Építészet-történeti tanulmány lapunk 2010/Ősz számából, Garai Péter Gyaloggalopp c. rovatából.

Írásomban az emberiség egyik legősibb és legkedveltebb építőanyagának, a téglának a város fejlődésében és építészeti arculatának formálásában betöltött szerepét próbálom meg feltárni, a hazai és nemzetközi történelem összefüggéseibe ágyazva. Bár Nyíregyházán csupán a 19. század végétől követhető nyomon az országos trendekhez igazodó nyerstégla-építészet felbukkanása, a jelenségek és maga az anyag mélyebb vizsgálatához érdemes az előzményeket és az inspiráló forrásokat is röviden áttekinteni.

A tégla használata több évezredes múltra tekint vissza; alapvetően mindig a kőben és fában szegény, agyagban viszont gazdag folyóvölgyekben és alföldeken jelent meg. A legrégebbi ismert – kézzel gyúrt – példák Jerikóból származnak, amelyek Kr. e. 8000 körül készülhettek. Kr. e. 6000 táján jelent meg a sablonnal készített, napon szárított agyagtégla – köznapi nevén a vályog – alkalmazása; ezen időszak építményeinek lenyűgöző romjai Mezopotámiában és Egyiptomban találhatók. Óriási előrelépést jelentett a kiégetés felfedezése, amelyet az építők feltehetően a fazekasoktól leshettek el. Az égetett téglák sokkal ellenállóbbak és jóval nagyobb szilárdságúak, mint a víz hatására képlékennyé váló, napon szárított társaik. A kemencék építése és az égetés viszont gondosabban válogatott alapanyagot és nagyobb szakértelmet kívánt. Az új találmányt kezdetben csak falburkolatként alkalmazták, majd használata egyre szélesebb körben elterjedt. Babilóniában a párkányok és a falakat lezáró csipkés pártázatok számára már külön idomelemeket készítettek, a felületeket pedig káprázatos színvilágú mázas téglákkal borították. Az égetéssel egy időben alakult ki a mészhabarcs mint kötőanyag használata is.

Hosszú idők során kialakult a különféle színű elemek készítésének technikája, amelyet döntően a kiválasztott alapanyag kémiai összetétele és az égetés hőmérséklete határoz meg. Az általános és megszokott vörös szín mellé nagy vastartalomnál sötétvörös és barna, túlégetés esetén pedig lilás, kékes, sőt fekete árnyalat is társulhat. A sárga szín magas karbonáttartalmú alapanyagot jelez.

A görögökhöz fűződik az agyaghabarcs és a tetőfedő terrakotta elemek kifejlesztése, a rómaiak pedig az egységes méretek kialakításában, a téglabélyegek alkalmazásában, valamint a boltívek és kupolák építésében jeleskedtek. A római téglák általában négyzet alakúak voltak, vastagságuk 4-6 cm között mozgott. Maga a tégla elnevezésünk is a latin „tegula” kifejezésből ered, amely a téglalap alakú tetőfedő elemek egyik csoportját jelölte. A népvándorlás viharos évszázadai után Európában a román kori építészet (romanika) időszakában éledt újjá a tégla széleskörű használata, elsősorban az erősebb antik hagyományokkal rendelkező déli területeken. Hazánk e korszakból származó, máig fennmaradt építményei a 11–12. századi körtemplomok (rotundák), amelyeket később hosszanti hajókkal bővítettek. A legismertebbek a Csongrád megyei Kiszomborban, illetve a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Karcsán és Szalonnán találhatóak. Közös jellemzőjük a vakolt falfelületek között ritmikusan ismétlődő, látszó idomtéglákból rakott falsávok és a részletgazdag ívsoros párkányok.

A 12. század közepétől kezdődően Észak-Európában igen rövid idő alatt elterjedt a nyerstégla-építészet, immár az új stílus, a gótika köntösében, számtalan nagyszerű alkotással gazdagítva ezt a területet. Gyors térhódításában szerepet játszhatott a növekvő ciszterci szerzetesrend építőtevékenysége, valamint a Hanza-városok és a Német Lovagrend közvetítő szerepe. A szakirodalom „Backsteingotik” („égetett kő-gótika”) névvel illeti ezt az áramlatot, amelynek jellegzetessége az anyag tulajdonságaiból eredő – a faragott kőből épült katedrálisokhoz képest jóval egyszerűbb -, racionálisabb részletképzés és felületi tagolás. A magyarországi gótikában a téglaépítészet nem alkotott ilyen meghatározó irányzatot. Az óriási pusztulás miatt csupán néhány, ám annál jelentősebb szórvány-emlék lelhető fel: a Dunántúlon Türje (1200 körül), Árpás-Mórichida (1241–1252), Csempeszkopács (1250 körül) és Egervár temploma (1495 körül), megyénkben pedig Szamostatárfalva sötétvöröses-barnás színvilágú kis temploma 1300 tájáról, valamint az országos jelentőségű csengeri református templom; ez utóbbi vaskos támpilléreivel, mélyen ülő ablakaival és rendkívüli színgazdagságú téglafelületeivel különleges látványt nyújt. A várak közül Gyula épségben megmaradt hatalmas erődítménye (1420 körül), valamint a kisvárdai vár 15. századi romja érdemel említést. A török hódoltság idején épült többek között Sárvár, Siklós és Szigetvár tekintélyt parancsoló, olaszbástyás rendszerű nyerstégla erődítése, amely a hazai téglaégetés színvonalas, sokoldalúan alkalmazott, egyre jobban terjedő hagyományát mutatja.

A barokk és a klasszicizmus időszakában a vakolt felületek kerültek előtérbe az építészetben, a téglagyártás növekedése azonban tovább folytatódott. Az égetés ekkoriban a főurak és a szabad királyi városok joga volt, így elsősorban az ő építkezéseiken használták, sokszor a terméskővel együtt, így jöttek létre az ún. vegyes falak. A 18. századtól – a római kor után újra – bécsi mintára megjelent hazánkban is a bélyegek, pecsétek használata, amelyek megkönnyítették a gyártók azonosítását. A téglákat ekkor még kézzel vetették, ezért viszonylag drága építőanyagnak számítottak; méreteik is igen változatosak voltak. Pest első magántulajdonú téglavetői, a Miesbach- és a Hofhauser Alajos-féle üzemek 1837-ben kezdtek működni Kőbányán. Ekkoriban már Nyíregyházán is létezett városi téglavető, amelyet Fitkonidesz Mátyás bérelt; Fényes Elek leírása szerint 1847-ben évi 300. 000 darab téglát és cserepet állítottak elő. A falvakban és a városokban is még sokáig a helyben megtalálható vályog használata volt a meghatározó.

A középkor és a Kelet egzotikus világa felé vonzódó, szabadabb formálásra és dekorativitásra törekvő romantika idején kezdett újra a figyelem a látszó téglafelületek felé irányulni. Ennek egyik legkorábbi példája a Karl Friedrich Schinkel által tervezett korai gótizáló templom Berlin Friedrichswerder nevű városrészében (1828), továbbá a mellette felépült Építészeti Akadémia nemesen egyszerű épülete (1832–1835). Hazánkban az 1848–49-es szabadságharc és az 1867-es kiegyezés között virágzó romantika legjelentősebb polikróm téglahomlokzatú épületei a példaértékű alkotássá vált pesti Dohány utcai zsinagóga (1854–1859, Ludwig Förster), valamint az észak-német hatásokat mutató, gótizáló jellegű egykori budai főreáliskola (1857–1859, Hans Petschnig). E két példa is jól mutatja, hogy a 19. századtól kibontakozó újfajta téglaarchitektúra bécsi és német mesterek közvetítésével érkezett hazánkba. A korszak egyik korai és egyedülálló alkotása az 1860 körül épült esztergomi Emmer-ház, amelynek teljes homlokzata nyerstégla-burkolatú, idomelemekből kialakított míves részletekkel. Kisebb kápolnákon is kezdett feltűnni a tégla használata, például az albertirsai temető Szapáry-kápolnáján (1852, Ybl Miklós), illetve a csepregi vörös téglás Boldogasszony-kápolnán (1869). E korszak különleges, ám kevéssé ismert alkotása megyénkben a nagydobosi kastély közelében, dombtetőn álló, ismeretlen mester által készített, gótizáló Perényi-mauzóleum (1868), amely jelenleg igen elhanyagolt állapotú. A homlokzati felületeket sárga sajtolt téglák borítják, az oszlopok és párkányok pedig vakoltak.

Nagydobos, a Perényi-mauzóleum összképe
Nagydobos, a Perényi-mauzóleum összképe

A nyerstégla-építészet széleskörű hazai elterjedésében óriási szerepe volt a bécsi Képzőművészeti Akadémia tanárainak és az 1860-as, -70-es években ott megforduló magyar diákoknak. A dán származású, a császárvárosban több romantikus épületet tervező Theophil Hansennél tanult Pecz Samu, Czigler Győző és Gerey Ernő, a német Friedrich Schmidt, a korszak emblematikus alakja mellett pedig – többek között – Steindl Imre, Schulek Frigyes, Aigner Sándor, Foerk Ernő és Hofhauser Antal szerezte meg életre szóló elméleti ismereteit. Schmidt a neogótika és a téglaarchitektúra elkötelezett híve volt, karizmatikus előadóként igen nagy hatással volt tanítványaira. Bécsben jó néhány monumentális templomot épített, amelyeket növendékei láthattak, sőt többen a tervezésükben is részt vehettek; Magyarországon a pécsi dóm neoromán stílusú újjáépítése (1882–1891) fűződik az építész nevéhez. Schmidt templomaiban érdekes módon a belső terekben inkább a kő és a vakolat használata volt meghatározó, amely így a külső világhoz képest sajátos kettősséget teremtett. Ez a historizmus korszakának a homlokzatot az épülettől független „formaköntösnek”, buroknak tekintő elméleti alapállásával magyarázható, amelyet aztán a tanítványok is átvettek. A tégla felé fordulásnak számos gyakorlati és ipari oka is volt: a kőnél lényegesen olcsóbb, könnyebb, jobban formálható, nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló és általában a helyszínen is előállítható volt.

Az egyre nagyobb ütemben növekvő városok rengeteg építőanyagot igényeltek, amit immár alig lehetett kővel és vályoggal kielégíteni. Az égetett tégla nagyüzemi gyártását Friedrich Eduard Hoffmann német mérnök találmánya, a körkemence (1858) tette lehetővé, amely folyamatosan működhetett, szemben a korábbi égetők szakaszos üzemével és egyenetlen minőségével. A körkemence egyes rekeszeit egymás után, a meleg levegőt továbbengedve hevítették fel, így a felhasznált tüzelőanyag mennyisége is csökkent, valamint a nyersanyag és a késztermék ki-, és berakodását is állandóan végezhették. A téglagyárak alapvetően ezt a technológiát használják ma is, kisebb módosításokkal. A technikai fejlődés tette lehetővé a magas hőmérsékleten (1000-1200 °C) kiégetett, ezáltal igen nagy szilárdságú és kis vízfelvételű falburkoló téglák, illetve a fagyálló klinkertéglák előállítását; ez utóbbit akkoriban „kongótéglának” nevezték. A korszak homlokzatburkolatainak döntő része ezekből készült; az évtizedek során a klinker használata egyre nagyobb mértékben terjedt. Az időjárásnak nem kitett falszerkezetek normál minőségű, 900 °C-on kiégetett téglákból készültek.

A kiegyezés után hazánkban is megjelentek a korszerű téglagyárak, mindig az akkori városhatárokon kívül, a jelentős agyaglelőhelyek és lehetőség szerint víz mellé települve. Nyíregyházán a Bujtos környéke kínálkozott erre igen alkalmas területnek. A 19. század második felének, a bontakozó neoreneszánsz korszakának legjelentősebb hazai mestere, Ybl Miklós használta először nagy mennyiségben a nyerstégla burkolatot több jelentős fővárosi épületén, például a ferencvárosi plébániatemplom (1867–1879), az egykori Fővámház (ma Corvinus Egyetem, 1870–1874) és a Várkert Bazár (1874–1882) esetében. Az építészeti tagozatok, oszlopok, párkányok, balusztrádok faragott kőből, vagy vakolatból húzva készültek. Ez a jellegzetes anyaghasználat az elkövetkező évtizedek során általánossá vált a századvég neogótikus és neoromán épületein is, a templomoktól a lakóházakig. A kor építészei szívesen hivatkoztak az észak-német téglagótikára mint inspiráló forrásra, ám a középkorban a homlokzatok minden részlete téglából készült, s ez alapvető különbséget jelentett az épületek összhatásában.

Az 1880-as évektől a hazai szakrális építészetben szinte egyeduralkodóvá vált a neogótika a bécsi tanultságú építész-generáció tevékenysége révén, majd a nyerstégla használata a középületeken is széles körben elterjedt. Budapest ekkoriban épült monumentális templomai közül a Rózsák terén álló, középkori német előképeket (Marburg) idéző, sárga klinkertéglával burkolt Árpádházi Szent Erzsébet-templom (1893–1901, Steindl Imre), valamint a Thököly úti sötétbarna árnyalatú Rózsafüzér Királynője-templom (1912–1915, Hofhauser Antal) mutatja legmarkánsabban e stílus jellegzetességeit és a legfinomabb részletképzéseket. Csupán az időjárásnak leginkább kitett tagozatok (párkányok, támpillérek lezárásai, fiatornyok) készültek kőből.

Budapest, a Thököly úti római katolikus templom oldalhomlokzata

Ezen időszakból kiemelkedik Pecz Samu munkássága, aki Friedrich Schmidt-hez hasonlóan a neogótika és a nyerstégla-építészet lelkes támogatója volt. Megvalósult alkotásai, többek között a budai Szilágyi Dezső téri centrális református templom (1893–1896), a nemzetközi pályázaton elnyert Fővám téri Nagyvásárcsarnok (1894–1897), a Városligeti fasorban álló evangélikus templom és gimnázium együttese (1903–1905) és a Műszaki Egyetem könyvtára (1906–1909) hűen példázzák elkötelezettségét. Ez utóbbi épületében és a Szilágyi Dezső téri templomban idomtéglákból készült pilléreket és boltozati bordákat alkalmazott, amelyek a korban ritkaságnak számítottak. Pecz nevéhez fűződik Debrecenben a Méliusz Juhász Péter téren álló Veres-templom (1886–1888), illetve az egykori Tanítóképző épületegyüttese (1911–1913). E két épületen a tégla csak sávokban és kisebb felületeken jelenik meg. A Nyíregyháza városközpontjának arculatát kialakító Alpár Ignác (Megyeháza, 1891–1892; Evangélikus Általános Iskola, 1893; Móricz Zsigmond Színház, 1893–1894; Korona Szálló, 1894-1895) életművére nem jellemző a téglaburkolat használata, s ez itteni épületein sem jelent meg. E néhány példa jól érzékelteti, hogy az ország nagyvárosainak reprezentatív középületeit Budapest vezető építészei tervezték. E században alakult ki a főváros túlsúlyos központúsága az építészet területén (is), amely a mai napig meghatározó.

Ehhez a jól körülhatárolható, karakteres áramlathoz kapcsolódik a nyíregyházi római katolikus templom, amely a Kossuth tér meghatározó térfalává és egyben a város első monumentális nyerstégla-burkolatú épületévé vált. A téglák vörös és sárga árnyalata, a változatos tömegalakítás, a finom részletképzések és árnyékhatások erőt sugárzóvá, méltóságteljessé teszik az épületet, jól megidézve a romanika korát. Különleges a hátsó, kisebb lépcsőtornyok téglaborítású sisakja, amely a homogén felületképzés e korban még ritka példája. A kőből készült elemek száma a lehető legkevesebb, s a belső térben itt sem jelenik meg a külső burkolat anyaga. Építésze, Nagy Virgil műegyetemi tanár előszeretettel használta a téglát más épületein is, így a mezőtúr-újvárosi református templomon (1894-1896) vagy a jászkiséri római katolikus templomon (1905–1906).

Nyíregyháza, a római katolikus templom míves téglarészletei

A zsinagóga-építészetben is hamar kedvelt lett a vakolt, illetve kő tagozatok mellett a téglafelületek alkalmazása, amelynek szép példái láthatók Szombathelyen (1880, Ludwig Schöne), Újpesten (1886), Szegeden (1902-1904, Baumhorn Lipót), valamint Kisvárdán (1901, ma Rétköz Múzeum). A századforduló idején több polgárház épült Nyíregyházán ilyen arculattal, amelyek jelentős értéket képviselnek. Főként a belváros nyugati részében, a Széchenyi utca környékén találhatók, amely jól tükrözi a város akkori egyik fő terjeszkedési irányát és az építtetők vagyoni helyzetét. A Széchenyi utca 5. sz. alatti eklektikus sarokházat Morgenstern Dezső építtette 1902-ben Kéry József tervei alapján, saját korábbi fatelepeinek helyére. Hasonló jellegű a Széchenyi u. 16. sz. alatti eklektikus épület is; e két utóbbi példán a sárga nyerstégla-burkolat még viszonylag kis felületen jelenik meg, a hangsúly a vakolt tagolóelemeken van.

A Benczúr tér és a Báthory utca sarkán álló, hajdan szebb napokat látott ház neoreneszánsz jellegű homlokzatain sárga tégla-mezőket láthatunk; hatásos a sarok domború kiképzése. A Széchenyi utcán további két reprezentatív lakóépületet láthatunk, amelyek Pavlovits Károly nyíregyházi építész és kivitelező nevéhez fűződnek. A mester a budapesti műegyetemen a szecesszió úttörő egyéniségének, Lechner Ödönnek volt a tanítványa, s bizonyára innen származhat a nyerstégla alkalmazásának szeretete is. A 13. sz. alatti oromzatos, német reneszánsz előképeket idéző házat a Gyulaházy család építtette 1910-ben. 1945–1990 között a Vikár Sándor vezette zeneiskola otthona volt – ezt emléktábla is megörökíti –, jelenleg az Átképző Központ található benne. Itt a vakolatból húzott párkányok és ablakkeretezések mellett a sárga klinkertégla nagy arányban van jelen, a homlokzat pedig elegáns, mértéktartó megjelenésű.

A Széchenyi utca 24. sz. alatti egyedi megformálású, előudvaros, kastélyokra emlékeztető, manzárdtetős oldalrizalitokkal lezárt épületet Zoltán József, a Nyírvidéki Takarékpénztár igazgatója építtette. Az enyhén ívelő középrész, a korlát oszlopai és az ablakok feletti növényi díszes betétek a bontakozó szecesszió hangulatát hordozzák. A közelmúltban teljesen felújított ház vöröses-barnás téglafelületei és a tagozatok pasztell árnyalatai kellemes színvilágot teremtenek.

Az egykori Zoltán-ház előudvaros főhomlokzata

A belváros déli részében található, a Honvéd u. 4. sz. alatt álló ház sárgásbarna árnyalatú téglafelületeit neobarokk jellegű, fehér vakolt tagozatok egészítik ki. E néhány példa jól mutatja a város és a megrendelők akkori társadalmi-gazdasági helyzetét. A tégla burkolatként és építőanyagként való alkalmazása a tehetősebbek és a város kiváltsága volt, míg a ma is fennálló, vakolatarchitektúrával díszített polgárházak jelentős része még a századfordulón is (napon szárított) vályogtéglákból készült, terméskőből vagy téglából rakott alapokra; ez egészen a 20. század első feléig általános volt Nyíregyházán.

A 19. század végétől a városok körül kialakuló villanegyedekben is elterjedt a tégla használata, amely a romantika korában kialakult „svájci” stílussal ötvöződött. Ennek kései, ám értékes példája volt a sóstói Szeréna-lak, amely 1914-ben épült Kégly Szeréna kezdeményezésére, Szuchy József és János tervei alapján. Mivel időszakos használatú nyaraló volt, falai csupán fél tégla (14 cm) vastagok voltak. A teherhordó faváz rajzolata és a faoromzatok díszes faragásai különlegessé tették az összhatást. Az épületet 2000 táján hirtelen, meggondolatlanul lebontották, helye azóta is üresen áll a homokbucka tetején. A ház közelében 1911-ben épült ki Sóstófürdő történelmi központja Pazár István mérnök tervei alapján. Az együttesből a tó partján álló egykori kazánház falain – amelyhez régen hatalmas nyerstégla kémény csatlakozott –, valamint a víztorony hengeres törzsén találunk narancsvörös árnyalatú téglatextúrát.

A sóstói víztorony téglafelülete

A téglaburkolat az ipari épületeknél is kedvelt homlokzatképző elemmé vált; kezdetben csak falsávok, tagozatok, majd teljes felületek készültek belőle. A nyíregyházi vasútállomástól délre, a kisvasúti szerelvények tárolóhelyénél az egykori kovácsműhelyt és néhány kisebb, romokban álló melléképületet figyelhetünk meg, amelyek ebbe a körbe tartoznak. A századfordulós virágzás idején épült, Pfaff Ferenc építész nevével fémjelzett új nagyvárosi pályaudvaroknál is többször megjelent a nyerstégla burkolat alkalmazása, például Pécs (1898–1900), Szeged (1901–1903) és Cegléd (1903) épületein. A nyíregyházi régi állomás (1907–1909) esetében azonban csak a nyíláskeretezések és más tagozatok készültek idomtéglákból, a meghatározó a vakolt felületek aránya maradt. Ebben a tekintetben igen közel állt a szintén lebombázott, vele egyidős szolnoki állomás arculatához; a tégláknak ez a szalagszerű megjelenése a szecesszió hatását tükrözte az egyébként historizáló jellegű épületeken.

A fennmaradt emlékek érdekes és viszonylag nagyszámú csoportját alkotják az Északi temető kriptái, amelyekre változatos tömegképzés, formavilág és téglaszín jellemző. Építészeti megformálásuk is többféle stílus szellemét tükrözi: a Topscher család sárgás-vöröses, manzárdtetővel fedett, egyszerű sírboltja mellett oromzatos, gúlasisakos neogótikus mauzóleumot láthatunk pusztuló, narancsvörös árnyalatú téglaburkolattal. A régi ravatalozó közelében álló, a monumentális kőoromzatot sötétbarna téglákkal párosító épület mögött több hasonló, ókeresztény mintákat idéző, klasszicizáló kriptát is láthatunk, a falmezőkben virágdíszes kerámiabetétekkel.

Érdemes lenne építéstörténetüket kutatni és értékeiket dokumentálni, amíg még nem késő.

Temetői részlet a Topscher család kriptájával és a neogótikus mauzóleummal

A városban sétálva a kisebb léptékű alkotások, mint például a kerítések között is találhatunk egy-egy szép, erre a korra jellemző példát, amely a látszó téglafelület rajzolatával vonja magára a figyelmet. Az egyik legnagyobb, teljes egészében tömör kerítés a Zalka Máté utcában, a kórház szomszédságában áll, eléggé elhanyagolt állapotban. Az erőteljes kiülésű terméskő lábazat, a főpárkány és az oszlopok ritmikusan tagolják a felületeket. Gyakoribb volt az a megoldás, hogy csak a lábazat és az oszlopok készültek téglából, közéjük pedig míves kovácsoltvas rácsokat helyeztek. Ilyen kerítéseket láthatunk például az evangélikus lelkészi hivatal kertjénél a Luther utcán, valamint a Deák Ferenc és a Dózsa György utcán.

Téglakerítés a Zalka Máté utcában

A kiegyezés és a megyeszékhellyé válás felgyorsította a város fejlődését. A mai Belső körút északi oldalán állt a városi téglagyár, ennek története nyúlik vissza legmesszebbre, a 19. század elejére az időben; 1870 körül, a Városháza építkezésén olasz mesterek is dolgoztak itt. Barzó Mihály és Vojtovits Bertalan, a város ismert és sokat építő vállalkozó-párosa 1888-ban alapított téglagyárat a mai Hunyadi u. 57. sz. alatt. A feljegyzések szerint a tizenkét kamrás körkemencében évente 300000 darab téglát égettek. Ekkoriban id. Király Sándor építőmester – többek között a református templom építője – is rendelkezett saját téglagyárral, szintén a Bujtos környékén. Az egykori Hadik-féle lovassági laktanya hatalmas együttesének felépítéséhez a munkát elnyert szegedi építőmester-páros, Jiraszek Nándor és Krausz Lipót 1889-ben az Eletó mellett hat holdnyi területen téglagyárat hozott létre az anyagszükséglet fedezésére. Az üzem egészen 1919-ig működött, ekkor eladták, majd hosszú ideig romokban álló épületeit lassan széthordták. Nagy Elek városi főmérnök már 1912-ben a mai repülőtér környékén, az egykori Szarvas-sziget (Kettős-tó) mellett szándékozott egy új, korszerű városi téglagyárat létrehozni, ám terveit mindkét nagy háború keresztülhúzta. A virágzó Barzó-féle gyárat 1943-ben megszüntették, így 1945-re téglagyár nélkül maradt a város, pedig a világháború utáni újjáépítéseknél igen nagy szükség lett volna rá.

Nyíregyházán a nyerstégla-építészet meghonosodása és elterjedése egybeesett a város millenniumi-századfordulós gyors fejlődésével és virágzásával. A belváros képét alapvetően meghatározó épületek döntő része ekkor született, ám arányukhoz képest igen kicsi bennük a téglaburkolat megjelenése. Ez még szembetűnőbb, ha összehasonlítjuk Debrecen azonos időszakban emelt, téglaarchitektúrát hordozó épületeivel; még e szomszéd nagyváros „téglás” épületcsoportja –jelentősége ellenére is – messze elmarad a főváros arculatát oly nagymértékben meghatározó, sajátos millenniumi-századfordulós stílusáramlattól. Ez jól mutatja a város akkori gazdasági-társadalmi helyzetét, valamint az építtetők szerényebb lehetőségeit.

FORRÁSOK

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. III. kötet. Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza Városi Tanács V. B., Nyíregyháza, 1989.

Császár László: A magyar építőmesterség történetének kisenciklopédiája. Építésügyi Tájékoztatási Központ, Budapest, 1992.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. IV. kötet. Újabb híradások a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 1997.

Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József és Dora Wiebenson. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

Bojár Iván András – Martinkó József – Szentpéteri Márton – dr. Józsa Zsuzsanna – Tóth Balázs: Téglaépítészet Magyarországon II. Vertigo Kiadó, Budapest,2003.

James W. Campbell – Will Pryce: A tégla világtörténete. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004.

Nyíregyháza templomai, kápolnái, imaházai. Szerk.: Kopka János. Kelet Press Kiadó, Nyíregyháza, 2008.