…az ágak között még maradt egy ezüstös szaloncukor…

Ünnepi sorozatunk főszerkesztőnk írásával ér véget.

Kimegy a konyhába és kihúzza a középső fiókot. Most csinálhatja először. A késnek széles pengéje és vastag nyele van, három fényesre kopott szeggel a fában. Az apja mindig ezzel vágja a kilós kenyeret. A disznóölésekre is mindig ezt viszi magával a nagyanyjához. Gyakran élezi, amitől a penge évekkel később lassan elvéknyodik. Lefelé tartva viszi, míg átvág a kisszobán. Ez az ő szobájuk. A tankönyvek még mindig az íróasztal sarkán vannak. Új asztal, az apja választotta körültekintően. Az indiános levonót csak az anyja veszi észre. Apád meg ne lássa, mondja, agyonüt, mondja, ő pedig rátolja a könyveket és hosszú ideig gyötrődik a félig lekapart törzsfőnök miatt, és sajnálja az apját, hogy csalódást okozhat neki, és titokban, sírva, örökre bizalmába fogadja az anyját. Átmegy a nagyszobába, elhúzza a függönyt és kilép az erkélyre. A kést a bádogpárkányra teszi. Napfényes vasárnap reggel van, mindenütt hó. A szomszéd ház mögött a Vulkán kéményei fehéren füstölnek, a Szeszgyár édeskés illatait most nem érzi, nem hallja a közeli Vasút morajlását sem. Ujjával megérinti az erkély felső, lapos vasát. Tényleg ragad, mondja Csongár, valakinek a nyelvét is le kellett vágni, mondja dideregve az iskola hátsó udvarán, és kinéz a régi fáskamra mögül, ahová elbújtak. Egyszer meg egy hapsi baszás közben összeragadt egy nővel, mondja, úgy ahogy a kutyák, és csak vigyorog, orvost kellett hívni, mondja és kiölti a nyelvét, mintha meg akarná nyalni a kamra ajtajának fagyos vaspántját, amikor szemen találja egy kavicsos hógolyó. Lenéz, ez a második emelet, a mélység riasztóbb, mint a magasság, csak egy erkély van felettük, a Horvátéké. Az ott lakó ikrek apja órás, és még mindig náluk van apja csörgőórája, amelyet javításra adtak be, egy kitartóan magokat csipegető barna tyúkkal a festett számlapon. Hiába várja, soha nem látja viszont, aztán már nem hiányzik, csak a ketyegését hallja még évekig. Később megtudja, hogy valamelyik iker ejthette le a harmadikról. Régebben ő is sok mindent kidobált alul, ami kifért a korlát alatt, elnézve a zuhanást, amelyet éjszaka, a takaró alatt elképzelni mindig félelmetesebb volt. Megfogja a fát, amit az apja még tegnap kirakott a hidegbe, és áttuszkolja az erkély felső korlátján. Fogja a kést és a nagyszobán át visszamegy az előszobába, felhúzza a csizmáját, az ágak között még maradt egy ezüstös szaloncukor, lerohan a lépcsőn, Balla, Boka, Kerepesi, ruhájából fenyőtüskék hullnak a szomszédok lábtörlőire, nem én voltam, megkerüli a tömböt, és hátul a hóban megtalálja a fát. Nagyon kicsi, esetlen, alig ismeri fel. Már ott van a Zakoréké is, nem messze az övéktől. Minden mozdulatlan, senki sem láthatta meg. Szégyent érez, miközben apja konyhakésével hozzálát feldarabolni az édeskés, puha fát, hogy beleférjen majd a kukába.

——————————————

Portálunk felkéréssel fordult szerzőihez, munkatársaihoz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén is tegyék tartalmasabbá írásaikkal az oldalt az ünnepek idején. Az elmúlt napokban, az ünnepi időszakban ezekkel az írásokkal kívántunk minden kedves olvasónknak áldott, békés, jó olvasmányokban gazdag karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt! Az ünnepi sorozat most főszerkesztőnk írásával zárul.