciókra koncentráltak. A nyíregyházi elittel kapcsolatban Takács Tibor könyvében egyértelművé tette, hogy a döntéshozók sikerességének záloga vezető posztjuk zavartalan birtoklása, annak közösség általi elfogadottsága. Megállapította, hogy a két világháború között a helyi elitet csak ritkán érték pozícióját megkérdőjelező kihívások, az első világháborút követő forradalmasodott időszaktól és a szélsőjobboldali erők második világháború alatti előretörésétől eltekintve az egyetlen komoly válságot a helyi választási eredmények 1929-es megsemmisítése jelentette. Az elemzésből egyértelműen kiderül, hogy a trianoni határok között is továbbéltek a XIX. századi klasszikus liberális alkotmányjogi elvek, melyek szerint a közéletben való részvétel kritériuma a polgári műveltség és a polgári vagyon volt. Így a helyi önkormányzatok vezetését egyértelműen és kizárólagosan a tulajdonos polgárság és az intelligencia számára tartották fenn Nyíregyházán is. Annak ellenére, hogy sajátos múltjából következően a XIX. század első felében még az önmagát földesúri szolgáltatások alól megváltott parasztközösség tekintélynek örvendő tagjai irányították a nyírségi mezővárost. Ezek a parasztgazdák fokozatosan kiszorultak a képviselőtestületből, következésképpen a döntéshozó elitből. A két világháború között a nyíregyházi városi elitet már az intelligencia, a szakképzett értelmiség túlsúlya jellemezte. Kimagasló volt az ügyvédek és más jogász foglalkozásúak aránya, a tisztviselők legnagyobb részét pedig a városháza alkalmazottai tették ki. A tirpák gazdatársadalom szinte kizárólag a választások útján került be a vezetőrétegbe. Hasonlóan az iparosok is, akik az 1920-as években a helyi elit meghatározó csoportját alkották, majd átmeneti háttérbe szorulásuk után a negyvenes években már a virilisek, azaz a legtöbb adót fizetők között jelentek meg növekvő arányban. A nyíregyházi elit vizsgálatánál Takács Tibor kitért a fluktuáció mértékére és a legvagyonosabb elittagok jövedelmi forrásaira. A virilis és a választott tagság cserélődése egyenletes, hasonló állapítható meg a kormegoszlás alakulásáról is. A döntéshozók legstabilabb részét a hivatalukból eredő tagságuknál fogva a városi tisztviselők jelentették. A legvagyonosabb elittagok jövedelme házingatlanból valamint kert-, illetve szőlőbirtokból eredt. A leggazdagabbak az arisztokrata nagybirtokos Dessewffy grófok voltak, és rajtuk kívül a történész vizsgálódása szerint legfeljebb fél tucat nagypolgári szintet elért tagja volt a képviselőtestületnek. A döntéshozók többsége a középosztályhoz tartozott. Növekvő számban kispolgári egzisztenciával is be lehetett kerülni a városvezetésbe, ami abból adódott, hogy a gazdasági pozícióknál egyre fontosabbá vált a közéleti, a pártpolitikai kapcsolati tőke, valamint a társadalmi ismertség, elismertség, azaz a presztízs szerepe. A kutató igazoltnak látja előfeltevését, hogy a városi elitet nem lehet egyszerűen a legvagyonosabb nyíregyházi polgárokkal azonosítani.

Milyen érdekviszonyok és érdekellentétek voltak jellemzőek a két világháború közötti Nyíregyházán? Erre a kérdésre szintén választ találunk Takács Tibor könyvében. Jelei voltak a felekezeti szembenállásnak. Ahogyan az első világháború végéig az őslakosok folyamatosan visszaszorultak a városvezetésben, úgy vesztettek teret az evangélikus vallású képviselőtestületi tagok. A két világháború között a húszas években a reformátusok, a harmincas években a katolikus elittagok aránya növekedett. A vallási sokszínűség magában rejtette a konfliktusok, az érdekütközések lehetőségét. A kutatások azt mutatják, hogy a legnagyobb feszültségek a katolikusok és az evangélikusok között jelentkeztek, míg a zsidóellenességre a harmincas évek végéig csak ritkán volt példa. Csoportérdekek természetesen ütköztek. Különösen a városi fejlesztésekről, beruházásokról vélekedtek és szavaztak másként a bokortanyabeli gazdaszármazásúak, mint ahogyan a városban élő intelligencia. A tirpák gazdatársadalom felesleges pénzkidobásnak vélte az infrastrukturális vagy kulturális fejlesztéseket, hiszen azok életminőséget javító hatásaiból a város kiterjedt határában élők közvetlenül nem részesedtek. S eljutottunk a döntéshozókról szóló kötet egyik legérdekesebb fejezetéhez, a városi elit teljesítményének értékeléséhez. Az újkori magyarországi városfejlődés tükrében a nyíregyházi döntéshozók teljesítménye figyelemre méltó, ugyanakkor a kortársak kritikus látószögéből szerényebbnek tűnik a fejlesztési elképzelés és gyakorlat. Takács Tibor többek között megállapítja, hogy az első világháború után és különösen a világgazdasági válság esztendeiben a vezetésnek meglehetősen szűkösek voltak a finanszírozási lehetőségei. Az elit tagjai nagyfokú következetességgel jártak el a városi funkciók erősítésénél, a városrendezésnél, városszépítésnél. Középpontban állt Sóstó kiépítése, a közegészségügy, a közoktatás fejlesztése. Elsősorban pénzügyi okok miatt nem sikerült például a vízvezeték- és a csatornahálózat kiépítése. Eltérő koncepciók tűntek fel Nyíregyháza és vidéke kapcsolatának értelmezésénél. A fiatalon elhunyt szociográfus, Bosnyák Béla még az első világháború előtt úgy látta, város és vidéke sorsközösséget alkot, a környéken lakó parasztság mezőgazdasági kultúrájának növelése a szabolcsi megyeszékhely épülését szolgálja. Lukács Tihamér helyi újságíró Nyíregyházát a mezőgazdálkodó vidékkel szembehelyezve értelmezte. Igazi városias élet színhelyéről írt szenvedélyesen, melynek határában hatalmas gyárak dolgozzák fel a vidék mezőgazdasági terményeit, és maga a város otthona a művészeteknek, a tudománynak. Nyíregyháza valamint a szűkebb-tágabb régió viszonya a két világháború között érdekesen alakult. A Trianonban megvont határok kedvező lehetőséget teremtettek a városfejlődéshez, mert a megyeszékhely érdekkörébe illeszkedtek olyan térségek is, melyek korábban más városok felé tájékozódtak. A terület-visszacsatolásokkal és a második világháborúval Nyíregyháza vonzereje azonban csökkent, mert a bécsi döntéseket követően a szatmári és beregi részek ismét a korábbi centrumaikhoz kapcsolódtak. A nyíregyházi elit teljesítményét összegezve a mérleg pozitív, a vizsgált korszakban a döntéshozók többnyire felismerték a várost ért kihívásokat, és igyekeztek az új helyzetnek megfelelő válaszokat adni.

Elek István: Rendszerváltoztatók húsz év utánUgorjunk térben és időben! A vizsgálódás horizontja immáron országos, az időpont az 1980-as évek vége. Elek István interjúkötetében harminckilencen vallanak a két évtizeddel ezelőtt lejátszódott belpolitikai eseményekről, részvételükről, törekvéseikről, mára már részben illúziónak bizonyult elképzeléseikről. Ebben a kötetben is felmerül a fogalom-meghatározás problémája. Mi történt valójában a rövid XX. század végén Magyarországon és Közép-Kelet-Európában? Rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás, azaz radikális, mélyreható politikai, gazdasági átalakulás vagy annál kevesebb? A gyökeres változást Magyarországon nehezítette, hogy a társadalmat áthatotta a kádárizmus sajátos ideológiája, Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész megfogalmazásában az ún. „bendőnacionalizmus”. A kitűnően felépített médiahatalom képes volt fenntartani a gulyásszocializmus képzetét még a nyolcvanas években is, amikor a jólétet már csak külföldi hitelekből lehetett finanszírozni. A lengyelországi és a romániai viszonyokhoz képest a magyarországi átlagember bizonyos büszkeséggel kötődött a kádári szocializmushoz. A géemkázást, végéemkázást lehetővé tevő pártpolitika teret adott az egyéni túléléshez, de ezzel tovább atomizálta, az egyéni, családi egzisztenciamentésbe süppesztette a hazai társadalmat. Ebben a közönyös közegben formálódtak a másként gondolkodó értelmiségiek csoportjai, kezdett kibontakozni az ellenzéki klubmozgalom. Ez a civil próbálkozás nem tudta olyan mértékben megszólítani, magával ragadni az embereket, mint amilyen eredményt például a lengyel Szolidaritás elért. Ezek a magyarországi előzmények magyarázzák a rendszerváltás/rendszerváltoztatás fogalomhasználatát. Az MDF-alapító művelődéstörténész szerint ez a megfogalmazás hungarikum, hiszen a lengyelek, csehek és szlovákok kommunizmus vagy totalitarizmus utánról beszélnek, csak a mi szavaink kenik el, simítják el a minőségi különbséget a totalitárius diktatúra és a demokrácia között. Nincs meg a cezúra és a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján elmaradt a társadalmi méretű katarzis. Kiss Gy. Csaba ebben minden rendszerváltó felelősségét látja. Mint ahogyan abban is, hogy nem álltak ellen a népi-urbánus megosztottság újjáéledésének, ami a két világháború közötti évtizedekhez hasonlóan újfent kétpólusúvá tette a magyarországi ellenzéket.

Ez a megosztottság hamarosan érvényesült a rendszerváltó célok megfogalmazásánál, az elérési utak, módok kimunkálásánál. A rendszerváltoztatók az egypártrendszer meghaladásában egységesek voltak, de a folytatásban már kevésbé. Többségük a nyugati stílusú parlamentáris demokráciában gondolkodott, de Kőszeg Ferenc, az SZDSZ egyik alapítója szerint reális veszélye volt egy kelet-európai típusú elnöki köztársaság megteremtésének. Ennek megakadályozására szolgált véleménye szerint a rendszerváltás talán legfontosabb és legizgalmasabb eseménye, az 1989 novemberében tartott négy igenes népszavazás, amelyik a parlamentáris demokrácia felé nyitott utat. Az idő tájt a baloldali reformszövetségi ellenzék a múlttól elhatárolódva, tiszta lapot nyitva morális demokráciát kívánt felépíteni. Erre törekedett a szabolcsi tanyáról indult filmrendező, Kósa Ferenc, aki 1988 végétől a társadalom erkölcsi megújulására helyezte a hangsúlyt. Az igazság, a szabadság és a tisztesség tartópillérein nyugvó rendszerben gondolkodva szembesült a belpolitikai stabilitás, a jogfolytonosság prózai, de a rendszerváltás békés, vérnélküli megvalósítása szempontjából igen fontos politikai mozzanataival. Őszinte vallomásából érthetővé válnak azok a körülmények, melyek a jogfolytonosság fenntartásával vezettek el a Magyar Szocialista Párt 1989. októberi megalakulásához. A közelmúltban elhunyt író, Fekete Gyula a megalkotandó rendszer ideológiai átgondolatlanságát emelte ki többek között Elek István kérdéseire válaszolva. Véleménye szerint korunk fiatalságának egy új csillagot, tájékozódási pontot kellene felmutatni, hogy a társadalom aktív alkotójává váljon. Manapság, húsz évvel a rendszerváltás után se a szocializmus, se a kapitalizmus eszményével nem lehet erre az új, tegyük hozzá, a pártállami rendszer meghaladása után született nemzedékre hatni. A magyarság sorskérdéseire felelősséggel választ kereső Fekete Gyula a rendszerváltásból ezt a szintéziskeresést hiányolta. Helyette állandó szembenállás és visszafordulás váltogatta egymást a két évtized során, így az egész magyarországi rendszerváltoztatás befejezetlen maradt. Számos interjúban megfogalmazódott, milyen hibákat követtek el a rendszerváltók. A már említett Kőszeg Ferenc ilyen politikai tévedésnek látja az SZDSZ 1994-es koalícióra lépését. Sőt úgy fogalmaz, hogy ostobaság volt az abszolút többséget szerzett MSZP mellé belépni a koalícióba, és véleménye szerint az ország politikai kettészakadása többé-kevésbé visszavezethető erre az eseményre. Az ugyancsak SZDSZ-alapító Danis György orvos úgy vélekedett erről a problémáról a rádiós beszélgetéskor, hogy, bár ambivalens érzései voltak 1994-ben, mégis elfogadta azt az érvet, hogy kormányra kerülve adhatnak valamit az országnak. Végzetesebbnek bizonyult szerinte, hogy a Tocsik-ügy után nem léptek ki a koalícióból és nem vonták le a megfelelő következtetéseket. Ennek a szabaddemokraták politikai eljelentéktelenedéséhez is köze van.

Még mindig a hibákról, tévutakról. Lengyel László könyvet szentelt a rendszerváltó elit tündöklésének és bukásának. A közgazdász, politikai elemző egyike volt azoknak a reformértelmiségieknek, akiket kizártak az MSZMP-ből megújulást sürgető elgondolásaik miatt. Jelen volt a hazai ellenzék első, 1985-ös monori találkozóján, majd az 1987-es lakiteleki összejövetelen. Közvetlen részese a rendszerváltó folyamatnak, így hiteles szemtanúja is. Ahogy az interjúban fogalmazott, a nyolcvanas években látta feltámadni az értelmiségi elit igazi krémjét. Ez az értelmiség más közép-európai államban nem tapasztalt szellemi pezsgést teremtett, és kritikus, önkritikus jellegét akkor veszítette el, akkor tört meg a szellemi varázs, amikor karnyújtásra került a hatalomhoz, amikor már a kormányra kerülésben gondolkodott. Lengyel László szerint a magyar rendszerváltás elromlásában nagymértékben az játszott szerepet, hogy megszűnt a vélemények sokszínűsége, megszakadt a politikai csoportok közötti párbeszéd. Akkor kezdődtek a problémák, amikor a másként vélekedők mögé gyanús háttereket vetítettek, összeesküvés-elméleteket fabrikáltak. A biztató kezdet után 1989 őszén Magyarország is belerohant a kétpólusú politizálás csapdájába. Mind a két rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ a másik gyalázásához, lejáratásához látott, és kiszorították a rendszerváltoztatásból a felelősen gondolkodó reformer szocialistákat. Az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon még sikerült egy jó politikai szerkezetet teremteni, de azt 1990-től a gyakorló politika kezdte lerombolni, és a folyamat két évtized után az ország gyenge teljesítményéhez vezetett.

Szalai Erzsébet a szabadgondolkodó értelmiség feladatáról a nyolcvanas évek végén azt tartotta, hogy mindenféle hatalmi és taktikai szemponttól függetlenül, távolságtartó pozícióból mondjon véleményt a társadalmi folyamatokról. A többpártrendszerre való átmenetet lassú, szerves folyamatként képzelte el, és fontosabbnak tekintette a civilszervezetek önszerveződésének segítését, mint a pártalakítást. A belpolitikai folyamatok Kádár János elmozdítása után érzékelhetően felgyorsultak, és nem jutott idő erre a társadalmi építkezésre. Fontos kérdések mellett siettek el. A szociológus szerint például a gazdasági monopólium, az állam jövőbeni szerepe, a megteremtendő piacgazdaság mibenléte végiggondolatlan maradt. Éppen a gazdasági rendszerváltás előkészítettlensége, spontaneitása hozta magával a súlyos társadalmi problémákat. A politikai kerekasztal-tárgyalásokhoz képest a gazdasági kerekasztal-tárgyalás sóhivatallá silányult. Ez a koncepciótlanság hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország térségbeli reformelőnye fokozatosan hátránnyá vált. Olyan sokszor hangoztatták a rendszerváltók, hogy a piac majd mindent megold, hogy gazdaságilag minél jobban ki kell nyitni az országot, míg végül ezek az állítások megkérdőjelezhetetlen doktrínákká váltak. S amikor jött a valódi kihívás, akkor a megcsontosodott elveken nem tudtak alakítani. Figyelmen kívül hagyták az új kormányerők, hogy a hatvanas évek elejétől a magyar társadalomban elindult egy középosztályosodási folyamat, amit az értékké váló fogyasztás erőteljesen meghatározott. A rendszerváltást követő megszorítások a többi szocialista országhoz képest nem voltak keményebbek, csak a társadalmunk tűrőképessége volt gyengébb. Beke Kata a gazdasági rendszerváltással összefüggésben egyenesen dilettantizmusról beszélt. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkáraként 1990 őszén kormányülésen fültanúja volt, amint két miniszter arról vitatkozott, milyen gazdasági programot fogadjanak el. Fél évvel a választás után még nem tudta a kormány, milyen irányban kíván haladni. Azonban a dilettantizmus ellenére sem vitatja el senkitől a jóakaratot és a tisztességet. Az a mély züllés, amibe napjainkra kerültünk, ami a politikai elit és holdudvara korrupciós visszaéléseiben, a közvagyon saját tulajdonként való kezelésében megnyilvánul, az a kilencvenes évek elején még elképzelhetetlen volt. Sárközy Tamás jogász, a gazdasági rendszerváltás egyik gazdasági jogi megalapozója húsz év távlatából vont mérleget. Véleménye szerint két súlyos hibát követtek el a politikusok. Az egyik a 2002-2003-ban megvalósított osztogatás, jóléti rendszerváltás, a másik, hogy nem modernizálták az alapvető rendszereket, a kormányt, a közigazgatást, az egészségügyet és az oktatást. Ennek következtében Magyarország felzárkózása nem sikerült. Pedig az előzmények biztatóak voltak. Az Antall-kormány közjogilag stabilizált, a Horn-kormány gazdaságilag, és 2000-ben következhetett volna a felzárkózás. A világgazdasági válsággal terhelt helyzet ellenére is optimista a Németh-kormány volt deregulációs kormánybiztosa. Úgy látja, megvan az esélye annak, hogy jól jöjjünk ki a válságból, végrehajtsuk az élet hozta, a szorító körülmények diktálta változásokat.

Az interjúkötet tanúsága szerint Elek István arra törekedett, hogy, úgymond, hallgattassék meg a másik fél is, a pártállam egykori vezetői is mondhassák el véleményüket a nyolcvanas évek belpolitikai átrendeződéséről. Megtudjuk a kötetből, hogyan látta az eseményeket Berecz János az MSZMP Központi Bizottságának, majd Politikai Bizottságának tagjaként. A 2009. március végén elhangzott interjúban többek között arról beszélt a politikus, hogy a nyolcvanas évek második felét tisztességes, nyílt konfliktusokkal terhelt időszakként élte meg. Az MSZMP vezetésének magatartását úgy jellemezte, hogy a belpolitikai körülmények szorították őket, hátráltak, mind emellett tudatosan lépkedtek is. Ő személy szerint 1989 tavaszán már politikai és nem ideologikus pártban gondolkodott, ennek szellemében kívánta megújítani az MSZMP-t, hogy a kialakuló többpártrendszer pártversengéseiben tényező maradhasson. Önkritikusan szólva megjegyezte, ehhez azonban tudatosabban kellett volna cselekednie 1989-1990-ben.

A többpárti demokrácia szeplőtelen fogantatása elmaradt. Ez a dolog természetéből fakadt. A történelemben kísérletek lehetnek a nagy ugrásokra, valójában a külső körülmények és a belpolitikai tényezők eredőjeként formálódnak a változások. Az már a mindenkori döntéshozók felelőssége, hogy jó diagnosztaként tartják-e ujjukat a folyamatok ütőerén, és az adott helyzet orvoslására megtalálják-e a legjobb gyógyírt. Nyíregyháza két világháború közötti városi elitjének tudományos elemzése, a XX. század végi demokratikus átmenet szépszámú szereplőjének szenvedélyes, önkritikus megnyilatkozásai egyaránt segíthetnek a múltunkkal való szembenézésben. Takács Tibor és Elek István könyvét haszonnal veheti kézbe az érdeklődő, a felmerülő kérdéseken eltöprengő olvasó.

(Takács Tibor: Döntéshozók. Városi elit és városi önkormányzat Nyíregyházán a 20. század első felében. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008. Elek István: Rendszerváltoztatók húsz év után. Kiadja a Magyar Rádió Zrt. és Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2009.)

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz