A Ramocsaházán élő fiatal költő verseit ajánljuk olvasóink figyelmébe lapunk 2010/Nyár számának Úti Füzetek rovatából.

Biztatás

Roskadó csirkeházam már nem bír több vihart,
meggyötörték a telek,
krumplim szelíd esőre vár,
halk suttogásra, melytől majd kihajt,
de kintről csak káromlás ordibál,
rázza a kerítéseket.

Gyönge szerelem lengedez a fák közt,
és cirógatják őt is boldogan
forgó levelekben a mozgató igék,
mint gyűrűző álom a növényi sejtben:
hogy egy erősebb hazában mi még
együtt leszünk biztosan.

De nem akar esni. A füvek passióit nézem,
ahogy építik az éltető szenvedés vázát.
A réteges örömök fölé, hol asztmás processzorok
zilálva verődnek vissza a rozzant cserépen,
és düledezve tartják még az oszlopok
kertem édenmaradványát.

Táj bennem

Test és lélek között élek végtelen
erdőn, mezőn, ahol utak porolnak át,
itt járok, meddig ér bennem a határ,
amennyi képet bír a szív, az értelem.

Zúgatja lombját a bogyós szerelem,
nyárvég derű a roskatag fákat,
Családot, otthont, ólakat hazákat,
Keresek e gyönge levél ereken.

Test és lélek ma egy tájban összeért,
eleven vadonja tartja illatával,
mint az ághoz ér a kiserkent levél,

ahogy összeér a szív a szájjal,
ha elhagyja az igaz beszéd.
Békülnek fáim a világgal.

Táj és Hang

Kihez beszélek zúgó mély vadonban,
mikor nyöszörgő világokra lépek,
megállok, az ég felettem összeroppan,
és a csatornákon át megindul az ének.

Inkább varázs, az összetört szólamokban
csak az ujjbegyek lüktetése,
hogy létezésünk egy ütemre dobban,
van rá szó, de fejemben összetépem.

Egy sejtelem az erdő, már csak hangja van,
az értelem párbaját csak a neszek bírják,
itt állok tengernyi rímmel egymagam.

Ki szólít, érint, ki legyint rám?
A levegőben egy reccsenő harang
jelzi a menny közelgő robbanását.

Titokzatos test

Jó lenne bűn nélkül verset írni,
az ég kéktej vásznaira, hogy
szeretem a fákat,
a tompa gyökerekben a suhanást,
a megélt érzelmek nedves tapogatózását a végtelen sötétben,
ahogy tízezer világra teremtett létezésem hazatalál.
El se ment. Hazatalál.
Mert minden nap lefosztok
valamit a halántékomra gyöngyöző nyarakból,
és visszaálmodom magam a születés előtti csöndbe,
hol a hangok: a szerelem legéltetőbb lélegzetei,
a fények: bolygók zuhanása arcomon át,

hol megszületve szebbnél szebb találkozások ígéretével
belépek Isten titokzatos testének erdejébe.

Könyvtár

Egymás könyvét olvasva, mintha
kéz a kézben járnánk, hol titkos a táj.
Ösvényre lépek, közös álmainkra
megtalált könyvjelződön át.

Elérhetetlen vagy, pedig ha
tudnád, hogy nekem is óriás:
Nyekraszov, Rilke és Madách,
boldogan engednélek titkaimba.

Olcsón és szegényen élek, de otthonom
lapról-lapra tágabb és erősebb,
ahogy a lélek fölé nő gondomon.

Társam, csak lennél már ismerősebb,
ha kölcsönben is, mindened hordozom.

Dekalóg

A kerítések között fák,
hűs vonal a kifordított tenyéren,
nézz túl a geometrián, az alkony fehér lett,
labdacsos álmok gurulnak szerteszét,
figyeld a tér pórusain, hogy árad be a Hang,
mert a te vagy, kiben véget ért a lendület,
Mozgatód, ki belőled templomot építet,
benned társra lelt.  Mond:
Nem vagyok magam.

De messze vagy már, kilométerekre innen,
szenvedő anyád imái idegen tájak torzóit tapossák,
ne hagyd el azért sem, örökké fogja derekát.
Gyökered keskeny, de mély, túl van már a magmán, és kapaszkodik minden sejtelembe,
túl családon és hazán az ismeretlenbe.
Nyitott ujjaidra szelíd fény szenderül, a zúgó lét feszül minden érintésbe,
mert varangy vagy, ha ösztönöd szeszül gőzölög halántékodra,
ne csak létre gondolj, hanem a magányosokra,
mert mi lenne más,
ha nem titok
minden találkozás.
Semmid sincs, s ha lenne, semmid ne legyen,
mert vágyni kell tanulni, nem birtokolni.
Lesznek mindig, kik tanulnak rabolni, és lesznek, kik örökölnek,
és nem  nyomasztja őket már, hogy 5 kontinensen ölnek, mert övék minden remény,
és így minden övék.
Nyílnak a tarka virágok, tarka szemérmük leng az éjben,
körös-körül amerre látok.
Ne pazarold el érintésed! A felhők, mint lágy üde ingek, öltözz beléjük,
és meghívlak kertjeimbe.
Vannak helyek, melyeken a szavak sem vergődnek át,
boldogan világít ott fűszál ás bogár,
mert az igazság: virág,
mely boldogan virít Isten teraszán.

Ablakba zeng az éj,
azt hiszem, nyugtalan vagyok,
messzi fények párlata zenél,
miért érzem: nélkülük egyedül vagyok.
Minden ellenséggel békülök,
mégis a határokon át, hol két tüzes centrum remeg,
megindul a vágy, hogy tulajdonoddal boldogabb legyek.
Viseld meztelen szegénységedet!
A mag is elhall, hogy ne a sötétnek éljen,
sóhajunk majd túlnő a szenvedésen,
és meglegyinti szelíden a vágyat,
akár a kerítések között a fákat.

A Vörös Postakocsi 2010/Nyár