Szindbád, a detektív újabb nyomozásba kezd Csabai László a SZIRT hangos folyóiratának második számában elhangzott írásában.

A bőrösen vastag, világoszöld festék mintha a jegyárusító pavilon és a vele szembeni kioszk foszladozó burkolatát akarná visszatartani a leválástól. A pavilon várótermében állott mahorkabűz. A padló ragad. De most mindenki kint van; csábít a rövid nyár. A kioszk homlokzatára szamovárt drótoztak, pedig teát nem, csak tejet – és persze titokban vodkát – árul egy kövér, szitkozódó burját asszony. A burjátok csendes, visszahúzódó népség, de idegenek közt eltanulják a káromkodást. A nő dühös: kimérés csak hozott üvegpalackba van, sokan mégis anélkül próbálkoznak. Csap nincs a pavilonban, a vásárlók az üveget a Bajkál vizében mossák el. (Mert a Bajkál vize olyan tiszta, átlátszó, hogy Szindbád, a szibériai detektív először úgy érezte, fényes pokol-szakadékba pillant.) Kimérés csak literjével! A fehér öklendezésnyomokból látni, a tej – amiért a háború alatt, a sózottfakéreg-evés idején még öltek – egy része kárba vész.  A tó mentén vörösfenyő csoportok. Ötrubeles lányokkal. A detektív csodálkozik, hogy létezhet prostitúció, hisz a háború úgy megtizedelte a férfiakat, hogy a nők vadászokká váltak. „A szenny is lehet vonzó?” – ötlik föl benne. Figyeli a lapos cigarettaszálat szívó hadirokkantakat. És legfőképp a pionyírokat.

– Hová, hová komisszár? – szólítják meg.

Ha egy őr volt lágernyikkal találkozik, vagy rögtön érezteti, ki van még mindig fölül, vagy barátkozni kezd vele, mintha puszta szerepjáték lett volna az a priccsen, hajdinakásán és táborparancsnok-önkényen eltöltött pár év. Kononovics a leggyalázatosabb megoldást választotta: cimborálva fölényeskedik.

– Nem vagyok komisszár! – mondja óvatos határozottsággal a detektív, – Kérem, ha csak nem valami rendkívül fontos…

– Elnézést Szindbád elvtárs! – visszakozik a másik. Aztán már mohón: – Nyomozás?

Szindbád fontolgatja mi egyszerűbb; elküldeni vagy beavatni.

– Andrjusa Iraklij eltűnéséről hallott? Benne volt a Zabajszkoje Pravdában. (Kononovics bólint) A szigetre, az Olhonra megérkezve vették észre, hogy nincs meg. Tíz hónapja nyomozunk. Hiába. Most csak felszállok, hátha valami, ami eddig nem tűnt föl…

– Ide hogy jöttek akkor Adrjusáék? – kérdi Kononovics, aki lám, mint majd’ mindenki, nyomozói képességet feltételez magáról.

– Teherautóval. A novoszelki gépállomásról indultak. Ott is vizsgálódtunk. Ott még megvolt.

– A tanárok hogyhogy nem vették észre, hogy a fiú hiányzik. amikor a jegyeket osztották? – folytatja a kikérdezést az őr.

– Nem osztottak. Iskolás- és pionyírcsoportok ingyen utaznak.

– Milyen gyerek volt Andrjusa. Olyan… olyan, aki nem fér a bőrébe? Mert akkor lehet, hogy szaladgált, megcsúszott, és a vízben kötött ki.

– Épp ellenkezőleg – inti le Szindbád. Olvasott állandóan. Még órán is. Ha felszólították, sokszor nem a kérdésre válaszolt, hanem önkéntelenül a könyvből idézett. Nem bántották érte a tanárok… Mulattak rajta.

– Mit olvasott? Mert ha Robinson-féle marhaságokat, akkor lehet, hogy rögtön a szigetre érve meglógott, és most valahol, talán a Sámán sziklánál hajótöröttesdit játszik.

– Verseket olvasott főleg, s nem csak olvasott, de írt is. Az egyiket felolvasták egy iskolai ünnepségen. Végtelen Bajkál volt a címe.

– Na, ha irodalmár akart lenni, nem csoda, hogy rosszul végezte. Azok mind isznak és álmodoznak. Ő nem igen ivott, de azt hihette magáról, mint az a költő, az a nem tudom ki, aki a vízen akart járni… Talán ő is…

Szindbád homlokráncolással utasítja el a képtelen föltevést.

– Akkor talán egy régi világban élt pityerburgi, vagyis izé… leningrádi agykurkász író reakciós, nihilista irományától kedvet kapott az öngyilkossághoz.

Szindbád mérgesen csóválja fejét az ötletre.

– Akkor lehet, hogy egyszerűen elvonult egy sarokba, elszunnyadt az olvasástól, és belefordult a vízbe. Nézze a hajó korlátját: csak középen van egy vízszintes rúd, az alatt könnyen kifordulhat.

Szindbád sóhajt. Ez a lehetőség jár neki is állandóan a fejében.

– Tudja, mit nem értek? – gondolkodik hangosan Kononovics, – ha így történt, hogy vonulhatott el úgy Andrjusa, hogy senki nem látta. Én intézetben nőttem fel, apámat a fehérek ölték meg, anyámat meg a… Hát elpusztult ő is a polgárháborúban. Szóval, abban az intézetben, ahol voltam, ott is mindig akadt egy pár ilyen elvonuló, poéta-jelölt, akik azt hitték, ők lesznek majd az új Pavlovics Davidovok, hogy olyan verseket írnak majd, mint A szökevény töprengése a Bajkálnál. De hát épp ez az, hogy sosem egy volt, mindig több, de legalább kettő! Mert a hasonszőrűek megtalálják egymást. Na, azok a nagy elvonultságukban még nagyobb csibészségeket követtek el, mint mi, csak ritkán derült rá fény, mert nem vegyültek a többiekkel. Hogy lehet, hogy Andrjusának nem volt cimborája?

– Volt, az ott, az a kis vörös hajú, szeplős. Látja?  Kihallgattuk őt is. Eredmény nélkül. És nem csoda, hisz azon a napon ő nem volt a hajón, rubeolával feküdt.

– Talán semmi köze a költészetnek a fiú eltűnéséhez – folytatja az őr, – talán egy fajtalankodni akaró matróz lerántotta a raktárba, megerőszakolta, aztán bedobta a vízbe.

Szindbád megrázza fejét:

– Nem hiszem, hisz a matróz számíthatott volna rá, hogy megszámolják a gyerekeket, ha megérkeznek az Olhonra.

– Ugyan. A hajó azonnal indul vissza. Mire kijön a rendőrség, már legalább egyet fordul.

– Igen, az igaz, de… Nem, akkor sem… Mert mégis magára, ha nem is kifejezetten magára, de a legénységre terelné a gyanút… Nem tudom… – mondja Szindbád, mintha a felvetés lehetőségkénti elfogadása ténylegesen növelné a valószínűségét annak, hogy Andrjusa Iraklij elpusztult, hogy így pusztult el. – Nézze Kononovics, elhiheti, nekünk is eszünkbe jutottak ezek az eshetőségek. És még egy tucat más. Szem előtt tartottuk őket a kihallgatásokon.

Szindbádot kileli a hideg az öblös, fémes, már a kürtben visszhangzó dudálásra. A dudálás. egyforma; akár a lágerben, akár a laktanyában vagy a pervijpláni üzemekben harsan. A birodalomban meghökkentő a dolgok hasonlósága. A vagon, melyben annak idején a detektív érkezett, először Munkácsnál állt meg. A hadikonyháról kaptak egy merítés krumplilevest meg egy kiflit. Jó volt a kifli. Máshogy nézett ki, mint a magyar: a vége nem csúcsosan, hanem bejgliszerűen tekeredett. Két nap múlva Kijevnél megint egy ugyanúgy tekeredő kiflit kaptak. Aztán tíz napig semmit. Megérkezvén a Bajkálontúlra (akinek volt ereje, hogy a szemerkélő esőt tenyerével felfogni a szellőzőablakhoz furakodjon, és ereje, hogy a saját vizeletét megigya, az élve érkezett meg), tehát megérkezve kaptak egy csajkányi hideg borscsot meg egy kiflit. Akkora utat tettek meg, hogy ha nyugatra indulnak, átszelhették volna az óceánt, de ez az orosz kifli is épp úgy tekeredett, mint az első.

A hajó hangos pöfögésébe beleszűrődik a móló felé tartók lépteinek susogása. És van egy harmadik hang, vízből származó, de hullámcsapkodástól eltérő morajlás.

– Okos jószág, megérzi, ha eleségre van kilátás – mutat Kononovics a hajótestnél gomolygó nerpakolóniára. Szindbád elismeréssel biccent a helytálló megfigyelésre. Nerpákkal minden hajókázáskor találkozott, de tényleg: többen vannak, ha diákokat látnak fölszállni. A nerpa is olyan felfoghatatlan szibériai valami. Hallottta, hogy ez a világ egyetlen édesvízi fókafaja, és a Jeges-tengerből került ide, mikor a két víz még összeért. De a Jeges-tenger innen… Felfoghatatlan. Mint a Bajkál mélye. Mint ez az egész soha véget nem érő, az embert fölfalni készülő (és tényleg föl is faló) erdő- és pusztarengeteg. És az, hogy miért két részből áll a kikötőben várakozó jármű: egy rozoga hajó húz egy újat.

Szindbádék az utolsók, akiket fölengednek. A mögöttük hídra lépő méltatlankodik, a matróz belerúg a gyomrába, aztán eloldja a kötelet.

Kononovics kvászt hoz a fedélzeti büféből. Vodka is van benne.

Jó kétszáz méterre vannak a parttól, s a nerpák még követik őket. Mert a kölykök sózott heringet dobálnak nekik. „Ezt élvezik legjobban a kirándulásban. Föláldozzák ebédjüket.” – gondolja a detektív. És figyeli, milyen mélyen hajolnak ki. Ő át tudna fordulni a korláton, de a pionyírok alacsonyabbak.

– Létezik, hogy nem vették volna észre, hogy Andrjusa kiesett? – Szindbád megrántja a vállát Kononovics kérdésére.

Egy fedélközi sarokban három egyenruhás fiú gubbaszt. „Letépett szárnyú legyeket tornáztatnak? Nyárligeten szokás volt” – emlékezik vissza a detektív. Belehallgat a sugdolózásukba. Nem érti. A fedélzetre lépve egy korábban kihallgatott tanárba botlik, az felismeri, de mielőtt mukkanhatna, leinti. Elmegy a lánchoz, ami összeköti az uszállyá degradált hajót a vontatóval. Ezt érdekesnek találja. Más nem. Csak az őrmester van mellette. S lenn egy nerpa. A többi már elmaradt, de ez még megmutatja zsákmányát. Értelmes szeme van. Épp, mint a sok játékon. Mert itt a máshonnan érkező játékállat, az mind medve (gumimedve, ballonmedve, rongymedve), de ha a helyiek készítenek játékállatot (árulják is a zsibvásáron), az nerpa. És van Nerpa Pionyírcsapat, Nerpa.Kultúrház, Nerpa Étterem (ételt nem lehet benne kapni), Nerpa Kávézó (pótkávét főznek ott).

A pionyírok Ljubov Orlova slágereket dalolnak, civódnak. Az utasok örülnek; van egy kis szórakozásuk. Szindbád újabb kvászos vodkát kap. Egy kötélhalomra telepednek.

A szibériai nyár hűvösebb a nyárligetinél, de néha, mint most, lángolni kezd a nap.

A diákok elcsendesednek. Kononovics arról beszél, hogy az olhoni halászszovhoz irodista kisasszonya, akihez megy, elvesztette mindkét bátyját a háborúban, s most övé egy lakás Irkutszkban, vagyis még csak  kommunalka-társbérlet, de a másik két lakó lába félig már a sírban van, s hogy annyian elpusztultak a fronton csökkent a lakáshiány, meg építenek is majd, tehát nem fog a meghalandók helyére más jönni, meg már meg is van beszélve a tanácson, és hogy a lány remek gombás-halas pirogos tud sütni, amilyet Szindbád még úgysem evett… A detektív fejében unottan hullámzik a fecsegés, miként a Bajkál vize, és a vodka amúgy is bódít… Koppan mellette egy uszeg, de a csúzlis nem mutatja magát.

Azon a részen vannak, ahonnan az elhagyott partszegélyt már nem, az újat még nem látni. A semmiben vannak, a nem félelmetes, csak olyan mégis idegen, kábítva lehúzó semmiben. Elszunnyad.

A szerelvény közelít a kikötőhöz, a szigeti nerpák is megérkeztek.

Szindbád savas váladékot érez a torkában, mindig így jár, ha alszik napközben. Hányingere van. A víz fölé hajol. A hínár hajladozásából látja, milyen elképesztő erejű és gyorsaságú áramlások törnek a túlsó part felé. A tanárok tanultak Andrjusa eltűnéséből, már a fedélzeten számolják a pionyírokat. Egy hiányzik. De már itt is van a kis vörös, aki olyan „már a szeme sem áll jól” fajta. Csuklóját dörzsöli. (Titokban zsinegre kötött heringgel ingerelte a nerpákat, egy elkapta a csalit, s úgy megrántotta, hogy elszakadt a fiú csuklójára tekert zsineg.)

– Jobban van? – kérdezi a hosszan bömbölő dudát túlkiabálni igyekezve Kononovics.

– Jobban – feleli Szindbád, de úgy bömböl a duda, hogy nem hallani szavát. Visszafordulva a víztől kiegyenesedik. A duda még mindig bömböl. Aztán nagy sokára megnyugszik. És a detektív is. Az öklendezési inger megmozgatta gyomortartalmát, szűnik a görcs. Leszállnak. A detektív a duda újra-megszólalását várja, Kononovics a kezét nyújtja.

– Megvet, amiért, hát, ami ott… – kérdi az őr, és fejével oldalra bök, mintha idelátszana a láger.

– A halálát kívántuk… – feleli szárazon Szindbád. – De emiatt ne zavartassa magát, járjon szerencsével annál a hölgynél.

SZIRT – Fából verskarika, avagy az irodalom fotoszintézise
Nyíregyháza, 2010. június 18.

Kapcsolódó anyagok:
Bódi Katalin az esten elhangzott írása a Bárkaonline-on olvasható
Debreczeni Edit: A nagy, fekete esernyő
Nagy Zsuka: lódít