Kispróza lapunk 2010/Tél számából.

Hol volt, hol nem, amikor az emberek még félelem és árnyék nélkül éltek, és a felhők önzetlen öntözték a földet, innen, ahol épp’ most vagyunk, tőlünk keletre a nagy folyón, a pusztán, az erdőn és a hegyen, még a sós vizű tengeren is túl, élt a világmindenség csíráinak őrzője, a fény és a sötétség egyedüli ismerője, az alaktalan bölcs, Turubuk. Akkoriban itt, ahol most vagyunk, épp’ ezen a helyen élt a legelső madarak egyike, Madrabuk, a színtelen tollú, kicsinyke madár. Madrabukot e környéken mindenki szerette, mert gyors röptű, egyszerű és igen-igen tisztességes hírvivője volt e talpalatnyi föld gondtalan, félelmet és bánatot nem ismerő élőlényeinek.

Egyszer csak, hogy volt, hogy nem – tisztán erre már csak a sziklák repedései emlékeznek –, a felső világból ide, a középső világba hasított a tüzes nyíl, amely folyómedertől folyómederig, hegyen-völgyön és még azon is túl, megpecsételte e tájékon élők sorsát. A tüzes nyíl elpusztította majd’ mind az élőlényeket, de Madrabuk túlélte a rettenetes csapást. Viszont a világ körülötte megváltozott, és ettől megváltozott ő is, mivel régi társai, kiknek folyton-folyvást vitte a híreket, mind odalettek, s így Madrabuk megtudta, mi a magány. Hosszú és kínkeserves egyedüllét után Madrabuk elhatározta, hogy bármibe is kerül, fölkeresi az öreg bölcset, Turubukot, akiről még a régi időkben a szelektől hallott. Fölkeresi Turubukot, az alaktalan bölcset és segítséget kér tőle, hogy ő, Madrabuk, újra benépesítse e talpalatnyi földet. Madrabuk útra kelt.

Útját most nem mesélem el, mert annak elmondására egy emberöltő is kevés lenne.

Madrabuk hétszer hét évig tartó út végén érkezett meg a világmindenség csíráinak őrzője, a fény és a sötétség egyedüli ismerője, az alaktalan bölcs, Turubuk otthonába. Már réges-régen nem beszéltem, most te hallgass – a hallgatás tisztítja az elmét, a lelket. Az idők kezdete óta ismerlek téged s tudom, hogy miért jöttél, Madrabuk, így szólt Turubuk és így folytatta: ajándékot küldök általad a földednek, mely ajándék súlyos, de mégsem terhes. Könnyebb és gyorsabb lesz hazafelé az utad, mint ide. Ajándékommal megsokszorozod földed lakóit, de ajándékaimmal felismerést is viszel – nem csak fényt, de árnyékot is viszel. Színtelen tollú, tisztességes Madrabuk, az úton tollaid majd lángnyelvekké válnak. Két ajándékomat egy-egy tégelyben gyors röptű szárnyaid alá kötöm: egyikben tömjén, a másikban mirha van, s az aranyos koronát a fejedre kötöm. Madrabuk némán meghajtotta a fejét és hazaindult. Hét nap alatt tette meg az utat hazáig izzó lángcsóvaként, s mikor Turubuk ajándékait letette az élők lábai elé, kikkel addigra újra benépesült e talpalatnyi föld, por és hamu lett belőle.

Itt vagyunk. Épp’ azon a helyen.

A Vörös Postakocsi 2010/Tél