klor_front

Augusztus elején jelent meg a JAK-füzetek 163. könyveként, a József Attila Kör, a prae.hu valamint a miskolci Szoba Kiadó közös kiadásában k.kabai lóránt új verskötete klór címmel. Az alábbi versmutatvánnyal valamint interjúnkkal ajánljuk olvasóink figyelmébe szerzőnk kötetét.

még a műtőben

málik roland még a ruzsinban
című versének átirata

még másfél éves sem vagyok,
ez csak utóbb, a zárójelentésemből derül majd ki,
ebben a korban egy altatómaszk — alatta feleszmélve —
jelenthet némi támpontot.

a műtő gyáván zord színei között
kibírni azt a maszkot.
babrálnak, dúskálnak bennem
egész este.

a neonfény fagyos,
és fagyos az arc is.

büdös maszk, hová viszel engem?

tudom, hogy teljesen egyedül vagyok,
mint majd vagy huszonhét év múlva egyszer.
de honnan a csend, a tökéletes üresség,
hogy kerülök én ide?
felelőtlen altatóorvosom,
milyen kicsi élet fölé hajolsz?
(nagyon félek tőled.)

kinn az erőszakos eső —
figyelj hát, kisfiú,
egész életedben emlékszel majd.
valahol a kertünk,
és két alak — mami és papi —
hazatér egy vörös esernyő alatt.

egy menekült visszatér

1.         nehogy azt higgyem, hogy vagyok valaki.
2.         nehogy azt higgyem, hogy nagyobb vagyok, mint vagyok.
3.         nehogy azt higgyem, hogy okosabb vagyok, mint vagyok.
4.         nehogy azt higgyem, hogy jobb vagyok, mint vagyok.
5.         nehogy azt higgyem, hogy többet tudok, mint tudok.
6.         nehogy azt higgyem, hogy több vagyok, mint vagyok.
7.         nehogy azt higgyem, hogy használható vagyok bármire is.
8.         nehogy azt higgyem, hogy kinevethetem magam.
9.         nehogy azt higgyem, hogy valaki gondoskodik rólam.
10.       nehogy azt higgyem, hogy valamit tanulhatok magam.

„előbb tanulj meg vágyakozni, és találsz tárgyat is hozzá;

nem akartál beszélni az éj-
szakádról sem, összesen ha
három órát aludtál, felszíne-
sen vagy rémekkel, félre-

verő szívvel, azóta is minden
éjjel, leginkább a szorongás-
sal háltál, a kifuthatatlannal,
meg az önmarcangolással, mi-

kor tervezte el, mennyire vagy
hibás te, viszont ami most tény-
leg
bánt, az az, hogy mégis-
csak hiábavaló volt a ma dél-

előtt, hiába kísérgetted, hiába
karoltad át, vigyáztál rá, hiába
voltál te a megértő, mert túl
későn láttad csak be, neki egy-

szerűen szüksége van arra, hogy
kivárja, a héten találkozzon
a kulcsosemberrel, aki vissza-
adja a kulcsait, már ha vissza

kell adnia, mi lehet még ebből,
mit tudhat az a tekintet, de azt
hiszem, jó, hogy végül nem vál-
tál még szánalmasabbá, nem

mondtad azt, hogy nem akartad
elmondani, bár talán másképp
alakulhatott volna akkor, ha el-
fogadod az ismerősöd hívását,

hogy végre üljetek össze egy
italra, igaz, most hármasban
lennétek, de ott várnak rád csen-
desben, ne kérdezzen semmit,

és nem mondtad el, mi volt a
félkész, ám határozott terv,
mellyel tegnap este hozzá ér-
keztél, és fenntartottad, amit

az előtte való napokban el-
képzeltél (amiről nem sza-
bad lemondani
), függetle-
nül attól, amit sejtettél, és

az milyen pontosan igazo-
lódott be, nem mondtad el,
hogy már e sejtéstől föld-
höz vágtad a gitárodat, me-

lyet egyébként is csak ritkán
vettél kézbe az utóbbi időben,
de lett terved legalább, sza-
vamra, jó terv volt — nem

biztos, hogy ha ma este, hol-
nap vagy a jövő évben felhív,
hogy mégis, mégis, akkor is
őszintén el tudnád mondani.”

kezek

átírt születésnapi levél

rettentő kézpár ringatta el gyermekkorom.
jóval később ez a két kéz fektetett le egy kisszobában,
itatott és adta be a gyógyszereket;
szigorúan csak kesztyűben, nyomot ne hagyjon.

mikor a kórházban magamhoz tértem,
s kezek, kezek, küldő kezek erőltették,
hogy utólag felismerjem tettemben,
tettemen az elmosódó ujjlenyomatokat,
nem hittem, nehéz is lett volna elhinni.
majd munkavédelmi kesztyűként
viselt cinizmusomban is
mély nyomokat hagytak azok az ujjak;
épp, mint egyéb dolgaimon,
főleg a szavakban,
melyek gyorsabban csapódnak az arcba,
mint kesztyű, mint szám, ha nyílna —
nyomuk vöröslő, engem éget.

néha úgy érzem, magam is csak
egy pár elhasznált kesztyű vagyok;
az a két kéz visel.
de sőt néha úgy,
hogy a másik kesztyűpár,
melyet érintek, ölelek, szorítok,
az a dermedt, keményre hűlt,
néha elengedett pár szintén
arra a kézre húzva teszi,
amit tennie kell;
az ujjnyomok tetteiben,
szavaiban, gondolataiban
és az enyéimben szinte azonosak.

ujjlenyomatok egy pár üres kesztyűben,
ebben, itt, melyből már eltűntek a kezek;
kezekből a keringés,
ujjak végéből az elnehezült vér.

tolvaj

megláthattam világom a szemeddel,
akárha elképzeltem gyermekeinkéivel;
a tiéddel nézve idegen,
semmi, és a hátoldalán is semmi.
sövény helyett fenyősor keríti,
benézni lehetetlen, tilos.
hívtalak, beengedtelek ide, ahová senkit,
különös, talán nyomasztó, mégis mesés táj.
egy sziget, mondhatni lakatlan.
hirtelen aztán a sokaság, vendégek ebédre,
estére bál — a bálkirálynő, te, csak szipogsz.
nagyon nem evilági kezek formálták nászunk,
szürreális film, víztükörre vetítve.
mögötte — alatta —: titok,
s bár megosztottam volna,
téged akkor még nem érdekelt.
világom legjavát, a legszebbet adtam neked,
már-már hitetlen örömmel szorítottad magadhoz.
később megszeppent bálkirálynőből öntudatos úrnő leszel,
birtokodba kívánsz mindent,
s a tiéd is.
már nem szipogsz, én nem vetítek semmi tükörre semmit.
elmozdulásod vektorát nem tudom követni,
nem az én iránytűm már —
mégis összebújtunk a fáradt, délutáni fényben,
kint a fák összefagyott, tömpe ágai,
egy szarka ül, néz be ablakodon ott,
röhögve, csettegve les meg minket,
kisemmiz egészen,
sokat akar, és bírja,
árnyéka az életed,
árnyéka feszíti életem;
és két macska vigyázza álmunk,
melyet senkinek nem szabadna érintenie.

egy fordítógép bájai

ad notam
marylin manson:
heart-shaped glasses

ő emlékeztet az egyik iskola
mikor vágott
és ő volt öltözve, fehér
és nem tudtam venni a szemem le róla
de ez nem az, amit én vettem le, hogy az éjszaka

és soha nem fedezik fel
mit tett vele a ruhát, nem
azt mondta:
„kiss me, it’ll gyógyítani, de azt nem szabad elfelejtenünk;
csókolj meg, azt fogja gyógyítani, de nem fogja elfelejteni”

nem bánom, ha
tartása nekem bizsergés
ha én maradok veled
és maradok én is

ne törd, ne break my heart, és
én nem szakította meg a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem magas

ne törd, ne break my heart
és én nem szakította meg a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem magas
engem is alacsony
ez a kék kezd nekem jó, hogy nekem alacsony

ő emlékezteti az egyik tudtam
hogy darabolt a negatívokat életem
én nem veszi le róla a kezem,
a lány nem engedte meg lehet bárhol, de belülről

nem bánod meg
tartása nekem bizsergés
ha én maradok veled
és maradok én is

csak nem bontják, nem break my heart
és nem szünet
a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem magas

ne törd, ne break my heart
és nem szünet
a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem magas
engem is alacsony
ez a kék kezd nekem magas
engem is alacsony

soha nem fedezik fel
mit tett vele a ruhát, nem
azt mondta:„kiss me, it’ll gyógyítani, de nem fogja elfelejteni
csókolj meg, azt fogja gyógyítani, de nem fogja elfelejteni”

nem bánom, ha
tartása nekem bizsergés
ha én maradok veled
és akkor maradok én is

csak nem bontják, nem break my heart
és nem szünet
a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem magas

ne törd, ne break my heart
és nem szünet
a szív alakú szemüveget
kislány, kislány
akkor csukd be a szemed
a kék kezd nekem jó, hogy nekem alacsony

——————————————————-

Kapcsolódó anyag:
“…van egy kijárat” – interjú k.kabai lóránttal