Étteremkritika A Vörös Postakocsi 2010/ősz számának “Egy flekken” rovatából.

sziklakert-etterem-es-panzio

A Belső körút mentén, a bujtosi legelőn szinte mindennapos látvány a legelésző teve. Amikor ezt írom, egy láma és egy póni csapódik hozzá. Társaságban ízletesebb a városi fű. Az előadásnak vége, estig szünetet tart a cirkusz, a bohóc a büfépultnál, a négylábúak a sátor körül. (Vándortársulatok váltják egymást a réten, a mostani már hetek óta itt időz.) Lassanként elszivárog a nép, a szomszédos Sziklakert étterem parkolója megtelik autókkal. A kövekkel szegélyezett kerti tóban szétrebbennek a halak. Úgy látszik, sietős lépteim rezgése odaért a föld alatt, láthatatlan hullámokokat keltve a napról-napra hűvösödő vízben. A tenyérnyi nádliget mellett az asztalnál magányos vendég dacol az októberrel, sörét garantáltan hidegen tartja a csípős őszi levegő. Ha csak egy fokkal melegebb lenne, magam is ide hozatnám a beregi sajttűt. Legszívesebben itt maradnék a tavacska partjához visszaúszó narancsvörös bocimintás japán koi-halak közelében. Odabent még nem fűtenek. Fényből is kevesebb van a kelleténél, az északra néző ablakok legfeljebb a kinti, késő délutáni szürkeséget engedik be az elnyújtott téglalap alakú terembe, melynek közepén egy buglyos kemence-kandalló hibrid állja el az utat. A sajttű tömős étel, a sütésálló sajtlapocskák – mint az néhány óra múltán kiderül – egyúttal emésztésállóak is. Hogy mitől beregi, nem tudom. Az étlapon „sajttü”-ként szerepel, „zsemle karikákkal”. Egyrészt nem karikák, hanem négyzetek. Másrészt az étlapíró a helyesírási szabályokat illetően erős kihívásokkal küszködik. Harmadrészt a Word-ből nem olyan betűkészletet választanék, amely girlandosan kalligrafikus ugyan, de hiányzik belőle a hosszú „ő” és „ű” betű. A gumiszerű gépsonkával nem, a gyermekkorom bundáskenyerére emlékeztető tojásbundával viszont elégedett vagyok. A fokhagymakrémleves kellemesen selymes, óvatosan fokhagymázott, a visszafogott sűrítés alig tompítja az ízeket. A csülökragu „Vadászné” módra konzervcsiperkével készült, pedig elvárnám, hogy a vadász erdei gombát hozzon az asszonynak. Hagyjuk a termesztett csiperkét a hanyatló nyugat ópiumának! A hagymás ragu túlzottan édeskés, kicsinykét nyersecske ízű. Ez persze a hagymatermesztő s a zöldségkereskedő hibája. Nem hagyták elég ideig szikkadni a termést, nem óvták, nem babusgatták. (Tudom, tudom: nincs idő ilyesmivel bajlódni a rohanó világban. Hagyma ez is, hagyma az is, úgyis megeszik…) A menük elkészítésében némi kapkodást vélek felfedezni, de megértem a személyzetet: kedvelt ebédelőhely a Sziklakert, sok a vendég, nagy a nyomás délidőben. Nyilván ezért volt „medium” az ananászos csirkemell, ami marhasteak esetén öröm, csirke esetén gyomorrontás. Menüételként nem adnék csirke-brassóit. Örvendetes, hogy nem mellehúsából készült, de nehéz garantálni a frissességet. Mégis, menüt szívesen fogyasztok itt. Csak el kell kerülni azt az (egyébként nem nagy számú) megjósolhatóan kockázatos ételt. A nátrium-glutamát-függők (Vegeta, Delikát) persze kérhetnek csontlevest. A francia hagymaleves ellenben jó. Gyengéd hagymaíz, meghitt egyszerűség. Persze a sajtos pirítós sokat dobna rajta, de a fényűző többletért tessék visszajönni este! Vissza is jövök, egy héttel később. Leves helyett előételt fogyasztok. A görög saláta sziporkázóan ötletes, a zöldségeken ropogós sajttallérok ékeskednek, hasábra vágott zsemlepirítósra rásütve. A feta már-már krémes, savóíz nélkül (persze Görögország határain túl nem is illik fetának nevezni, sok helyen „krémfehér sajt” néven kéreti magát), a kígyóuborka friss. Miközben a hortobágyi húsos palacsinta készül, kisietek a mellékhelyiségbe. Ilyen szépet én még nem láttam! Éjkék, márványos mintázatú csempék a falon, ugyanez terül szét a lábam alatt is. Mintha a távoli égen pörgő galaxisok spirálisan indázó karjait látnám. Császári paloták tisztasága és eleganciája, s a sarokban kisebb padlóvázában virágcsokor. Öröm ide visszatérni, meg is teszem némi ásványvíz elfogyasztása után. Megérkezett a palacsinta. A darált hús nedvdús, nem száraz, kellemesen fűszeres. A szaft viszont íztelen, paprikás olajjal színezett folyós, tejföl-jellegű képződmény. „Frissföllel” készült? – bujkál bennem a kérdés, aztán elhessegetem a rossz gondolatot. Lehet, hogy túlzottan gyanakvó vagyok. A tejszínhab, amelynek csúcsos hagymakupolája a csokoládémártással csíkozott (vajban-mézben sült) banánt díszíti, végleg megnyugtat. Szifonban készült, érezhetően tejszínből, piciny buborékjai az ásványvíz apró kristálygömböcskéihez hasonlóan lassan duzzadnak. Nincs idejük elenyészni, a karamelles mázban fürdő banándarabokkal együtt betöltik nemes küldetésüket. A jó desszert boldogít. Jókedvűen indulok tovább a közeli Örökösföldi Fiókkönyvtárba A Titán szirényjeiért (Kurt Vonnegut). Azt mondják, az emberi lét értelmére keres választ. Nos, nekünk erre nincs szükségünk, hiszen Douglas Adams óta tudjuk: 42.