Jánk Károly versét 2011/Tavasz számunk Úti füzetek rovatából ajánljuk olvasóink figyelmébe.

 

Ahogy az erdőn most lesben állnak,
rátéved szemük a Vén Vadászra,
kezdődjék hát a vadak tánca
s megkérdik akkor, ki ne lássa?

A , akinek felemelt, hosszú karja
az elfeledett tekintélyt tartja?
Fiú az Atyát,
akinek lelke az égbe szállt?
(És most itt állunk holtra váltan,
szakadó, szakadó lombhullásban!)
Az em, aki a vérző páston
korzózott új ruhában nyáron? –
(Vérrozsda lelke a ruhákon!)

mákon nőttél fel, virágom

Felejts, felejts, ne legyen
gyermeked a dér – rejts
el előle mákony, sodorj
el előle szél –

Ahogy ott állsz a feledésben,
király uram a végvidéken,
mit kezdesz a megromlott fénnyel?
Kilövöd egy parittya-vel?
Mit kezdesz a zápfogával?
Betömöd majd helyét az ával?
Te, kinek fentebb hosszú karja –
az elfeledett törvényt is tartja?

Dermed az ég –
köd hull az utak arcába,
elrejti minden szemetét…

Lapozzuk fel hát ma ismét
a művész-öreg kockakönyvét:
és vegyük, hogy száz évvel előtte
mennyivel másabb volt e görbe,
a volt az, aki törölte,
mikor az irónt elejtette
csillagpor hullt a régi rendre…
Kihűlt por hullt a régi rendre,
az el volt az, aki elsőként vette
a lapot és adta tovább is –
földönfutóból generális
(Elhalványult a dolgok rendje,
mikor a féket kiengedte,
hivatkozhatsz a holt eszedre…)

Hát itt ülünk és várunk
a hosszúszálú fűben,
körben a fák karéja,
mint cérna lóg a tűben

Felejts, felejts, ne legyen
gyermeked a dér – rejts
el előle mákony,
repíts fel előle szél –

Dermed az ég –
köd hull az utak arcába,
elrejti minden szemetét…

És az erdőn újabb idény lesz,
felénk tart már néhány herélt ef:

„mákon nőttünk fel, virágom,
gubóban zörögtünk egész nyáron,
ősszel az erdőre kijártunk,
kipergett szemünkből az álmunk,
és most tél jön, újra vadászunk –
vedd fel a fegyvert, szívesen látunk!”

S akkor a tél, a tél izzadva
meghajolt és hátrált,
visszahúzódott a fák alól
de várt ránk

Lehet a tér is elhajolt,
nem látni már, hogy merre, hol
lépjük visszafelé önként
a csillagmintás kockaösvényt

Tudható volt, mégis kevés lett,
a Könyvből kitépett néhány idézet:

„Egy bagolysarkon forgó fekete várból
hallatszott a szövőszék zakatolása. Egyenest
annak tartottak, de a vár olyan sebesen
forgott, hogy a szemük káprázott bele”

S mi akik az erdő szélén álltunk,
a kőbalta-éjben mire vártunk?
Késik a hold – égi barátunk!

Felejts, felejts, ne legyen
gyermeked a dér – rejts
el előle mákony, sodorj
el előle szél –

Talán a tér is úgy hajolt,
nem látni már, hogy merre, hol –
a mondhatta ezt valahol:

„Óriás agyak hajolnak
a vélt rendhez közel,
látják a vén pók fonta
sok szál hogy lebeg el…”

„Milliónyi ága, boga, fonala lóg,
köztük az idő megállt
vagy nem is volt…”

Lehet a tér is elhajolt,
nem látni már, hogy merre, hol –

S mi, akik az erdő sarkán álltunk,
a kőbalta-éjben mire vártunk?
Kipergett szemünkből az álmunk,
„gyerünk, gyerünk, szívesen látunk!”

Amit egy élet alatt láttam,
törmelékszavak íze a számban,
bebábozódik egy új világban –
Ó, amit egy hosszú élet alatt láttam,
törmelék? szavak? csak konc a szánkban,
úgy élünk itt összedobáltan –

kopók a sintér udvarában

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz – Úti füzetek