A Babérkoszorús költő versét 2010/Tél lapszámunkból ajánljuk olvasóink figyelmébe.

„A szorongás gyülekezési jog.”
Erdély Miklós

Az van, hogy beesteledett megint.
Tervezhető, nettó lappangási idő.
Lebutított csend a kerti fák felől.
Ezt jelentenem kell a madaraknak.

A szomszédból átszivárog valami
slágeregyveleg. Mert zene az kell.
Majd szóváltás. Akiért a harag szól,
az a hangosabb. „Csak abbahagyják”,

mióta idegalapon nyugtatom magam,
gyorsan oldódom a lesz ami leszben,
ahol cirka minden lehetségessé válik,
és a készültségnek értelme látszik lenni.

Mai ésszel szinte semmi gond. Létjogosult
lettem, birtokba vehetem az álmaim.
Ilyenkor én vagyok a nagy alkonyhalász,
és befogom a pikkelyes égbolt utolsó fényeit.

Ilyenkor érzem a levegő reszketését,
élvezem a közönség barbár ámulatát,
és attól sem félek, hogy a zsákmányt
végül nem lesz kivel megosztanom.

Elképzelem, de inkább nem.
Válság van, ez megy már hónapok óta.
Kinézek; kész pazarlás
ennyi csillag a függöny mögé.

Nemzeti panasznapok a tévében,
tartós féknyomok a képemen. Barátaim,
a hivatásos aggódók, ha felhívnak néha,
ajkukról leolvad az irodalom.

Begyűrűzik a lét perisztaltikája.
Világunk mégis velejéig nagyszerű.
Lám, bónusz is jár a tízparancsolathoz,
mely ímigyen szól: Ne parázz!