Versek lapunk 2011/Tavasz számának Úti füzetek rovatából.

Nyelvtan

Miért éreztük órákon át szabadnak magunkat?
Az asztalon ízeid, egy boldog nő és egy boldog férfi
vacsorája, micsoda isteni rendetlenség,
emlékszel? És már merültünk is egymásba,
mert sokat tanultam tőled, és még tudnék tanulni
sokat, örökkön-örökké, de akkor már magadhoz rántottál.
A test öröme kitalálja, hogy szavakra semmi szükség.
Minek is akár egyetlen szó női szépségről,
a tökéletes testről a vizuális reprodukció korában?
Dugtunk, és közben kitaláltuk, hogy dugunk,
és ezért dugtunk úgy, mint akik arról beszélnek
egyfolytában, amiről nem lehet beszélni soha,
ha beszélni akarnának egyáltalán, de mi nem akartunk.
Csináld, mondtad, mert te tudtad elejétől fogva,
mi kell egy egészséges férfinak, mi tesz boldoggá
egy szerelmes férfit, és úgy volt, pontosan úgy,
felraktad a lábad a kisasztalon felnyitott laptop
klaviatúrájára, szólt a desir noir, és ahogy löktelek,
rugalmasan és öntudatlan hullámzással,
ahogy feküdtél alattam szétvetett, magasra rakott
lábakkal, sarkad a laptopon egy avantgarde verset írt,
egy botrányos, nyüszítő verset, tele ízekkel a nyelve hegyén.
Megdugtalak és megdugattad magad, mondtad,
körbetekertük nyálunkkal az egész világot,
legyetek boldogok, bazdmeg, mindenki legyen boldog,
nevettünk hemperegve. Volt egyetlen testrészünk akár,
amely nem a boldogság gyönyörét szolgálta? Ugye hogy
nem volt. Ráfogtuk egymásra az összes szót, amely
boldoggá tett bennünket, az összes szó miénk volt,
csak és egyedül a miénk, valami állati önzőséggel
cserélgettük és használtuk a szavakat körbe-körbe,
hogy az öröm sosem látott konstrukcióit rakjuk
ki egymásból újra meg újra, a végtelenig, a velünk
eggyé vált nyelvtant úgy alakítottuk, mint egymás testét.
Egyetlen szót akartunk találni magunknak, de miénk volt
az egész nyelvtan, a világegyetem minden jelentése.
Mert a képzeletünkkel merültünk egymásba.
Mert úgy szórtuk szét a boldogság szavait,
mint ahogy a gyerekek nevetnek reggeltől estig
egy boldog családban. Egymásnak teremtettük meg egymást.

Könyvek

Nedves vörös kiáltásod az éjben
Átfordította a plafon repedéseit.
Az ágy lüktetett, derekad alá
Az értelmező kéziszótár 2. kötetét
Raktad, emelvényként és támasztékul.
Megfogtad a kezem, szótlanul
Magad után húztál ebbe a szobába,
Az üres borospalackok közt,
És kiszóltál szerelmemnek, hogy
Készülnöd kell a vizsgára. Már
Benned voltam, amikor megszólaltál újra,
Másodszor is, lágy, ráérős, nyugodt hangon,
Hé, most tanulnom kell, mondtad neki, és
Nyomtad fölfelé a csípőd. Gyöngyhalász
Módján kavicsokat, kagylókat engedtem
A tenger aljnövényzetébe, majd újra
Felemeltem, leengedtem, felzavarva
És egyúttal elsimítva a víz fodrozódását.
A falon a három legtávolabbi bolygó
Közötti rést kerestem, az idegen világot.
Engedelmeskedni kellett határozottan,
Kíméletet nem ismerően, engedelmeskedni
Vadul, arcátlanul, árnyéktalanul a sötétben.
Kitépted magad, egy pillanatra minden
Távolra került az oldalra billent szobából,
Majd visszalendült újra. Az asztalon
Felejtett vázából ütemesen lötybölődött
Ki a víz a párnára. Tollak közt az eleven
Hús, a könnyes szem, a gát,
Amikor felszakad az éjszaka sötétje,
Hogy még sötétebb legyen az elborult
Tigrisszem. Aztán rátetted kezem a felmeredt
Mellbimbókra. Ez a tiéd most, látod,
Jó voltál, megérdemled. Csönd volt. Halkan,
Óvatosan csöpögött a csap a konyhából.
Amikor a hatvanadik vízcsepp is leért a kagyló
Aljára, akkor szólaltál meg újra. Miért
Csináltad, te undorító féreg, mondtad
Ellentmondást nem tűrő, rekedt hangon,
Ebbe a szobába többé nem teszed be a lábad.
A csönd és víz kimért csöpögésébe aztán még
Egyetlen mondat szántott bele. Minden
Férfi ugyanazt akarja, megvoltam én is,
Most mehetsz, ahova akarsz, mesélni.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz – Úti füzetek