Kritika a Debreczeni Attila és Gönczy Mónika által szerkesztett tanulmány-kötetről, lapunk 2010/Tél számából.

A kultúra létének egyik legbiztosabb, nélkülözhetetlen alapja, a nemzeti identitás elengedhetetlen feltétele a történelmi emlékezet: az egyén akkor érzi magát egy közösség tagjának, ha létét képes az adott közösség múltjával összhangban értelmezni, felismerni saját helyét annak történetében, vállalni és ápolni a közös hagyományokat. A kulturális emlékezetet pedig – az oktatás mellett – leginkább a különböző ünnepek, egy nép számára döntő jelentőségű események évfordulói tartják ébren.

Az évente megrendezett emléknapokon kívül egyre gyakrabban vagyunk tanúi annak, hogy egy kerek évforduló kapcsán egy egész évet emlékévvé nyilvánítanak különböző kormányzati szervek és kulturális intézetek. Ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. Egyrészt ugyanis természetesen az adott évben az évfordulóhoz kapcsolódó események, kiállítások, kiadványok, kutatási projektek kiemelt anyagi támogatáshoz juthatnak, ami kétségkívül üdvözlendő, és aminek jóvoltából nemcsak a szűkebb szakmai munkálkodás élénkül fel, de a tágabb közönség érdeklődését is sikerül régmúlt korokra irányítani. Másrészt azonban ezek a sokszor kampányszerű fellelkesülések azt a kényelmetlen érzést is keltik, hogy ma Magyarországon a kultúratudomány helyzete mennyire esetleges: a többéves, elméletileg átgondolt, történelmünk fehér foltjait feltáró kutatások helyett nem ad hoc kiragadott évfordulókhoz, személyekhez kellene igazítani az anyagi források elosztását. – Az évfordulóknak aztán vannak más, kevésbé szerencsés következményei is: talán az egyik legvisszásabb eset, amelyre emlékszem, az volt, mikor a Reneszánsz Évben egy egyiptomi témájú kiállítást is sikerült az évfordulóval reklámozni.

Kazinczy születésének 250. évfordulójára és az ehhez kapcsolódóan a Balassi Intézet által meghirdetett A magyar nyelv éve eseménysorozatra azonban elsősorban nem ez a hozzáállás volt jellemző. Az Országos Széchenyi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállítások méltó színvonalon emlékeztek meg a magyar nyelv múltjáról és Kazinczy életéről. Több olyan tudományos erőfeszítés is 2009-re ért be, amely nagy előrelépést tett a széphalmi literátor munkásságának értékelésében: Debrecenben megindult műveinek és levelezésének kritikai kiadása, elkészült Bíró Ferenc monográfiája Kazinczynak a nyelvkérdéshez való viszonyáról (A legnagyobb pennaháború). Ezek mellett több tanulmánykötet is megjelent az évforduló kapcsán: Fried István („Aki napjait a szépnek szentelé…”), Miskolczy Ambrus (Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig), Tóth Orsolya (A mulandó és a múlhatatlan) tollából, valamint egy többszerzős kötet Czifra Mariann szerkesztésében (A leleplezett mellszobor). A Kazinczy-év legsokszínűbb teljesítménye azonban a 2009 október 15–17. között Debrecenben megrendezett konferencia, és a konferencián elhangzó előadások alapján írt tanulmányokat összegyűjtő kötet: a Ragyogni és munkálni.

Ennek a szakmai termékenységnek talán az az oka, hogy a különböző tudományágak képviselői Kazinczy korának olyan problémáit képesek meglátni, amelyek mai szemmel nézve is érdekesek lehetnek. Óvakodnék jelen korunk és a 18–19. század fordulója között bármilyen közvetlen hasonlóságot feltételezni, vagy a korabeli és mai jelenségeket párhuzamba állítani, néhány pontban viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Kazinczy korában olyan kulturális folyamatok zajlottak, amelyek a mi nézőpontunkból is tanulságosak lehetnek.

Először is, a 18–19. század fordulóján jelentős változás állt be az irodalom helyzetében. Egyrészt ekkor terjedt el igazán széles körben az olvasás, annak is egy sajátos változata, a beleélő, „érzékeny” olvasás. Másrészt ez az az idő, amikor a mai irodalmi intézményrendszer őse is kialakul, és Kazinczy személyes kapcsolatokon alapuló irodalomszervező módszerét felváltja a régóta vágyott Akadémia hivatala. Ezzel összefüggésben megjelenik a lehetősége annak, hogy az alkotók végre mecénásoktól függetlenül, „polgári foglalkozás”-ként űzhessék az irodalmat. Az akadémiai tisztséggel járó gondtalan életet azonban Kazinczy nem érhette meg, levelezésében viszont nyomon követhető az irodalmi nyilvánosság korábbi formája. Manapság ismét jelentős változás zajlik az irodalom helyzetében: a szaporodó időtöltési lehetőségek mellett csökken az olvasásra fordított idő, az internet pedig egyre – nevezzük így – demokratikusabbá teszi a merev irodalmi intézményrendszert: sokkal könnyebb megjelenni, és az olvasók is jobban hallathatják szavukat.

Másodszor, Kazinczy tevékenységének nagy részét az tette ki, hogy szándéka szerint jobbítsa a magyar nyelvet és irodalmat, eközben többször szembetalálta magát azzal a kérdéssel, milyen viszonyban áll a magyar kultúra az európaival. Nem szorul magyarázatra, hogy ez a kérdés – természetesen nem abban a formában és feltételek között, amelyek Kazinczy számára adottak voltak – kultúránk egyik alapkérdése a mai napig.

Harmadszor egy esetleges oka is van annak, hogy a kutatók ennyire érdeklődnek Kazinczy munkássága iránt: ez pedig nem más, mint hogy a széphalmi író korában egyedülálló részletességgel dokumentálta életét. Ránk maradt óriási levelezése, több önéletrajzi jellegű írása, az azokhoz készült elővázlatok, naplótöredékek. Nem meglepő tehát, hogy a kutatások jelentős része az életrajzzal foglalkozik – azonban nem pozitivista nézőpontból: vagy a személyiség önreprezentációját, vagy mikrotörténeti szempont szerint a korabeli nemesi literátor életformáját vizsgálják.

Konferenciakötetről recenziót írni nehéz dolog. Maguk az előadók-szerzők sem lehettek könnyű helyzetben, hiszen 15-20 percben nem lehet nagy gondolatmeneteket jól dokumentáltan előadni, mert mire belejönne az ember, már ki is futott az időből. Az is természetes, hogy ilyen sok, szám szerint harmincnyolc tanulmány eléggé eltérő témával foglalkozik, és az olvasó ízlése szerint az egyiket érdekesebbnek találja a másiknál. A kötet viszont mindenképpen hűen tükrözi a konferencia tartalmát, hiszen az összes elhangzott előadást megjelentették, persze a szerzőknek lehetőségük volt átdolgozni, kibővíteni azokat. Kultúratudományi tanulmányok – ígéri az alcím, és valóban: nemcsak irodalomtörténeti szempontú elemzés olvasható a kötetben, hanem tágabb érdeklődésűek, amelyek a kor egyes kulturális jelenségeinek magyarázatát tűzik ki célul.

Az első látásra széttartó anyagot a szerkesztők jó érzékkel négy nagyobb csoportba osztották. Minden csoport valamilyen általános, átfogó problémát vizsgáló vagy elméleti nézőpontú tanulmánnyal kezdődik, ezek után következnek az esettanulmányok, a filológiai mélyfúrások. Bíró Ferenc Kazinczy nyelvfelfogásával kapcsolatban arra int, hogy a „nyelvújítás” kifejezés nem fedi le pontosan Kazinczy tevékenységét: egyrészt ugyanis a magyar nyelv egységesítéséért küzdött, másrészt a neológia fogalma viszont azt jelentette, hogy az írók szabadon bánhattak a nyelvvel. Gergely András Kazinczy alakjában látja az összekötő kapcsot, amely az 1795–1825 közötti évtizedek folytonosságát biztosítja.

A Nyelvújítás és fordításirodalom címűbe tartozó tanulmányok tárgya Kazinczynak a magyar nyelv helyzetéről alkotott véleménye, stíluseszménye, valamint itt kaptak helyet az egy-egy fordítás létrejöttének kulturális hátterét, a munka módszerét vizsgáló filológiai jellegű előadások is. Kifejezetten érdekesek azok a tanulmányok, amelyekben a szerző megpróbálja felgöngyölíteni, milyen szempontok szerint választotta ki Kazinczy a lefordítandó műveket, és hogy mi volt a célja egy-egy mű magyarításával. A nyelvi-stiláris törekvések (például a korban gyakran használt fenséges stílusnak magyar nyelven való alkalmazása) mellett ugyanis Kazinczynak pontos elképzelései voltak a fordítás szerepéről. Demeter Júlia tanulmánya szerint a Molière-fordításokkal a humor tisztább, „urbánusabb” válfaját akarta meghonosítani Magyarországon, Sallustiust pedig saját kora problémáinak értelmezésére használta fel – áll Szörényi László előadásában.

A második csoportban (Medialitás és társművészetek) főleg a szövegek és az illusztrációk viszonyával, illetve Kazinczynak a képzőművészetről vallott felfogásával foglalkoznak az írások. Ez a manapság egyre elterjedtebb elemzési szempont valóban érdekes tanulságokkal szolgál, hiszen eddig az irodalomtudományi tanulmányok hanyagolták az illusztrációk értelmezését, pedig azok is szorosan hozzájárulnak a szerző által szándékozott vagy az olvasó által kialakított jelentéshez. Az egyes illusztrációk félreértésének következményeit veszi sorra Onder Csaba tanulmánya, amely azzal foglalkozik, hogy a kortárs olvasók miként értelmezték a Mondolat címlapján szereplő rézmetszetet.

Érdekes azonban, hogy három tanulmány írója is valamilyen módon arra figyel, hogyan jelenik meg a táj az irodalmi szövegekben. Granasztói Olga sorra veszi az angolkertért rajongó Kazinczy azon feljegyzéseit, amelyekben ezekben a kertekben ért benyomásait jegyzi le. Hermann Zoltán a Bácsmegyeyben olvasható tájleírások narrációban betöltött szerepét vizsgálja meg összehasonlítva az eredeti, német mű szövegét Kazinczy két magyar változatával: a kert a szentimentalizmus emberének egyik idealizált, az olvasásra leginkább megfelelő helyszíne, ahol a lelki sebek gyógyulnak, a személyiség pedig jobban megértheti önmagát, saját lelki folyamataira ismer a természetben. Devescovi Balázs pedig a Gessner-fordítás ökokritikai olvasatát nyújtja: eszerint az idilli környezet egy olyan modellkét értelmezhető, amelyben az ember betartja a természet törvényeit anélkül, hogy változtatni akarna rajtuk.

Külön blokkot kaptak a Kazinczy életével, anyagi helyzetével kapcsolatos írások (Politikum és identitás). Ezek között olvasható levéltári kutatásokon alapuló, a Kazinczy család birtokviszonyainak változását nyomon követő tanulmány (Ifj. Barta Jánosé), Szalisznyó Lilla pedig azt boncolgatja, jó gazda volt-e Kazinczy – Kisfaludy gazdálkodásáról készített feljegyzéseivel veti össze Kazinczy hasonló természetű megnyilvánulásait, így a korabeli nemesi író gazdasági problémáira két, különbözőképpen reagáló alakot mutat fel.

Az utolsó részben Kazinczy baráti és szerelmi kapcsolataiba nyerhet bepillantást az olvasó. Orbán László egy posztmodern szerelmi regény izgalmával szálazza szét Kazinczy védekezését azokra a vádakra, amelyek a Nagy Maris nevű, tizenöt éves cselédlánnyal hozták hírbe. Kazinczy levél- és naplórészleteiben megjelennek ármánykodó testvérei, nehéz természetű anyja, a szobafogságra ítélt és különböző orvosi vizsgálatoknak kitett szerencsétlen cselédlány. Orbán László ugyanakkor fenntartással kezeli a fennmaradt szövegeket, figyelembe veszi a különböző retorikai eszközöket, amelyekkel Kazinczy igazmondását igyekszik alátámasztani, tanulmánya végén pedig bevallja, hogy a „nyomozás jelenlegi állása szerint” nem lehet tisztán látni, milyen volt a viszony a cselédlány és ura között.

A fenti rövid ismertetésekből is kitűnik, mennyire változatosak és különböző szempontokat érvényesítenek a kötetben szereplő tanulmányok. Ennek ellenére mégis kitapinthatóak bizonyos érdeklődési irányok, kutatási módszerek, amelyek több tanulmányban is előkerülnek. Talán nem véletlen, hogy a szövegek kisebb része foglalkozik Kazinczy eredeti munkáival – és nem is a leginspirálóbbak –, jóval többen a fordításaival és irodalomszervező tevékenységével. Ez utóbbi kapcsán is elsősorban az kerül a vizsgálódások középpontjába, hogy milyen szövegbeli, retorikai, narrációs eljárásokkal teremt meg Kazinczy és levelezőtársai saját magáról egy olyan képet (imázst), amelyet a másik felé reprezentálni kíván. Így nem a levelek „forrásértékén” van a hangsúly, hanem a levelekben megalkotott személyiségen: a kutatók felfigyeltek a levelezés, a napló és az önéletírás mentalitástörténeti értékére. Talán az egyik legjobb példa erre az érdeklődésre Porkoláb Tibor tanulmánya, aki Kazinczy és Virág Benedek barátságát egy a korban meglévő barátságfelfogás (amelyet Cicero De amiticia című művének magyar fordításával jelöl) kontextusába helyezi.

A kötetben szereplő tanulmányok jelentős részére jellemző, hogy mintegy esettanulmányként kiragadnak egy a Kazinczy-levelezésben megjelenő témát (például a mindennapi életet, gazdasági problémákat stb.), és azt járják körül. Ezek valóban érdekes adatokkal szolgálnak, de talán még termékenyebb lenne, ha szélesebb kontextusban helyeznék el az adott esetet, hogy annak valóban mikrotörténeti értéke legyen.

Számomra a leginspirálóbbak azok az írások voltak, amelyekben valahogyan előkerült az ön- és a világértelmezés folyamata. Úgy látszik, a 18. század végén, a 19. század elején létezett egy – főleg antik alapokon nyugvó – kulturális kód, amelynek segítségével egy bizonyos réteg igyekezett a világban történt eseményeket és önmagát értelmezni: a klasszikus történelemből és irodalomból vett minták alapján. Valószínűleg ezért volt olyan fontos Kazinczy számára is az antik művek magyarítása. Völgyesi Orsolya cikkében található arra utalás, hogy Kazinczy egy botrányos vármegyei tisztújító gyűlésen a politikai szereplők viselkedését antik történeti személyekkel állítja párhuzamba, és ez valószínűleg biztos értelmezési kulcs lehetett a korabeli olvasók számára is. Kovács Ida pedig egyenesen azt próbálja bebizonyítani, hogy Kazinczy és köre olyan kifejezéseket használtak saját maguk megnevezésére, amellyel a görög mitológia Apollónjának papjaiként beszélhettek magukról.

Érdekes módon az első látásra széttartó szövegek között az olvasás folyamán párbeszéd nyílik meg: a tanulmányok gyakran foglalkoznak hasonló témával, bizonyos motívumok fel-felbukkannak, a szövegek egyes részletei egymást magyarázzák. A kötet valóban jó metszetét adja a Kazinczyval foglalkozó kutatások jelenlegi állapotának.