Az út a púpos gerincre feküdve hol lejt, hol emelkedik, néhol magasabb ormok takarásába kerülve, máshol kies látványt tartogató, széljárta magaslatra jutva vezet a távolság túlfelébe, ahol az utast semmi más nem várja, csak a visszaút.

A Vörös Postakocsi ünnepi írásai.

Portálunk felkéréssel fordult szerzőihez, munkatársaihoz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén is tegyék tartalmasabbá írásaikkal az oldalt az ünnepek idején. A következő napokban, az ünnepi időszakban ezekkel az írásokkal kívánunk minden kedves olvasónknak áldott, békés, jó olvasmányokban gazdag karácsonyi ünnepeket!

Ha a kerítést kibontva az örökké vízben álló Léka-kert zsombékjai mellett az eldzsungelesedett gyümölcsös maradékán át a hegyoldalra felkapok, csak félpillantásokat vetve a megsüllyedt kert helyét elfoglaló sanda mocsár túlsó partján az egykori tehetős tornácos parasztház helyére, mely harminc éve is már csak merő rom volt, most meg szinte már annyi sem, hogy aki nem tudja, ott kell lennie, meg se sejtheti a behavazott halmokban a maradványokat, azon az ösvényen haladva, melyen gyerekkoromban a szánkók hegytetőtől be a laposig zavartalanul csúszhattak végig, bár nem ezt a pályát szerettük leginkább, hanem a másikat kőhajításnyira, mert ott simább út nyílt, s a bozótosból kijutva a Pallagnak nevezett domb derekára érek – körben a porták kerítésen kívüli tagjai nyújtóznak még, de már tizenöt éve tényleg mind parlagon hever, ahogy korábban, mikorról a név származhat, viszont soha –, majd a bokáig érő hóban az északi oldalon a tetőre felkapok, ahol széles földút vezet a Lipe-hegy tetejéről egészen Velyva erdejéig, és azon nyugatnak fordulva távolodni kezdek a falu belterületétől, egyszerre helyükre kerülnek a meredekek és az átlók, és akár egy nagy simára csiszolt hófehér térkép, kifekszik elém a Csernely-patak völgykatlana zegzugos szurdikokba futó keskeny utcáival, fáival, kertjeivel, sövényes udvaraival, csupaszon felfedett varrataival a közepén, a romokkal meg a láthatárt mindenfelé lezáró erdős magaslatokkal – leszámítva az Agyogás hatalmas kopasz ívét, átellenben meg a Bélkő csupasz kőszikláit a messzeségben a fennsík szélső nyúlványaként a dimbes-dombos, erdőhátas halmokon is túl. Tankútnak hívta nagyanyám ezt a széles földutat, mert a háborúban azok is masíroztak rajta talán, később munkagépek, traktorok, kombájnok, most már csak erdészeti járművek meg motorosok és persze szekerek, kézikocsik. Az út a púpos gerincre feküdve hol lejt, hol emelkedik, néhol magasabb ormok takarásába kerülve, máshol kies látványt tartogató, széljárta magaslatra jutva vezet a távolság túlfelébe, ahol az utast semmi más nem várja, csak a visszaút. Messziről meglátszik a hasonló kóborló a csontfehér tájban meg a bármilyenben, mert az ember innen mindenképpen szemszúróan kilóg — bár csak úgy a kóborlás végett nem igen lófrálnak erre: fáért mennek kocsival, szánkóval vagy gyalog, s törődötten, átázva, fagyoskodva jönnek vele ugyanitt vissza is. Amikor a Templohegyéhez érek a temető fölé, mely a templomot övezi egy a falu fölötti kúpszerű magaslaton, amerre senki sem lakik, s a mezsgyét jelző keresztet is elhagyom, megváltozik a kép: ez a falunak a várostól-városig úttól messzebb eső vége – az utcák szerteszétfutnak meredek falú völgyszorosokba, a házak kisebbek, összemennek a porták, egy keskeny vállon egy ösvény a mélyben Kis-Horsó erdejébe vezet, kanyarok s elágazások szövevényén át, ahogy az is, amelyiken megyek, a patak forrásának tartott Betyárkúthoz, melyet az erre bujdosó Vidróczki után neveztek el így még a tizenkilencedik században, de hogy addig mi volt a neve, mert nyilván névvel illették, ha egyszer létezett, nem tudja senki. A tankút másik oldalán a hegyoldal a keresztnél elkanyarodik, s a hegygerincnek azon a felén is völgy tárulkozik ki, csak ez az Úszó-pataké már, amely valamikor odalent folyt, azonban már rég kiszáradt a medre, sem a tó nincs meg, mely ott csillogott a mélyben, s mely időnként még ma is megtelik, de már igen ritkán, mert az egyszerű esős időnél is több kell ehhez. S az egykori tómeder mögött ott áll a fehér tanyaház a négy kicsi ablakával erdők nyaldosta tenyérnyi tisztáson, messze mindentől, varázsmesék határán, áram és vízvezeték nélkül, még csak kútja sincs, hiszen az erdőben fakad frissvizű forrás és persze a fűtés is hagyományos. Onnan még éppen csak rálátni a kibukkanó apró völgykatlanra, de tovább az itt hirtelen mélyülő hóban, elhaladva a dögkút mellett, melynek útja különben éppen oda le a tanyához vezet, felkapva az emelkedőn, amely az erdő széléhez visz fel, odafentről a már fennsíki tájba illő víznyelő pereméről az igazi a látvány az erdők és a hirtelen meredek magaslat szorításába rekett rendezett, takaros erdei portáról. A völgyet egy keleti láma tíz-tizenöt éve a maga módján szent helynek nyilvánította. A tanyaház – melyet a nagyanyám még a gyertyaöntő tanyájának mondott, s amely ma a Buddhista Egyház meditációs központja és alkotóháza, sőt, magyarországi főiskolájának itt fogantak az alapvetései, bár valamiért mindenhol Uszónak nevezik Úszó helyett, amit hiszek is, nem is – udvarán fehér kúpként áll a sztúpa, s kamaszkorom egyik csodája is itt volt föllelhető: egy kiszuperált, piros, emeletes London Bus, melyet a sáros utakon át valahogyan ide bevontattak, majd nyilván ugyanúgy húztak is el-ki innen. Hátam mögött a Velyva-erdő: a szélső bozótoson túl a fák között meredeken lejt a vízmosások hasította hegyoldal a tölgyek, bükkök alatt le a sűrűbe, a vadak rejtekébe.

Hát ez a házikó ott az úszói völgy mélyén az erdők nyaldosta tenyérnyi tisztáson meg az odavezető út jut eszembe folyton, ha az ünnepre gondolok.

A címet Pusztai Jánostól kölcsönöztem.