Az Alternatív én tárcasorozat új darabja.

Hétfőn kaptam tőle egy telefonszámot. Egy négyzet alakú cetlire írta fel. Miközben még az ünnepekről a konyhaasztalon maradt diót rágcsáltuk. Egy kollegámnak kellett a szám. Valami dolga volt a hivatallal. A munkánk miatt néha találkoznunk kell. Nekünk. Együtt. Két éve szakítottunk. Végleg. És azóta sincs vége. Mert a véglegek általában azt jelentik. Hogy azért néha fussunk össze. Jó lenne tudni. Mi van veled. Ha azt mondják neked vagy te neki. Hogy majd azért néha összefuthatunk. Na. Az jelenti azt. Hogy. Végleg. Vége…

Kértem egy pohár vizet. Úgy éreztem magam. Mintha egy csomag vattát dugtak volna a számba. Fulladoztam. Gyors szemvizit a lakásában. Már ezredjére állapítom meg.

Teljesen belakta. Annyira ő minden itt. És senkinek nincs itt helye. Csak az ő életének.

Megölel. Ugye barátok vagyunk. Igen. Megadóan a vállára hajtom a fejem. És elkezdődik tízezredjére. A nyírás. Beszélgetünk. Az érzéseinkről. Megtudjuk egymástól. Hogyan múlunk egymásban. Szörnyű. Mikor az a barátod. Aki a szerelmed. Volt. Neki kell elmondanod. Mert ő a barátod. Hogy mennyire fáj. Hogy nincs. Ő maga. Meghogy mennyire fáj. Ha már nem fáj.

Mikor az fáj. Hogy nem fáj. Sikoly a köbön a lelkedben. Ordít. Mint állat. Disznóvágókés döfi a szíved. És te közben bájosan. Megértő-szomorúan mosolyogsz. Mert te vagy a barátja.

És ő a barátod. Végre befejezzük a beszélgetést. Kint vagyok az utcán. Olyan jó. Ez az iszonyú hideg. Szétdörzsölök egy adag havat az arcomon. Hogy ép észhez térjek. Aztán hazafutok. Mert összeesnék. Ha melankolikus-ballagásba kezdenék. Utójátékként. Túlságosan elzsibbadtam.

Másnap vásárolni megyek. És megtalálom a cetlit a telefonszámmal. Végigfut rajtam valami forróság. Az ágyékomban keletkezik egy bibe-bimbó és egy pillanat alatt hatalmas virágszirom lesz. Olyan trombitavirág. Aztán a melegség. Átszáguld a gyomromon. Szétterül benne. És továbbrohan. A kulcscsontomnál kettéválik. A szívem felé tart. Szétterül. A másik ága a másik oldalamon terül szét. Mint egy atomrobbanás. És egy nagy lombkoronás fa keletkezik a testemben. Vágyfa. Ahogy megláttam a cetlin az ő számait. Azokat a feszes. Szálkás. Vékony számokat. Iszonyatosan megkívántam őt. Kilenc nyomorult számtól eszeveszetten és megsemmisülten megkívántam. Szeretkezni akartam vele. Harapni. Dugni. Kefélni. Csak vele.

És ott álltam az utcán a táskámban négy zsömlével. Tíz deka felvágottal. 30 deka trappistával. Egy darab pritamin paprikával. És egy százas zsebkendővel. Már sehol nem volt a tegnap.

Csak az. Hogy őrülten. Abnormálisan akarom. Őt. Mást nem tudok. És nem. Nem szabad. Nem lehet. Egyszer sem. Utoljára sem. Letörlöm a könnyeimet. Gúnyosan elmosolyodom. Megrázom magam. Köpök egy nőieset a hóba. Hátha kiköpöm. Magamból ezt a vágyat. És hazaindulok.

És eszelősen motyogom magam elé. Azt hiszem. Így lesz a lányból. Nő. Összehajtogatom a cetlit a számokkal. És visszateszem a zsebembe.

illusztráció
Zoran Mojsilov: Camden Gateway Project
picasaweb