Spiró Györgyöt Kémjelentés című új könyvéről Onder Csaba kérdezi.

A kisregényt formázó Tavaszi Tárlat után a most megjelent Kémjelentés tematikusan egybetartozó novellákat tartalmaz, amely műfajról a könyv fülszövegében irodalmi lexikonba illő rendhagyó szócikket olvashatunk tőled. De a Kémjelentés szövegei mégis csak egy bizonyos fajtájukra emlékeztetnek, amelyet tárcanovelláknak neveztek. Tudatosan nyúlsz klasszikusnak számító műfajokhoz, vagy mindez csak véletlen? Kik azok a mesterek, akik itt név nélkül felemlítődnek?

Vannak mesterek, akiknek a novelláit nagyon szeretem, és feltehetőleg olyan típusúakat próbálok írni magam is. Borowski, Babel, Móricz, Salamov… Ez nem azt jelenti, hogy bármiféle tematikai vagy formai hasonlóság lenne köztünk, de biztosan hatottak rám. Minden műfajról – dráma, próza, líra – azt gondolom, hogy nem véletlenül alakultak olyanná, amilyenné, magában a formában komoly emberi tapasztalat rejlik. Ehhez tartom magam, így vagyok voltaképpen nagyon konzervatív szerző.

Az én-elbeszélés alkalmazása nyilván erősen a szerző és az elbeszélő azonosítására csábítja az olvasót. Ha nem is teszünk automatikusan egyenlőségjelet a kettő közé, az azért tagadhatatlan, hogy ez az én-elbeszélő kivételesen mindent elkövet, hogy a Spiró György nevű íróval való azonosíthatóság ne legyen túl nehéz. Az apró történetek sokasága akár igaz is lehet. Ez egy nagyon személyes könyv, jól gondolom?

Igen, ez így van. Mindazonáltal az egyes szám első személyű forma nem mindig működik. Van olyan történet a kötetben, amelyben külső szempontból kellett ábrázolnom magamat is, aki így ironikusan szemlélt, elég nevetséges figurává vált. Nem az a lényeg, hogy valami velem fordult-e elő, hanem hogy úgy tudom-e megírni, hogy általános érvényű legyen. Ehhez az ember a történetben válogat, átcsoportosít, kiszerkeszt, beszerkeszt – vagyis végső soron semmi sem egészen úgy történt, ahogyan le van írva. Más az élet, és más az irodalom.

A leleplezés, feltárás aktusait a kötetcím sokrétűen tematizálja. Nem csak arról van szó, hogy az elbeszélőt nézik időnként kémnek, vagy utána kémkednek, de végeredményében az elbeszélő is kém, aki magáról és családtagjairól tesz jelentéseket ebben a következetes, rövid formában, szikár, megrendítő mondatokban. Sajátos, Spiró-féle családtörténet volna dióhéjban?

Kém vagyok egész életemben, folyamatosan jelentéseket írok az olvasóknak olyan, többnyire eltitkolásra ítélt ügyekről – tettekről és gondolatokról –, amelyekben én sem vagyok feddhetetlen. Erre már vagy másfél évtizede rájöttem, azóta vonz a Kémjelentés kötetcím. Magamról is kémjelentéseket írok a novellákban. Más műfajokban ezt kevésbé teszem meg.

A Kémjelentés számomra izgalmas lehetőségeket kínál a nemrég megjelent Tavaszi Tárlat szövegvilágával és hőseivel való értelmezői kapcsolatteremtéshez is – persze ez már az olvasói kémkedés, vagy kémjelentés-értelmezés kategóriája. Vagy ez már túlzás?

Nem sok közük van egymáshoz, a regény cselekményének alapötletét kivéve, amelynek egyik összetevője az egyik novellám egyik rövid bekezdésében szerepel is.

Az utolsó néhány szöveg megbontja az addig kialakult narratívát, a novellaciklus regényesítési lehetőségét. Szándékos elidegenítésről volna szó, nehogy az olvasó bármibe is beleélje magát? Miért ez a visszavonás? Az érzelmek kimutatása elől való menekülés?

Nem egy elvetélt – vagy a háttérből felrémlő – családregényt írtam, hanem különálló novellákat, amelyeket az olvasó utólag összefüggésbe hozhat egymással. Van köztük motivikus kapcsolat, persze – de ettől az egész kötet szerintem nem válik egyetlen történetté. Ugyanakkor tisztelem minden befogadó olvasatát. Az érzelmeimet, azt hiszem, becsülettel ki szoktam mutatni, azt is mondhatnám, hogy ez a szakmám, és a kötet utolsó néhány írásából sem hiányoznak. Sokféle hangulata van az embernek, a gúny vagy a kétségbeesés is, meg a lemondó legyintés is tele van érzelemmel. Pillanatnyi beállítódás kérdése, vajon az olvasó rá tud-e hangolódni egy írásra. Persze egy kötet vége hangsúlyos. Úgy látom, nem könnyű lezárni valamit, ami az életben még nyitva van.