Mindig ott volt hát a gyász, minden nap és minden ünnepen, s ott volt a hallgatás is, ami talán sokkal fájdalmasabb volt…

A Vörös Postakocsi Online ünnepi írása.

Portálunk felkéréssel fordult szerzőihez, munkatársaihoz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén is tegyék tartalmasabbá írásaikkal az oldalt az ünnepek idején. A következő napokban, az ünnepi időszakban ezekkel az írásokkal kívánunk minden kedves olvasónknak áldott, békés, jó olvasmányokban gazdag karácsonyi ünnepeket!

Kicsit haragudtam rá, amikor a fehérre mázolt szobaajtónak feszítve hátunkat a nővéremmel végtelenítve verseket mondtunk és énekeltünk a büszkeségtől mosolyogva, ő meg csak sírt megállíthatatlanul, s mi azt sem tudtuk végül, hogyan vigasztaljuk. Szenteste másnapja volt, családunk furcsa-szeretett karácsonyainak egyike, ami mindig sajátos koreográfiához igazodott. Reggel, ébredés után apa behozta a fát (itt következne néhány mondat az égők kínosan hosszú felrakásáról, a nem működő izzó kollektív vadászásáról, a csillár leveréséről, a feldőlni készülő fa rögzítéséről, emlékszem, egyszer egy hatalmas szöget vert apa a parkettába, hogy rögzítse a talpat), s díszítés után igazi, gyomordobogós izgalomban várakoztunk, néha viháncolásban kitörve, büszkén parádézva ünneplős ruhánkban. Könnyű ebéd után, a vacsorára szánt halászlevet előkészítve, még röviddel sötétedés előtt indultunk el a temetőbe, apa bátyjához, hogy kivigyük neki a gondosan kiválasztott kis karácsonyfát, ami a halottaknak is jár. Szinte soha, senkivel nem találkoztunk a gyönyörű hegyoldalban, hatalmas fák alatt elterülő sírok között, türelmesen kivártuk mindig, míg nagyanyám miatyánkot mond, mindig magában mondta, mert nagyapám haragudott érte, csak onnan tudtuk, mert a végén titokban apró keresztet vetett, s mikor csak vele voltunk, megtanította az imát. Ő így védekezett, mikor nagyobbik fia meghalt, Istenhez fordult, nagyapám meg éppen ellenkezőleg, ezt az ítéletet sosem fogadta el. Nekünk van egy rakás fényképünk a sírkövekről és a sírfeliratokról, koszorúkról, virágokról, temetésekről, nekem ez nem furcsa, de kellett már miatta magyarázkodnom. Hazaérve egyenesen a szobába rohantunk, hogy kibontsuk ajándékainkat, majd hosszasan a vacsoraasztal körül üldögéljünk s figyeljük a felnőttek beszédét.

Agydaganatban tizennégy évesen. Mindig ott volt velünk, kicsit féltem is tőle, a kisszoba falán lévő portré melletti polcon a kristályvázában piros művirágok voltak, korábban mindig friss virág, de én arra már nem emlékszem, kerek arca szélesen mosolygott, mindig azt képzeltem, betegsége miatt ilyen a formája. Nem tudták meggyógyítani, pedig a kisiparos szövetkezetbe sokáig be nem lépő nagyszüleimnek volt annyi pénze akkor, hogy kivigyék Svédországba, de már műtéttel is menthetetlen volt. Gonosz volt, mert nem hoztak tiszta vidámságot az ünnepek, mert temetésén a kilencéves apámnak ott kellett állnia egyedül, majd kísérni a hömpölygő gyerektömegben bátyja koporsóját, mert mindig ennek a koporsónak az árnyékában kellett cseperednie. Negyvenötben született, előtte Pesten volt az esküvő, nagyanyám tizenhét éves volt, gyönyörű szőke kislány –  nagyapám már kopaszodott huszonhárom évesen –, úgy szeretném most megkérdezni, hogyan is történt, milyen volt a világháború végén szerelmesnek lenni, gyermeket várni és szülni, de akkor csak ijedten lapultam mellette s hallgattam, amint meséli, mit is mondott dédnagyanyám, mikor kezébe vette az újszülött kisfiút, akinek halántékán kidagadtak az erek, azt mondta, fiatalon fog meghalni. Sokat szerettem volna róla tudni, a fiúról, akinek a sötétkék úttörőigazolványát kincsesládámban őrizgettem, aki unokatestvéreket adhatott volna nekem, milyen volt, mit szeretett olvasni (tőle maradtak ránk a Jules Verne-kötetek), mi lett volna, ha nagy lesz, ki lett volna a felesége, de alig-alig mertem kérdezni, lecsapva a ritka alkalmakra, amikor önmagától nyílt fel a róla való beszéd.

Mindig ott volt hát a gyász, minden nap és minden ünnepen, s ott volt a hallgatás is, ami talán sokkal fájdalmasabb volt, s csak nagyon sokára tudtam felfogni, mit is jelent mindez, milyen indulatok és milyen érzelmek vannak mögötte, mikor végül meghalt nagyapám is, gyomorrák, s a lakást rendezgettük, apa határozott mozdulattal vette le elsőként bátyja portréját s vette ki az üveglap alól az évtizedek óta változatlanul mosolygó fényképet. Kicsit döbbenten álltunk ott nővéremmel, akkor sem kérdeztünk, akkor sem kérdeztünk eleget, csak kettesben beszéltük ki magunkból a feszültséget. Nagyon féltem a halottaktól, sosem néztem meg a halottat a ravatalon, a betegségektől, a kórháztól,  a temetéstől és a gyásztól, a könnyek látványától és a veszteségtől, s  lassan vettem csak észre magamban, hogy már egyáltalán nem is félek, valami furcsa, néha ironikusan megszólaló derű van bennem, ami sokszor ad tartást és nem utolsósorban szeretetet és elfogadást. Memento mori.