A SZIRT Vidor-fesztiválon elhangzott Hancúrplacc… felolvasásából — 2010/Ősz számunkból.

A közelmúltban egy tájház avatása során ismerkedtem meg Barthalossy Eleonórával, aki – mint beszélgetésünk során erre hamar fény derült – egyetlen leszármazottja a nyírségi kötődésű jeles nyelvtudósnak, Barthalossy Mórocz Eduardnak, a két világháború közötti összehasonlító nyelvészet és magyar nyelvtörténet egyik legkiemelkedőbb alakjának.

Ma már talán kevésbé ismert a szélesebb közvélemény előtt, hogy Barthalossy a 30-as években azzal szerzett nemzetközi hírnevet, hogy meggyőző érvekkel bizonyította tanulmányaiban, miszerint az eredeti ősnyelv, melyet a bibliai Ádám és Éva beszéltek, minden kétséget kizáróan a magyar volt. Ezen írásait azonban a II. világháborút követően a Magyarországon berendezkedő kommunista rezsim tiltólistára tette, fellelhető példányait megsemmisítette. Magát Barthalossyt – mint a rendszer ellenségét – előbb az egyetemi katedrától tiltották el. Ekkor egyébként egy ideig éppen itt, Nyíregyházán, a Kótaji úton álló – a köznyelvben csak „Eszti néni kocsmája”-ként emlegetett – vendéglátó-ipari egységben kényszerült elhelyezkedni mosogatóként, majd a kocsma államosításakor ezt a munkahelyet is elveszítette. Ráadásul rendszerellenes kijelentései miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Mint a periratokból kiderül: egy alkalommal többek jelenlétében „szénészbüfének” nevezte a Magyar Dolgozók Pártja központi székházát, műkedvelő bagázsnak a párt jeles vezetőit, és ócska ripacsnak Rákosi elvtársat.

A börtönévek rettenetesen megviselték az egészségét. Barthalossy ugyan – mint azt a fennmaradt iratok tanúsítják, többször szóvá tette a börtönigazgatóságnál a koszt íztelenségét, ehetetlenségét, tápértékének erős hiányosságát, s azt, hogy mire az étel kiosztásra kerül, a fegyőrök folyton kilopják belőle a kevéske ehető falatokat. Panaszának azonban csupán annyi eredménye lett, hogy a következőkben még súlyosabb atrocitások, megpróbáltatások érték a smasszerek részéről.

Az ítélethirdetést követően családtagjai csupán egyetlen alkalommal kaptak lehetőséget arra, hogy a börtönben meglátogathassák. Mint azt Eleonóra asszonytól megtudtam, ezen a drámai hangvételű beszélőn utolsó szavaival az őt gyötrő börtönparancsnokot idézte, aki a kihallgatáskor azt találta az ismételten panaszt tevő tudós szemébe vágni, hogy vegye tudomásul: ez itt börtön és nem valami „garden party”.  Szegény megtört és meggyötört Barthalossy könnyekkel küszködve jelentette ki a lányának: „Ezek itt azt sem tudják, mi az a gardenparti.”

Hogy ennek a látszólag jelentéktelen mondatnak mekkora fontossága, és micsoda erős dramaturgiai hatása van, az számomra is csak később, a család által titkon megőrzött, kissé pipadohány szagú Barthalossy-kéziratoknak köszönhetően derült ki.

Barthalossy ugyanis – mint vérbeli tudós – egyetemi katedrájától megfosztva is folytatta kutatásait. Napközben és este záróráig a kocsmában dolgozott, éjjel pedig – munkái közlésének és nyilvánosságra hozatalának legcsekélyebb reménye nélkül – tanulmányait körmölte, amelyeket aztán apróra hajtogatva egy – az összevágott pipadohány tárolására alkalmas – doboz mélyére rejtett.

Eleonóra asszony irántam támadt rokonszenvének köszönhetően áttanulmányozhattam ezeket az anyagokat. A pipadohány ugyan kissé megfestette az évtizedek során ezeket a papírlapokat, jelentős részük még a legmodernebb technika segítségével sem tehető olvashatóvá, illatuk is meglehetősen merésszé vált, de a töredékesen fennmaradt szöveg olyanfajta izgalmakat rejtett, amit – a család engedélyével – szükségesnek érzek megosztani önökkel.

Az egyik töredékből például világosan kiderül, miért okozott akkora traumát a börtönben senyvedő Barthalossynak a gardenparti emlegetése. A jeles nyelvtudós ugyanis, aki – mint köztudott: a maga korában a sumer-etruszk-hun-magyar nyelvazonosság és nyelvfolytonosság talán legkiemelkedőbb felkészültségű kutatója volt –, Anonymus gesztáját olvasva rádöbbent arra a cáfolhatatlan tényre, hogy az általunk a köznyelvben manapság a kerti összejövetelekre használt idegenes hangzású, és angol eredetűnek vélt kifejezés voltaképpen egy etruszk-magyar szóból származik. A gard (garden) ugyanis sós vizet jelent (lásd: az észak-itáliai Garda-tó). A part kifejezést magyaráznunk sem kell, hiszen betűhíven megőrződött nyelvünkben. A gardenparti tehát egyszerűen vízparton lévőként, tópartiként fordítandó. Hogy honnan az új, a mai jelentése a garden partynak? Nos, ez rettentően egyszerű: a vízparton, a víz közeli ligetes területen őseink előszeretettel főzték bográcsaikban a frissen fogott halat, vagy sütötték nyársakon az egyéb állatfajtákat, és közben mulatozással töltötték az időt. Kalandozó magyarjaink révén aztán ez a vízparti étkezési-vigadozási szokás egész Európában elterjedt, ám a nyugati népek (lustaságból vagy praktikumból) később már nem keresték a vízpartokat, hanem otthonaikban, kertjeikben rendezték az evészettel-ivászattal összekötött vigalmakat, s így a kifejezések eredeti jelentése lassan elhomályosult.

Ugyanitt olvasható egy Anonymus által használt másik – mindeddig megfejtetlen –, kifejezésnek a magyarázata is, amely szintén szervesen kötődik a kalandozások korához. Anonymus eddigi fordítói tehetetlenül álltak a nyugati hadjáratokkal kapcsolatosan többször is emlegetett „hancurplacc” szóalak előtt. Maga a krónikás is megnehezítette a kutatók dolgát, mert a kifejezést ő maga sem látta soha leírva, ezért fonetikusan jegyezte le, ahogy emlegetni hallotta. (Például: „Az jó Taksony vezér szigorúan megfeddte vala vitézit, kik az csata utáni éjszakán az hancurplaccon sokáig elmaradtanak.”) Barthalossy rájött, hogy a han’ zur Platz (eljtsd: hancúrplacc) a korabeli német nyelven szószerinti fordításban voltaképpen „örömért való hely”-et jelentett. Némiképp bonyolítja a dolgot, hogy a kifejezés csak félig német eredetű (zur Platz), a „han” már türk-magyar átvétel, és vendégfogadót jelent (ahol örömlányok kínálják bájaikat), mint azt az idegen szavak szótárában bárki fellelheti. (A „hanum” szó egyébként magát a testét felkínáló nőt jelenti.)

Egy másik – szintén töredékesen fennmaradt tanulmányrészletből az derül ki, hogy Barthalossy rábukkant egy – a Tihanyi apátság alapítólevelénél is régebbi keletkezésű István-kori szövegemlékre –, ami csekélyke latinos betoldással olvasva ekképpen hangzik: „…beszolgáltattatik továbbá ötven icce pronus domestica avagy alma-ecetera az Vidoron ennen es tul”. A nyíri egyház mindeddig lappangó alapítólevelét maga Szent István állíttatta ki. Első királyunk ebben rögzítette a fizetendő dézsma összetételét és mértékét is. Eszerint a Vidoron innen és túl (a Vidor fürge folyású, vidám csobogású patak neve volt akkoriban itt a Hímes felé eső részeken) fekvő területekről a gyorsan romló gyümölcsöknek: a szilvának (pronus domestica) avagy az almának erjesztett levét, párlatát (ecetera) kell beszolgáltatni, ami arra utal, hogy a pálinkafőzésnek már akkor is komoly hagyományai voltak a térségben. (Itt jegyzem meg, hogy Barthalossy szerint egyértelműen téves olvasat mind az almaecet, mind az et cetera /és a többi/ értelmezés – az ecetera ugyanis a korabeli nyelvhasználatban alkoholos hatású gyógyító folyadékot, elixírt jelentett. Mint tudjuk, a középkorban élt jeles frankfurti tudós, Joannes Praevotius Opera medica című könyvében a magyar királyné vizeként is említi a nyírségi és szatmárvidéki pálinkát.)

Számomra azonban a legnagyobb szellemi izgalmat a fenti – rendkívül értékes felfedezéseken túl – mégis egy eddig ismeretlen Petőfi-kéziratnak a fölbukkanása okozta.

A hivatalos irodalomtörténet-írásból kimaradt, ezért csak kevesen tudják, hogy a később végzetesnek bizonyuló segesvári csata előtti héten Petőfi a nyíregyházi vásárban lóra és szekérre alkudott, mivel korábban – amikor pénzszűkében volt (s ez véle bizony gyakran megesett) elkótyavetyélte a tavasszal Bemtől kapott gyönyörű paripáját. Most azonban ló és szekér kellett, mégpedig igen hamar, hogy az erdélyi táborba siethessen, s előtte családját Mezőberénybe vihesse.

A férfi, akivel a lóra megalkudott, és akivel az áldomást megitta, történetesen Mórocz Tihamér volt, foglalkozására nézve kereskedő és lókupec. Nem más ő, mint anyai nagyapja Barthalossy Mórocz Eduárdnak, aki épp az iránta való tiszteletből vette fel nevébe a Mórocz nevet. A családi hagyomány úgy tartja – tudtam meg Eleonóra asszonytól –, hogy mire az áldomásivók az utolsó poharat is letették, bizony erősen beesteledett, s Petőfi is hamar belátta, hogy ily sötétben nem indulhat útnak, elfogadta hát Mórocz Tihamér szíves invitálását, és náluk töltötte az éjszakát.  Másnap aztán kora hajnalban útnak eredt, és Mórocz Tihamér csak jóval vendégének távozása után vette észre, hogy az ágy alatt, ahol a költő megaludt, néhány papírlap hever. Bizonnyal kieshettek a költő táskájából. Mórocz Tihamér olvasni ugyan nem tudott, de azt gondolta, ha fontos az irat, a vendég majd visszatér érte. Ezért aztán betette a ládafiába, s így a papírok híven megőrződtek, hogy aztán egyszer Barthalossy Mórocz Eduárd kezébe kerüljenek, aki szájtátva olvasta a lúdtollal írott cirkalmas sorokat, és hamar rádöbbent: mekkora értéket tart a kezében. E lapok ugyanis Petőfi vígeposzának, A helység kalapácsának hiányzó oldalait tartalmazták. Három oldal volt csupán, s mivel a költő a művében nem számozta a lapokat, s a vígeposz szövege a megmaradt formában is érthetőnek bizonyult, a legagyafúrtabb filológus sem hiányolta ezeket a sorokat. Most azonban elérkezett az idő, hogy a nagyérdemű közönség is megismerkedhessen a költő kissé pajzán mondataival, amelyek ott kapcsolódnak a mindenki által ismert történetbe, amikor szemérmetes Erzsók lemegy a pincébe borért. Következzék tehát az eredeti Petőfi szöveg:

„… Érezé akkor szemérmetes Erzsók,
hogy Csepü Palkó,
a tiszteletes két pej csikajának jóképű abrakolója
hátulról föllebbenté szoknyája szegélyit,
és kéklő fejű míves buzogányát előre meresztvén
zihálva töri az irtást.
Erzsók szemérme ellen ekkora vétséget
tavasz óta senki sem követe el,
hacsak szélestenyerű Fejenagy nem,
a helység borízű hangú kalapácsa,
bár maga Erzsók is úgy vélte utóbb,
hogy Fejenagy lomposa akaratban és kitartásban is
alatta maradt eme a szerszámnak, amely
szétfeszíteni készült szűzies testét.
„Ah, ne most…” – pihegte alig halhatóan Szemérmetes Erzsók,
de a borral teli kancsót előrelátóan elereszté,
jobbjával védekezésül a hordó penészes dongájának támaszkoda,
baljával peniglen félénken hátranyúlva megragadá
a faltörő kost, mely már csiklandta keményen.
Riadtan megszorítá, remélve,
hogy a felhevült testnek ennyi elég lesz,
de Csepü Palkót, a tiszteletes két pej csikajának
termetes abrakolóját nem olyan fából faragták,
aki megtorpan az ajtóban, ahová egyszer már békopogott.
Két tenyerével összeterelé Erzsók dúsan szerteáradó kebleit,
megmarkolá őket keményen,
hegyes bajszával  penig nyakát csiklandta vala,
s az alábbi szerelmes szókkal
kényszeríté megadásra a szemérmetes asszonyt:
„Ej, hagyjad má’ no…”
Meghatotta Erzsókot eme szívből jövő beszéd,
még erősebben megragadá Csepü Palkó büszkén meredő lőcsét,
mely addigra már többször végigsimítá szemérme bozontját,
s örömmel látá, hogy amaz hamar megtalálta vala az ösvényt
vágytól lüktető barlangjához.
Szeme pilláin az öröm könnyének gyöngye ragyogott hamarost,
élvezetének kirobbanó sikolyát pedig
a hangászkar tagjai hárman sem tudták vala túlharsogni fönt az ivóban.
Kés pengéje sem metszé el a liliomnak szálát oly hirtelen,
mint ahogy támada csend a fent mulatók közt.
A kancsal hegedűs szája tátva maradt,
miként gólyafi tátja a csőrét, ha anyja békával kínálja.
A félszemű cimbalmos keze a levegőbe dermedt,
miként téli estéken az ablakra a pára.
Nagyot csuklott a lágyszívű kántor is,
s minden tekintet a pincelejáróra meredt,
ahol Erzsókot eltűnni látták vala pár percnek előtte.
Mozdulni azonban senki sem mere mindaddig,
míg a pincelejáró ajtaja fel nem tárult vala,
s mögötte elő nem bukkana Erzsók pírral teli szemérmetes arca.
„Mi történt odalenn? Úgy megijedénk.” – tudakolá
őszinte rémülettel a lágyszívű kántor.
„Jaj, ne is kérdje! – sopánkodott Erzsók angyali arccal. –
Akkora egér volt odalent, és akkora farka, hogy ha Csepü Palkó nincsen,
bizony odavesztem volna tán a rémülettül egészen.”
A lágyszívű kántor megnyugoda az őszinte beszéden,
s a többiek is poharuk felé fordultak, bár akadott közöttük
olyanféle is, aki pusmogva, somolygva voná kétségbe
az egérről szóló történet hitelét, és nem átallott vala
másféle farok okozta riadalomról fecsegni.
„Ilyen a pletykabeszéd – sóhajtott tehetetlen aggodalommal
Bagarja uram felé fordulva a lágyszívű kántor. – A legszűzebb
ártatlanságnak tiszta vizét is bémocskolja iszappal…”

Eddig a szöveg. Sajnos az eredeti Petőfi kézirat az Államvédelmi Hatóság iratanyagának feldolgozása közben elkallódott, s csupán egy Barthalossy által az ötvenes években készített gépirat maradt fenn – ekként a szöveg hitelesítésére kevés a lehetőség, mégis – a fent felsoroltak alapján – úgy vélem, érdemes leporolni a Barthalossy-hagyatékot, s megismertetni véle a szélesebb közvéleményt.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz