A García Márquez- klasszikus Mike Newell-féle feldolgozásáról – lapunk 2010/Ősz számának Bakon Leső rovatából.

G. G. Márquez valahogy mindig nagy falatnak bizonyul. Az emészthetőségéhez mindössze egy emberöltőnyi Kolumbia, néhány sorsfordító szerelem és önhatalmúlag szentesített családi legenda szükséges. Valamint alázat és a már megtörtént elfogadása, annak se többé, se kevesebbé avanzsálása. Jómagam végsősoron nem találkoztam még se oly boldoggal vagy boldogtalannal, aki rögtön az első olvasat után Márquez történeteinek velejéig látott volna. Ővele együtt kell ébredni, majd nyugovóra térni, ha kell, évekig, s – mint egy bölcsen kezelt házasság legvégén – talán megértjük, együttélésünk során mi történt, s miért. Ilyen magasztos felvezetés után sem ingerenciám, sem merszem nincs olyan szavakat használni, mint a szívás, a szívatás, valamint a giccs. Pedig az új Newellféle adaptáció megtekintése után csak ezek jutnak eszembe.

Nem az el Nobel Colombiano zseniális eredetije kapcsán, nincs is abban semmi kivetnivaló, már ha felismerjük ama csekély paradoxont, mely a cím és az elbeszélt história közt feszül: ha belátjuk, hogy szerelemként igen valószerűtlen egy olyan kapcsolatot definiálni, melyben a felek csaknem a Száz év magány azonos időintervalluma alatt effektíve nem is érintkeznek egymással (itt tekintsünk el a kezdeti bájos levelezéstől) és míg az egyik egész rendeltetésszerűen elvegetál egy felemás házasságban, addig a másik egy kevésbé mártír, ám annál kellemesebb tevékenységből űz sportot. Ne szépítsünk: meghágja fél Kolumbiát – pusztán a magára vállalt öröklétig tartó hűségét bizonyítandó. Aztán a mű végére, mint rebellis kiskamaszok – épp olyan, jóllehet annál rövidebb ideig tartó közháborodást keltve, mint száznyolc évvel annak előtt – felvállalják sírig tartó szerelmüket. Sírig tartó szerelem: szó szerint értendő, ennél a pontnál már az összes protagonista-antagonista, valamint az ezredik Ilocencia del Castillo y Corsuera is csak legyint, hogy azt mondja: „Ezeknek már tök mindegy.” Nem túl felemelő. Sem a történet többi szereplője, sem az olvasó nem borul térdre előttük, ámbátor pont ebben rejlik a ’mágikus realizmusként’ gyakorta durrogtatott és az a mögött rejlő, rendszerint félreértelmezett – túlcsicsázott – valóság vagy teszem azt, a velünk, egyszeri halandókkal született – emberi – varázserő lényege. Vagyis ami egy kívülálló számára szánalmas liezon, addig az azt megélők sorsának sava-borsa, avagy sepregessünk csak a saját házunk táján: ki nem díszíti fel a giccsen is túlmenően saját életét vagy ruházza fel Coelho-féle –  nem megélhetési – spiritizmussal, rontással, mágiával, földöntúli akarattal, s mi végre, ha nem másért, minthogy végeredményben élhetővé tegye azt? Márquez ezt tökéletesen érzékelteti könyvében olimposzi pofáraesésekkel, az illúziók rendre való összeomlásával: vegyük példaként a friss asszonyi szerepben tetszelgő Fermina Daza piacos esetét! Úgy emlékszik vissza a tőle elszakított kedvesére – jegyezzük meg, épp csak annyit lázadozott az elszakadás ellen, amennyit a helyzet megkívánt, tehát sajnálni nem kell –, ahogy őt utoljára látta. Aztán hosszú évek elteltével – melyek alatt levelek ezreit, egymás hajtincseit, kaméliák préselt bimbajait küldték el egymásnak – az imént említett vásárfia beszerzésekor belebotlik a kissé neurotikus, tetőtől-talpig lúzerré lett Florentio Arizába (aki talán soha nem is volt másmilyen) és felmérve a helyzetet csak ennyit tud mondani: „Ne, kérem, ne, felejtse el!” A filmbéli adaptált jelenetből semmi más nem hiányzik, csak a Márquez által véressé boncolt test, a kémia, valamint mindezek mozgatórugója: a lélek törékeny tudománya.

Az adaptáció rendezője, Mike Newell többek között olyan filmeket művelt eddig, mint a Vasálarcos, a sokadik Harry Potter vagy mondom a szerethetőt: a Négy esküvő és egy temetés vagy a Traffic (itt producerként). Nevét csak oda kell biggyeszteni Márquez neve alá és máris biztos a kasszasiker, non plus ultraként az elaléló közönség – feltéve, ha a könyvet nem olvastuk.

A regény cselekményét ugyan híven követi a mozi, nincsenek időrendi borulások, már amennyire egy Márquez-könyvnél meg lehet említeni az idő rendjét: előszeretettel mossa ugyanis össze a múltat a jelennel vagy épp a múlttal vetíti előre a jövőt, mely mindeközben pontosan a jelenkor prezentációja. A probléma ott leledzik, s emiatt nem találkozunk gyakorta – joggal – Márquezadaptációkkal, hogy a könyveit sem színpadon, sem a mozivásznon egész egyszerűen nem lehet visszaadni annak a lélekmagyarázatnak a hiányában, mely az író kifinomult félmondataiból átsugárzik, mintegy evidenciaként. Minden mulatt szeretőnek, kakaóvajnak, aurakó indiánnak, Ámerica Vicunák fájdalmas szerelmének (a filmben csak fedetlen tomporát csodálhatjuk) és mangrovepapagájnak jelentősége van. Ha megpróbáljuk a történetet csonkítva, 138 percbe belesűríteni, nem kapunk mást, mint tömény giccsparádét, ami gyakorlatilag paródiája lesz annak az eposznak, melyet részemről is csak másfél nap alatt sikerült magamévá tennem.

A türelmemet már az első képkockák alatt elveszítettem a fent említett madár kapcsán: felháborítónak tartom, hogy az Urbino Doktor halálát – mely ugyebár tragikus – közvetve okozó papagáj nem rikkantja el magát a végzetes zuhanás előtti utolsó pillanatban:”Éljen a liberális párt, éljen a liberális párt, a kurva anyátok!” S ha ez nem is történik meg, legalább az a párbeszéd lejátszódhatott volna hűen, mely a regényben pontosan ennél az eseménynél hangzik el madár és gazdája között:

„Arany kis papagáj – nagyon közelről hallatszott, majdhogynem a füle mellől, és íme, már látta is: ott ült a mangófa legalsó ágán.

– Te piszok! – kiáltotta oda.

A papagáj ugyanazon a hangon kiáltotta vissza:

– Te vagy a piszok!”

Az ilyen és ehhez hasonló, a legapróbb részletekbe is végletekig belemenő leírások teszik Márquezt azzá, ami. A részletesség nem véletlen, hiszen mi másból táplálkozhatna az író, mint saját megtapasztalásaiból, illetőleg azokból az emberekből, akikhez valaha is szikrányi köze volt? Az utóbbi ennél a regénynél különösen érdekes: tudvalevő, hogy a két főszereplőt nem mások ihlették, mint Márquez saját szülei – a nemes, ámbátor lázadó édesanya és az egyszerű távírdászként dolgozó apa. Az író gyermekkorának legjelentősebb részét nagyszülői szárnyak alatt töltötte, szüleitől-testvéreitől távol. Hogy miért, arra máig sincs magyarázat, de meglátásom szerint A szerelem a kolera idejénben tökéletesen megjelenik az a mágikus realizmus jegyében festett illúzió, melyet egy gyermek a szüleiről felépíthet. Ha eddig nem, a film megtekintésével vajon összeomlott-e írójában ez az illúzió?

Mert a film összes hiányosságán átlendített volna a jó színészi játék, ami viszont rossz volt.

Vegyük a két főszereplőt: Giovanna Mezzogiornót és Javier Bardemet. Az utóbbinál a regény iránti elfogultságom miatt nem tartottam kielégítőnek férfiemberünk puszta látványát: azzal nem vitatkozom, hogy önmagában, à la nature rendkívül vonzó jelenség, de Ariza alakjából inkább csinált szellemi fogyatékost, mintsem zseniális írói tehetséget és még annál is több talentummal ellátott lepedőakrobatát. Nagy, barna és bánatos szemeivel végig a Milne-féle Micimackó depresszív Fülese lebegett előttem, pedig távírdászunk leginkább a mi bipoláris személyiségű József Attilánkra hajaz, nem pediglen a fent említett öszvérre (szamárra?) vagy a Virágot Algernonnak belassult főhősére.

A talján illetőségű hölgyet látva pedig értetlenül kapkodtam a fejem: ez a nő csak engem nem izgat fel vagy a körülöttem ülő, erre kirendelt férfiakat sem? A regénybéli asszony izzik a vonzerőtől, az indulatoktól, ehelyett Mezzogiorno – azon túl, hogy fiatal Ferminaként Steven Seagal feminin megfelelője – sekélyes, langyos, mondhatni: unalmas. Később a röhejes maszkírozást sem tudta ellensúlyozni: idős asszonyi mozgását aképpen lejti, mint akit egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgtak. Kettejük „ágyjeleneténél” – mely a könyvben végtelenül szomorú – már kínomban vigyorogtam, erről nem is ejtenék  több szót, a mai napig életem legvérfagyasztóbb élményei közé tartozik.

Akiről még érdemes szót ejteni, az az Urbino Doktort alakító Benjamin Bratt volna. Volna. Őt figyelve mindig azok a férfiak jutottak eszembe a film alatt, akik napóleoni komplexusaikat ellensúlyozandó, reggelente 6:45-kor beleájulnak a tükörbe. Hiába, úgy látszik, Bratt leragadt a b-kategóriás Beépített Szépség Sandra Bullockját cseszegető hatóság szerepénél.

Összegezve: nem tetszett. Sehogy sem.  Nem pisiltem magam össze a humortól, nem hullott ki a popcorn döbbenetemben az arcomból, nem sírtam addig, míg végül kaméleon-szerűvé nem dagadtak a szemeim, nem süllyedtem a sorok közé szégyenemben saját gyarlóságaim, bűneim, hibáim és végtelen ostobaságom miatt, pedig nagyon erőlködtem – gyakorlatilag nem csináltam semmi olyasmit, mint a könyv olvasásakor. Engem nem tudott becsapni semmilyen kicentizett díszlet, semminemű egzotikus hajóút vagy lebegő frufrujú Adonisz, sem a csilli-villi színek és a túllihegett spanyol akcentus sem. Nem akartam Márquezt könnyen emészteni. A zene viszont jó volt, dicsértessék Shakira, akinek a közreműködésének „nyilván” semmi köze nem volt ahhoz, hogy Márquezzel szívbéli kebelbarátok.

Végezetül álljon itt egy szent szöveg: „Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

—————————————

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz.