A Krétakör Társulat  FEKETEország című előadásának filmváltozatáról.

FEKETEország, színes, magyar színházfilm, 143 perc, 2007, rendezte Schilling Árpád, szereplők: Bánki Gergely Csákányi Eszter, Gyabronka József, Katona László, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Béterfy Bori, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor, Tilo Werner, Tóth Attila

 

A Krétakör Társulat 2002-ben nagy viharral bemutatott közéleti tragikomédiája, a Hazámhazám után két évvel címében egy újabb klasszikus, a magyar kultúrtörténetben nagy jelentőséggel bíró irodalmi alkotást, Babits Mihály versét idézi meg a FEKETEország című előadásával, hogy aztán az első másodpercekben rögtön szembe is köpjön minden konvenciót. A társulat, mint számomra Magyarország egyik legizgalmasabb kortárs színházi jelensége, a hazai társadalom legérzékenyebb pontjaira tapintott egy nagyon bátor, nagyon kísérleti, nagyon szürreális előadással, melyben olyan témákat feszeget, mint a (nemi) erőszak, a korrupció, a szélsőséges nacionalizmus, a hajléktalanság kérdése vagy éppen az öngyilkosság. „Csontig, velőig fekete. Fekete.” A Schilling Árpád-rendezte darab filmváltozatának 2007-ben a Millenáris Teátrum adott helyet.

A Krétakör Társulat (alakulásakor Krétakör Színház) 1995-ben jött létre Schilling Árpád vezetésével. Indulása után néhány évvel máris Magyarország egyik legismertebb színházi társulatává vált, köszönhetően az előadások létrehozására szerződtetett alkotóknak, akik olyan neves személyek, mint Hajdú Szabolcs filmrendező, Ónodi Eszter színész és Zsédenyi Adrienn könnyűzenei előadóművész, valamint annak, hogy több ízben is olyan témaköröket dolgozott fel színházi eszközökkel, melyek korábban nem, vagy csak periférikusan kerültek a színházi előadások fókuszába. 2002-től dolgozott állandó munkatársként a színháznál Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Katona László, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Scherer Péter, Terhes Sándor és Tilo Werner.

„Nem színdarabban gondolkodunk, hanem előadásban, még inkább eseményben. Ezen az estén nemzeti önvizsgálatot tartunk a színházi forma segítségével” – hangzik a Krétakör művészi koncepciója a darabról.

A társulat 2004-ben egy zempléni faluban, Bódvarákón gyűlt össze, ahol különböző újságcikkeket, híreket összeollózva alkották meg az akkori jelen Magyarországának kórképét, ami a darabban megfestett Feketeország vázát képezi. Fontos térelem a színpadon a színészek felett elhelyezett plazmamonitor (ez a filmben nem látható, pusztán a színházi előadások kellékeként szolgált), melyen sms-hang kíséretében (a nézőket állandóan kizökkentve) jelennek meg a rövid hírek az éppen zajló jelenet magyarázataként. Nem titkolt szándékuk a maró gúnnyal és undorral vegyes megbotránkoztatás, hiszen a darab alapvető tapasztalata a hibák sorozatos elkövetése, a felelőtlenség, az, hogy az ember nem tanul semmiből. Bűn, kegyetlenség és csalás mindig is volt, mindig is lesz a világon. Egy-egy kiragadott hír egy-egy hosszú folyamat eredményéről számol be, ám ezek nem egyedi esetek, inkább egy kor lenyomatai, s aktualitásuk éppen abban rejlik, hogy az idők végéig tanulsággal szolgálnak. Az előadás egyik erénye a megalkuvást nem tűrő őszinteség, amellyel elbeszéli a problémákat, és a maga módján bizonyos értékítéletet is közvetít.

Az indítójelenet azonnal a képernyő elé szegez, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy hosszú és kellemetlen bő másfél óra vár ránk. Az Örömóda hamis taktusai és az orális szex minden praktikája egy klarinéton szemléltetve elég erős kezdés, mégis benne van minden, amit az előadás bemutatni/megmutatni szándékozik: szexualitás (meztelenkedés), nem gyenge politikai fricskák sorozata, botrány, leszámolás az illúziókkal és nagyárpi, nagyárpi… A szónoki beszédnek keresztelt következő jelenet (melyben Terhes Sándor 3 percen és 28 másodpercen keresztül egy megnyitó beszédnek álcázott böfögés-hadjáratot indít a nagyérdemű ellen) aztán azt is egyértelművé teszi, hogy a darab/előadás/esemény/film alapvetően önmaga paródiája is egyben.

A jelenetek jönnek-mennek, rendkívül laza füzért alkotva, melyek között helyet kapnak humorosabbak (mint a Kunbajai polgármester-a cappella, a korrupció és bürokratizmus játékos himnusza) és nyomasztóbbak (A nagy kör, ami egy, a saját édesapja és annak hajléktalan ismerőse által megerőszakolt másfél éves kislány történetét dolgozza fel), valamint a közélet minden szegmensét (kezdve a 2004-es athéni olimpián doppingvétség miatt aranyérmétől megfosztott Fazekas Róbert „vizelet-passiójával”, a móri bankrabláson keresztül egészen a katolikus egyház pedofilia elleni „harcáig”) érintő párpercesek. A két legemlékezetesebb jelenet számomra mégis a címadó vers megzenésítése, valamint a Simek Kitty Emlékzenekar.

A FEKETEország líraisága és érzékenysége felett könnyen átsiklik a kritikus néző, pedig a színházfilm egészen különlegesen képes beszélni nehezen elbeszélhető témákról. Érződik, szinte kitapinthatóvá válik az a féltés, amit a nemzet kisiklása, globálisabban nézve az értékek kiüresedése okoz, és nyilvánvalóvá válik, hogy a bemutatott történet valójában egy mélyen személyes vallomás (mondjuk a szülő féltése gyermeke iránt?).

A gyermekmotívum egyébként az egyik legfontosabb eleme az előadásnak: a molesztálások és bántalmazások központi szerepet kapnak (A nagy kör, Simek Kitty Emlékzenekar, Várj és ne félj); egy kimaradt jelenetben a gondatlan szülők felelőssége a téma (Zuhanó csecsemők dala), míg a darab végén egyfajta feloldozást hivatottak szolgálni (Békedal – Civilizált dagadt gyerekek kórusa) – jó adag iróniával és a fogyasztói társadalom kritikájával.

A Simek Kitty Emlékzenekar című jelenet egy jól ismert történet (Kapcsolódó hír: Másodfokon 2 év 7 hónap letöltendő börtönt kapott a nevelőapja meggyilkolásával vádolt Simek Kitty a korábbi felfüggesztett büntetés helyett.) zenés feldolgozása, méghozzá az egyik leggroteszkebb, ami a darabban elhangzik. A torz hatást minden bizonnyal az ironikusan kegyetlen (vagy kegyetlenül ironikus) szöveg és a végtelenül egyszerű, szinte idétlen zenei alap (Britney Spears: Hit Me Baby One More Time) kettőssége adja. Ha a cél a közönség elidegenítése, esetleg elérni, hogy a közönség megundorodjon a darabtól, a színészektől, ettől az egész felhajtástól, sőt mi több, önmagától, akkor azt sikerült tökéletesen kivitelezni. Borzasztó élmény arra figyelmesnek lenni egy több órás buszozás alkalmával, hogy az ember a „Ha hazamész és megbasz az apád..” kezdetű, és ehhez hasonló sorokat képes dúdolni.  Nem egyszerű eset.

A díszlet végtelenül minimális, a helyszín egy egyszerű, steril szoba-imitáció, – a gyermekmotívumnál maradva – egy nagy gyerekszoba. Ez van ma, a gyerek a közönség szeme láttára nő föl, hiszen egy ezer éves közhellyel élve az egész világ olyan, mint egy színház, ám ez a gyermeklét valahol a mai politikai szituációra is ráhúzható: itt az ideje felnőni (demokrácia..), nincs több mentség és nem kellenek a kifogások. A színészek együtt nagyon erős kohéziót alkotnak, igazság szerint senki sem lóg ki, bár a legnagyobbak, Terhes Sándor, Mucsi Zoltán és Gyabronka József megint magasra tették a lécet. Mucsi a Szakik című (improvizációs!) jelenetben valami hihetetlenül élethű alkotást nyújt, fekszik neki a káromkodó, sört vedelő szakmunkás szerepe. Gyabronka Józsefet hosszú percekig szenvedélyesen gyűlöltem a pedofil pap mesteri alakításáért, Csákányi Eszter A nagy körben szintén magával ragadó, míg a többiekre kevesebb figyelem hárul, de a feladatukat még így is maximálisan teljesítik. Jó megoldásnak tartom a színészek „anonimitását”, hiszen mindenkit a saját nevén szólítanak, így nincsenek kötött szerepek. Aki az egyik jelenetben köp, azt a következőben leköpik, végtelen, névtelen történet, amiben nincsenek győztesek vagy vesztesek. Valójában a mű végkicsengése is egy ilyesfajta értelmezést tárhat elénk: nincs erény, se bűn, se feloldozás. Megállíthatatlan körforgás.

Ambivalens érzésekkel ültem végig a filmet. Érthető, ha vannak, akik elutasítással nézik, akik nem képesek elfogadni, hogy ez bizony nagybetűs művészet, akik azt gondolják, hogy ez puszta fikció, és ebbe kapaszkodnak. Ezeknek a soroknak el kell hangozniuk, ezeket a képeket látni kell. Nem megoldás elfordítani a fejünket és tovább lépni. A darab megtekintése közben az ember a saját démonjaival is megküzd, de ez a cél, eszközök vagyunk csupán. A film megtekintését mindazoknak ajánlom, akik a sötétből a világosba tartanak, akik nem csak a felületet kapargatják üres frázisokat hangoztatva, és akik elfogadják a képet, amit a görbe tükör tár elénk. Őszintén érdemes egy próbát adni.

„Bármit meg lehet tenni, és ez ránk is érvényes: kiállhatunk a nézők elé és a szemükbe mondhatjuk, hogy saját önző céljainkra használtuk fel őket és érzéseiket – nem lesz következménye.” – Krétakör Társulat

 

A film a port.hu-n megtekinthető.

A képek jelenetek a filmből.