Az én háborúm – 2. rész
 

Először mindössze három napig voltunk orosz kézen, mert a német-magyar csapatoknak dél felől sikerült valahogy áttörni magukat. Amikor jöttek befelé, odáig voltunk az örömtől, az egyik magyar katona azonban azt mondta anyámnak, hogy ne örvendezzünk olyan nagyon, mert itt vannak a ruszkik a nyakukon, úgyhogy ők is mennek tovább hamarosan a Tisza felé, a sereg többi része után.

A kitöréskor a mieink maguk előtt tolták az oroszokat, akik úttalan utakon vonultak visszafelé. Átvágtak az utcánk végében lévő üres telken, aztán a kerteken keresztül a nádas felé vették az irányt. Az egyik autó az üres telken leállt, és bárhogy próbálták, nem sikerült beindítani. Végül itt hagyták. Tele volt lőszerrel, de sok minden mást is találtunk benne, még kanalat meg villát is. Ami használható volt, elhoztuk. Kis híján azonban a vesztünket okozta az az autó! Az oldalán virító vörös csillagot a németek már messziről felfedezték, és elkezdték lőni minden elképzelhető módon: géppuskával, gránáttal, aknával. A benne lévő lőszer úgy pattogott és ropogott, mint az istennyila. Füstbe borult minden, látni nem lehetett, szerintem a végén már maguk sem tudták, mire lőnek, vaktában, a hang irányába céloztak csupán.

Nádfedeles, szabadkéményes házban laktunk. Az egyik akna célt tévesztett, és az autó helyett a kéményünket találta el. Olyan szerencsénk volt azonban, hogy csak keresztülszaladt rajta, és valahol messzebb csapódott be. Ha fölöttünk robban, romba dönti a házat, és ott pusztulunk mindnyájan. Az isteni gondviselés megkímélt bennünket.

Az autót egészen addig lőtték, amíg ki nem gyulladt. Amikor már lángokban állt, megindultak, de nem érdekelte tovább őket, elmentek mellette. Nem emlékszem, meddig állt annak az üres teleknek az elejében kiégve, megfeketedve, nem nyúlt ahhoz többet az égvilágon senki.
Nagyapámnak nagy gazdasága volt. A háza mellett nagy istálló jószággal, a kertben rengeteg takarmány. Miután a front továbbment, ő volt az egyik, akihez befészkelték magukat az oroszok. Kovácsműhely, mosoda működött a portáján, de még sebesülteket is ápoltak nála.

Nagyapámék pár napig bírták egy fedél alatt az oroszokkal, aztán hozzánk szorultak. Ott maradt viszont a sok jószág: a koca, a hízó, a süldő, a libák, a tyúkok. Az oroszok a gyerekeket nem bántottak, úgyhogy Janival ketten jártunk vissza enni adni, vizet önteni nekik.

A kováccsal hamar összebarátkoztam. Két ujja hiányzott, ezért a frontra nem volt alkalmas, de nagyszerű kovács volt, én úgy láttam. Gyakran lebzseltem körülötte, figyeltem, ahogy a lovakat patkolja. A fújtatója különös szerszám volt, tekerni kellett. Nagyon szerettem nézni, ahogy a levegő fellobbantja a tüzet, ő beleteszi a hosszú fogóval a vasat, aztán kiveszi és kalapálja, az meg hajlik, formálódik könnyedén a keze alatt. És szerettem a sistergő hangot is, amit az ezerfokos fém a hideg vízbe mártva hallatott.

Amikor elkészült a patkó, a ló lábára illesztette, a szája sarkából előhúzgálta a patkószögeket, és könnyedén a patájába ütögette. A ló állt békésen, szinte fogni se kellett, néha-néha úgy éreztem, ha értené a szót, magától emelné fel a lábát.

Honnan, honnan nem, ez a kovács tudott egy keveset magyarul. Úgy vettem ki, hogy megkedvelt engem, úgyhogy felbátorodtam, és mutogatva, magyarázva megkérdeztem, tekerhetem-e a fújtatót. Megengedte, és onnantól fogva mindig fújtathattam neki. Olyannyira jóban lettünk, hogy egy alkalommal vettem a bátorságot és bejelentettem, hogy én most elhajtom a disznót. „Várj, majd ha elmennek járőrözni!” – mondta. Úgyis lett, amikor eljött az alkalmas pillanat, kiengedtem a kocát az ólból, a süldőt meg a hónom alá csaptam. Surc volt rajtam, tettem vagy öt-hat cső tengerit a zsebébe, azt morzsolgattam és szórtam elé, úgy próbáltam hazacsalogatni a behemót jószágot. A tengerivel csalogatás azonban fel-felmondta a szolgálatot, úgyhogy hátulról is tologatnom kellett, közben a süldő egyre nehezebb lett a hónom alatt, mert nem akart nyugton maradni. Mindössze másfél utcahossznyira laktunk a nagyapámtól, de irdatlan hosszúnak tűnt az út, azt hittem, sose érek a végére.

Amikor aztán hazakeveredtem valahogy, nagy elismerést arattam az egész család részéről. Apuka, nagyapám és Feri bátyám egy fejszével rögtön fejbe vágták a disznót – nem szúrták, hogy ne visítson – bent a házban, a szabadkémény alatt pedig megperzseltük, és mindjárt volt mit enni. De kellett is az ennivaló, mert velünk volt anyuka testvére, Marcsa néném is a családjával. Még akkor hazajöttek, amikor Pestet bombázták, aztán meg itt rekedtek. Hozzánk jöttek nagyapámék is, mint mondtam, és ott voltunk még mi hatan. Tizenketten laktunk két szobában, a földet beszórtuk szalmával, pokrócokat raktunk rá, azon aludtunk egymás hegyén-hátán.

Odakaptam nagyapám házához, és ami mozdítható volt, azt hoztam. Szerszámot, edényt, takarmányt, veteményt, mindig volt valami a hónom meg a surc alatt. A libákat kettesével hordtam el. A kovács tanácsára kitekertem a nyakukat, zsákba tettem őket – egyet a fenekére, egyet a szájához – és vittem. Kicsi voltam, a zsák a vállamon keresztülvetve is a bokámig ért, úgyhogy az egyik liba elölről, a másik hátulról verődött a lábamhoz minden lépésnél. Tény és való, hogy soha azelőtt nem ettünk annyi húst, mint akkor, valósággal tobzódtunk, de ha nem mi, akkor az oroszok prédáltak volna fel mindent!

 

A református templom dombjáról tiszta időben egészen Tokajig el lehetett látni, éppen ezért az oroszok a végtelenségig védték a templomot. A domb aljába, a pipás Torkos házába fészkelték be magukat, ott volt a konyhájuk, a mosodájuk, és egy rakás lovat, tehenet is tartottak ott. Az egyik orosz onnan járt ide, a mi környékünkre zabrálni. Nagyon fiatal és nagyon vad volt, azt beszélték róla, hogy se apja, se anyja, Sztálin nevelte. Sokáig itt volt a nyakunkon, egymaga annyi bajt hozott ránk, mint tíz másik. Járta a házakat, ami kellett neki, egyszerűen elvette. Tőlünk a zabot vitte el, utána az én két birkám következett. Sírtam utánuk, mert a sajátjaim voltak, édesapám nekem adta őket. Szaladtam Feri bátyámhoz – ő volt a bíró – hogy menjünk együtt a parancsnokságra, ő azonban gyorsan lehűtött: hova gondolok, ha panaszt teszek ellene, és megbüntetik, mérgében ránk gyújtja a házat, mint Salamonékra.

 

Salamon Jani az utcánk végében lakott egy szalmatetős házban. A Fogháztanya két kőhajításnyira esik tőlünk, ott volt kerülő. Három lánya volt; két nagy – Magdika meg Jolán – és a velem egyidős Erzsike. Egyik portyázása alkalmával ez a csavargó Sztálin-katonája betévedt hozzájuk, és megfogta a középső lányt, Jolánt. Az öreg próbálta menteni, húzta ki a kezéből, mire az magához rántotta a feleségét is. Jani bácsi előbb a kerülőbaltával sújtott le rá, aztán puszta kézzel esett neki és fojtogatni kezdte. Az orosz kibújt valahogy a markából, visszaszaladt a református templomhoz, és nemsokára a többiekkel tért vissza.

Az öreg Salamon tudta, hogy baj lesz, a közeli szőlőbe vette be magát. Az oroszok hajtóvadászatot rendeztek utána, először bejárták az összes portát, aztán végtől végig a kanális partját, majd a kiserdőt, a fasort, felhajtották a bokrokat, a szőlőtőkéket, végül a garádjában leltek rá, és ott, helyben addig ütötték, amíg ki nem lehelte a lelkét. Visszamentek, de miután a három lányt és az anyjukat nem találták, féktelen dühükben felgyújtották és porig égették a házat is.