Tegnap délután a Bessenyei téren Váci Mihály szobrának kitárt karja mintha átölelte volna az előtte nyújtózó padon szerelmesen pihegő ifjú párt, s a késő délutáni napfény is mintha halkan meg-megcirógatta volna őket. Az álmos csendet csak az arra poroszkáló buszok robajos motorzaja törte meg néha. Még semmi nem mutatta, hogy itt néhány óra múlva szűnni nem akaró vigalom kezdődik. A Móricz Zsigmond Színház homlokzatán az utolsó simításokat végezték a munkások, a bejárati ajtó előtt vödrök, seprők, lapátok, ecsetek, spaknik, vakolókanalak, létrák tornyosultak, bent valakik fúrtak-csiszoltak. Most még ugyan minden festékes, minden feldúlt, minden maszatos, de holnapra megújult szépségében várja közönségét az épület.

Kikerültek a város hirdetőtábláira a programok (Biriné Elek Éva dekoratőrt mostanában csak  úgy látni, hogy méretes plakátokkal  és üvegezett képekkel vesződik…), dolgozik a sajtó, szinte óránként lehet újabb és újabb információkat gyűjteni az előttünk álló napokról a Facebook-on, a színház honlapján, s a terasz.hu-n.

Ezalatt a Kossuth téren ácsolták a színpadot, vele átellenben már kifeszítették azt a hatalmas vásznat, amelyre az utóbbi esztendő magyar filmvígjátékait vetítik majd. A Jósa András Múzeum előtt még ott vesztegelt egy kisteherautó, de a lépcsők fölött már olvasható az Ország Lili-kiállításra invitáló felirat.

Tegnap este előszedtem a Nikonokat s az objektíveket, megtisztogattam őket, feltöltöttem az akkumulátorokat, ellenőriztem a memóriakártyákat, hiszen a fesztivál egy-egy napján gyakran ezer, vagy még annál is több felvételt készítek. (Hja igen, a digitális túltermelés!) De a képhalmazban ott van, ott lesz az az egyetlen fotó, az az egyetlen termékeny pillanat, amelyben benne van minden. Erre az egyetlen pillanatra vár a riporter, vár a művész: a KÉP ott van  a sok száz másik között, miként a michelangelo-i márványtömbben benne a szobor.

Ma reggel, miközben készítettük a Nyíregyházi Főiskola tízéves integrációja alkalmából megjelentetett lapot is, fél szemmel a koponyeg.hu-t vizslattam: milyen idő várható mostanában? (Szinte minden napra esőt jósoltak, sőt a jövő hét elejére alig tizennyolc fokot; „jön az ősz” – írták. Megnéztem, mi van a MetNet-en: semmi jó ott sem, bezzeg a jövő hét végétől kellemes napsütésre van kilátás…)

Ma délelőtt nagy izgalommal mentek ruhát próbálni azok a diáklányok, akik estétől az élőszobrokat alakítják. A színház bejáratánál már csak egy-két létra árválkodott, s a Kossuth téri színpad is kezdte elnyeri végső formáját; meghozták az ülőpadokat, fölszerelték a logókat, helyükre kerültek az öltözősátrak. A városban VIDOR-os pólót viselő lányok szaladgáltak, kocsik tolattak össze-vissza, s Rejtő-idézetekkel teltek meg a járdák.

Délben aztán szorgos takarítónők kezdték el pucolni Móricz Zsigmond Színház üvegajtaját, söprögették a festés nyomán keletkezett vakolatmaradékokat, hogy estére minden ragyogjon. Délután a Kossuth téren a technikusok már hangpróbákat tartottak. Kis teherautók hozták-vitték a kellékeket, a hangfalakat, a fénytechnikát. Kitelepült a rendezvény egyik fő szponzora, az Emfesz, sátrakat bontottak, fúrtak-faragtak. A belvárosban hullámzó tömegben potenciális vásárlóerőt szimatoló ilyen-olyan árusok is lázasan gyülekeztek. (A nagy nézelődésben nem vettem észre az utamba került egyik pihenőpadot: a találkozás eredményeképpen vérző térddel kezdem a fesztivált…)

A Bessenyei téren Váci Mihály szobra ismét átölelt két szerelmest. (Lehet, hogy a tegnapiak voltak?…) Ahogy tekintetem följebb emeltem, láttam, a távolabbi padokon is enyeleg egy pár, amelynek hölgytagja igen nagy erővel vette kezelésbe párja „csókos” ajakát.

Hiába, no: nyár van, szerelem és ifjúság.

Este hétkor megkezdődik a kilencedik VIDOR Fesztivál.