Jelentés Szegedről, az idei Thealter fesztiválról – lapunk 2010/Ősz számának Forspont rovatából.

2010. július 16. és 25. között rendezték meg Szegeden az immáron huszadik, jubileumi THEALTER fesztivált. A szervező, a MASZK Egyesület egy független, non-profit szervezet, mely egész évben igyekszik kísérletező, ugyanakkor minőségi előadókat és előadásokat összegyűjteni, s emellett produkciós menedzsment feladatokat is ellát. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert 2010-ben a Thealter fesztiválról, vagyis a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozójáról nem lehet úgy beszélni, hogy a független színházak létét, működését veszélybe sodró finanszírozási problémáról ne ejtenénk szót.

A színházi törvény külön kategóriába sorolja a független színházakat és társulatokat. Ebbe, az úgynevezett hatos kategóriába tartoznak az alternatív színházak, a befogadó színházak és a táncegyüttesek nagy többsége (úgy, mint például a Bozsik Yvette Társulat, Szegedi Kortárs Balett, MU Színház, hogy csak a legismertebbeket említsem). A kategória 2010-es működési pályázatát idén írták ki, s június 14-ig kellett volna közzétenni az eredményeket – az előadók a megítélt támogatásból kiindulva szerződhetnek, szervezhetik a következő, szeptembertől induló évadot. Ez a közzététel egészen augusztus 2-áig elhúzódott (vagyis a fesztivál ideje alatt csak találgatni lehetett, hogy az egyesület az idei működésre egyáltalán kap-e támogatást, s ha igen, mennyit), ám a várva várt eredmény sem túl biztató: a pályázaton megítélt támogatási összegnek 34%-a zárolásra kerül, vagyis a megítélt összegek 66%-át kapják meg a szervezetek. A júliusi bizonytalan hetekben mindenféle híreket lehetett hallani arról, hogy a hatos kategóriába sorolt társulatok egyre-másra felbomlanak, vagy magánhiteleket vesznek fel, illetve, hogy a befogadó helyek adóssága reménytelenül növekszik. Félő, hogy a megítélt pénz egy részének utalása több társulat, hely esetében nem lesz elegendő, csupán halvány vegetálás, vagy kényszerpályára kerülés oldható meg belőle; hiszen egy társulat vagy hely működtetése bizonyos anyagi határokon belül lehetséges, s annak valamivel több, mint 60%-ából már nem biztos, hogy kivitelezhető.

Emiatt – az egyébként sokkal hosszabb fejtegetést is megérdemlő, strukturális és financiális vitákat is generáló, de itt csak nagyon röviden összefoglalt – probléma miatt a szegedi MASZK Egyesület is teljes pénzügyi bizonytalanságban rendezte meg az ünnepi, huszadik Thealter fesztivált. A programok több alkalommal is újraszerveződtek, a kényszerű redukcióknak felemás megoldás lett a vége. A fesztivál időtartama méltó egy nagy, boldog és ünneplő rendezvényhez, de a programok mennyisége sajnos nagyon lecsökkent, különösen az off-programok száma szembeötlően szegényes. Ennek ellenére szerencsére sikerült érdekes programokat összeválogatni, s egy-két gyengébb nap kivételével értékes, gondolatébresztő előadásokat nézhetett meg a közönség. Véleményem szerint rövidebbre és sűrűbbre kellett volna szabni az idei fesztivált, a csordogálás melletti érv az lehet, hogy talán a város és a helyi közönség így jobban részt tudott venni ebben az elnyújtott, csöndes ünneplésben.

A fesztivál fő szervezési elve és egyben célja – a kőszínházakba nem betagozódott, kísérletező előadók nemzetközi seregszemléjének biztosítása Magyarországon – még mindig, 2010-ben is teljesen megállja a helyét, a szabad színházaknak, vagyis az „alternatívoknak” ugyanis nincs itthon másik közös, nemzetközi találkozójuk. Ehhez a koncepcióhoz tematikát is toldanak a szervezők, az idei Thealteren az új, kifejezetten erre az alkalomra készült előadások a hetvenéves Tolnai Ottó köré szerveződtek. A fesztivál programjának nagy erőssége, hogy rendkívüli a műfaji sokszínűség. Természetesen nagy számban láthattunk táncos produkciókat, de több, műfajokat ötvöző, speciális technikai vagy audiovizuális eszközöket alkalmazó előadást is, valamint pódiumi színjátékot, performance-szerű alkotást, kórusszínházat, koncertet. Jómagam a fesztivál kezdő napján és a végén nem tudtam részt venni, de a program nagy részén igen, ezekből emelek ki néhány előadást, s rajtuk keresztül igyekszem beszámolni a Szegeden történtekről és látottakról.

Az egyik legszínvonalasabb előadás a GoBe Társulat Tolnai Tánclexikon – Az eszéki zsiráf című tánca volt. Az alkotók Tolnai Ottó Balkáni Babér című kötetét, illetve annak motívumait vették alapul, s a Veszprémi vers teljes egészében el is hangzik, mely így központi témává és helyzetűvé teszi azt a határon túli zsiráfot, akit Eszékről el kell menekíteni, s akit Veszprém nem tud befogadni, így örök európai és balkáni bolyongásra kárhoztatva ezt a különleges állatot. Határon túliság, művészlét és háború utáni újjáépülés, eltérő elemek, népek és rítusok találkozása és fúziója megkerülhetetlen témái az alapul vett műnek. A táncszínházi előadás óriási erővel, nagyon is olvashatóan, erőteljes képekkel mind felvonultatja ezeket a motívumokat, sőt Tolnai Ottó egész különleges univerzumát, annak mindenféle lényeit képes a szemünk és fülünk elé tárni. Nemcsak a bolyongó eszéki zsiráfról van szó, hanem Tolnai állatairól, alakjairól, önmagát megsokszorozni kívánó tükörlétéről, írásmódjáról és világlátásáról. Az előadás maga az eltáncolt költészet, olyan koreográfia és olyan színész-táncos színpadi jelenlét, mely költői világon áll, az alapja és mankói versek, annak ritmusa, rímei és asszonáncai, képei és alakzatai. Ám ezek az irodalmi, papír alapú támaszok szinte nem is látszanak, meghatározzák, észrevétlenül átszövik a színpadi építmény látható, fizikailag megtapasztalható részét. Az előadás arra ad választ, hogy hogyan lehet magas fokon és pontosan táncra fordítani (bármilyen pantomim vagy ábrázoló technika nélkül) egy költői szöveget és világot 2010-ben.

Kezdettől fogva az előadás végéig bal szélen a fehér zenész angyalok, jobb oldalt pedig egy fotós angyal végzi a munkáját. Az isteni szférák vigyázó, ritmust adó, felügyelő, figyelő, sőt dokumentáló pozíciója folyamatosan megidéződik, olykor felhívja magára a figyelmet, máskor elfelejtődik, és magától értetődő háttértevékenységként definiálódik. A földöntúli lényektől meghatározott teret először – háború, pusztítás után – állatok népesítik be. Lehetnek ezek akár az állatkertből elszabadult, vagy az ottmaradt, de akár egy lepusztított területre érkező fauna legelső képviselői is, a lényeges az, hogy mind valamilyen ösztönös mozgást és létmódot, a tudatalatti hívását és rezdüléseit jelenítik meg. Jelmezeik nagyszerűen passzolnak ehhez az állati-ösztönös világhoz: a vörös dresszbe öltözött, hegyes sapkás lábatlan, porban mászó vérszívók, és a barna alapon sötét, párducszerű foltokkal rendelkező állatok tánca közben – ahol az utóbbiak palástszerű kellék felvételével pimaszul köröző és zümmögő legyekre is emlékeztetnek – Tolnai Ottó világának egyik alapvető jellegzetessége képeződik le. Plasztikusan elénk tárul az a kellemetlen és sokszor tudomásul venni nem akart igazság, hogy a fenség és a földi, a vér és a sár együtt jár, együtt mozog és lélegzik, a szépség és az undor nem két külön kezelendő dolog. A kecses és bizarr, kifordított-csonka állatokat először távolabbról, majd közelebbről figyeli, pálcájával irányítja, szelídíti egy aggastyán (Bicskey Lukács). Félig őrült uralkodó, aki olykor túlságosan is alattvalói vonzásába kerül, s teremtett lényei időnként mintha át is vennék az irányítást – egy pillanatra átfuthat az agyunkon, hogy Tolnai Ottót látjuk, ahogyan megrajzolt, már-már önálló életre ébredt figuráival küzd a lapok hasábjain.

Az állatok megnyugszanak, s mindegyikük átmódosul egy-egy jelképes különös-groteszk figurává: hátra vonul, és mozdulatlan táncba kezd a nagy vörös flamingó, szólót ad elő a műanyag csőszoknyás balerina, a szemüveges-csizmás prostituált, az erőművész, a pincér, egy zsákból megszületik a néptáncot lejtő délvidéki magyar fiú is. A Tolnai Világlexikon szócikkeiként egy-egy princípiumot, történetdarabkát járnak körbe. A szócikkek, a különböző stílusú táncok a szólók után összekeverednek, kölcsönhatásba kerülnek (mint a bolyongók, vagy a különböző etnikumú, múltú közösségek), egy nagy közös néptáncszám a csúcsa ennek a találkozásnak, ahol kicsit mindenki a maga stílusában, de mégis együttesen beleolvad egy körtáncba. Helyzetek, pózok, mozdulatok ismétlődnek, körkörösen újrajátszódnak, minden egyes alkalommal újabb minőséget adva az addig megtapasztaltakhoz. A formák és az alakok, alakzatok összeállnak és szétesnek: állandó a de- és rekonstrukció, a figurák kis elemekre hullanak szét, gépiesen, szaggatottan keresik a már megtalált mozdulatokat. Végül alig tudnak megállni a lábukon, folytonos összecsuklások és kiegyenesedések vezetnek a nyugvóponthoz, az egy sorban álláshoz. A közös egyensúly hajszolása meghozza gyümölcsét: rendet lelnek, ám ezzel a renddel el is érkeznek az előadás végéhez, tapsrendben találják magukat.

Tolnai verseinek, a Tolnai Világlexikon szerveződési elvét és témáit megfogni és felidézni tudó mozgásokból áll össze tehát a produkció, mely az erős irodalmi gyökerektől függetlenül is érvényes önálló alkotás, s nem egyszerű, térkitöltést szolgáló mozdulatok vagy légből kapott impressziók sorozatának kivetülése. A mozgások és a szerkezet, a jelmezek révén felismerhető az itt-ott el is hangzó háttérszöveg, s ezek mellett jelentésképző, humoros vagy ironikus effektek hozzájárulnak ahhoz, hogy élvezhető és szórakoztató is legyen az előadás, a táncosok éneke pedig megdöbbentően szépen és izgalmasan cseng. Átgondolt és pontos, a társulat sajátja a produkció, teljesen elmerülni látszanak Tolnai univerzumában, s talán csak ennél a pontnál lehet némi ellenvetésünk: nem lett volna-e elég csupán megmerítkezni ebben az anyagban, s kicsit jobban (bizonyos karakterek sajátosságain túl is) odakoncentrálni a körülvevő közegre, a nem Tolnai-féle világra, hiszen mi ott, abban élünk mindannyian.

Kiemelkedő produkció a fesztivál negyedik napján helyet kapó Happy Hour című városi vándorkoncert a Szegedi Focus Műhely előadásában. Az eddig komoly és fajsúlyos témákat feldolgozó, és ennek megfelelő formákkal dolgozó csoport most egy könnyed, boldog órát ígér már az előadás első percében. Ezt a célkitűzést nem szabad alábecsülni, a minőségi szórakoztatás, nevettetés és az igazán friss humor előállítása nagy munkával jár, és még nagyobb kreativitás, pontosság kell hozzá, főleg akkor, ha értékes és érvényes a tartalom és a tálalás. A Happy Hour kapcsán pedig egy ilyen előadásnak lehettünk tanúi.

A csoport Parti Nagy Lajos, Varró Dániel, Fodor Ákos, Szilágyi Domonkos, Pilinszky János, Radnóti Miklós és József Attila verseiből zenésített meg néhányat – a dalok önmagukban, egyszerű koncertdarabokként is megállnák a helyüket –, de a zene és a költészet mellett a látvány, valamint az előadók évődő közjátékai is ugyanolyan fontosak. Erősen megkoreografált, a nézőkkel párbeszédet kezdeni óhajtó, egy egyszerű koncert kereteit szétfeszítő fergeteges hangulatú produkcióról van tehát szó. A dalok stílusa igen széles skálán mozog, fő témák a boldogság, annak keresése és a remény. A műfaji és stílusbeli sokszínűségből adódóan hallunk komolyabb (ezért kevesebb színpadi eszközzel előadott, inkább csak hanggal és hangulattal „odavágó”) dalokat is, de jócskán akadnak komolytalanabb, csintalan számok. Az előadók, ahol tehetik, bolondoznak vagy játékosan kikacsintanak ránk, így kötve szövetséget a közönséggel, megóvva magukat az egyhangúságtól és egyszólamúságtól. Nem ritka, hogy önmagukra reflektálnak, óvatoskodva vagy harsányan, s így minden szemernyit nevetségessé, megmosolyogtatóvá válik – mi, nézők pedig megbocsátó mosollyal az arcunkon könnyedén és kényelmesen nézzük fölülről a történéseket, s csak egy hajszál, vagy még az sem választ el az önmagunkkal és a koncerten részt vevő társainkkal szembeni jótékony, megengedő ironikusságtól.

Az előadók nemcsak zenészek és énekesek, hanem színészek is egyben, ebből adódik a koncert erős színházszerűsége. Szimpatikus, hogy sem a dalok, sem a kis szereplések és magánszámok, sőt a jelmezek sem törekednek valami óriási ötlet, nagyszabású koncepció követésére, hanem megelégszenek pici jelzésekkel, játékos és ötletes megoldásokkal. A kevesebb néha több –  a közönség érzékennyé válik és figyelmes lesz minden apró rezdülésre, jelre, szóviccre. Díszlet a hangszereken kívül szinte nincs is, az előadók öltözéke viszont telitalálat, nincs szükség semmilyen más látványelemre. Az előadók ruhája fényes lámpácskákkal van teletűzdelve, ezeket az egyébként egyedüli fényforrásokat egy kapcsoló segítségével irányítják, méghozzá három fokozatban: fej, test és ruhaalj. A három fokozat bármilyen variációja lehetséges, használata látványos, irányítja a néző tekintetét, ugyanakkor könnyedén humor forrásává is válik.

Csorba Kata nagyszerű hanggal és stílussal énekel, kiváló partnere az invenciózus fiúknak, akik közül Szegény Zsolti (Préda-Kovács Zsolt) félszegségével és kedves mozdulataival, valamint a röpke egy óra alatt felmutatott hatalmas zenei műveltségével is elnyerte a közönség rokonszenvét. Maga a koncert egy kis alagsori, levegőtlen helységben, a Pinceszínházban kapott helyet, s az általam látott változat este 11-kor kezdődött(ezt megelőzően, 7-kor is volt már egy ugyanilyen előadás). A Szegedi Focus Műhely tagjainak állóképességét dicséri, hogy az első percben elhangzott ígérethez híven éjszaka is egy önfeledt és emlékezetes órát nyújtottak, s a közönség jókora boldogságcsomaggal és a mindennapi élet küzdelmeihez szükséges energiaadaggal feltöltve lépett ki a pincéből. Nem záporoztak nehéz és mélyen elgondolkodtató frázisok, de mindenképp pihentető, feltöltő hatása volt a koncertnek, s olykor ez is bőven elég a pillanatnyi boldogságunkhoz vagy megelégedésünkhöz – a komoly, továbbgondolásra való kérdések és problémák most másra maradnak.

A harmadik kiemelt előadásról, az orosz gyökerekkel rendelkező Derevo tásulat Harlekinjéről szinte kötelező szólni. A több alkalommal is a Thealter felfedezettjének nevezett formáció 1992-ben lépett fel először Szegeden nagy sikert aratva, azóta számos változáson ment keresztül az együttes, közben a hírük és sikerük egyre nőtt. Az elvárások nagyok voltak, a Kisszínház megtelt, a közönség pedig nem csalódott, egy ötletes, megkapó vizuális élményt nyújtó, zenei aláfestést találóan használó kalandtörténet költői táncát láthatta.

Az előadás a comedia d’ell arte, a balett, a pantomimművészet, a vándormutatványosok, bábosok és bohócok, mutatványosok világának alapelemeire épít, s ezzel a társulatra, annak színészeire-táncosaira, azok történetére vonatkozó önreflexív gesztusként való értelmezést akarva-akaratlan magában hordozza. A két táncos (őstag) kalandjai egy lazán egymásba kapcsolódó, vagy csak szimplán egymás után következő történettöredékekből állnak, melyek a személyességen túl nagyon is általános és egyszerű, köznapi jeleneteket mutatnak meg, s amik a szereplők rendkívüli mozgáskultúrája és kimunkált teste, mozdulatai mellett az elbeszélésmódtól válnak különlegessé. Meg nem értett szerelemről, meghasadt (vagy inkább kihasadt) szívről, vándorlásról, vágyakozásról, helykeresésről mesélnek nekünk, mindezt kínzó és keserves, de gyönyörű önboncolás közben. Az előadás kezdetén, miután a pocakos, szakállas, bohócruhás „játékmester” (Anna Budanova) minden későn érkező nézőt a helyére vezetett, a színpad közepére húzott vásznat használva, nekünk, a közönségnek háttal meghajol, miközben a színpad mélyéről lelkes taps hallatszik. Megfordul tehát a színpad és a nézőtér pozíciója, szerepe; a nézők kukkolókká válnak, akik nem az előadást, hanem az előadáson túlit, az előadók meg nem mutatott életét, a kulisszák mögötti történéseket látják. Ezek a szinte prototipikus jelenetek minden ember életében előforduló küzdelmeket visznek színre, ám mégis művészek által megélt módon, az ő szenvedéseik és kalandjaik közvetítésével, ettől válik különlegessé és összetetté.

A karddal felszerelt Harlekin és szerelme, a bohóc-balerina ruhás Pieretta incselkedik egymással, egymáshoz mért pozíciójuk és viszonyuk hullámzó. Harlekin (Anton Adaszinszkij) hol szolgálja, hol hősszerelmese Pierettának (Jelena Jarovaja), a nő egyszer vágyódik és kéreti magát, máskor házsártos, kőszívű asszony, aki a szerelmese ajándékait prózai és banális módon értelmezi és fogyasztja, szó szerint is: kedvese kimetszett szívét, a vörös, vastag húsú kaliforniai paprikát egykedvűen rágcsálja. A szereplők további átlényegüléseken mennek keresztül vándorlásuk során, a női bohóc többször jelmezt is vált: a magát nyílt sebbel továbbvonszoló Harlekint orvosként vérfröccsök közepette összeférceli, később hűséges és szerelmes majmocskaként követi. A vándorlás és keresés édes-bús jelenetek sorozatából áll össze, a megható és szomorú jelenetekben mindig van valami humor vagy fricska – és fordítva. A látvány különleges, nincs sok kellék egyszerre a színpadon, de ami felbukkan, az mind szimbolikus, használata során egyre-másra rakódnak rá a jelentések. Egyik különleges pillanat például, mikor Anton Adaszinszkij egy óriás óramutató húsrugójaként a végtelenbe pörgeti az időt, hogy tudjunk értelmezni és újraértelmezni, s hogy rádöbbenjünk, mindez a hercehurca ősidőktől létezik és örökké létezni is fog, míg férfi és nő, bohócok lesznek a földön. A játékban felsejlenek az e világon túli dimenziók, valamiféle démonikus meghatározottságnak lehetünk tanúi, ennek legemlékezetesebb képi megformálása a következő: varjúszerű őr vigyáz a föntről kalickákban belógatott paprika-szívekre, majd igyekszik minden egyes ökölnyi, vöröslő darabot koromsötét ruhájához szorítani.

A történetek, jelenetek semmi újat vagy meglepőt nem hoznak, ez nem is céljuk, helyettük egy álomszerű (legyen az lidérces, kellemes vagy parodisztikus) világba kalauzolnak minket, ahol a banális és ismert helyzetek táncolva, testtel és zenével, kimunkált izmokkal, erős mimikával és ötletes, jelképektől hemzsegő díszletelemekkel elevenednek meg. Ennyi elég is egy komolykodó szórakozáshoz.

Mint már említettem, a Thealter erőssége a koncepciójából, az „alternatívságból” adódik. Ezt jelen esetben úgy értem, hogy a fellépők kereső művészek, s a kutatásból és az állandó megújulni akarásból adódóan a helyek, formák és eszközök változatosabbak, mint más jellegű fesztiválokon. Formát, vagy teret bontó ötlet az alapja például az Élőkép Társulat – Harmadik Hang Háza ál-dokumentum-színházának, mely nem egy különösebben pontos vagy eltalált előadás (Tolnai Ottó és Bajor Gizi egymáshoz közelítése meglehetősen furcsa ötletnek bizonyult), de szórakoztató hangulatot és különös látványt biztosít: a középen, kávéházi asztaloknál üldögélő nézők különféle fogások elfogyasztása közben archív, két dimenziós vetített anyagok és az élő, három dimenziós színészek találkozását, egymásba játszását figyelhetik maguk körül. A szegedi Metanoia Artopédia is erősen kísérletező kedvűnek bizonyult, a Tizenhárom hónap (házi őrizetben) című produkciójuk egy lakószobában jött létre, mely csupán maroknyi nézőt tud befogadni. A hely szűkösségén és aprólékos beépítettségén túllépve viszont kiderül, hogy a Löw Imánuelnek, szegedi főrabbinak emléket állító előadás dramaturgiailag elhibázott, a szövegek nem rendeződnek semmilyen struktúrába, a sötétség és a fénypontok, a fekete és a fehér színek játéka, valamint a hanghatások kusza lebegése nem elegendő maradandó élmény nyújtásához. Az Aradi Kamaraszínház, pontosabban Lung László Zsolt által előadott egyszemélyes darab parádésra sikerült, ez esetben a választott helyszín nagyon is találó, s utólag már nehezen kibogozható, hogy milyen jelentéseket, hangulatot adott az előadáshoz a szegedi Csillag Börtön kultúrterme. Már a börtönbe való bejutás is performansz-jelleget öltött, de igazán érdekes a nézőtéren kialakult helyzet, illetve a vele szemben álló színpad és színész kapcsolata. Maga a történet egy kisfiú emlékiből összeszövött eseménysor, két kis barát a számukra furcsa felnőtt világ érthetetlen jelenségeit lesi, illetve tapasztalja meg. A kalandok változatosak: gyilkosság, kamaszkori szexualitás, a földöntúli paradicsom és boldog élet, a halál értelmezési nehézségei kerülnek elő. Lung László Zsolt elvitathatatlan sokoldalúságán történő hüledezés mellett a civil néző agya akarva-akaratlan is azon jár, hogy az előtte színházi eszközökkel felmutatott tettek és történetek vajon melyike és milyen formában játszódhatott le élesben is a mögötte ülő fogvatartottak akármelyikével. A kintről jövő, kalandvágyó nézők ugyanis a benti, egyenruhás rabok és a színpad közé ékelődve ülhették végig az előadást.

Egészen kőszínházi kereteket magára öltő előadások is megfordulnak a Thealteren. Pintér Béla és Társulata hozta a tőle elvárt profizmust és színvonalat. A Szutyok egy lineárisan előrehaladó történetet mesél el, melyben megtörténik minden, ami ma megtörténhet Magyarországon (a felütés egy lombikbébi-program, de találkozunk többek között orvosi műhibával, örökbefogadással, kisstílű lopással, házasságtöréssel, falusi irodalmi körrel, biopékséggel, városi kritikussal, gyilkossággal). Az előadás egészén, a történeten és a szövegen társadalom iránt érzett felelősségvállalás érződik, a szereplők és tetteik egy-egy aktuális, jellegzetes társadalmi csoportot és problémát sűrítenek magukba (cigány, zsidó, jobbikos és szociális munkás egy családban kap helyet). Az ebből adódó hipernaturalizmushoz így egyfajta hiperszimbolikusság párosul, s a néző egy túlzottan didaktikusnak mutatkozó alkotás előtt találja magát, ám a tanulság elmarad; ez a nagyon sűrű anyag csak ráismertet, de nem mutat önmagán túl, nem hogy bármilyen megoldási lehetőséget kínálna. Az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház egy érdekes, sok lehetőséget magában rejtő szöveget visz színre, magyar nyelven most először (Matei Vişniec: Lovak az ablakban). A háború, pontosabban a háborúkat követő béke szenvedéseit, a megnyomorított férfiak és az őket otthon fogadó nők abszurd, keserűen parodisztikus helyzetét tematizáló alkotás színpadi megoldásai sokszor erőtlennek tűnnek. A férfiak nem elég erősek vagy mellbe vágóak, a koncepció hamar fel- és kiismerhető, az abszurdság ellehetetlenül a „kisreáliák” sokasága mellett. Ettől függetlenül Bacskó Tünde szenzációsan helytáll, s az az érzésünk, hogy nem csak a háborúból visszatért, a harci sérülésektől soha szabadulni nem tudó katonák, hanem egy megbicsaklott történetkezelés áldozata is. A Fészek Színház (Gárdony) diákjai előadásának is olykor a túlzott valósághűségre való törekvés, a sok tárgy és díszlet kezelésére áldozott energiát egyszerűbb, elvontabb és kezelhetőbb, gördülékenyebben megoldható megoldások keresésére is lehetett volna fordítani – a kevesebb néha több elvét szem előtt tartva. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium növendékei sokkal inkább ezt az utat választották (bár a téma és a problematika a gárdonyiak esetében is abszolút a fiatalok sajátja), egy rendkívül szórakoztató, hol megható, hol humoros, kreatív energiákat sugárzó diákszínpadi előadás lett az eredmény. Nem csak érdekes, de tanulságos is azt látni, hogy a középiskolások hogyan gondolkodnak a diktatúráról és a szabadságról, hiszen láthatóan közös műhelymunka és ötletelés, vagyis nem egyetlen rendezői kéz vezette instrukciók mentén épült fel a produkció.

Érdemes megemlíteni Szakonyi Györk szólóestjét, mely szintén kifejezetten a Thealterre készült, ám Tolnaihoz csupán  mint ellenponthoz kapcsolódik: Szakonyi azt bizonygatja, hogy elmenekülni az országból ugyanolyan nehéz, mint otthon maradni. Erről az előadás ugyan nem győz meg, de ettől függetlenül kiemelkedő darabja az idei Thealternek. (Ál?)dokumentumfilm, szöveges árnyjáték és tánc egyvelegéből összeállított előadás a valóság és képzelet közötti határvonalat veszi szemügyre, személyes vallomást hallgatunk, mely zavaróan intim, mégis bizarr bensőségessége miatt érdekes, s azért nem érezzük kellemetlennek, mert tudatos és megkomponált önfeltárás, maga-boncolás zajlik. A kivetített képsorok meghatóbbak mint az élő jelenetek, melyek inkább ellenpontozzák és kifigurázzák a vallomást, melyet így nem muszáj komolyan vennünk. A táncos etűdök groteszkek és különcködőek (rímelnek a Marginálisra, mint címre), az idősödő táncos teste a petyhüdt és szánalomkeltő, valamint a férfias és tiszteletet parancsoló között váltakozik, szabadon – humormorzsákkal megbolondítva. Bicskei Zsuzsanna (Abzu) előadása már nem ilyen érdekes. Nehéz és kifinomult butoh mozdulatokat végez, gyönyörű szöveget használ aláfestésként, de mégsem tudunk belemerülni a nézésbe, a színpadi jelenlét vagy kisugárzás nem elég hozzá, talán a nézők elől maszkba bújtatott arc is ennek a kapcsolatfelvételnek az akadálya lehet.

Fontos szerepet kaptak azok az előadások vagy performance-ok, amik kint, a szabad ég alatt, Szeged különböző terein és zugaiban játszódtak, hiszen ezek teremtették meg a fesztivál hangulatát, és ezek vonzhattak magukhoz gyanútlan nézőket, bővítve ezzel a közönség körét. A Janus Egyetemi Színház és a Szegedi Egyetemi Színház koprodukciójában készült Orfeusz például a Széchenyi tér szökőkútjában hívta fel magára és magára a fesztiválra a figyelmet, a szentesi gimnazisták pedig a programsorozat majd’ minden napján (összesen hétszer!) adták elő a Klauzál és a Széchenyi tér különböző pontjain a Vonaton című utcajátékot. A produkció rövid etűdökből áll, főbb motívumai a vonat, utazás, elutazás, és Tolnai szövegeiből tevődik össze, valamint a különböző pozíciókba kerülő létrákból. Nyemcsok Éva Eső tízpercese már kevésbé volt izgalmas vagy formagazdag, leginkább a szövegre koncentrált, néhány kellemes pillanatot okozva a Régi Zsinagóga udvarában várakozókra vagy lézengőkre. Performance jelenségként hathattak a Barna Gábor Botond vezetésével megtartott öt napos tréning kezdeti gyakorlatai is, hiszen a résztvevők a Dugonics téren mozogtak és kísérleteztek, fedezték föl különböző érzékelési (érzékszervi) lehetőségeiket. Még ha ezek a produkciók általában kevésbé kötöttek vagy aprólékosan kimunkáltak is, jelentőségüket, hangulatkeltő erejüket, a nézőket és a várost bevonó erejüket nem szabad alábecsülni, éppen hasonló programokra még szükség lett volna.

A MASZK Egyesület hősiesen tető alá hozott egy független színházi találkozót, ahol az előadások többsége megbízható színvonalat biztosított. A közhangulat szkeptikus, ugyanakkor eltökélt, művészeket hallunk arról, hogy van jövő, hisz dolgozni kell. A kitartó nézők és résztvevők a programok végére összekovácsolódnak, lépten-nyomon összetalálkoznak a város bármely pontjában, úgy, ahogyan egy fesztiválon annak lennie kell.